|
© 2007 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens
Jól tudom, hogy elvárhatlak
Örökkön-örökké, Az a vonat nem érkezik Soha, soha többé... A februári bálon szerettek egymásba. Azóta mindig a vasútnál találkoztak. Ott, ahol két magas dombfal ölében futott a sínpár. A dombon kopár akácfák hajladoztak, a frissen kihajtott fűben millió március végi ibolya pompázott. – Nézd e’...! – mondta a fiú, és letépett egy szál lila virágot. – Olyan ez, mint te, gyönyörű, jó szagú, és olyan... olyan... olyan selymes! – Selymes? Én? Hát én selymes vagyok? – nevetgélt a lány, még szőke angyalhaja is csak úgy kacagott. – A bőröd. A bőröd, meg a hajad, meg a szád... – felelte a fiú, és próbálta megcsókolni. – Jaj, hagyjál már, nem hallod, hogy jön a vonat? Még valaki meglátja, hogy mit csinálunk mi itt... – évődött a lány, és leterített kendőjére ülve nézett a hang irányába. A fiú egyik akácfa törzsének támaszkodva állt, zsebre tett kézzel, sajnálta nagyon a füstbe ment csókot. – Ne ülj le, te, te, még megfázol! Ismered talán a mondást, hogy lánynak nem szabad földre ülni az r betűs hónapokban. Öreganyám is mindig mondja... – tette hozzá a nyomaték kedvéért, mert a lány megint csak kuncogott. A fiú azon gondolkodott, hogyan lehetséges, hogy Isten teremtményei között effélék is akadnak, mint ez a lány. Ilyen szívet fájdítóan szőkék, ilyen gyöngysor-fogúak, ilyen gurulós nevetésűek, akiktől a férfiember teljesen elgyengül. – Mit támaszkodsz annak a fának, talán csak nem lopja el valaki – kacarászott a lány, és cseppet sem érdekelte, hogy felfázhat. Forró volt körülötte minden, úgy érezte, még az ibolyaszirmokon is lát valami vöröses árnyalatot. Arra gondolt, milyen jó volna mindig ezt a szálfa magas, sötét hajú, szikrázó tekintetű fiút ölelni... Aztán hirtelen talpra ugrott. – Itt van, itt van, nézd, itt a vonat! – tapsikolt, ugrándozott, és amíg elhúzott előttük a fekete szerelvény, lelkesen integetett. A kocsik ablakából többen csodálkozva néztek rá, egy-egy gyerek visszaintett, mintha egy bajuszos férfi is megemelte volna a kezét. – Mit kelleted itt magad, olyan vagy, mint valami csitri – dohogott a fiú. Úgy érezte, képes lenne miszlikbe aprítani az akácfát, aminek támaszkodott. – Hát te nem is örülsz látni, ahogy elrobog a vonat? Mennyi vidámság van ebben, gondold meg, ahogy fütyül, ahogy zakatolnak a kerekek, ahogy eregeti a füstöt... Ez olyan érdekes! És ahogy ülnek benne az emberek... Mindig azon gondolkodom, vajon hová mennek, kik lehetnek, izgalmas, ahogy átszáguldanak az életünkön ezen a márciusi vasárnap délutánon. – Hát ez az, hiszen éppen ez az! Átrobognak itt, rád néznek, ahogy itt bolondul ugrálsz, aztán elviszik magukkal az arcodat. Ki tudja, mit álmodozik majd rólad az a bajuszos, aki úgy rátapadt az ablaküvegre, mikor meglátott. – Ugyan már! Hogy mik nem jutnak eszedbe! Miféle bajuszos? Te féltékeny vagy. Féltékeny!! – nevetgélt a lány, de a fiú csak még jobban megsértődött. – Nem jövök én teveled többet a vasúthoz. Nekem erre nincsen szükségem... – duzzogott. – Jaj, menj már! Hiszen én téged szeretlek. Téged, érted, egyedül csak téged! Rohangálhatnak itt bármilyen vonatok, még akár az Orient Expressz is, én csak téged akarlak. Csak az a zakatolás...! Ahogy átfut itt a vonat, azt annyira, de annyira szeretem. - A fiú kezdett megenyhülni. Odaadóan csókolt a lány, szinte beleolvadt a karjaiba. Édes ízű és tűzforró volt a szája. – De akkor is, mit akarsz te ezekkel az átkozott vonatokkal? Senkit sem ismerek, aki így rajong értük – mondta a fiú, amikor elengedte a lányt, elengedte, mert elérte azt a határt, ahol átlépve már nem tud parancsolni a vágyainak. A lány opálos szemekkel nézett rá, fogalma sem volt, hogy épp a sínek mellett áll, nem érzékelte, hogy illatos ibolyaszőnyegen tapos, egy másik világban járt szerelmével. – Hagyjad már ezt, egy ilyen csók