Vállalkozás

(Fejér Megyei Hírlap, 1996. január 6.) 10. o.


© 1996 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens


      Az egész történet úgy kezdődött, hogy nem bírtam tovább elviselni szuterén lakásom penészes falait és áporodott szagát. Egy délelőtt, ahogy szobám ablakában nézegettem az elvonuló lábakat, a száz és ezerféle kopogó cipőt, eszembe jutott, hogy sosem kerülök ki ebből a sötét odúból, ha nem kezdek valami bomba jó üzleti vállalkozásba. De mi legyen az? Sok minden átfutott az agyamon, záporoztak az ötleteim.

      Talán nyissak ökörsütődét? Legyek jósnő? Nyissak turkálót? Esküvői ruha kölcsönzőt? Vegyek traktort? Szippantókocsit? Fúrógépet? Bármire gondoltam azonban, rájöttem, hogy nincs hozzá elég vagyonom. A kiindulópont nem lehet más, mint 3 helyiségből álló szuterén lakásom, ahol mindig félhomály van. Amikor erre ráébredtem, kissé elkeseredtem. Nem létezik olyan vállalkozás, amelyhez elég a félhomály. Hacsak... És ekkor jutott eszembe a mentőötlet. Hacsak nem nyitok egy kellemes „szerelmi fészket”. (Ez a kifejezés mennyivel előkelőbb, mint a durva bordélyház...)

      Ilyenből azonban van már elég, ráadásul sajnálnám kizsákmányolni szegény nőket, gondoltam. És ekkor újra eszembe jutott valami: férfiakat fogok alkalmazni, és nők lesznek a vendégek. Így mindkét nem jól jár.

      Ettől az ötlettől egész jó kedvem lett, elrohantam a hivatalba, bejegyeztettem új vállalkozásomat, és feladtam a Helyi Hírharangban egy hirdetést, hogy

„Induló vállalkozás keres tetterős
férfiakat, ilyen- és ilyen munkára...”

      Aztán kiültem a ház elé, és vártam.

      Alig tudtam elhessegetni Mari nénit, aki mindenképpen velem akarta megosztani unalmát, még azt a 4 és fél méteres csíkos sálat is kihozta, amit már 3 éve kötögetett. Én nem szerettem volna megvárni, amíg a sál 7 méteresre növekszik, hiszen vállalkozásom beindítása teljes diszkréciót kivánt, Mari nénitől pedig ezt nem lehetett elvárni. Azt lódítottam, hogy a villanyszámlást várom, akitől Mari néni rettegett, mert 18 évi díjjal tartozott, úgyhogy sálastul hazarohant. Épp a legjobbkor, mert azonnal megérkezett az első jelentkező. Körülbelül 2 méter magas és 47 kilogrammos ifjú ember volt, akinek arcán annyi volt a pattanás, mint égen a csillag. Nem hittem a szememnek. A fiú szorongva és félszegen közeledett, 5 méternél nem mert közelebb állni. Csókolomot köszönt, és szégyenlősen elrebegte, hogy szeretné elvállalni a munkát. Úgy hirtelenjében nem tudtam elképzelni, hogy különösebben vonzaná a hölgyvendégeket, és hosszas faggatásomra bevallotta, hogy rajtam kívül egyszer látott csak nagyon közelről nőt, de az meg az anyja volt. Felírtam a telefonszámát, mert nem mertem kerek-perec elutasítani.

      Alig ment el, jött egy újabb jelentkező, egy végtelenül kövér, kopasz, középkorú férfi. A fiúval ellentétben rendkívül magabiztos és fennhéjázó volt, azonnal a tárgyra tért, és elkezdte mesélni katonakori nőügyeit. Őt is leráztam, mert nem csak az üzletemet rontotta volna, de viseletes ágyaim sem bírták volna az ő súlycsoportját.

      A harmadik jelentkező egy öreg aggastyán volt, aki nyugdíjkiegészítésként szerette volna „űzni az ipart”. Őt is el kellett utasítanom, miközben dohogva elvonult, én arra gondoltam, sosem fogok Bevery Hillsben nyaralót venni.

      Aztán hirtelen bekanyarodott az utcába a postás. Már éppen arra gondoltam, hogy őt nem fogom alkalmazni, hiszen ingyen is bármikor rendelkezésemre áll, de aztán kiderült, hogy a Náncsi néninek hozott dísztáviratot a 170. születésnapjára.

      A lelkem mélyén éreztem, hogy nem lesz ebből üzlet, hiába várom a délceg férfiakat, csak csupa problémás eset jelentkezik.

      És akkor, mint az álmokban, megjelent egy magas, karcsú, fiatal férfi, napbarnította bőre, hullámos haja és kék szeme volt.

      Kiválóan szabott öltönyben, rézsútosan csíkozott nyakkendőben jött, fekete aktatáskát lóbált. Egyenesen hozzám tartott, az újsághirdetésben megadott címre.

      – A hírdetés miatt jöttem – mondta, és kezet nyújtott.

      »Ő az« – gondoltam – »ilyen férfiak kellenek a vállalkozásomhoz«.

      – Fel van véve, uram – mondtam habozás nélkül, és orra alá dugtam a szerződést.

      Már éppen arról kezdtem álmodozni, hogy, mielőtt munkába áll, személyesen kell meggyőződnöm róla, hogy mennyire lesz megfelelő, amikor megszólalt mély, búgó hangján.

      – Félreért asszonyom, én a Heti Hírharang riportere vagyok, szeretnék cikket írni az Ön terveiről a Sikeres Álmodozók rovatban.

      Hát, mit mondjak, egy világ dőlt bennem össze. Szó nélkül leszaladtam a szuterénomba, és ha nem ért volna le az ablakomig Mari néni kötött sálja, nem tudtam volna mibe törölni a könnyeimet. Másnap a hivatalban visszaadtam a vállalkozói igazolványt, és beültem a könyvtárba. Elhatároztam, hogy elolvasom az összes könyvet, ami a férfiakról szól, mert én nagyon félreismertem őket eddig. Van egy újabb ötletem a szuterén-lakásom hasznosítására, a penész miatt talán jó volna pezsgőt vagy téli szalámit érlelni benne. Kár, hogy ez nem izgat annyira, mint a férfiak!



Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
© Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 ()