– A tanulmány az OTKA által támogatot kutatás keretében készült. (F 032219) –
Az iszlám világban mindenkor meglehetősen nagyra értékelték a tudást, hiszen a
Mohamed által közvetített isteni kinyilatkoztatás Szent könyvében, a Koránban világos és
egyértelmű utasítások olvashatóak arra vonatkozóan, hogy a tudás keresése minden hithű
muzulmánnak kötelessége. A Korán olyan forrás, amely buzdít a tapasztalatokon és
próbákon keresztül elért, meditáció és megfigyelés segítségével végigvitt
ismeretszerzésre, hiszen az igaz tudást áhitozó ember Istent áhitozza.[1]
Az „Olvass...!” (iqra’) olyan fontos kinyilatkoztatás a Koránban (96:1,3), mely
alátámasztja ezt, csakúgy, mint az a gyakran visszatérő gondolat, hogy az emberi lények
Allah ágensei a Földön, aki megtanította őket mindenre, amit nem tudtak, és felelőssé
tette őket önmaguk sorsát illetően. Az iszlám szerint az istenhit csak akkor lehet érvényes
és szilárd, ha rendíthetetlen bizonyosságra és meggyőződésre épül, ehhez pedig az
szükséges, hogy az ember látóképességének szélesítésére és elméjének csiszolására
törekedjék. A muzulmánok szerint Allah azért látta el az embereket különböző
érzékszervekkel, hogy azok segítségével a legmegbízhatóbban lehessen megismerni a
Teremtő parancsait és azokat a dolgokat, amelyekben Allah tetszését leli. Ez vezethet el a
hithez, ez a tudás útja.[2] A tudás keresésére való szüntelen törekvés
a muzulmán világban aláhúzza a nevelés határtalan jelentőségét.
A tudás keresése és a nevelés szempontjából is nagyon lényeges kiemelni, hogy az iszlám
életszemlélet holisztikus szemlélet, és nincs elválasztva ebben az evilági és a túlvilági
élet. Az iszlámban az evilági, empirikus, illetve a metafizikai, lelki elemek szoros
kapcsolatban állnak, és a nevelés az embert mindkét életre felkészíti: a földi létre és a
halálon túli létezésre is.[3] A muszlim nevelés végső célja az
Allahnak való teljes alávetés elérése egyéni és közösségi szinten, és az emberiség egésze
szempontjából.[4]
A tudományok ismerete a muszlim közösségekben tehát mindenkor megbecsülést
biztosított a művelt embereknek, és a közfelfogás szerint valamennyi muzulmánnak
legalább annyit tanulnia kellett, hogy a Korán szövegét megismerje. „Keressétek a tudást
a bölcsőtől a sírig..., Kínába is menjetek el érte, ha kell” – idézték gyakran Mohamed
szavait. Ibn Dzsaír egy művében a hagyományok közül az alábbit ajánlotta olvasói
figyelmébe: „Nincs fontosabb Allahnak, mint egy olyan ember, aki megtanult egy
tudományt (ta ‘allama ‘ilman), és azt másoknak is megtanította. (...) Ha Allah csak egy
tudós ember felé vezérli utadat, jobb az neked, mint az egész világ.”[5] Allahot gyakorta említették „al-’Alim”-ként, ami annyit tett: aki
tud.[6]
A legszélesebb körű és legfelsőbb szintű tudás keresése és terjesztése volt tehát a
muzulmán pedagógia legfőbb célja. Nem csupán a tudás (‘ilm) jelentését kutatták, hanem
annak számos formáját és felhasználhatóságát is számba vették. Ez a szó jelentett még
„képzést”, „értelmet”, „tudományt”, szóösszetételekben pedig egyes ismeretrészeket (pl.:
‘ilm al-nabat = a növények ismerete, vagyis botanika). Többesszámú alakjával fejezték ki
a tudományok összességét (‘ulúm).[7] Az arab „tarbíja” szó a
nevelést jelentette, „művelni”, „növelni” értelemben, és ha embernevelésről volt szó,
akkor a „javítva, fegyelmezve nevelni” (ta’díb) és a „művelve, nyesegetve alakítani”
(tahdíb) szinonímákkal világították meg a fogalmat.[8]
A témával szorosan összefüggő kifejezés az „adab” is. Ennek az arab szónak az
értelme a századok során jelentésváltozáson esett át. Eredetileg – csakúgy, mint a latin
urbanitas – „udvariasság”-ot jelentett, aztán emberiességet (mint a humanitas), és azon
ismeretek összességét, melyek ezt az eszményt szolgálják. Az Abbászidák korában ez a
szó az általános műveltséget jelölte, mely szükséges volt egyes hivatalok vagy felsőbb
funkciók betöltéséhez (titkárok, vezírek stb. esetében). Fentieken kívül ez a kifejezés az
irodalomban is használatos, a több témát érintő, de nem speciális témákban való
elmélyültséget megvalósító prózai művek megnevezése kapcsán. A 13. században Jakút
azt írta, hogy az adíb (= az adab írója) és az ‘álim (= tudós) között az a különbség, hogy
míg az első minden dolog legjavát emeli ki műveiben, a tudós csak a tudomány egy
részének megismerését kívánja elérni. Az adíb tehát az általánosan művelt ember, az
‘álim pedig a szaktudós megnevezése.[9]
A 10. században élt tudós, Ibn `Abd Rabbihi úgy definiálta a tudást és a nevelést,
mint „olyan oszlopokat, amelyeken a vallás és a világ tengelye nyugszik. Ezek
különböztetik meg az embert az állatoktól, az értelmes lényt az oktalanoktól. A tudás és a
nevelés az értelem lényege, a test mécsese, a szív fénye és a lélek kormánya. (...) Ha egy
gyereket nem nevelnének, nem tanítanák meg írni-olvasni, olyan lenne, mint a
legostobább állat, a legzavarodottabb szörnyeteg.”[10]
A középkori iszlám világ tudósainak többsége hasonlóképpen vélekedett, és ezért
egész műveket vagy műrészleteket szenteltek a pedagógiai és a tudományos kérdések
tárgyalásának. Érdeklődésük homlokterében állt az – az írásos kultúrával rendelkező ókori
népek többségénél is kimutatható – törekvés, hogy a tudományos ismereteket rendszerbe
foglalják, és e rendszerek segítségével kidolgozzák a muszlim életfelfogás szempontjából
legsikeresebb, legcélravezetőbb képzési és nevelési terveket.
Törekvések a tudományok rendszerezésére
Az ókori gondolkodók művein felnőtt, a görög, perzsa, indiai és más népek tudományos
eredményeit lefordító és továbbfejlesztő muzulmánok elsődleges kérdésnek tartották a
muszlim életvitel, a nevelés szempontjából a tudományok rendszerezését. Ezt már az
iszlám első évszázadaiban sem tekintették mellékes problémának, az intézményesült
oktatás kiépülésével azonban mindez megkerülhetetlenné és elodázhatatlanná vált.
Al-Kindi-től Ibn Khaldún-ig hosszú a sor, ha szeretnénk számba venni azokat a muzulmán
tudósokat, akik – a tananyag-struktúra kialakítását is segítendő – tudományrendszerezési
munkákat végeztek. (Közülük e tanulmány keretei között csak néhány jellegzetes
gondolkodónak az elméletére térünk ki, a teljesség igénye nélkül.)
