Tavasz Franciaországban - 2004. március 31 - április 30. - A táj és az emberek Normandiában (Írta: Kéri Katalin - Fényképezte: Ambrus Attila)
A táj és az emberek Normandiában
A tenger közelsége miatt Normandiában csodálatosan
párás a levegő,
folyton változatos felhők úszkálnak és kergetőznek az égen, és gyakran
elered az eső. Nem olyan gyakran viszont, mint az ideérkezésünk előtt
gondoltuk. A tavasz itt is tud nagyon sok szép, napsütötte nappal kedveskedni.
Ilyenkor boldogan nyitják ki szirmaikat a virágzó fák, és mámorító dalba
kezdenek a madarak. Annyi virág van itt a fákon, hogy szinte leszakadnak
az ágaik. Pompázatos virágözön, minden fürt szinte egy külön bokréta.
A rétek pedig telehintve pitypangok sárga fejecskéjével és egyéb pazar
látnivalót nyújtó apró virággal. A legelők magas, selymes puha fűvel várják
a fekete-fehér, halványrózsaszín és más, érdekes árnyalatokban virító
tehénkéket. Biztosan a buja, egészséges füvektől van, hogy a tehenek is
szemmel láthatóan vidámak és nyugodtak, olyan tőgyet cipelnek, hogy nem
is volna tanácsos túlzottan virgonckodniuk. Este beterelik őket egy-egy
kis farm istállóiba, reggel pedig újra nekivághatnak a friss, harmatos
legelőnek... annyira idilli kép, hogy a 19. században még az itt járó
festőknek is kedvenc témája volt a tenger és a felhők pingálása
mellett a pihenő, legelésző tehenek lefestése. Elbűvölő képek
születtek, volt művész, akinek az ecsetje alól több tucatnyi piros-tarka
tehén került ki és vonult át a halhatatlanságba... (A Le Havre-i
Képzőművészeti Múzeum galériájának falán kérődznek kedvesen
mostanában.)
Normandiában nem csak a legelők, az erdők és a virágoskertek üdék, hanem a
gabonavetések és repceföldek is. Mintaszerűen szépek és lélekemelő látványt
nyújtanak.
Világosan látszik, hogy az itt élő emberek szeretik a természetet, benne,
általa és érte élnek, ezt jelzi nem csupán a kezük munkája a tájon, hanem
virágos erkélyeik, parkjaik, arborétum-szerű belső udvaraik, és még a gazdag
választékot nyújtó virágboltok is.
A városokban és városok között hirdetett, a virágos környezetet díjazó
versengések művészi tökélyre emelték itt a park- és kertrendezést.
A tulipánok, árvácskák színeinek elkápráztató kavalkádja fogad a legkisebb
virágágyásban is, nárciszok és más, gyönyörű tavaszi virágok alkotnak élő
festményeket a tereken. A kékek, sárgák, narancsok, vörösek, fehérek és zöldek
olyan tobzódása ez, amilyet nem láttunk még soha, sehol.
És annyi változatosan szép madarat sem, mint itt, Normandiában. Itt boldog
lehet minden ornitológus: elég, ha kiül egy kis magaslatra a gyepen, vagy
akár egy padra a város kellős közepén, és máris láthatja a legkülönfélébb
madarak táncolását.
Normandiában olyan finom és tiszta a levegő, hogy szó szerint a saját bőrünkön
éreztük. Puhává, selymessé vált az arcunk, mint a legelők füve, mindenféle
hidratáló krém nélkül. Itt a levegő maga pótolja a bőr elveszett
nedvességtartalmát, nap mint nap, percről percre. A hajunk is üde, dús és
egészséges lett, sokkal ritkábban kellett megmosnunk, mint otthon, Pécs
piszkos belvárosában.
Az itteni lakókörnyezet-építésről megjegyzendő, hogy a norman városok
szellősek, tágasak, rengeteg kisebb-nagyobb térrel és parkkal, szökőkutakkal,
tavacskákkal, sok-sok fával és virággal.
