Szemléletváltás a neveléstörténet tanításában

(Iskolakultúra, 1996/9. 103-108. o.)


© 1996 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens

Mit ér a neveléstörténet gyerekek nélkül? Valószínűleg az olvasók többsége – akik között tanárok és tanárjelöltek egyaránt akadnak – azt válaszolná erre a kérdésre, hogy nem sokat. Mégis, ha visszagondolnak neveléstörténet óráikra, többen úgy vélik majd, hogy tanulmányaik során magáról a gyermekről, különböző népek és korszakok felcseperedő ifjairól alig esett szó.
      A neveléstörténetnek, mint a pedagógia történetének, tárgya általában:

     1. az iskolatörténet,
     2. neves gondolkodók jeles művei az egyetemes és magyar szellemtörténetből.

      Bár a neveléstörténet effajta bemutatása fontos, mégsem meríthető ki ennyiben e tárgy lényege. Mindez csak váz, melyet élettel kell felruháznunk.

      A múlt században, különösen a század közepétől kezdve, amikor Európa-szerte nagy figyelem fordult az iskolák felé, a polgárosodó társadalmak nagy erőfeszítéseket tettek a tankötelezettség bevezetésére, az iskoláztatás kiterjesztésére. E munkálatok során múltjuk felé is tekintettek, és ez egyik oka volt annak, hogy kutatók sora próbálta feltárni országa iskolatípusainak, egyes oktatási intézményeinek eredetét. (E vizsgálódások még ma sem fejeződtek be teljesen, elég utalnunk azokra az örvendetes kutatásokra, melyek ebben az évben, a magyarországi iskoláztatás 1000. születésnapja idején is folynak.) E feltárásoknál is régebbi keletű neves gondolkodók pedagógiai vélekedéseinek kutatása. Szókratésztől szinte napjainkig húzható a sor, és jövőnk építéséhez – pedagógiai értelemben is – a múlt építőköveit kell felhasználnunk.

      A neveléstörténet azonban sokkal több lehetőséget kínál a világ megismerésére. Az alábbiakban összefoglaljuk azokat a nézőpontokat, amelyekből szintén rálátás nyílik elmúlt korszakok neveléstörténetére, mégis többé-kevésbé hiányoznak a tárgy tanítása, a neveléstörténeti könyvek megírása során.

A neveléstörténet a művelődéstörténet része

      Az első pont, amely kiemelendő, az az, hogy a neveléstörténet a művelődéstörténet része, attól el nem választható. Ezen értelmezés szerint a neveléstörténetnek több tudománnyal érintkezési területe van, például a tudománytörténetekkel (természettudományok története, művészet-, irodalom-, jog-, gazdaság-, filozófia- és vallástörténet stb.), továbbá a néprajzzal, kulturális antropológiával, régészettel, történelemmel, szociológiával, pszichológiával és egyéb tudományokkal. Ha valóban megpróbáljuk kiemelni e tudományok neveléstörténeti kutatásaink során felhasználható eredményeit, sokkal messzebb juthatunk a pedagógiai gondolatok, nevelési eszmények, szokások, az oktatási intézmények megismerésében, mint korábban. Új források beemelésével valóban maga az ember, a gyermek lép elénk.

A gyermek a történelemben, a gyermekszemlélet alakulása

      A második pont, mely az előbbitől ugyan nem választható el, mégis szükséges külön is hangsúlyoznunk: a gyermek helye egyes történelmi korszakok társadalmaiban, a gyermekszemlélet történeti alakulása, a gyerekek mindennapi élete, nevelődésük körülményei. Ez a széles kérdéskör hazánkban a neveléstörténeti szakmunkákból jórészt hiányzik, és a neveléstörténet órákról is gyakorta kiszorul „idő hiányában”. A felnövekvő tanárnemzedékek szemléletének formálásához azonban e témák tanulmányozása, bemutatása elengedhetetlen. Nem lehet „megspórolni”, nem lehet lecsippenteni a neveléstörténet tanítása során, hiszen ez az egyik leglényegesebb pont. Könnyen úgy járhatunk, hogy a sok filozófiai, pedagógiai gondolat közepette elvész maga a gyermek, akit keresni akartunk, akinek neveléséről többet akarunk tudni. Nem csupán a történetírásból hiányzott sokáig a gyermek alakja, miként Péter Katalin írja,[1] hanem a neveléstörténeti kutatók sem tartották fontosnak feltárni a gyerekkor történetét. (A két dolog persze szorosan összefügg...) Más szemléletmód szerinti, a gyermek felé forduló kutatásokra is szükség van tehát ahhoz, hogy mind a neveléstörténet, mind pedig a történelem új adalékokkal gyarapodjék. Ehhez azonban az kell, hogy a kutatók az eddig kevéssé használt források felé nyúljanak: a hagyományosan feldolgozott és bemutatott korabeli dokumentumok mellett több, elsődleges és másodlagos forrás áll rendelkezésünkre, ha az évezredek forgatagában a gyermeket keressük.

