Tudománnyal nevelni tudományra
— Weszely Ödön az egyetem eszméjéről —

(Új Pedagógiai Szemle, 2000/12. szám, 98-100. o.)


© 2000 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens



      Az egyetem, mint intézmény a középkor alkotása. Több, mint 8 évszázada már annak, hogy kontinensünk területén is elkezdtek kialakulni azok az érdekvédelmi tömörülések, melyek a tudományok művelésére és az ismeretek továbbadására szövetkezett tanárokat és diákokat egyesítették. Most, évezredünk végéhez és a magyarországi egyetemi integrációk létrejöttéhez közeledve, hasznos és érdekes lehet leporolni és újraolvasni azokat a műveket, amelyeket elmúlt korok jeles gondolkodói vetettek papírra az egyetem működésével, lényegével kapcsolatosan. Az ugyanis, hogy ki mit ért az egyetem eszméjén, és mit tart fő feladatainak, nagyban hozzájárul majd a 21. században is hazánk és bolygónk jövőjének alakulásához. Politikusoknak és kutatóknak, tanároknak és diákoknak nagy a felelősségük az egyetem működését illetően.

      Jól tudta ezt 1929-ben Weszely Ödön is, aki a Klebelsberg-i kultúrpolitika utolsó harmadában, a legnehezebb időszakban lett a Pécsi Egyetem rektora. Székfoglaló beszédjében ezért azt fejtette ki, hogy mit is gondol „Az egyetem eszméje és típusai”[1] felől.

      Az akkor már hatvanas éveiben járó, széleskörű magyar és nemzetközi tapasztalatokkal és példamutató olvasottsággal rendelkező Weszely elsősorban történeti és filozófiai-tudománypolitikai szempontból világította meg az egyetem működésével kapcsolatos jellegzetességeket és kételyeket, a világban illetve Magyarországon tapasztalható tendenciákat. A Minerva című, Pécsett kiadott tudományos folyóiratban megjelent székfoglaló beszéd – mely különnyomatként is megjelent – bevezető mondata megadta az egész mű alaphangját: „Az egyetem minden országban a nemzeti művelődés legmagasabb rendű intézménye, s így nagy nemzeti hivatása van. De ezen túl is emelkedik jelentősége, mert belekapcsolódik a tudomány egyetemes nemzetközi munkájába, s ezzel a nemzetet is belekapcsolja a világ kulturális áramlataiba.” A beszéd I-X. részében Weszely a legkiválóbb magyar és német neveléstörténészekre támaszkodva jellemezte a középkortól a 20. századig létrejött egyetemtípusokat. Művének e részletei sem csupán neveléstörténeti bemutatások, hanem filozófikus gondolatokat tartalmazó részek. Egyik legfontosabb megállapítása volt az újdonsült rektornak az, hogy egy és ugyanazon intézménymodell (pl. a párizsi vagy bolognai egyetemtípus) minden országban más- és más módon adaptálható, hiszen a „nemzeti szellem” mindenütt különböző. „Az egyetem is tükre a népjellemnek, mint minden más kulturális alkotás, mely idők folyamán a művelt nemzetek körében létrejött” – írta.

      A beszéd központi helyén az egyetem lényegét kifejtő Weszely-féle gondolatok kaptak helyet. Szerinte az egyetem eszméje az, hogy ez az intézmény a tudomány legmagasabb fokú művelője. A tudományról pedig ezt írta: „A tudományos munka (...) értelmi munka. Ez nem jelenti azt, hogy érzelmek nem kísérik, hogy cél és törekvés nélküli. Nem. A tudomány szeretete az alapja, az igazság fölismerését követő öröm a megkoronázása a tudományos munkának. Ez az öröm a legtisztább gyönyörűség, a legönzetlenebb érzelem.” A rektor beszédjében többször – úgy e gondolati egységben is – kiemelte, hogy az egyetemet sohasem szabad egyszerű szakiskolává, különböző pályákra előkészítő intézménnyé degradálni. Benne a tudományok összességének tanítása mellett helyet kell kapni a fejlesztésnek, az állandó kutatómunkának. Az egyetem nem kész eredmények, ismeretek továbbadására szolgáló helyszín, hanem önálló kutatásra, állandó olvasásra, folyamatos kérdésfeltevésekre sarkalló szellemi központ. Weszely – mivel már a 20-as évek végén is aggasztották a mind nagyobb tért nyerő médiumok (film, gramafon és rádió) – leszögezte, hogy a tanár személyes hatását sohasem lehet kikapcsolni, „mert a személyes érintkezés, az ösztönzés, az irányítás, amit a hallgató kap, ami eszméket ébreszt és ösztönzést ad, talán mindennél fontosabb.” Kiemelte a tudósok és az ifjúság közötti állandó párbeszéd, a kölcsönös ösztönzések jelentőségét a tanárokra nézve is.