A tudományrendszerezéssel foglalkozó hithű muzulmánok úgy vélték, hogy jóllehet,
sokféle tudomány létezik, a muszlimoknak valamennyi iránt érdeklődniük kell. A
tudományok között azonban a legtöbb teoretikus hierarchikus viszonyt írt le, amely
rendszer csúcsán, a legmagasabb szinten a vallástudomány állt. A tudományok rendszerét
többen úgy képzelték el, hogy a tudás egységes fájának ágai az egyes tudományterületek,
amelyek között vannak elméleti, gyakorlati és hasznos vagy produktív tudományok.[11]
Az iszlám felfogás szerint akik csak egyetlen tudomány
tanulmányozásának szentelik magukat, azok lehetnek ugyan tudósok, de művelt
embernek – aki a bölcsesség elérésére törekszik – csak a sokoldalúan képzettek
nevezhetőek. Ez a gondolkodásmód határozta meg az oktatási intézményekben tanított
tananyagot is, Damaszkusztól Córdobáig. Már az alsó szinten is törekedtek a sokoldalú
képzésre – különösen al-Andalúszban –, mert úgy vélték, az írás-olvasás és a Korán
megtanulása nem elegendő a vallás, Allah lényegének megértéséhez. A 10. századtól
kialakuló és elterjedő medreszékben, melyek a közép- és (részben a) felsőfokú képzés
színterei voltak,[12] illetve a felsőoktatás egyéb formái esetén még
inkább fontosnak tartották az elsajátítandó tudományterületek meghatározását, a közöttük
lévő kapcsolatrendszerek leírását és a tananyag tartalmának, sorrendjének kidolgozását.
Anawati különböző tanulmányaiban mintegy 20 olyan klasszikus arab művet elemzett,
amelyekben megtalálható a tudományok valamiféle rendszerezése. Ezek között vallásos
és filozófiai értekezések éppúgy szerepelnek, mint eretnekek írásai.[13] A
keleti világ nagy rendszerezői közül kiemelkedett például al-Kindí,
al-Farábi, al-Gazali és Ibn Szína (Avicenna), akik nem csak tanítottak, hanem a
görögökhöz (Platónhoz, Arisztotelészhez) hasonlóan megpróbálták osztályozni is a
tudományokat, értékük, hasznosságuk, nemességük szerint. Az ő nyomdokaikon jártak
azok az al-Andalúszban munkálkodó tudósok, akik ugyanezt kísérelték meg, például Ibn
Hazm és Sza‘id al-Andalúszi.
Al-Farábi főbb tudományrendszerező munkái
Az első tudományrendszerezésről szóló munkát a 9. században al-Kindi (kb. 800-870), a
bagdadi orvos, filozófus és asztrológus készítette el. Arisztotelész követőjeként főként
logikával, természettudományokkal és matematikával foglalkozott, és ezen utóbbi
tudományt tartotta legfontosabbnak a többi tudomány megalapozása kapcsán. Az ő
munkájára és görög művekre támaszkodva a szintén bagdadi tudós, al-Farábi (kb. 870-954)
több meghatározó jelentőségű könyvet, értekezést és levelet írt a 10. században.[14] Al-Farábi, a sokoldalú elme szerencsés pillanatban került
Bagdadba, ahol az Abbásszidák alatt akkoriban virágzottak a tudományok. A rendkívül
művelt férfiú elsősorban Arisztotelész műveinek magyarázataival hívta fel magára a
figyelmet, különösen annak Organon című könyvét tanította, ő volt az arisztotelészi
logika első keleti kommentátora.
Az ókori görög tudós nyomán, de annak tudományrendszertanát módosítva írta meg
egyik legjelentősebb könyvét,[15] A tudományok felsorolása (Ihsa’ al-’ulum)
címűt, melyet a középkori Európában is használták, és a mű latin fordítása
jelentős hatást gyakorolt a skolasztika kibontakozására.[16] A művet
Sevillai János és Cremonai Gerhard fordították latinra, és ez utóbbi mester De Scientiis
című munkája vált használatossá a keresztények körében. (Létezett a mű héber nyelvű
változata is.) A könyv 5 fejezetre oszlik, és rendszere általános hasznát maga a szerző úgy
ecsetelte, hogy ez segít hozzá az ember, a világ megismeréséhez. Különbséget tett az
igazi tudós és a fontoskodó ember között: míg az előbbi a tudományok lényegének és
egymáshoz való viszonyának megismerésére törekszik, az utóbbi olyan tudást emleget,
amelynek nincs is birtokában.[17] Könyve bevezetőjében azt írta,
hogy „E könyv haszna abban áll, hogy az az ember, aki e tudományok közül szeretné
valamelyiket tanulmányozni és elmélkedni akar fölötte, tudja meg, mely dolgokon is kell
elgondolkodnia, és milyen előnnyel fognak járni töprengései, és milyen nyeresége lesz
mindebből, és milyen kiválósághoz vezet ez; abból a célból (íródott a könyv), hogy az
ember valamely tudomány tanulásában tett erőfeszítései az ok ismeretében menjenek
végbe, és ne csak vakon, az útról letérve haladjon.”[18]
Műve első nagy fejezetében a nyelvtudományról írt, amely a tudományok
tanulmányozásának abszolút alapját jelenti minden népnél, bár ő természetesen
elsősorban az arab grammatikára utalt. A nyelvtudomány szerinte két fő részből áll:
egyrészt az adott nyelv főbb szavainak elsajátítását foglalja magába, másrészt pedig a
szavak megalkotásának, ragozásának, összefűzésének, helyes ejtésének stb. szabályait.
Részletes, a szóetimológia, lexikográfia, szintakszis, fonetika, prozódia, poétika területét
és más ágakat példákkal illusztráló, bemutató leírást adott a szerző nyelvről, mindvégig
hangsúlyozva, hogy a nyelv szabályainak elsajátítása nélkül nincs tudományos
megismerés.
A 2. rész, melyet követői a „legaprólékosabb és legokosabb” résznek tartottak, és saját
műveikbe is beépítették, a logika tudományáról szól. Ez, a könyv leghosszabb és
legalaposabb fejezete az arisztotelészi logikára alapozva, példák sokaságával
alátámasztva világítja meg e tudomány fontosságát. Al-Farábi szerint a logika
tanításainak megismerése hasznos és szükséges ahhoz, hogy valaki komoly
tanulmányokat folytasson. Szerinte a „logika művészete ... szabályokat ad, melyek célja
helyes útra terelni a megértést, az embert közvetlenül a bölcsesség útjára vezetni és az
igazság biztonságát nyújtani számára a racionális ismeretek kapcsán, melyek
hibalehetőségeket hordoznak magukban...”, és úgy vélte, hogy ezek a szabályok óvják
meg az embert a tévedésektől és álokoskodásoktól, mivel az igazság keresése közben
gyakran fennáll a hamis ítéletalkotás lehetősége.[19] A logika
jelentőségét al-Farábi a nyelvtudományéhoz hasonlította, mely a nyelvhasználat
szabályait nyújtja, míg az előbbi a gondolkodás szabályait. Jelezte viszont a két
tudomány közti alapvető különbséget: míg a nyelvtudomány egyes népekre jellemző
szabályokat és sajátosságokat ír le, addig a logika szabályai általánosak, minden nép által
követendőek. A bagdadi tudós érdemeihez tartozik, hogy nem csupán annyit tett
könyvében, hogy bemutatta a különböző bizonyítási módszereket és más logikai
ismereteket, hanem rávilágított azokra a nézetekre is, amelyek saját korában
megkérdőjelezték a logika hasznát. Tagadta a „született tehetség” fogalmát abban az
értelemben, hogy valaki tanulás nélkül is eljuthat az igazság megismeréséhez.