      A jogtörténet egyes forrásai alkotják az egyik ilyen csoportot. A sumer törvényektől a napjainkban keletkezett jogi szövegekig hosszú a sor, számos vizsgálandó szöveg akad. Ékesen szólnak egy-egy korszak, nép gyermekszemléletéről a gyermek védelméről, a szülők kötelességeiről íródott törvények, sőt az efféle törvények hiánya is sokatmondó.

      Az ókori népek esetében különösen, de a későbbi korok vonatkozásában is sokat elárulnak gyerekekről, gyereknevelésről a mitológiai történetek, legendák. Egy-egy mitikus vagy isteni személy felnövekedése – eltekintve a csodás elemektől – az adott kor gyermeknevelési szokásait vetíti elénk. A gyermeket (magzatot) védelmező isteni, félisteni személyek léte vagy hiánya is sokat elárul a gyermekszemléletről.

      Nem pusztán kultúrtörténeti adalék a nevek vizsgálata. A néprajzi, nyelvészeti kutatások eredményei – egy-egy korszak bemutatása tükrében – szintén vallomást tehetnek a kor gyermekképéről. Kinek lehet kérdéses, hogy abban a sumer közösségben, ahol a gyermek neve „Apja a tetőig ugrott” (mármint örömében, hogy utódja született...) vagy „Napisten kedveltje”, a gyereket szeretettel várták?[2] A sort ez esetben is hosszan folytathatnánk, felhasználva a magyar nép története során létezett névadási szokásokról szóló kutatások eredményeit is.

      A neveléstörténet forrásai között nagy haszonnal forgathatóak az önéletrajzi ihletésű művek, naplók is, elég utalnunk Augustinus, Erasmus vagy Ibn Khaldún különböző írásaira, melyekben gyerekkorukra is visszaemlékeztek.[3] Eddig nemigen estek vizsgálódás alá azok a levelek sem, melyek gyerekkorról, iskolarendszerről sokat mondanak, a sumer városállamok idejétől fogva századunkig. Nagy haszonnal forgathatóak például a római szerzők által írott tetemes mennyiségű levelek, többek között Cicero és ifjabb Plinius tollából.[4]

      Az írott források között fontos adalékokat rejtenek még az útleírások, valamint az orvosi szakkönyvek és kisgyerekápolási munkák. Ez utóbbiak különösen a múlt század 2. felétől kezdve kerültek jelentősebb számban Magyarországon is kiadásra.

      A neveléstörténész irodalmi alkotások között is rábukkanhat keresett tárgyára. Itt nem csupán a széles körben forgatott és idézett művekre gondolunk, mint például Rabelais, Montaigne művei, és nem is az úgynevezett „nevelési regényekre” (mint pl. Keller Zöld Henrikje), hanem versekre, novellákra is, melyek agyagtáblákon, papirusztekercseken, kőre vagy papírra írva maradtak ránk. Csak válogatni kell, a választék szinte beláthatatlan mennyiségű!

      Éppígy, rendkívül gazdagon kerül elénk a művészettörténet számos alkotása. Ha valaki ilyen tárgyú kutatásokba kezd, a bőség zavarával fog szembekerülni. A történelem egyes korszakaiban oly sok szobor, festmény vagy rajz született gyermekekről, nevelési helyzetekről, hogy számbavenni is nehéz. Más időszakokban kevesebb alkotást találhatunk (pl. a kora-középkori Európában) – de ez is lehet vizsgálódásunk kindulópontja, hiszen nem véletlen, tudományosan már megmagyarázott jelenségről van szó.[5]

      Számos egyéb, tárgyi emlék is vall a korabeli gyerekek életéről, neveléséről. Így például a divattörténet kutatási eredményei, az egykori ábrázolások és a ránk maradt ruhadarabok. Másrészt a gyermekjátékok, az egyiptomi mozgatható állkapcsú krokodiltól a magyar népéletben is ismert „zúgattyúig”. A gyerekjátékokról írásos források is szólnak, pl.: Pollux i. sz. 2. században keletkezett, etimológiai tárgyú műve[6] vagy Vives latin nyelvkönyvének részletei.[7] A néprajzi és régészeti kutatások segíthetnek feltárni azt is, hogy milyen gyerekbútorokat, gyerekápolással és neveléssel összefüggő tárgyakat használtak régebbi korok emberei.

