Szita, szita péntek...
— Milyen könyvekből tanultak az első magyarországi iskolások? —

(Napi Magyarország, 1998. január 31., 20. o.)


© 1998 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens


      Amikor a vándorló magyarság Európába érkezett, számos, kultúrájától eltérő jelenséggel találkozott. A nomadizáló, kalandozó életmódot folytató magyarok az írást ugyan már régóta ismerték és használták akkor, amikor a Kárpát-medencébe érkeztek, ám könyvkultúrával nem rendelkeztek. Rovásírásuk jeleit fapálcákra rótták, amely módszer kiválóan alkalmas volt arra, hogy állataikat összeírják, üzeneteket („leveleket”) továbbítsanak. Könyveket azonban nem készítettek, és Csapodi Csaba szerint nyugati kalandozásaik során a kolostorokban talált kódexeket érthetetlennek és értéktelennek találták. A könyvkészítés, könyvgyűjtés és olvasás a letelepedett életvitel velejárója. A magyarok, miközben egyik szálláshelyről a másikra költözködtek, Keletről Nyugatra vándoroltak, útjuk során csak a lehető legkevesebb használati tárgyat tudták magukkal vinni. Szellemi javaikat szóban őrízték, gyermekeik értelmi nevelése során is a szóbeliség volt a meghatározó elem, illetve a felnőttek által mutatott példák. A nomád magyarság kultúrája tehát magasszintű kultúra volt, de az életmódból következően egészen más jellegű, mint az Európában talált népeké abban az időben. A sajátos viszonyokból következően a X. századot megelőző korszakokból alig vannak írásos emlékeink a magyarság nevelési szokásait illetően. Az összehasonlító néprajz, a népköltészet és a régészet nyújthat főként fogódzókat e téma vizsgálatához. 1996-ban tehát az első magyarországi iskola volt 1000 éves, a magyar neveléstörténet fejezetei sokkal korábbi századokban kezdődtek...

      Géza fejedelem és István király államszervező munkája azonban jelentős változásokat hozott a nevelés tekintetében is, jóllehet, ezek az átalakulások korántsem érintették a magyarság egészét. Magyarországra az első latin nyelvű könyveket azok a Nyugat-Európából érkezett térítő papok hozták magukkal, akik a keresztény vallás terjesztőiként jöttek. István királlyá koronázása után ők voltak az uralkodói szék legfontosabb támaszai a régi törzsszervezettel szemben. A hittérítéshez és egyházszervezéshez azonban magyarul is beszélő papokra volt szükség, ezért a legelső magyarországi bencés kolostorokban a nyugati papok magyar ifjakat kezdtek tanítani. A magyarság ezen tagjai, az első magyarországi iskolások voltak azok, akik bekapcsolódtak az európai könyvkultúrába. Szent Márton hegyén, Zalavár, Pécsvárad, Bakonybél és más települések bencés kolostorainak falai között, a káptalani és székesegyházi iskolákban a tanulás és művelődés, a hitélet nélkülözhetetlen kellékévé vált a könyv. Árpád-házi királyaink uralkodása alatt csaknem 100 bencés kolostor szerveződött az ország területén. Ezek mindegyikében őríztek az egyházi szertartásokhoz és szerzetesi élet kialakításához szükséges kódexeket, valamint – Szent Benedek Reguláinak útmutatása szerint – olvasmányos anyagokat is.

      A magyarországi iskolaügy kezdeti időszakában hazánkban is ugyanazokat a tankönyveket forgatták a diákok, mint Európa más részein. Mivel a tanítás alapját a számvetés mellett a latin olvasás, beszéd és írás jelentette, elsősorban latin nyelvtankönyvek beszerzésére volt szükség. Mivel a kézzel írott könyvek nagy fáradtsággal, lassan készültek, nem lehetett nagyobb tételben vásárolni belőlük. Alappéldányokat kellett venni vagy kölcsönözni külföldi kolostorok másolóműhelyeiből, és a magyarországi kolostorokban is meg kellett szervezni a kódexmásolást.