Itt a bevásárló-központokat elrejtik és nem kiemelik (általában a föld szintje
alá vagy régi házak belsejébe, illetve a települések legszélére). Itt
igyekeznek elviselhetővé és élvezhetővé, természetközelivé tenni a városlakó
emberek számára az életet. Az élhető, kellemes lakókörnyezetet nem áldozzák
fel a kereskedelem, a fogyasztás, a közlekedés oltárán. A legtöbb városban
kiváló a buszközlekedés, és még a Pécshez hasonló nagyságú Rouen-ban is van
metró, hogy enyhítsék a föld feletti autóözönt. Parkolóházaik egymást érik,
de mind-mind diszkréten a föld szintje alatt...
A város így nem is túlzsúfolt, és Le Havre sem. Talán emiatt is van, no meg,
a francia lovagi kultúra maradványainak köszönhető, hogy az autósok itt
udvariasak, figyelmesek, előzékenyek. Ha gyalogosként bárhol lelépünk az
útról, az egészen messze lévő autó is azonnal lefékez és megáll. Olyan
furcsa volt ezt megszokni, hogy a vezetők kedvesek, hogy napokig csak
ámultunk. Itt a gyalogos szent, az autóbusz szintén, nem hallani egyetlen
ideges dudaszót sem, és ökölrázás helyett barátságosan integetnek a
legkülönbözőbb korú autóvezetők, miközben az ember a zebrán lépeget.
Ez tényleg mesébe illő!
Az emberek udvariassága és kedvessége egyébként itt teljesen
mesés szintén. Nem hasonlít a déli emberek bizalmaskodó, a
másik embert fürkésző kedvességéhez.
Itt nem akarnak megtudni rólunk semmit, egyszerűen csak
útbaigazítanak, természetesen és nagyon választékos francia nyelven. A bolti
eladók, a pincérek, a jegypénztárosok, a kalauzok, a sofőrök, a banki
alkalmazottak, a takarítónők: itt mindenki úgy kommunikál, hogy öröm önti el
az ember szívét...
Azonnal segítenek, ha az utcán szerencsétlenkedünk a térképpel, türelmesen
végigvárják, amig kitaláljuk, hogy melyik kimondhatatlan nevű
süteményből csomagoltatunk be egyet, zokszó nélkül besöprik az apró
centime-okból kiszámolt 2-3 eurónkat, sőt, még meg is köszönik, hogy pontos
összeget adtunk.
Ha köszönnek vagy kérnek valamit, akár hangosbemondón keresztül az állomáson,
inkább többször teszik hozzá a hölgyem, uram megnevezést,
mint egyszer sem.
És kedvességük nem csupán az idegennek szól. Jól láthatóan egymással is így
beszélgetnek. Ebben az országban csupán a rengeteg külföldi az, akik
orditoznak, szemtelenek, tapintatlanok és rohangálnak. A franciákra mindez
nem jellemző, ellenkezőleg!!!
Valahogy talán még az is az életszemléletükből következik, hogy kocsijaik és
házaik, illetve ruháik nem hivalkodóak. Itt mindenben a praktikumot és az
esztétikumot nézik.
Itt kedves, egyszerű, lakható szinte minden egyes ház, és abszolút
emberléptékű. Lehet, hogy kicsiben van néhány, a Versailles-i építkezésre
emlékeztető eleme, de a ház igazi dísze mindig a részletekben rejlik, és nem
a monumentalitásában. Kis kovácsoltvas erkélyek, egy-egy homlokzati dísz,
lefestett fagerenda, virágcserepekben pompázó művészet, egy-egy dekoratív,
habos függöny az ablakon ezek emelik ki a francia házakat.
Még a temetőiken is látszik, hogy nem a szomszédaikat akarják
sokkolni a kövekkel, hanem kicsi és szerény emléket állítanak elhalt
szeretteiknek. A sírokon azonban virágözön pompázik, ez adja a kis, szürke
lapok díszét.