után... – mosolygott bágyadtan, és felemelte a földről a kendőjét. Gondosan lerázogatta. – Kiballagok a vasúthoz Találkozni véled, Viszek kéklő nefelejcset, Gyöngyvirágot néked... – énekelte a fiú, és a lány nem hitt a fülének. Ezek szerint szent a béke. – Nefelejcs? Gyöngyvirág? Még nincs itt az idejük. Március van, ibolyaszezon... – nyelvelt a lány, és erre a fiú feléje ugrott. – Na, megállj csak, te, te kis boszorkány! Hogy te mindig csak kötekedsz! – Én? Én-e? Talán te! Te kötekedsz folyton – vágott vissza a lány, aztán futni kezdett, végig a síneken, haja mint az arany fátyol szállt vele. A fiú nekiiramodott, szaladt, kergette szerelmesét, cipője kopogott a talpfákon. Aztán eljött a május, és a tavasz egyik napról a másikra színpompás tarka ruhába öltöztette az egész határt. Kizöldültek az erdők, tulipánok, orgonák, nefelejcsek és gyöngyvirágok ringatóztak a kertekben. Ők ketten a sínek mellett ültek, a domboldalon. – Na, most énekeld el azt a dalt! Tudod, azt a vasúti nótát. Most időszerű – kérte a lány, de a fiú csak a fejét rázta. – Nincs énnekem kedvem énekelni, nem dalolok én addig, amíg vissza nem térek hozzád – felelte sötét pillantással a fiú. A lány próbált jobb kedvet csepegtetni belé, de az ő mosolya is erőltetett volt: – Gondold csak meg, milyen jó lesz, te is ilyen vonatokon utazol majd, mint amik erre járnak. Kinézel majd minden faluban a kocsi ablakán, aztán neked is integetnek a huncutszemű lányok... – nem tudta tovább mondani, mert a mosolya sírásra váltott. Keservesen sírt, úgy érezte, megszakad a szíve. Pár hónapja, csak néhány hete volt, hogy azon a bálon egymásra villant a tekintetük. Mint hogyha villámcsapás érte volna őket. Ki tudja, honnan vezénylik az ilyen dolgokat? Mennek a napok egymás után, szép csendes sorban, aztán egyszerre csak betoppan a szerelem. És többé már semmi nem a régi. Minden pillanat hiábavaló lesz a másik nélkül... – ... és most elmész – a lány hangosan gondolkodott tovább. – Én nem élem túl – mondta, még mindig pityergett. – Dehogynem, dehogynem, te biztosan túléled, hacsak nem bukfencezel le itt nekem a domboldalról egy vonat kerekei alá a nagy integetésben – vigasztalta a fiú, és könnyű mozdulatokkal simogatta a lány arcát. – Itt várjál majd rám, bármeddig is kell. Gondolj mindig arra, hogy milyen szép lesz az a nap, amikor majd az én vonatom érkezik. Addig meg, ha nézegeted az elsuhanó szerelvényeket, gondolj arra, hogy valamennyi utast mennyire várják a saját állomásán... – suttogta, és a lány belesimult az ölelésébe. Olyan csikorgósan hideg volt a tél, hogy a lány csak ritkán ment el a sínekhez. Otthon melegedett, édesanyja nagy búbos kemencéje mellett, és folyton-folyvást csak ábrándozott. Minden délután kiválasztott egy-egy szép emléket azokból a hetekből, amikor együtt volt a fiúval, és megpróbálta valamennyit aprólékosan, a legutolsó részletig újra átélni. Még a civakodásokat, a bolond évődéseket is. Mindent, mindent. – Édesapám, az előző háború milyen volt? – faggatta a szűkszavú öregembert, de az csak legyintett. – Hagyjál nekem nyugtot, kislányom, éppen elég volt azt egyszer átélni, minek kellene újra emlegetni. Örülj, hogy nem tudsz róla semmit. Nem is nőnek való az ilyesmi. Mi dolgod neked a háborúval? Hiszen nem katona egyetlen rokonod sem – hümmögte, a lány pedig nem szólt semmit. Dehogyis vallotta volna be, hogy akiért ő aggódik, még a rokonoknál is fontosabb. Mindenki másnál kedvesebb. Olyan, aki bár távol van, benne él minden porcikájában és valamennyi gondolatában. Vette a csizmát, szőke fürtjeire kanyarította a kendőt. – Hová mész, hékás, talán még a hó is esik – szólt rá az apja, de a lányt nem tudta megállítani. – Csak levegőzni – bökte vissza az ajtóból, és szinte futva ment a vasúthoz. Megkereste azt az akácfát, ahová a fiú mindig támaszkodni szokott. Furcsa, ázott-barna színű volt a törzse. A lány átölelte. