Szerep és alkotás
— Női szerepek a társadalomban
és az alkotóművészetben —

(Szerkesztette: Nagy Beáta és S. Sárdi Margit)
(Csokonai Kiadó, Debrecen, 1997. 315 o.)

(Századok, 1998/4. sz., 979-981. o.)
— Társszerző: Fericsán Kálmán —


© 1998 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens
© 1998 Fericsán Kálmán


[Recenzió]

      Jóllehet, a történelem során mindig a nők tették ki az emberiség felét, a gazdaság-, politika- és eszmetörténeti kutatások alkalmával az ő történetüknek feltárása mégis háttérbe szorult. A különböző történetírói irányzatok és iskolák képviselői a haladás antropocentrikus képét dolgozták ki, és a nők történeti helyzetének evolúcióját is ebből a szempontból vázolták. A nők történetének megismerése csakis oly módon képzelhető el, hogy fel kell tárni azokat a – hagyományosan nem vizsgált – területeket, ahol a nők „előtűnnek”. Miként a francia Annales iskola tagjai valaha előirányozták, a magánszféra vizsgálata is szükséges például ahhoz, hogy a nők történetét feltárjuk. Világszerte az 1960-as évektől bontakoztak ki efféle történetírói törekvések, és ma is tart a megfelelő metodológia és az értelmezési keretek kidolgozása, illetve a források számbavétele és értelmezése.

      Nyugaton az 1960-as évekig, Magyarországon esetenként napjainkig (általánosan a 80-as 90-es évek fordulójáig) dominált a hagyományos nőtörténet-írás, amelyben jellemző volt a politikai fókuszálás. A nőnevelés, a választójogi mozgalom és a női munka történetének vizsgálata sorolható ide. Később az ú.n. kontributív irányzat bontakozott ki (Gerda Lerner kifejezése), amely során a történészek azt próbálták feltárni, mivel járultak hozzá a nők a történelmi fejlődéshez. A nőmozgalmak, női jogokért vívott harc leírása tartozott ide például.

      Napjainkban az egyre több történész által követett új irányzat a nők történetének feltárását más, megújult történeti tárgyú diszciplínák eredményeiből és módszereiből merítve, az antropológiával szoros kapcsolatban végzi. A nő mint társadalmi kategória jelenik meg e keretek között, és az interdiszciplináris kutatások a nő helyzetét a maga komplexitásában mutatják be, kiemelt figyelmet fordítva a férfi-nő kapcsolat különböző árnyalataira, megjelenési formáira. Duby, Perrot, Joan Kelly, Zinsser, Anderson és sok más kutató foglalkozik a nőtörténet ilyen megközelítésű feltárásával. Világszerte sorra készülnek azok a nőtörténeti monográfiák, melyek lapjain a legkülönbözőbb tudományok művelői szólalnak meg, és a történelmet a maga teljességében szemlélő történészek teszik közzé kutatási eredményeiket.

      E sorba illeszkedik az a szép kivitelezésű kötet, mely „Szerep és alkotás” címmel a Csokonai Kiadónál jelent meg, Nagy Beáta és S. Sárdi Margit szerkesztésében. A kötet egy – 1996 tavaszán a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott – konferencia előadásaiból készült válogatás. A tanulmányok szerzői között éppúgy találunk történészt, mint irodalmárt, szociológust vagy művészettörténészt. Miként a könyv alapjául szolgáló konferenciának, úgy e kötetnek is az a legfőbb célja, hogy az érdeklődő olvasóval megismertesse a nők társadalomtörténetének és alkotóművészetben betöltött szerepeinek jellegzetességeit. A kötet szerkezete is eszerint alakult ki: első egységében női művészekről, második részében pedig a magánéletről, a nőnevelésről, a nőmozgalmakról szóló és egyéb társadalomtörténeti témájú írások kaptak helyet. Bár a könyv két fő részében található tanulmányok sorrendje – mivel a szerkesztés elve időrendi és nem tematikai volt – talán nem a legszerencsésebb, az olvasó a mozaikszerűség ellenére is kaphat egy képet a nők történetének elmúlt két évezredéről. (Bár aláhúzandó, hogy a kötetben szereplő tanulmányok nagyobb része a 18-20. századi magyar nők történetét érintő adalékokkal szolgál.)

      A kötet első részében számos jelentős – mára már jórészt elfelejtett – nőről, főként alkotóművészekről szóló írások olvashatóak. Várhelyi Ilona bibliai nőalakokról írott bevezető tanulmánya ugyan csak részben kapcsolódik ehhez a témához, de a „klasszikus” női szerepek leírása jó kiindulópont a nőtörténeti kutatásokhoz. Írásának kulcsgondolata az, hogy szükséges elvégezni a Biblia újraértelmezését a férfi és nő viszonyát illetően, szerinte ugyanis „téves egyházi értelmezés volt évszázadokon át a női nemiség negatív megítélése...”