      Látható tehát, hogy bőséges forrásanyag áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy a neveléstörténet tanítását új ismeretekkel bővítsük, hogy vizsgálódásaink középpontjába valóban a gyermeket helyezzük. (A jegyzetek között megadott néhány könyvcím csak töredéke a rendelkezésünkre álló műveknek...) Ám ezzel még nem értünk végére a neveléstörténet megújításának.

Más földrészek népeinek neveléstörténete

      A XXI. század küszöbén valamennyi tudományág művelőire rendkívüli kihívások várnak. Az emberiség jövője nagyrészt azon áll, hogyan tudnak párbeszédet folytatni egymással a jövőben különböző népek, kultúrák tagjai. Az együttműködés, a közösen gondolkodás ezredfordulónk táján különösen fontossá vált. A neveléstörténet a maga szerény módján szintén hozzájárulhat más kultúrák megismeréséhez. Jóllehet, továbbra is fontos a magyar és (nyugat-)európai neveléstörténet tanítása, az órákon és kutatások során nagyobb teret kell szentelni más földrészek bemutatásának is. A neveléstörténet e ponton némileg összeér az összehasonlító pedagógiával, de jelentősen különbözik is attól, hiszen vizsgálódásának tárgya a múlt. A napjainkban tapasztalható folyamatok, a körülöttünk lévő más kultúrák szellemiségének, törekvéseinek és hagyományainak megértése csak történeti kutatásokkal képzelhető el. Ezek sorában a neveléstörténetnek is helye van, noha valóban rendkívüli erőfeszítéseket követelnek a kutatóktól az efféle vizsgálódások, hiszen a széleskörű tájékozottságon kívül sok nyelv ismeretére is szükség van. Ezzel együtt, mindezt figyelembe véve kijelenthető, hogy késlekedésre nincs idő.

Könyvekről

      Bár – mint fentebb is utaltunk rá – több könyv áll rendelkezésünkre a neveléstörténet újabb szemléletű tanulmányozásához, nagy-nagy szükség van magyar nyelvű szöveggyűjtemények és tanulmánykötetek összeállítására, mind a neveléstörténet művelődéstörténeti megalapozásához, mind a gyermekszemlélet történeti alakulásának bemutatásához illetve más földrészek nevelési szokásainak tanulmányozásához. (Ezen írás szerzője szerkesztett egy „rendhagyó” szövegválogatást, mely az ókortól a XIX. század végéig keletkezett szövegeket tartalmaz a tudásról, a gyerekszemléletről és más neveléstörténeti csomópontokról,[8] jelenleg pedig tanulmányválogatást készít más földrészek népeinek neveléstörténetéről.[9])

      Jelen írásunkban két olasz nyelvű kötetre szeretnénk felhívni az olvasók figyelmét, amelyek áttanulmányozása új megvilágításba helyezheti a neveléstörténetet, a gyerekek történetét. Éppen ezért hasznosak lehetnek nem csak a neveléstörténet oktatói és tanulói kezében, hanem történelem és irodalomtörténet-tanárok, a művelődéstörténet iránt érdeklődő olvasók számára is.

      Egle Becchi: I bambini nella storia (A gyermekek a történelemben)[10] című kötete érdekes színfolt. Az olasz szerző tulajdonképpen egy szöveggyűjteményt ad olvasói kezébe. Egy olyan válogatást, mely különböző történeti korok gyermekeihez vezet el, a rövid, de kiválóan összerendezett forrásrészletek segítségével valóságos időutazást tehetünk a gyermekek történetében.