A propedeutikus tudományok alkotják rendszertanában a 3. nagy csoportot, ezen belül hét
területről írt: az aritmetika, a geometria, az optika, az asztronómia, a zeneelmélet, a
„súlyok” tudománya és a mérnöki tudás jelentik itt a főbb részeket. Al-Farábi
valamennyi, előkészítő jellegű tudományág esetében megkülönböztetett elméleti és
gyakorlati jellegű tudást. Könyve ezen részének is nagy érdeme, hogy minden
kijelentését példákkal támasztotta alá, lehetőséget nyújtva így kevésbé képzett olvasói
számára is tanításai megértésére. A gyakorlati aritmetika a megszámlálható dolgokkal
foglalkozik, például az emberek, lovak, dínárok és dirhemek számlálásával. Az elméleti
aritmetika ugyanakkor a számokkal elvont értelemben végez műveleteket, e
tudományterület vizsgálati körébe tartozó például a négy alapművelet, a hatványozás, a
páros és páratlan számok valamint a törtek tanulmányozása. Ehhez hasonlóan a geometria
esetében is elkülönül a konkrét dolgok („vonalak”, „területek”, testek) vizsgálatával és a
rájuk vonatkozó teoretikus tudással kapcsolatos ismeretszerzés.[20] A
geometria területeivel kapcsolatban álló, de külön területként jelenik meg az al-Farábi-féle
műben az optika, amely tudomány különbséget tesz a látvány és a dolgok valóságos
tulajdonságai között, és így kiküszöbölhetővé válnak a szem tévedései. A szerző szerint e
tudomány lehetővé teszi távolban lévő tárgyak lemérését, az optika segítségével például
kiszámítható nagy fák és falak magassága, völgyek és folyók szélessége, mélysége,
hegyek magassága és felhők távolsága. Írt a tudós azokról a mérőeszközökről, amelyek az
optikai vizsgálódások egy része során használatosak, és külön említést tett a
visszatükröző felületek mérésekhez való felhasználásáról (pl. a víztükör illetve fényes
tárgyak kapcsán).[21] A csillagászat tudományáról szólva aláhúzta,
hogy megkülönböztetendő egymástól az asztrológia, mely a csillagjegyekkel és a jövő
előrejelzésével foglalkozik, illetve az asztronómia, mely valódi tudomány. Ez utóbbi
vizsgálódási területét három fő részre tagolta al-Farábi: egyrészt foglalkozik e tudomány
az égitestek alakjával, egymáshoz viszonyított helyzetével, másrészt az égitestek
mozgásával, a zodiákuson belül elfoglalt helyükkel, mozgásuk bolygónkon tapasztalható
következményeivel. Kifejtette, hogy valamennyi égitest keringést végez, és
valamennyinek sajátos mozgási iránya van. A csillagászat körébe sorolta a szerző a
Földről szóló tudományos ismereteket is, mint például a bolygó régi (az emberi
civilizáció megjelenése előtti) állapotának kutatását, a klimatikus viszonyok
tanulmányozását, az éjszakák és nappalok illetve az évszakok váltakozásának
szabályszerűségeit stb.[22]
A zene kapcsán is gyakorlati és elméleti területekről értekezett al-Farábi. Az előbbinél
megemlítette, hogy a különböző természetes és mesterséges módon (hangszerekkel)
megszólaló hangokkal foglalkozik, a zeneelmélet viszont konkrét hangoktól, az anyagi
megjelenéstől független tudomány, mely különböző részterületekre oszlik, mint például a
harmóniát mutató hangsorok elkészítésének elvei és módszerei. A kötet matematikai
tudományágakkal foglalkozó fejezetének záró részei a „súlyok” tudományáról
(mechanikáról) és a mérnöki tudományokról szólnak. Az előbbi kapcsán a bagdadi tudós
írt a mérlegekről, súlymértékekről, amelyekkel mérnek, és a „súlyos” dolgokról, amelyek
mérését végzik ezen eszközökkel. Azokról a felemelő, elmozdító, szállító stb.
szerkezetekről is e helyen szólt, amelyek előidézik a „súllyal” rendelkező testek
helyváltoztatását. A mérnöki tudományok pedig, mint a matematikai tudományok in actu
alkalmazása kerülnek bemutatásra a kötetben.
A 4. fő fejezetet a tudós a fizika és metafizika tudományáról írta, számos diszciplínára
tagolva rendszertanának eme részét is. A fizika a fizikai testeket és tulajdonságaikat
tanulmányozó tudomány, „megismertet azokkal a dolgokkal, amelyekből, amelyek által
és amelyekkel léteznek ezek a testek és tulajdonságaik”.[23] A testek
egy része természetes (a föld, az ég, a növények és állatok, maga az ember), más részüket
pedig az ember teremtette, az ő akarata és tevékenysége által keletkeztek (pl. az üveg, a
kard, az ágy, a szövet stb.). A tulajdonságok kapcsán al-Farábi azt írta, hogy a
természetes testek tulajdonságai egyediek, létezésüket egyetlen Teremtőnek köszönhetik.
Anyaguknak, formájuknak és minden tulajdonságuknak oka, végcélja és értelme van a
teremtés művének nagy egészében. A mesterséges testeknek pedig – az emberi akarathoz
és igényekhez igazodva – kifinomult, a rendeltetésükhöz igazodó sajátosságaik vannak.