      Talán soha nem látott mértékben aktualitása van azoknak a gondolatoknak is, amelyeket a pedagógiai gondolkodás kiválósága a „Specializálás és totalitás” című fejezetben fogalmazott meg: „A specializálás a tudomány mai nagy terjedelme miatt föltétlenül szükséges. De korunk talán túlment e tekintetben a kellő határon, s a specialista elvesztette az összefüggést az egésszel.” A sok analízis után szintézisre, a részletek után az egészre áhitozott Weszely, hivatkozva Spranger és Jaspers nézeteire. Ezt hangoztatta a beszédjét lezáró, a „jövő” egyetemét megálmodó oldalakon is. Kiemelte még emellett az egyetem autonómiáját, a tudomány szabadságát, és elvetette annak politika alá rendelését. Nem volt híve a tömeg-egyetemnek sem, hiszen úgy vélte, hogy „A tanárnak közvetlen személyes hatása csak azokra van, kik a szemináriumban mellette és vele dolgoznak, ezek az ő igazi tanítványai, de ez a kisebbség. A nagy többség távol áll a tanárok személyes hatásától, s minél nagyobb az egyetem, annál távolabb.” Ezek a gondolatok egybecsengenek több neves magyar kultúrpolitikus és pedagógiai gondolkodó véleményével. Hasonlóképpen vélekedett Klebelsberg Kunó is, aki – bár az egyetemfejlesztések kapcsán kifejtett munkássága is óriási horderejű volt – úgy látta, hogy akkor lehet egyetemi oktatásról beszélni, ha egy tanár körül 10-12 diák tömörül. A kultuszminiszter éppen 1929-ben írta a Pesti Napló hasábjain azt, hogy használhatatlan az olyan egyetemi oktató, „aki a katedra magasságából elszavalja, elmondja vagy elmotyogja a maga tudományát; egyébként az ifjúsággal nem törődik, s azután ismeretlen tömegeket levizsgáztat, pár futó perc alatt szerezve felületes benyomást arról, hogy a vizsgázó komolyan tud-e... Ahol a tanár igazi pedagógus, ott valóságos munkaközösség fejlődik ki közte és tehetséges hallgatói között. Ez az eszmény, amely felé törekedni kell, ezért szeretném a csekélyebb létszámmal dolgozó vidéki egyetemek munkáját...”[2]

      A trianoni országvesztés után, a gazdasági válság és a több irányból is kibontakozó diktatúrák szorításától fenyegettetve Weszely Ödön is a kulturális emelkedésben, a tudományok művelésében vélte felfedezni a nemzet megtartó erejét. Korunk egyik argentín neveléstörténésze, Marcella Mollis egy tanulmánya végén így fogalmazott: „az a pozíció, amit egy társadalom az egyetemeinek biztosít (...), megegyezik azzal, amit ő maga betölt a világban.”[3] Ezért hát érdemes újraolvasnunk minden, az egyetemek működésével kapcsolatos régi és új írást, és a jövőben sem mondhatunk le arról, hogy megválaszoljuk: mit is jelent valójában az egyetem eszméje?

Megjegyzés: Weszely Ödön rektori székfoglaló beszédje – róla készült korabeli fotókkal illusztrálva – teljes terjedelmében olvasható az interneten, e cikk szerzőjének honlapján (E-könyvtár), mely elérhető az alábbi címen: http://nostromo.pte.hu/~carry/

JEGYZETEK
  1. A cikkben szereplő idézetek forrása: Weszely Ödön: Az egyetem eszméje és típusai c. beszéde. Minerva, Pécs, 1929/4-7. sz., 127-171. o.

  2. Pesti Napló, 1929. július 21.

  3. Revista de la Educación, 1994/enero-febrero.



Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
© Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 ()