      A szerkesztő több fejezetre tagolta művét, és egy-egy témakörhöz gyűjtött egy-egy csokorra való szöveget. A kötetben helyet kapott a gyermekszemlélet történeti alakulását, a gyerekek mindennapjait, az iskolai élményeket, a családot, az elhagyott gyerekek szenvedéseit, a gyerekmunkát, a játékokat és a gyermekbetegségek történetét bemutató források sokasága. Nem csupán a bemutatott témák miatt ezerszínű a könyv – a szövegek műfaja, stílusa is színessé teszi. Az itáliai szerkesztő bátran nyúlt a forrásokhoz. A hagyományos „történeti” leírásokon, beszámolókon kívül a fentebb már ismertetett tudományok képviselői is megszólalnak a kötet hasábjain. Így kerülhetett egymás mellé a gyerekek története kapcsán Arisztotelész, Goethe, Thomas Mann, Rousseau, Lívius, Alberti, Stendhal, Platter, Engels, Heroard, Spock, Pestalozzi, Freud és még sokan mások. (Jó példa tehát e könyv is arra vonatkozóan, hogy a neveléstörténet tárgyalásának kereteit ki kell szélesíteni, szélesebb értelemben vett művelődéstörténeti kutatásokkal kell alátámasztani.)

      A kötet átolvasása óriási szellemi kaland. Felhasználása az egyetemi, főiskolai neveléstörténet órákon igazi élménnyé emelheti a gyermekkor történetének tanulmányozását. E sorok írója szerint a könyv részletei haszonnal illeszthetőek a közép- és általános iskolák – szerencsére egyre inkább „ember- és hétköznap-centrikus” – történelem tananyagába. A kötetet forrásjegyzék, bibliográfia, szövegmagyarázó jegyzetek és néhány kép teszi teljessé.

      Becchi könyvének méltó társa lehet történelem- és neveléstörténet órákon Manacorda lenyűgöző képeskönyve.[11] (Bár 1992-ben jelent meg, ma is mindenütt kapható Olaszországban.) A szerző az antik Egyiptom korszakaitól napjainkig több, mint 500 illusztrációval kíséri neveléstörténetről írt művét.

      A gyermekkor különböző szakaszait ábrázoló jelenetek, az anya-gyermek kapcsolat megkapóan szép ábrázolásai, a családi nevelés bensőséges pillanatai éppúgy helyet kaptak a gyűjteményben, mint az iskoláskort, az egyetemi órákat, a játék perceit bemutató rajzok, festmények, fényképek. Az időben haladva láthatjuk, hogyan változtak a taneszközök, épületek, tankönyvek, játékszerek, gyerekruhák. Egyiptomi falfestményektől a középkori kódexekig, görög vázarészletektől századunk szociográfiai ihletettségű életképéig a kötet oldalanként közöl ismerős vagy éppen meghökkentően új, eredeti illusztrációkat. Rövid, tematikusan megírt fejezetek segítik a tájékozódást, az eligazodást a neveléstörténet útvesztőiben. A szerző röviden vázolja a főbb folyamatokat, megemlékezik a legnagyobb pedagógiai gondolkodókról és műveikről.

      Lévén Manacorda olasz, a képek közül számos az itáliai nevelés évszázadait mutatja be, és a szöveges részeknél is kissé eltolódik a súlypont, hazája oktatástörténetének a szerző tágabb teret szentel. Mindazonáltal a könyv Magyarországon is remekül felhasználható (lenne!), azok a tanárok és diákok is örömmel forgathatják, akik nem olvasnak olasz nyelven.

Neveléstörténet a pécsi Tanárképző Intézetben

      Az egyetemista diákok és a posztgraduális képzésben részt vevő pedagógia szakosok körében egyaránt kedvező fogadtatásra talált a neveléstörténet újszerű feldolgozása és bemutatása. A nappali szakos diákok az órákon jól tudják hasznosítani előismereteiket az emberről (filozófia- és vallástörténeti tanulmányokat a legtöbben folytattak már), és nyelvtudásuk is fontos az újabb, eddig nem ismert elsődleges és másodlagos források feltárásához, lefordításához. A másoddiplomás képzés résztvevőinek pedig alkalmuk nyílik összevetni korábban megszerzett neveléstörténeti tárgyú tudásukat e tudomány újabb dimenzióival. Sokuk elmondása szerint most, a gyerekek történetét megismerve, a neveléstörténetet a művelődéstörténet részeként vizsgálva értették meg az évekkel korábban elolvasott szövegeket.