A metafizikáról azt írta, hogy a legtökéletlenebbtől a Legtökéletesebbig lehet emelkedni
általa, az Örök Létezőig, amely egységbe foglalja az összes létezőt. Ez az Örök Létező
nem származik semmiből, nincsen kiváltó oka, és előtte nem létezett semmi; ez az
abszolút létező, az egyetlen, mely teljes, egységes, valósabb és igazabb, mint bármi rajta
kívül, és al-Farábi szerint nem lehet más, csakis maga az Egyetlen Isten. (Lásd: „Ó,
Allah, az egyedülvaló, Allah az örökkévaló! Nem nemzett és nem nemzetett. És senki
nem fogható hozzá.” Korán 112:1-4.) A metafizika megmutatja a vizsgálódó ember
számára azt, hogy hogyan származnak az Örök Létezőből más létezők, és megmutatja, mi
okozza a világ dolgai között meglévő harmóniát. A szerző e résznél – hasonlóan, mint
könyve korábbi fejezeteiben – nem csupán az általa igaznak és fontosnak tartott
ismereteket közvetíti, hanem teret ad azoknak a kételkedéseknek is, amelyek e témával
kapcsolatosan a körülötte lévő világban felmerültek. Azért fontos szerinte a „hibás
vélemények” megcáfolása, mert „az emberben nem lehet kétség Istent illetően.”[24]
Az utolsó fejezetet al-Farábi a politikának, a jognak és a teológiának szentelte, és e
résznél is jól felismerhető Platón és Arisztotelész hatása. Mint azt más művei is mutatják,
a tudós az emberi fejlődés szempontjából a megismerés mellett kiemelt helyen említette
az ember társadalmi dimenzióját, a közösséghez való tartozás fontosságát és meghatározó
voltát. Ibn Khaldúnt messze megelőzve, a görög államelmélet-alkotók késői utódaként a
bagdadi szerző lázasan kereste a boldogság eléréséhez szükséges ideális államformát. ő
maga is elkészítette az eszményi közösségi szerveződés városi modelljét (al-medína al-fadíla),
ahol a társas együttélés legfőbb rendezőelve a kölcsönös segítségnyújtás.[25]
Tudományrendszertani könyvében is hosszasan kifejtette a
politika tudományának tartalmát, melynek lényege szerinte abban áll, hogy meg kell
ismerni és érteni az emberi viselkedésformákat, és ki kell dolgozni a boldogság elérését
elősegítő rendszabályokat illetve azok betartatásának módjait. A politika tehát a helyes
kormányzási elvek kidolgozását és betartását/betartatását jelenti, mely egy felsőbb
hatalom (uralkodó) által valósulhat meg szerinte. A kormányzásról szólva egyrészt leírta
a helyes, erkölcsös, boldogságot biztosító államvezetési módszert, amely alatt jó
közösségek és jó városok működhetnek, és amelynek feltétele, hogy az evilági boldogság
mellett a túlvilági létre is figyelmet fordítson. Emellett al-Farábi kifejtette a – körülötte
létező világban is megfigyelhető – helytelen, rossz útra vezető kormányzási módokat,
amelyekből – úgy írta – rengeteg féle van: például ha egy uralkodó(i kör) a gazdagságra
tör, akkor a kapzsiság kormányát hozza létre, ha dicsőségre, akkor a hiú dicsőség uralma
valósul meg stb. Al-Farábi azonban jól tudta, hogy a jó kormányzáshoz nem elegendőek a
helyesen megfogalmazott törvények: alappillér még az emberek erőfeszítéseinek lendítő
ereje. Mindennek megvalósulásához pedig hosszas tapasztalatok és sok jó példa
szükséges, azaz a boldogsághoz vezető „politika” megteremtése hosszú folyamat és a
közösség egészének cselekedetein nyugszik. A tudós szerint olyan a jó politika is, mint az
orvoslás: egyrészt vannak könyvek, melyekben lefektetésre kerülnek a szabályok,
másrészt létezik a valóság, ahol az ismereteket alkalmazni kell, és mindez igényli az
állandó gyakorlást, a látott példák beépítését.[26] Több más, a
neveléstörténetből is ismert személyhez hasonlóan al-Farábi is leírta azt, hogy hogyan
kell nevelés útján felkészíteni a leendő uralkodót eljövendő feladataira.
1. sz. melléklet
Al-Farábi tudományrendszere a „Tudományok felsorolása” c. mű alapján (Az ábra al-Farábi: Catálogo de las ciencias c. műve alapján készült)
A politikáról írott alfejezet – csakúgy, mint a könyv többi része – egyértelműen mutatja a
szerző azon meggyőződését, hogy a földi élet a létezésnek csak egy szelete, a boldogság
és az igazság elérése egy magasabb szintű terv keretében, a vallásos életforma
segítségével váltható valóra. Ebből a gondolkodásmódból, világszemléletből szervesen
következik, hogy a jog az író szerint a vallás kerete; a jogtudomány nála tulajdonképpen a
vallásjog, mely két részből áll: a dogmákról szóló tanításokból és az ezekből következő
emberi cselekedetek rendszeréből. A kalám (vallásjog) tudománya arra szolgál, hogy az
ember képes legyen megvédelmezni a kinyilatkoztatáson alapuló dogmákat, és készen
álljon logikusan, észérvekkel cáfolni mindent, ami azok ellen szegül. Al-Farábi szerint az
ember tökéletesedésében korlátozott, ezért úgy fogadja a teológiai igazságokat, mint a
gyermek vagy a tapasztalatlan ifjú a tökéletes férfiú tanításait, ám ahogy kiművelődik,
ismereteket és tapasztalatokat gyűjt a világ dolgairól, képessé válik az elvont, magasabb
szintű igazságok befogadására.[27] A szerző vallástudományról írott
szavait – a logikáról szóló fejezet mellett – halála után a legtöbbet emlegették.
(Tudományrendszertanát lásd: 1. számú melléklet)
Jóllehet, más muszlim szerzőkhöz hasonlóan maga al-Farábi is írt műveket alkímiáról,
álommagyarázatról és más okkult tudományokról, osztályozásában ezek nem szerepeltek.[28]
Al-Farábi ismertetett könyvét áttekintve jól látszik véleménye a tanulás, a tudomány-megismerés
céljáról és kívánatos módszereiről. Az emberi cselekvéseknek, magának a
tanulásnak is eszerint végső célja az Örök Létező megismerése, az istenséggel való
egyesülés. E cselekedeteknek mindenkor meg kell egyezniük az isteni világtervvel, és
ennek érdekében szükséges a világra vonatkozó ismeretek rendszerezése is. A tudás
elérésének alapvetően két útja van: a tanulás (ta‘lim) és az ismeretek alkalmazása (ta’dib),
ezek közül mindegyik lehet elméleti és gyakorlati. Más műveiben (például egy, az
arisztotelészi filozófia tanulmányozásához írott bevezető munkájában) al-Farábi azt is
kifejtette, hogy milyen lelkiállapot szükséges a megismeréshez. Az ember eszerint a
tanulás megkezdése előtt „újítsa meg élvhajhász lelkét, hogy csakis az igazságra
áhítozzon, és ne az élvezetekre, és változtassa meg racionális lelkületét, hogy akarata
becsületes legyen. (...) ...szükséges továbbá az állhatatos és kitartó igyekezet..., mivel a
vízcsepp, ha kemény, a követ is feloldja. Nem kell olyasmivel foglalkozni, ami nem
tudomány, mert a sok különböző dologgal való foglalkozás oda vezet, hogy nem lesz
rend, sem pedig összhang. Ami pedig az élet hosszúságát illeti, el kell mondani, hogy ha –
miként Hippokratész mondta – a testekről való gondoskodás meghosszabbítja az életet,
hogyne hosszabbodna meg az a lélek ápolásával?”[29]
Al-Farábi tehát, felhasználva Arisztotelész, Platón és más előtte élt (főként görög)
tudósok eredményeit, hithű muzulmánként olyan új rendszert teremtett, amelynek
hierarchikus építményének csúcsán a teológia megismerése állott, mégpedig igazodva a
Mohamed által közvetített isteni kinyilatkoztatáshoz.
További muszlim rendszeralkotók:
Ibn Szína, al-Gazali, Sza‘id al-Andalúszi és Ibn Khaldún
Al-Farábi rendszerét – változtatásokkal – Ibn Szína (Avicenna) is átvette. ő a tudományok
között nagyon határozottan alá- és fölérendeltségi viszonyokról beszélt, melyeket szerinte
a bölcsesség elérésére törekedve figyelembe kell venni.[30] Ő is
elméleti (nazarí) és gyakorlati (‘amalí) tudományokra osztotta fel a diszciplínákat. Az
első csoportba tartoztak nála a fizikai, a testekkel és mozgással összefüggő tudományok
(tabí‘í), a matematikai tudományok (riyádí) és az „isteni” tudományok (iláhi), melyek
nincsenek összefüggésben sem az anyaggal, sem a mozgással. A gyakorlati tudományok
Ibn Szína szerint az etikai, gazdasági, politikai és vallásos ismereteket összefoglaló ágak.[31]
A tudás szerinte is tapasztalás és gondolkodás útján alakul ki.