      A kötetben fókuszba kerülnek olyan alkotók, mint Bessenyei Anna, Ferenczy Teréz, Petróczy Kata Szidónia, Takáts Éva, Dukai Takács Judit, Szendrey Júlia és sokan mások, akiknek életműve bizonyíték arra, hogy a nők – ha körülményeik engedték – íróként vagy költőként maradandó és értékes alkotásokat hoztak létre. Elgondolkodtató és további kutatásokra sarkalló S. Nagy Katalin „Nők a magyar képzőművészetben” című tanulmánya valamint E. Csorba Csilla nő-fotográfusokról szóló írása.

      A kötet második nagy egységét alkotó kutatási összefoglalók kétségkívül hasznos adalékokat nyújtanak a magyar társadalomtörténet megismeréséhez és tanításához. Melegh Attila a 18. századi Kiskunhalas és Tapolca népességét érintő statisztikai elemzések során női és férfi életpályákat írt le. Kutatásai nyomán előtűntek azok a „névtelen” emberek, akikhez más, nem számszerű források feltárásával alig-alig lehet közelebb kerülni. A nőkről – a két mezőváros vizsgálata alapján – elmondható, hogy „életpályájuk legfőbb és szinte kizárólagos állomása a (...) házasság volt.”

      Hudi József szintén a magánszféra vizsgálatával próbálta gazdagítani nőtörténet-írásunkat. Egy 18. századi pápai válóper kapcsán, Sándor Zsuzsa és Tuba Sándor egyéni sorsát bemutatva tárta elénk a korabeli szokásokat, erkölcsöket. Írása irodalmi szempontból is valóságos gyöngyszem, úgy kalauzolja végig olvasóját Zsuzsika kicsapongásainak helyszínein, hogy valóságosan is a régi Pápán érezhetjük magunkat.

      Míg említett szerzők a magánélet szféráját vizsgálták, Forrai Judit tanulmányában a milleniumi ünnepségekhez kapcsolódóan a társasági életbe nyújt bepillantást. A századforduló Budapestjének fényeit és árnyait villantja olvasói elé, mutatványosok, énekes- és táncosnők, kurtizánok tűnnek fel írásában, valamint a korabeli cirkuszok, mulatók, daltermek közönsége. Kutatásainak homlokterében áll a főváros századvégi lakosságának 2,2%-át kitevő prostituáltak ténykedésének és betegségeiknek feltárása.

      A századforduló nőképének, nőábrázolásainak vizsgálata irányította a kötetben szereplő több szerző tollát. Gyáni Gábor az 1867-1945 között leggyakoribb városi női foglalkozási szerepet, a házi cselédséget tette kutatása tárgyává. Tanulmányában hangsúlyozta, hogy „a nagy elméletek adta szellemi biztonság eltűntével helyet kell szorítani a történeti képben mindannak, amit maguk az érintettek világukról és benne saját magukról érvényesnek gondoltak.” Számos korabeli, a cselédkérdésről írott művet tanulmányozott, és ezek segítségével írta le a cseléd-imázsok főbb típusait.

      Acsády Judit Gyáni Gáborhoz hasonlóan sok-sok korabeli forrás segítségével próbálta feltárni a századforduló magyar feminizmusának nőképét. Azt vizsgálta, vajon miféle igazságtartalma volt annak a közkeletű sztereotípiának, mely szerint a feminista mozgalom „veszélyt jelent a nők nőiességére”. Szerinte a 20. század elején tevékenykedő feministák valódi törekvése a férfi-nő viszony harmóniájának megteremtése volt, és a két nem közötti kapcsolatot szerették volna szimmetrikusnak látni.

      A kötet ezen gondolatköréhez tartozó Gellér Katalin „Nő virággal – nő kertben” című tanulmánya is, amelyben a szecesszió művészeti alkotásainak nőábrázolását tekintette át. A lágy, kedves, nőies nők ábrázolása mellett a vásznakon feltűnt a „femme fatale”, felruházva a romantikából és a szimbolizmusból átszármaztatott negatív női vonásokkal.

      A korábbi nőtörténetíráshoz szorosabban kapcsolódva, de új források beemelésével és új módszerekkel próbálta meg néhány tanulmány szerzője feltárni a magyarországi nőnevelés és nőmozgalmak 19-20. századi történetét. Schadt Györgyné például az 1806-1945 közötti időszak alapfokú leányoktatásának történetét tekintette át, elsősorban tantervelemzésre és népiskolai dokumentumokra alapozottan. Írásában bemutatta azt, hogy hogyan változott a lánynevelés tartalma, hogy milyen volt a vizsgált időszak nőideálja – a közoktatás szakemberei szerint. Miként a szerző kiemelte, a nemek társadalmi esélyegyenlőtlenségei nőttek az átadott ismeretek mennyisége, minősége és a tanítási módszereket érintő különbségek miatt.