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek!! – suttogta, és még meg is csókolta a fa kérgét. Aztán megvárta a fél 4-es vonatot. Csak úgy csikorogtak a kerekek, ahogy átsuhant a völgyön, a kocsikban fázósan kuporogtak az utasok. A lány nem integetett. Csak nézett, bánatos tekintettel. Fázósan fogta össze a kendőt, és úgy érezte, egyszál maga van az egész világon. Megint ibolyák nagy fejét hintáztatta a szél. Tavaszodott, mert a tavaszt nem érdekli semmiféle fájdalom. Mindig átszalad a szél a földek felett, és a könnyű napsugarak életre csókolják az apró rügyeket. A lány éppen tejért ment. A falu közepén kisebb csoportosulást látott. Közelebb ment, hogy megnézze, mi történt. Gyurka bácsi állt a kör közepén, csontsoványan, viseltes, piszkos katonaruhában. Hát hazajött! Legalább ő hazajött! – Nem vagy valami jó erőben, te Gyurka – mondta valaki, és ez igaz is volt. – Nem biz’a, lelopkodta a csontomról még a húst is ez az istenverte háború. Mondtam is a masinisztának, hogy álljon meg itt a falunknál, mert nincs énnékem annyi erőm, hogy a következő állomásról visszagyalogoljak. Az az ember nincsen már többé. Az az egykori Gyurka... – mondta keserűen. – Dehogyisnem, Gyurka bátyám, dehogyisnem. Majd megerősödsz újra, majd főz az asszony jó töltött káposztát, aztán helyrejössz te! – viccelődtek vele a falubeliek, de ő, mintha meg se hallaná, folytatta a történetét. – Azt mondja erre a masiniszta, hogy hát a mi falunkban ennek a vonatnak nincsen megállója, de majd lassítanak, én meg csak ugorjak le. Mondom erre, hogy áldja meg magát a Teremtő, ha meg nem állnak, én örökre itt maradok a vonaton, mert nincs énnekem jártányi erőm sem. Vagy dobjanak le, hajítsanak alá a töltésről, én már azt sem bánom... – És megállt-e végül a vonat? – vágott közbe egy női hang, de a többiek leintették. – Meg hát, hát nem látja, hogy meg? Még jó, még szép, hogy egy ilyen magyar katonáért soron kívül is megáll a vonat. – Gyurka bácsi, Gyurka bácsi, tud-e valamit az Imréről, a Stadler Imréről? Hallott-e róla, mi van vele? – furakodott előre a szőke lány, és mindenki utat nyitott neki, olyan szerelem és akkora szenvedély volt a hangjában. – Kije volt magának az Imre? – kérdezte a katona, és a kislánnyal megfordult a világ. Pörgött és forgott minden, mintha a tavaszi szél égre dobta és megkeverte volna az egész világot. Az egész átkozott, szenvedésekkel teli, gonosz világot. – Volt? Volt? Mi az, hogy volt?? – sikította, kiabálta a lány, de tudta már nagyon is jól. Elég volt ránézni Gyurka bácsi összeszorított ajkaira. A hallgatása mindent elmondott. – Az nem lehet, hogy csak volt! Hogy csak volt, az nem lehet! Ezt én nem hagyom, ezt én nem bírom! – tiltakozott a lány, és nem tudta senki vigasztalni. Futni kezdett, szaladt a domboldalra, aztán futott végig, végig a sínek között... Ki tudja, honnan látja a Jóisten, hogy mikor melyik szőke lányra kell vigyázni? Ki érti, hogyan van az, hogy aznap délután nem suhant át vonat a falun, kimaradt a délutáni járat, a lány hiába futott eléje. Amikor már teljesen kimerült a szaladásban és a kiabálásban, visszaballagott az akácfák alá, leült az ibolyák közé és csendesen sírdogált. Virágillatú volt a könnye, ha valaki felfogja, talán tengert lehetett volna megtölteni vele. – Az nem lehet, hogy te csak voltál. Az nem lehet, az nem lehet... – suttogta halkan, csak úgy, maga elé, a füveknek meg az ibolyáknak... Beesteledett már, mikor hazaindult. Úgy határozott magában, hogy soha, soha többé nem jön ki a vasúthoz. Mert minek nézni a suhanó szerelvényeket, az embereket, akik valakihez robognak, ha hozzá többé nem jön vissza az az egy, az a drága, mert az ő vonata ott szeli már a csillagporral telehintett, végtelenbe futó, égi síneket. Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366 © Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2007 () |