Hozzá hasonlóan jól ismerte a tudás-elsajátítással és a tudományokkal kapcsolatos
problémákat a perzsiai születésű al-Gazali (1058-1111), aki a híres bagdadi Nizámijja
akadémiának volt a vezetője. Bevezetés a tudományokba (Ihya’ ‘ulúm ad-dín) című
könyvéről Asin Palacios 1904-ben Egy muzulmán kompendium a pedagógiáról címmel
írt tanulmányt.[32] E műve valóban nem csupán a tudományok
rendszerezésével foglalkozó mű volt, hanem az oktatásban közvetlenül is hasznosítható
tanulmányi rendszer, haladási terv is. A tudományok osztályozását ő is azok
tulajdonságai, hasznosságuk és tartalmuk természete szerint végezte el. Szerinte is
minden tudomány tanulásának végső célja az, hogy az ember Allahhoz váljon
hasonlatossá, ehhez pedig feltétlenül szükséges a nevelés, mely szerinte a „legnemesebb
művészet”. Al-Gazali, miközben a tudományokat rendszerezte, művében kora felsőbb
szintű oktatásának panorámáját adta. Vallásos és világi tudományokra osztotta az egyes
diszciplínákat. A világi tudományok szerinte azok, amelyek a földi, a napi élet során az
emberek segítségére vannak. Alaptudománynak tartotta ezen belül pl.: a mezőgazdaságot,
az orvostudományt, az aritmetikát és geometriát, az építészetet és a politikát. Ipari
tudományokról (pl.: metallurgia, fonás) és kiegészítő tudományokról (pékmesterség,
kovácsmesterség) is beszélt. A vallásos tudományok pedig elvezetik a földi létben
boldoguló embert a Legfelsőbbhöz: alaptanulmányokról írt al-Gazali a Korán, a Próféta
mondásai és cselekedetei, az iszlám egyház doktrínái kapcsán. Származéktudományoknak
nevezte a kánonjogot és a misztikus-aszkétikus erkölcsöt, propedeutikusnak az arab
nyelvet és grammatikát, kiegészítőnek pedig a Korán-szövegek olvasásának,
magyarázatának és kritikájának tudományát.[33] A szufi
gondolatkörben mozgó tudós egyértelműen kiemelte az utóbbiak, vagyis a vallásos
tudományok felsőbbségét, és éppen emiatt úgy vélte, a szülők nevelésben betöltött
szerepét minimálisra kell korlátozni a lelki vezető mellett.[34](Lásd:
2. melléklet)
2. sz. melléklet
Al-Gazali tudományrendszere „Bevezetés a tudományokba” című műve alapján (Az ábra Díaz A. C. szövegben idézett műve felhasználásával készült, 211-214. o.)
Egy másik műve, melyet bagdadi diákjai kérésére a jogtudományról állított össze
(„Mustasfá”) szintén példázza a jeles tudós és tanító pedagógiai és tudományrendszerezés
iránti érdeklődését. E mű, melynek bevezetőjében életrajzi momentumokat felvillantva
al-Gazali kifejtette, hogy már gyermekkorában foglalkozott a vallástudománnyal (fikh),
szintén tartalmazza a tudományok egyfajta felosztását. A mű bevezető részében
megkülönböztetett 1./ tisztán racionális tudományokat (‘aqlí mahd), mint például az
aritmetika, geometria, csillagászat és más hasonlók; 2./ tisztán hagyományos
tudományokat (naqlí mahd), mint például a hadísz és a Korán magyarázatok. Ezeket
„Ifjak és idősek ugyanolyan sikerrel művelhetik, mivel ezek teljesen a memóriára
támaszkodnak, és csak kis hely jut az értelemnek.”[35] 3./ a
legnemesebb tudományok a „vegyesek” (muzdavidzsa), amelyek mozgósítjákaz értelmet,
és helyet adnak mind az egyéni vélekedésnek, mind pedig az isteni kinyilatkoztatásnak.
Al-Gazali szerint ide tartozik például a vallástudomány (fikh) is. E két, al-Gazali által
írott mű is példázza, hogy a muszlim tudósok jó részénél (is) megfigyelhető az a jelenség,
hogy életük különböző alkotói korszakaiban változtatták nézeteiket, nyilván saját
tudományos fejlődésük függvényében. Abban azonban al-Gazali esetében is állandóságot
tapasztalhatunk, hogy kutatták az igazság keresésének legcélravezetőbb útjait, és ennek
érdekében nagy gondot fordítottak a tudományok rendszerezésére illetve ennek nyomán a
tanulmányi tervek kidolgozására, és legtöbbjüknél a vallástudomány állt a hierarchia
legmagasabb fokán.
Akadtak azonban olyan szerzők, mint például az andalúziai Szá‘id (1029-1070), akik nem
tulajdonítottak egyik tudománynak sem nagyobb jelentőséget, mint a másiknak. A Népek
kategóriái (Tabaqat al-umam) című művében ez a 11. században élt tudós – al-Farábival,
al-Gazalival és Ibn Hazm-mal ellentétben – nem a nyelvészeti, logikai és vallásos
tudományokra helyezte a hangsúlyt, hanem inkább a természettudományok vonzották. A
különböző ókori népek kultúrtörténetét leírva úgy gondolta, hogy azok értek el látványos
eredményeket, akik kiemelten figyelmet fordítottak e tudományokra, így az indiaiak, a
perzsák, a káldeusok, a görögök, a rómaiak, az egyiptomiak, a zsidók és az arabok.[36]
A középkori iszlám világban a muzulmán pedagógia elméletének és gyakorlatának
valamint a tudományok rendszerének nagy összefoglalója az az Ibn Khaldún (1332-1406)
volt, akinek magyarul is olvasható Bevezetés a történelembe (Al-Muqaddima) című műve
ma is az iszlám művelődés- és neveléstörténet egyik legkiemelkedőbb forrása.[37] A mű mintegy egyharmadát teszi ki az a zárórész, amely Simon
Róbert megfogalmazása szerint „lényegében egy kidolgozott és sok vonatkozásban önálló
»tudománytan«”, melynek elemzése még ma sem végigvitt.[38]
Az emigráns andalúziai család gyermekeként Tuniszban született férfiú az iszlám
történelem egyik legragyogóbb századának végén készítette el önéletrajzi elemekkel át-
meg átszőtt átfogó történeti elemzését, mely műve kiindulópontja lett későbbi muzulmán
szellemi irányzatoknak. A könyvben nem csupán a történettudomány elméleti
megalapozását adta, hanem színes képet festett saját kora és az azt megelőző századok
muzulmán valóságáról. Bár könyve hatodik, tudományrendszerezéssel foglalkozó fő
fejezetében nem számlálta elő valamennyi tudományt, rendezőelve, mely szerint vannak
filozófiai vagy szellemi tudományok és örökül hagyott vagy közvetítő tudományok (a
kinyilatkoztatáson alapulóak), követendő lett, főként a szunniták körében.[39]
„Az első a filozófiai tudományokat foglalja magában. Ezek azok, amelyeket az ember
gondolkodó képessége természete révén ismer meg, és amelynek a tárgyaihoz,
problémáihoz, észlelési módjaihoz és tanítási módszereihez emberi észlelése vezeti el őt
úgy, hogy szemlélődése és kutatása feltárja számára azt, hogy mi a helyes és hibás
mindezekben – amennyiben valóban gondolkodó emberről van szó.