      Vámos Éva a nők műszaki és természettudományos oktatásáról szóló tanulmányában a 18-20. századi viszonyokat vázolta, áttekintve a nők korabeli iparűzési lehetőségeit is. A múlt század elejétől – középiskolai szinten – könnyűipari pályákra és kereskedelmi állásokra képeztek lányokat. Műegyetemre kerülésük nagyon lassan és nehezen ment, és széleskörű lehetőségeket csak 1945 után kaptak. Götz Irén és Vendl Mária jelenléte századelőnk magyar természettudósainak sorában inkább ritka kivétel, mint általános jelenség volt.

      Még a műszaki pályákra kerülésnél is nehezebbnek bizonyult a nők számára a teológia fellegvárába bejutni, miként azt Vörös Éva kutatásai mutatják. A századelőn a lelkésznői hivatás a családvállalás alternatívájaként jelent meg, és e jelenség sajátosságait próbálta feltárni a szerző. Pilder Mária teológiáját elemezte részletesebben, azét a nőét, aki – eléggé egyedülálló módon – kiemelkedett a női teológusok szokásos anonimitásából.

      A kötet többi, második részben szereplő tanulmánya a nők 19-20. századi politikai szerepvállalásáról szól. Az 1848-1918 közötti magyar szervezettörténet alapos összefoglalását adta német nyelvű tanulmányában Susann Zimmermann. A kutatónő a társadalmi változások és az azokra adott világnézeti-politikai válaszok tükrében vizsgálta és korszakolta a magyarországi nőmozgalmakat. Számos adattal alátámasztva vázolta fel a fontosabb szervezetek működésének jellemzőit, célkitűzéseiket, rámutatva arra, hogy a nőmozgalom története szempontjából milyen lényeges volt a nemek egyenlőségéről és különbségéről kifejtett álláspontok sokszínűsége és ezek harca.

      Pető Andrea – mintegy folytatva e témát – a két világháború közötti nők politikai fellépéseit és a korabeli nőegyleti törekvéseket vizsgálta. Az időszakban csak egy, kifejezetten „nőpárt”-nak nevezhető szervezet alakult, a Magyar Nők Nemzeti Egységes Pártja, ez azonban hamar beleolvadt a NEP-be. Bár az SZDP nyújtott bizonyos lehetőségeket a női politikusok számára, a nők inkább kulturális, jótékonysági és más hasonló egyletekben fejtették ki tevékenységüket.

      Vonyó József – szintén e témát érintve – a Nemzeti Egység Pártjának 1932-1939 közötti történetét vizsgálta meg abból a szempontból, hogy milyen szerepet szántak a pártban Gömbösék a nőknek. Radikális váltást szerettek volna véghezvinni a nők politikai aktivizálása érdekében, országszerte helyi női csoportokat szerveztek. Kidolgozták azokat a feladatokat, tevékenységi formákat, amelyek „női odaadást” igényeltek. (Például: szegények, betegek, várandós anyák, gyermekek védelme, segítése, ápolása; háziipari tevékenységek kifejlesztése stb.) A szerző tanulmányában részletes képet festett a női csoportok pártszervezeten belül elfoglalt helyéről, működésük sajátosságairól.

      A „Szerep és alkotás” című kötet – miként azt fenti bemutatásunkkal érzékeltetni kívántuk – elvezethet a nők társadalomban és művészetekben elfoglalt helyének árnyaltabb, alaposabb megismeréséhez. Több tanulmány akár vitaindítóként is felfogható, és a könyv egésze azt sugallja, hogy számos feltárásra és megbeszélésre méltó téma vár még a nőtörténet kutatóira. Sok még az elvégzendő feladat, hiszen hosszú évszázadok mulasztásait kell pótolni. Ráadásul a kutatásokat nem lehet befejezettnek tekinteni a nőtörténet lehető legalaposabb feltárása után sem. Folyamatosan és összegzésképpen is el kell végezni ugyanis a két nem történetének egybevetett, összefüggéseiben és komplexitásában feltárt kutatását. Erre vonatkozóan a kötet egyes tanulmányai modellként szolgálhatnak. A nők történetét ugyanis biztosan nem lehet a történelemből kiszakítva, önálló „szelet”-ként, férfiak (és gyerekek) története nélkül vizsgálni és megérteni. A lehető legszélesebb forrásbázisra támaszkodva tehát törekedni kell a múlt minél teljesebb megismerésére.



Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
© Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 ()