---

A táj és az emberek Normandiában

      A tenger közelsége miatt Normandiában csodálatosan párás a levegő, folyton változatos felhők úszkálnak és kergetőznek az égen, és gyakran elered az eső. Nem olyan gyakran viszont, mint az ideérkezésünk előtt gondoltuk. A tavasz itt is tud nagyon sok szép, napsütötte nappal kedveskedni. Ilyenkor boldogan nyitják ki szirmaikat a virágzó fák, és mámorító dalba kezdenek a madarak. Annyi virág van itt a fákon, hogy szinte leszakadnak az ágaik. Pompázatos virágözön, minden fürt szinte egy külön bokréta.

      A rétek pedig telehintve pitypangok sárga fejecskéjével és egyéb pazar látnivalót nyújtó apró virággal. A legelők magas, selymes puha fűvel várják a fekete-fehér, halványrózsaszín és más, érdekes árnyalatokban virító tehénkéket. Biztosan a buja, egészséges füvektől van, hogy a tehenek is szemmel láthatóan vidámak és nyugodtak, olyan tőgyet cipelnek, hogy nem is volna tanácsos túlzottan virgonckodniuk. Este beterelik őket egy-egy kis farm istállóiba, reggel pedig újra nekivághatnak a friss, harmatos legelőnek... annyira idilli kép, hogy a 19. században még az itt járó festőknek is kedvenc témája volt – a tenger és a felhők pingálása mellett – a pihenő, legelésző tehenek lefestése. Elbűvölő képek születtek, volt művész, akinek az ecsetje alól több tucatnyi piros-tarka tehén került ki és vonult át a halhatatlanságba... (A Le Havre-i Képzőművészeti Múzeum galériájának falán „kérődznek” kedvesen mostanában.)

      Normandiában nem csak a legelők, az erdők és a virágoskertek üdék, hanem a gabonavetések és repceföldek is. Mintaszerűen szépek és lélekemelő látványt nyújtanak.

      Világosan látszik, hogy az itt élő emberek szeretik a természetet, benne, általa és érte élnek, ezt jelzi nem csupán a kezük munkája a tájon, hanem virágos erkélyeik, parkjaik, arborétum-szerű belső udvaraik, és még a gazdag választékot nyújtó virágboltok is.

      A városokban és városok között hirdetett, a virágos környezetet díjazó versengések művészi tökélyre emelték itt a park- és kertrendezést.

      A tulipánok, árvácskák színeinek elkápráztató kavalkádja fogad a legkisebb virágágyásban is, nárciszok és más, gyönyörű tavaszi virágok alkotnak élő festményeket a tereken. A kékek, sárgák, narancsok, vörösek, fehérek és zöldek olyan tobzódása ez, amilyet nem láttunk még soha, sehol.

      És annyi változatosan szép madarat sem, mint itt, Normandiában. Itt boldog lehet minden ornitológus: elég, ha kiül egy kis magaslatra a gyepen, vagy akár egy padra a város kellős közepén, és máris láthatja a legkülönfélébb madarak táncolását.

      Normandiában olyan finom és tiszta a levegő, hogy szó szerint a saját bőrünkön éreztük. Puhává, selymessé vált az arcunk, mint a legelők füve, mindenféle „hidratáló” krém nélkül. Itt a levegő maga pótolja a bőr elveszett nedvességtartalmát, nap mint nap, percről percre. A hajunk is üde, dús és egészséges lett, sokkal ritkábban kellett megmosnunk, mint otthon, Pécs piszkos belvárosában.

      Az itteni lakókörnyezet-építésről megjegyzendő, hogy a norman városok szellősek, tágasak, rengeteg kisebb-nagyobb térrel és parkkal, szökőkutakkal, tavacskákkal, sok-sok fával és virággal.

      Itt a bevásárló-központokat elrejtik és nem kiemelik (általában a föld szintje alá vagy régi házak belsejébe, illetve a települések legszélére). Itt igyekeznek elviselhetővé és élvezhetővé, természetközelivé tenni a városlakó emberek számára az életet. Az élhető, kellemes lakókörnyezetet nem áldozzák fel a kereskedelem, a fogyasztás, a közlekedés oltárán. A legtöbb városban kiváló a buszközlekedés, és még a Pécshez hasonló nagyságú Rouen-ban is van metró, hogy enyhítsék a föld feletti autóözönt. Parkolóházaik egymást érik, de mind-mind diszkréten a föld szintje alatt...

      A város így nem is túlzsúfolt, és Le Havre sem. Talán emiatt is van, no meg, a francia lovagi kultúra maradványainak köszönhető, hogy az autósok itt udvariasak, figyelmesek, előzékenyek. Ha gyalogosként bárhol lelépünk az útról, az egészen messze lévő autó is azonnal lefékez és megáll. Olyan furcsa volt ezt megszokni, hogy a vezetők kedvesek, hogy napokig csak ámultunk. Itt a gyalogos szent, az autóbusz szintén, nem hallani egyetlen ideges dudaszót sem, és ökölrázás helyett barátságosan integetnek a legkülönbözőbb korú autóvezetők, miközben az ember a zebrán lépeget. Ez tényleg mesébe illő!

      Az emberek udvariassága és kedvessége egyébként itt teljesen mesés szintén. Nem hasonlít a déli emberek bizalmaskodó, a másik embert fürkésző kedvességéhez. Itt nem akarnak megtudni rólunk semmit, egyszerűen csak útbaigazítanak, természetesen és nagyon választékos francia nyelven. A bolti eladók, a pincérek, a jegypénztárosok, a kalauzok, a sofőrök, a banki alkalmazottak, a takarítónők: itt mindenki úgy kommunikál, hogy öröm önti el az ember szívét...

      Azonnal segítenek, ha az utcán szerencsétlenkedünk a térképpel, türelmesen végigvárják, amig kitaláljuk, hogy melyik „kimondhatatlan nevű” süteményből csomagoltatunk be egyet, zokszó nélkül besöprik az apró centime-okból kiszámolt 2-3 eurónkat, sőt, még meg is köszönik, hogy pontos összeget adtunk.

      Ha köszönnek vagy kérnek valamit, akár hangosbemondón keresztül az állomáson, inkább többször teszik hozzá a „hölgyem, uram” megnevezést, mint egyszer sem.

      És kedvességük nem csupán az idegennek szól. Jól láthatóan egymással is így beszélgetnek. Ebben az országban csupán a rengeteg külföldi az, akik orditoznak, szemtelenek, tapintatlanok és rohangálnak. A franciákra mindez nem jellemző, ellenkezőleg!!!

      Valahogy talán még az is az életszemléletükből következik, hogy kocsijaik és házaik, illetve ruháik nem hivalkodóak. Itt mindenben a praktikumot és az esztétikumot nézik.

      Itt kedves, egyszerű, lakható szinte minden egyes ház, és abszolút emberléptékű. Lehet, hogy kicsiben van néhány, a Versailles-i építkezésre emlékeztető eleme, de a ház igazi dísze mindig a részletekben rejlik, és nem a monumentalitásában. Kis kovácsoltvas erkélyek, egy-egy homlokzati dísz, lefestett fagerenda, virágcserepekben pompázó művészet, egy-egy dekoratív, habos függöny az ablakon – ezek emelik ki a francia házakat.

      Még a temetőiken is látszik, hogy nem a „szomszédaikat akarják sokkolni” a kövekkel, hanem kicsi és szerény emléket állítanak elhalt szeretteiknek. A sírokon azonban virágözön pompázik, ez adja a kis, szürke lapok díszét.