A második a hagyományos, közmegegyezésen alapuló tudományokat foglalja magában.
Ezek mind egy adott vallásjog tekintélyén alapuló közlésen alapulnak. Az értelemnek
nincs helye ezekben, hacsak nem az, hogy a részletproblémákat kapcsolatba hozhatja az
alapelvekkel. (...) mindezeknek az alapja a Korán és a prófétai hagyomány vallásjogi
anyaga, amelyet törvény gyanánt Allah és prófétája adott nekünk...”[40]
Részletesen szólt a szerző a Korán és a hadísz értelmezésének eltérő irányzatairól, és arról
is, mennyire fontos a nyelvtudomány (az arab grammatika) tanulmányozása e második
tudománycsoport megismeréséhez. Külön alfejezetben emelte ki Ibn Khaldún a
szufizmust, mely szerinte sajátos észlelési állapotban, eksztázisban juttatja el világtól
elfordult, aszkéta életet élő híveit a szellemi megismeréshez.[41]
A 18-32. alfejezetben a muszlim tudós a filozófiai (racionális) tudományok áttekintését
adta. Szerinte „az észlelés alapját az érzékelhető dolgok alkotják, amelyeket az öt
érzékszerv érzékel. Minden élőlény – lett légyen racionális vagy más egyéb – részt vesz
ebben az érzékelésben. Az ember azáltal különbözik a többi élőlénytől, hogy érzékeli az
univerzáliákat (kulliját), amelyek az érzékelhető dolgoktól történet elvonatkoztatások.”[42]
E rész alfejezeteiben leírta az egyes tudományok (logika,
orvostudomány, mezőgazdaság, metafizika, geometria, aritmetika, zene és csillagászat)
tartalmát, vizsgálati módszereit. (Lásd: 3. melléklet) A logikával kapcsolatosan kitért arra,
hogy Arisztotelész volt e tudomány első leírója, és be is mutatta a nagy görög előd
logikáról szóló művének nyolc fő részét. Ibn Khaldún rámutatott arra, hogy a korai
muszlim tudósok elvetették az arisztotelészi logikát, aztán az mégiscsak bekerült (al-Farábi,
Ibn Szína, Ibn Rusd munkássága nyomán) a tudományrendszertanokba. Magáról a
filozófiáról azonban a 14. századi szerző nagyon lesújtóan vélekedett, hiszen „a
filozófusok úgy vélekednek, hogy a boldogság abban áll, ha az összes létező dolgot –
legyenek azok érzékekkel észlelhetők vagy azokon túliak – akár (filozófiai) okoskodás,
akár érvelés segítségével észleljük.”[43] Szerinte ugyanis a létezés
egésze sokkal szélesebb körű annál, semmint hogy az ember felfogni, megismerni tudja.
„Nem tudjuk érzékelni a szellemi lényegeket, hogy további lényegeket absztrahálhassunk,
mivel érzékszerveink fátyolként elfedik tőlünk az előbbieket” – írta.[44]
Könyve eme részében éles kritikát fogalmazott meg a görög
filozófusok tanításait átvevő és követő muszlim elődökkel kapcsolatosan, akik a
megismerés lehetségességét hirdették vagy sugallták.
3. sz. melléklet
Ibn Khaldún tudományrendszere (Az ábra Nasr szövegben idézett műve felhasználásával készült, 62-63. o.)
A tudományrendszer valamennyi eleme kapcsán Ibn Khaldún a fenti idézetekből is
kiolvasható utat követi: először definiálja azt, hogy mit is ért egy adott tudományról,
majd részletezi annak tartalmát, vizsgálódási területeit, a hozzá kapcsolódó
tudományokat, mégpedig számos példával alátámasztva mondandóját. Részletesen,
valódi történész módjára bemutatja és összeveti egyes (vallási) iskolák, egyes muszlim
szerzők tanításait, és végigvezeti valamennyi tudomány muzulmán történetét, több helyen
kitérve a görög és más szerzők elért eredményeire. Műve fejezeteiben mindenütt
gondosan kiválasztott, a Koránból illetve a hadíszból vett idézetek támasztják alá a
megismeréssel kapcsolatos elméletét, mint például az alábbiak: „Allah a dolgok legjobb
tudója.”; „Allahot csupán Allah ismeri”; „Allah vezet el az Igazsághoz” (Korán 10:35 és
46:30) stb. Ibn Khaldún tanításai szerint, ha a tanuló, tudományokkal foglalkozó ember
fejében zűrzavar alakul ki, ha kételkedni kezd és kétségbeesik, akkor el kell hajítani „a
szavak fátylait”, azaz az egyes tudományok rögzített szabályait, és a természetes
gondolkodásban kell kapaszkodót keresni, és Allah segítségére kell hagyatkozni.
Ibn Hazm, a córdobai polihisztor
A középkori al-Andalúszban a legteljesebb tudomány-rendszer és nevelési-oktatási terv
megalkotása a córdobai születésű muszlim gondolkodó, Ibn Hazm (994-1063)
nevéhez fűződik.[45] A tudós férfiú jómódú családból
származott, apja al-Manszúr vezíre volt. Felnőtt férfiként Ibn Hazm a zahíri szektához
tartozott, emiatt üldöztetéseket kellett elszenvednie, és börtönbe is zárták. A hányatott
sorsú polihisztor ismert volt mint költő, filozófus, történettudós, moralista, jogász és
teológus, és megszámlálhatatlanul sok művet alkotott, melyeknek egy jelentős részét
Sevillában nyilvánosan elégették, és a többi közül is sok elveszett az évszázadok
során. Ezt írta könyvei elégetésével kapcsolatosan a tudós:
„Ha elégeted a papírt, nem égeted el
Azt, amit a papír elzár, mivel ez a
keblemben van,
Velem jön, bárhová is megyek...
Ott lesz, ahol én tartózkodom,
És eltemetik velem a sírba...”[46]
Az elemzők szerint csak igen kevés muszlim szerzőt lehet Ibn Hazm-mal összevetni
bölcsesség és alkotókedv vonatkozásában. A córdobai tudós ugyanis valamennyi
általa művelt tudományban, minden műfajban és valamennyi életkori szakaszában
kiemelkedőt alkotott. Életművével kapcsolatosan egyik legmeglepőbb sajátosság
műveinek egyenletes színvonala, kimagasló minősége, tiszta, ékesszóló stílusa. Nagy
összegző műveitől egészen rövid leveleiig és az általa komponált vitairatokig Ibn
Hazm legtöbb esetben eredetit és lényegeset alkotott.[47]
Tudományos eredetisége és gondolatainak maradandósága tehetségén kívül minden
bizonnyal annak is köszönhető, hogy szisztematikusan és aprólékosan tanult,
gondosan felépített terv szerint. Jegyzeteket készített az olvasmányairól, melyek
valamennyi tudományt érintették, aztán táblázatokat szerkesztett, összegzéseket írt a
megtanultakról, azaz mindent megtett, hogy különböző ismereteit összekapcsolja,
értelmezze és feldolgozza. Ez a – gyakran csak tanítványai feljegyzéseiből
kibontakozó – munkamódszer igencsak hatásosnak bizonyult tudományrendszerező
erőfeszítései során. Nem véletlenszerűen forgatta a könyveket, hanem tudatos
program (előre elkészített bibliográfia) alapján, és nagyobb művei elkészítése előtt
kisebb lélegzetű tanulmányokat írt.