      Bonipert, pécsi püspök a XI. század elején Fulbert, chartres-i püspöktől ezért azt kérte, hogy küldjön iskolája számára egy Priscianus kötetet, és a forrás szerint kívánsága teljesült is. Priscianusnak, a VI. században élt konstantinápolyi tanárnak latin grammatikakönyvét évszázadokon át használták úgy hazánkban, mint Európa más országaiban. Ókori grammatikai művek mintájára ebben a könyvben is a nyolc szófaj bemutatása jelentette az alapot, de helyet kapott benne a mondattan, a stilisztika és a retorika összefoglalása is. Hartviknak – István király életrajzírójának – saját bevallása szerint „valamikor a kisujjában volt az egész Priscianus; később, törődött korában azonban csak rémlett előtte”.

      E latin nyelvkönyv mellett széles körben használatos volt a magyarországi szerzetes-növendékek között is a IV. században élt Donatus nevű római grammatikus nyelvtana. 1090 körül, amikor a pannonhalmi apátságban (akkori nevén: Szent Márton hegye) vagyonleltárt készítettek, 80 könyv címét is feltüntették. (A valóságban akár e kötetszám háromszorosa is lehetett a bencés kolostor könyvtárában, lévén, hogy az akkori gyakorlat szerint több könyvet is egybekötöttek.) A kódexek között volt két Donatus-féle nyelvtankönyv is. A római szerző „Ars minor” című könyvecskéje valószínűleg azért volt nagyon népszerű évszázadokon át, mert az ismereteket kérdés-felelet formájában közölte. Ez ugyan lehetővé tette a tananyag könnyebb memorizálását, viszont – mivel a könyv eredetileg latin anyanyelvű rómaiaknak készült – valószínűleg sok nehéz percet szerzett a magyar diákoknak is. Így számos segédkönyvet írtak a Donatus-féle könyvben foglalt ismeretek jobb megértését segítendő, és gyakran vettek példákat a Priscianus által írott könyvből. (A játékos, gyermeki tevékenységekhez közel álló nyelvkönyvek Európa-szerte csak a reneszánsz idején jelentek meg.) Érdekesség, hogy már régen nem a Donatus-féle nyelvkönyvet használták a latin tanításához, amikor a XVII-XVIII. században még mindig donatistáknak nevezték iskoláinkban a latin nyelv alapjaival ismerkedő kisdiákokat.

      A nyelvtanulás magasabb szintjéhez azok a római korból származó szövegek jelentették a kapaszkodót, amelyek olvasása, fordítása és elemzése a középkori magyar iskolákban is folyt. A kiváló rétor, Cicero írásait, illetve a szigorú erkölcsi felfogásáról híres Cato életbölcsességeit sok magyar iskolás lapozgatta. Csakúgy, mint Sevillai Izidor enciklopédikus művét, az Etymologiarum libri-t, mely a latin nyelvtanulás mellett egyéb, tudományos képzési célokat is szolgált.

      Ezeknek a műveknek azonban egyetlen, a XI. századi Magyarországon használt példánya sem maradt ránk, csupán címeik említésével találkozhatunk a forrásokban. Esztergomban őrzik azt a XII. századból való tankönyvet, amely hazánkban a legrégebbi megőrzött iskolai mű, és amelynek legtöbb fejezete szintén latin nyelvtanítás céljából íródott.

      Az Árpád-kori magyarországi iskoláztatásnak tehát nélkülözhetetlen eszközei voltak a kódexek, a latin nyelvkönyvek. Az itthoni kolostori iskolákban nevelkedő diákok is valószínűleg átérezték a korabeli tantermekben széltében-hosszában szavalt latin versike tartalmát: „Szitával merít vizet az, aki tankönyv nélkül akar tanulni”. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy az akkori magyarság nagyobb része továbbra is szülei, testvérei, szűkebb-tágabb közössége példáján nevelkedett a XI. század után is. Latinul nem értett, a keresztény vallás mellett régi hitét és szokásait is őrízte, és óriási szakadék választotta el a latinul beszélő „literátus”-októl és „deák”-októl. A magyarság nagyobb része a szita szót vélhetőleg nem latin verssorok szimbólumaként használta, hanem szerelmi bájolások varázsszavaként...



Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
© Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 ()