      Nappalis és levelezős hallgatók körében szép számmal vannak, akik szakdolgozat vagy évfolyamdolgozat keretében újszerű, érdekes témákat dolgoztak fel az elmúlt években, és jelenleg is többen dolgoznak – ezen írás szerzőjével konzultálva – neveléstörténeti témákon. (Például az alábbi témákról születtek dolgozatok: a humoros írások, mint a neveléstörténet forrásai; japán, török, latin-amerikai neveléstörténet; a gyermekmunka története; a gyermek ábrázolása a művészeti alkotásokon; stb.) Hiánypótlónak tekinthetők az olyasfajta neveléstörténeti tárgyú speciálkollégiumok, mint például „Az Európán kívüli földrészek neveléstörténete” vagy „A kisgyermek- és leánynevelés története” címűek, s ez a sor a jövőben remélhetőleg még tovább bővül.

Összegzés

      Az újabb források feldolgozásán alapuló szemléletváltás a neveléstörténet tanítása során több okból is szükséges. Egyrészt azért, mert a NAT célkitűzéseinek szellemében csak olyan pedagógusok nevelhetnek sokoldalú embereket, akik maguk is sokoldalúan képzettek, térben és időben is ismerik a világot. Készek a felfedezésekre, és mernek másként gondolkodni, mint ahogyan „szokásos”. Másrészt a neveléstörténet újragondolása azért is elengedhetetlen, mert néhány vélekedés és megcsontosodott kijelentés ugyancsak érvényét veszítette már az elmúlt évtizedek kutatásai tükrében. Emberek százai és ezrei, egész társadalmak már Rousseau előtt is „felfedezték a gyermekkort” a világban, neves és névtelen szülöttei a történeti koroknak. Comenius előtt is sokat tudtak már a szemléltetés fontosságáról, sőt pedagógiai rendszeralkotók is akadtak (pl. Vives). Tarthatatlan az az általánosan elterjedt nézet is, mely szerint régebben „rosszabbul” nevelték vagy kevésbé szerették a gyermekeket, mint az újabb korokban. A neveléstörténet sokkal mélyebb, többféle forráson nyugvó feldolgozása könnyen más irányba tereli a kutató gondolatait, emellett pedig megvédi az „általánosításoktól”. Bárcsak megközelíthetnénk mai gyakorlatunkban a szókratészi módszert, és nem biztosnak kikiáltott „igazságokat” hirdetnénk, hanem inkább kérdéseink számát szaporítanánk a világról...!

      Szemléletünket át kell formálnunk, hagynunk kell, hogy az eddig nem használt, elfeledett források is hassanak ránk. A neveléstörténet – miként a történelem is – nehéz tudomány, hiszen a források hiányosságai mellett az interpretálás nehézségeivel is szembetalálkozik a kutató. Ennek ellenére, vagy éppen ezért a pedagógusképzés egyik kiemelkedő fontosságú tárgyává kell válnia, mert nem csupán a pedagógiai gondolkodás és események történetét mutatja be, hanem felkészítheti és ösztönözheti a diákokat az állandó kérdésfeltevésre, a folyamatos kutatómunkára és a kreatív gondolkodásra.

JEGYZETEK
  1. Péter Katalin: Gyermek a történetírásban (In: História, 1996. 1. XVIII. évf.) 34. o.

  2. Seibert, Ilse: A nő az ókori Keleten (Corvina, Budapest, Lipcse, 1975.)

  3. Pl.: Augustinus: Vallomások (Gondolat, Budapest, 1982.) Erasmus: A Balgaság dícsérete (Európa, Budapest, 1994.) Ibn Khaldún: Bevezetés a történelembe (Ozirisz-Századvég, Budapest, 1995.)

  4. Cicero válogatott művei (Európa, Budapest, 1987.) Plinius, ifj.: Levelek (Európa, Budapest, 1981.) Az régi Róma napjai (Vál.: Szepessy Tibor, Gondolat, Budapest, 1968.)

  5. Delumeau, Jean: La civilización del Renacimiento (Juventud, Barcelona, 1977.)

  6. Idézi: Ritoók Zsigmond: Mit játszottak a görög gyerekek? c. írásában; (In: História, 1979/2.)

  7. Vives, Juan Luis: Latin gyakorlatok – Dialógusok (In: Obras completas II., M. Aguilar, Madrid, 1947.)

  8. A tudás kapui – Mozaikok a nevelés történetéből I. (JPTE-PSZM-Tárogató, Budapest, 1995.)

  9. „Idegen tájak, ismeretlen gyerekek” címmel (Várható megjelenés: 1996 vége)

  10. Egle Becchi: I bambini nella storia (Ed. Laterza, Roma-Bari, 1994.) (454. o.)

  11. Mario Alighiero Manacorda: Storia illustrata dell’ educazione (Giunti, Firenze, 1992.) (270. o.)



Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
© Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 ()