A tudományok kategóriái (Maratib al-’ulum) című átfogó művében az andalúziai
tudósok közül legteljesebben fejtette ki a tudás és a tudományok rendszerét. E
könyvéről a neves iszlám-kutató, Lévi-Provençal azt írta, hogy „e mű, mely
megérdemli, hogy nyilvánosságra kerüljön, tele van olyan szempontokkal, amelyek a
legnagyobb érdeklődésre tarthatnak számot...”[48] Ibn Hazm több
elődjéhez hasonlóan maga is úgy vélte, hogy csak a tanulás mentheti meg és emelheti
fel az embert, bár A vezetés könyve (Kitáb al-ajlaq) című munkájában azt írta, hogy
„ha a tudásnak nem volna más értelme, mint az, hogy egy tudatlan elfogadjon
benneteket, és hogy egy tudós tiszteljen és becsüljön, még ez is elegendő volna, hogy
elmerüljetek benne. (...) Hogyan lehetséges hát nem keresni a bölcsességet, látva
számos ablakát ebben és az eljövendő életben? A tudatlanság átka okoz minden
rosszat...”[49]
A tudományok kategóriái című könyve tehát egy egészen egyedülálló pedagógiai mű a
spanyolországi iszlám történetét tekintve. Ez a tudományrendszertan nem logikai vagy
filozófiai alapozottságú, hanem teológiai és moralista szempontok alapján elkészített
szisztéma. A tudományok osztályozásának legfőbb alapja az volt, hogy Ibn Hazm
megvizsgálta, mely tudományok a jobban illetve kevésbé hasznosak az ember végső
célját, Allah megismerését tekintve. Szerinte azok a tudományok, melyek az isteni cél
elérésében segítik az embert, preferáltak azokkal szemben, amelyek csak a jelen élet
síkjában hatnak, és csupán a jólét, az egészség vagy a gazdagság megteremtését
szolgálják. A córdobai tudós egyensúlyt teremtett az értelem és a hit, a filozófia és a
teológia között. Szerinte az előbbi nem áll ellentétben az utóbbival, a teológiával,
hiszen a filozófia végcélja is ugyanaz: az ember megváltása. Ezen eszményhez való
ragaszkodásában Ibn Hazm valójában nem egy szokásos tudomány-rendszert alkotott,
hanem olyan tanulmányi tervet (pedagógiai értekezést), amely leírta a muzulmán ifjú
nevelésének – a szerző szerint helyesnek vélt – alapelveit.
A mű első részében az egyén neveléséről értekezett, kiemelve, hogy a tudás
megközelítése és átadása is erény, és minél több könyvből tanul valaki, annál többre
viszi. Úgy vélte, senki nem tud elérni a tudományokhoz, ha nem hallgat, ír, olvas és
nem végez maga is kutatásokat. A megismerés elveit illetően – a neoplatonikus
áramlatok tanításaival szembehelyezkedve – Ibn Hazm azt állította, hogy az emberi
testtel egyesülő lélek önmagában nem hordoz semilyen tudást, az ember születésekor
nem rendelkezik ismeretekkel, csak érzékelése, rendezetlen mozgásai és vegetatív
képességei vannak. Szerinte a lélek fejlődésével alakul ki az értelmesség, aminek
segítségével megértjük az öt érzékszerv által észlelt dolgokat és az értelmi
igazságokat.
Számos más muzulmán gondolkodóhoz hasonlóan elítélte azokat, akik gazdagságra és
hírnévre áhitozva tanulnak, hiszen „ha valaki a tudományoknak szenteli magát, nem
ebben az életben nyeri el jutalmát.”[50] Ezt írta még: „Biztosan
tudjuk, hogy az evilágon való tartózkodásunk nem tart sokáig, ezért szerencsétlen
gondolkodás és elvesztegetett munka olyan tudományokkal foglalkozni, amelyek csak
az evilági életet szolgálják. (...) Így kidobott munka az, ha valaki olyan
tanulmányoknak szenteli magát, melyeknek egyetlen célja a pénzkereset.... Ha a dolog
így áll, a legnemesebb tudományok azok, amelyek az örök életben való megváltáshoz
vezetnek. Aki ilyen tanulmányoknak szenteli magát, az olyan, aki a rövid szenvedést
felváltja az örök boldogságra.”[51]
A nevelésre vonatkozó útmutatása az alábbiakban foglalható össze: 5 éves kor körül
kell kezdeni a gyerekek tanítását, alapfokon az írás, olvasás és a Korán elsajátítása a
cél. Megjegyzést tett a kalligráfia tanulásának eltúlzása ellen, mert szerinte a szépírás
elsajátítása kettős veszéllyel jár: egyrészt jelentősen meghosszabbítja a tanulmányi
időt, másrészt pedig kísértésbe viszi az embert, hogy szultánok szolgálatába álljon, és
így annak szentelje életét, „hogy igazságtalanságokat kövessen el vagy olyan
okiratokat szerkesszen, (...) amelyek telve vannak hazugságokkal és hamisságokkal.”[52] A középfokú tanulmányokat a grammatika és a lexikográfia
tanulásával kell megalapozni, ám a költészetről úgy vélekedett, hogy nem a
legmegfelelőbb „tananyag” az ifjúság neveléséhez. Különösen kerülendőnek tartotta
az élvezetek felé terelő szerelmes verseket; az elválásról és sivatagokról szóló
költeményeket, mert ezek a család elhagyására ösztönöznek; a nyomorúsággal és
háborúval összefüggő verseket, mert ezek rombolásra, gyilkolásra ösztökélnek; a
szemtelen, áskálódó emberek ajkán született szatírikus költeményeket valamint az
uralkodókat dicsőítő, rossz ízléssel, hamis módon megírt énekeket.
Ezt követően a matematika tudományának (‘ilm al-‘adad) elsajátítása jelenti az oktatás
anyagát: a négy alapművelet, a törtszámok, a síkgeometria, a földmérés, az
égitestekről szóló ismeretek és Eukleidész Elemek című műve. A csillagászatról szólva
elutasította az asztrológiát. A Föld, a bolygórendszer megismerését szolgáló
tudományt, mely bizonyítja az Univerzum végtelenségét és a Teremtő fenségét, Ibn
Hazm nagyon nagyra tartotta, ám az asztrológiáról megállapította, hogy csupa
hamisságon alapul.
Ezután kell tanulnia a diáknak logikát, mert csak így lesz képes megkülönböztetni az
igazat a hamistól, megérteni a természettudományokat; valamint tanulmányoznia kell
a „fajok tudományát” (= állatok, növények, kőzetek rendszerét) és az orvoslást. Ezen
tudományok lehető legteljesebb megismerése is tükrözi a córdobai tudós szerint a
teremtés csodáit és Allah nagyságát. Külön kiemelte az ókori és kortárs népek
történetét, és felhívta a figyelmet arra, hogy mennyire fontos hanyatlásuk forrásokkal
alátámasztott tanulmányozása, a történelmi folyamatok megértése, valamint az
erényes személyek életrajzával való megismerkedés. Érdekes a történelem tanulása
mellett felhozott érvelése: szerinte ez a tudomány azért tanulmányozandó, hogy
segítségével az ember megértse az evilági élet hívságait; azt, hogy minden, nagy
erőfeszítéssel és hatalmi szóval létrehozott nagyság és dicsőség múlandó. Így a lélek
hajlik majd afelé, hogy megvesse a könnyű, világi örömeket, és ráébredjen, hogy csak
a jóság és könyörületesség műve maradandó. Fontosnak tartotta a tudományok között
az etnológiát, ami az ő felfogásában az arab törzsek, klánok és családok közötti
vérségi kapcsolatok ismeretét jelentette.
A legfelsőbb szintű tudás, amellyel mindenkinek foglalkoznia kell, a vallásos törvény
(sarí‘a). A felsőfokú oktatás fókuszában így tehát Ibn Hazm szerint is a koranikus
tudományok, a Próféta hagyományai és cselekedetei (hadísz), a vallásjog (fikh) és a
teológia (‘ilm al-kalám) áll. A többi tudomány tanulmányozása csak előkészület ezek
megértéséhez.
Könyvében a córdobai tudós úgy vélte, hogy ha valaki nem képes arra, hogy minden
tudományban kiemelkedjen, szükséges, hogy legalább elképzelése legyen
valamennyiről, azaz sokoldalú, általános nevelést kívánt. Több más muzulmán
gondolkodóhoz hasonlóan mélységesen lesújtó volt a véleménye azokról, akik a saját
tudományukon kívüli tudományok művelőit nem értékelték vagy becsmérelték. Egyik
tudomány sem érthető a többi nélkül, így csak azok emelkedhetnek ki tudásukkal,
akik minden tudományból merítenek ismereteket – fogalmazta meg az elérendő
eszményt az andalúziai polihisztor.
Könyvének második részében a tudományok rendszeréről írt Ibn Hazm, s bár többször
is hivatkozott az arisztotelészi tudományrendszertanra, e könyvben a saját rendszerét
állította fel, mely leginkább Isidorus „ordo scientiarum”-ára emlékeztet, és kiolvasható
belőle, hogy a szerző előző századok és saját kora kulturális ismereteiből egyaránt
merített. Elmondható, hogy ismerte a tudományok számos ágának eredményeit az
iszlám kultúrkörön belül és kívül. Tisztában volt a muszlim, a zsidó és a keresztény
vallás jellegzetességeivel és különbözőségeivel éppúgy, mint más népek
történelmének és irodalmának sajátosságaival.[53] A könyvben
kiemelte az egyes népekre jellemző, az általános érvényű és a „vegyes”-típusú
tudományokat. az előbbi csoportba tartoznak szerinte a teológia, a történelem és a
filológia.[54] Az általános érvényű tudományokat a matematika,
az orvoslás a csillagászat és a filozófia teszi ki, a retorika, poétika és álommagyarázat
pedig „vegyes” tudásanyag. (rendszeréről lásd: 4. melléklet)
4. sz. melléklet
Ibn Hazm tudományrendszertana (A táblázat Hernández, M. C. szövegben idézett műve ábrájának fordítása alapján készült, 365. o.)
Ezeken kívül szerinte tudománynak lehet még nevezni a kereskedelmet, az építészetet,
szövést, hajóépítést, mezőgazdaságot és kertművelést, ám ezek csupán arra valók,
hogy a mindennapi szükségleteket kielégítsék, és nem a magasabb célok beteljesítését
szolgálják.[55]
Mint fentebb is utaltunk rá, Ibn Hazm tudományrendszertanának és nevelési tervének
számos részlete világosan mutatja, hogy a szerző részletesen ismerte az alkotói
korszakában és az azt megelőző évezredekben született tudományos eredményeket és
elméleteket, és képes volt azokat összevetni, saját gondolatai és céljai által új
egységbe rendezni. Bemutatott művén kívül egyéb szövegeiből is jól kiolvasható az
ókori görög tudósok hatása. A „Levél az isteni segítségről” című munkájában például
fel is sorolta néhány nagy előd nevét és műveit. A filozófia és logika tudománya
kapcsán például Platónt és Arisztotelészt illetve Aphrodiziai Alexandroszt emelte ki, a
geometria kapcsán Eukleidészt; a csillagászat vonatkozásában Ptolemaiosz mellett
Hiparkhoszt, és a mindkettőjüknél régebben élt indiai, kopt és nabateus tudósokat. Az
orvostudomány nagyjai közül Hippokratészt, Galénoszt és Dioszkoridészt említette.[56]
Ibn Hazm művei nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a
középkori Európa tudósai megismerhessék az ókori filozófiai műveket.
Összegzés
A középkori iszlám kultúra tudományrendszerezéssel foglalkozó műveinek vázlatos
bemutatása is rámutat a téma bonyolult és összetett voltára. A muszlim nevelési
gyakorlatot és elméletet (is) segítő, esetenként abból kiinduló rendszerezési
törekvések összegyűjtése, elemzése és összevetése nagy lépéssel vihet közelebb az
iszlám kultúra történetének és lényeges vonásainak megértéséhez. Csakúgy, mint a
korábban élt ókori – elsősorban a görög – társadalmakban, a muzulmánok körében is
fontosnak tartották a tudás mind szélesebb körű elsajátítását, az ember tökéletesedését,
a tudományok művelését. A tudományok rendszerezése és a tanulmányok tervének, a
tanítás menetének kidolgozása ennek elengedhetetlen feltétele volt. Platón,
Arisztotelész és mások nyomdokain jártak azok a tudósok, akik e tudománytanokat
megalkották. Az ő műveik fordítása révén került kapcsolatba Európa az ókori
szerzőkkel, és indult meg a középkori európai kultúra és nevelés fejlődése. Fontos
ugyanakkor rámutatni arra, hogy milyen jelentős különbség volt egyes muszlim
szerzők gondolkodásmódjában, neveltetésüknél, tanulmányaiknál, az általuk követett
vallásos irányzatnál vagy az általuk ismert és megélt korszaknál fogva. Bárhogyan is
értékelték és csoportosították, rendszerezték azonban a tudományokat, valami
összefűzte őket: egyetlen istenükbe, Allahba vetett hitük és az általa küldött
kinyilatkoztatások zsinórmértékként való tételezése. A muszlim hívőknek a világ
megismerésére tett mindenfajta erőfeszítése is egy cél, az isteni terv minél
tökéletesebb megismerése érdekében történt és történik ma is. Ezen cél
beteljesítéséhez pedig felhasználtak, egybeépítettek minden, a korábbi – muzulmán és
nem muzulmán – tudósoktól származó tudományos ismeretet és módszert, jóllehet,
óriási eltéréseket tapasztalhatunk e tekintetben az iszlám világ tudósai körében.
A sokoldalúan képzett, bölcsességre törekvő ember muszlim eszménye és a nevelés
jelentőségének hangsúlyozása tehát alapvető jellegzetesség az iszlám kultúrkörben, és
máig jelentős szerepet játszik az iszlám vallás terjedésében.
