Magyarország tanítómestere – Széchenyi István
— „...az erős egész nemzeteket hordoz szívében” —

(Napi Magyarország, 1998. március 21., 18. o.)


© 1998 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens


      A magyar nevelés története gazdag kiemelkedő pedagógiai gondolatokban, nagyszerű tanítói életutakban. A szakirodalomban hosszasan méltatják régi korokban élt iskolaszervezőink, híres nevelő-egyéniségeink tevékenységét. A „Praeceptor Hungariae” (Magyarország tanítója) nevet azonban az a Széchenyi István érdemelte ki, aki a neveléstörténeti könyvekben gyakorta említésre sem kerül.

      Pedig kétség nem fér hozzá, hogy ő valóban azon magyarok közé tartozott, akik szívükön viselték hazánk, az itt élő emberek sorsát. Miként ő maga írta: „Mióta élek, kimondhatatlan vágy él lelkemben. Magyarország kifejtése, a magyar nemzet feldicsőítése él minden csepp véremben.” Számos művét áttanulmányozva kitűnik, hogy olyan eszmeiséget, olyan értékrendet próbált közvetíteni, amely mások számára kapaszkodót jelenthet. A Hitel (1830), a Világ (1831), a Stádium (1833) és a Hunnia (1835) című műveiben fejtette ki politikai programját, és ezekből a könyvekből pedagógiai gondolatai is összegyűjthetőek. Ugyan Széchenyi nem volt pedagógiai rendszeralkotó vagy iskolaszervező, pályafutását mindvégig jellemezte, hogy „kiművelt emberfők” nevelésén fáradozott, e célt próbálta többféle módon előmozdítani. 1926-ban műveinek egyik elemzője, Fekete József azt vetette papírra Széchenyi gondolatairól, hogy a Kossuth által „legnagyobb magyar”-nak nevezett gróf gondolkodása, világlátása kozmikus volt, vagyis minden kérdést a mindenség és az örökkévalóság távlataiban szemlélt és vizsgált.

      Széchényi Ferenc gróf és Festetics Julianna grófnő 1791-ben született legifjabb, ötödik gyermeke mélyen vallásos és hazafias szellemű nevelésben részesült, és ezt közvetítette később fiainak, Bélának és Ödönnek, illetve mostohagyermekeinek is. Keresztény és virágzó Magyarországról álmodott, ahol reformokkal és neveléssel kialakíthatónak vélte az együtt cselekvő, az ország fejlődését szem előtt tartó nemzeti közösséget. Elméleti művei mellett számos gyakorlati tette bizonyította ezen törekvéseit. A Magyar Tudományos Akadémia, a Nemzeti Kaszinó, a Gazdasági Egyesület, a lóverseny-sport magyarországi megalapítójáról, a hajózás, folyószabályozás, híd- és vasútépítés ügyén fáradozó Széchenyiről joggal mondták azt a századelőn, hogy igazi emlékműve maga Budapest, emlékműve talapzata pedig egész Magyarország.

      Széchenyi István tisztában volt saját értékeivel és szerepeivel, miként ezt „Politikai Programmtöredékek” című munkája is bizonyítja. Ebben ezt írta: „Jogom van Magyarország fölött tanárkodnom.” Műveiből nem csupán a kortársak merítettek, de korunk embere is találhat azokban fontos életvezetési elveket. Az ókori kínai és görög filozófiát nyilvánvalóan ismerő Széchenyi pontokba rendezetten fejtette ki gondolatait az értelmes és erényes életvitellel kapcsolatosan. A Hitel című műben egyik sarkalatos pontként emelte ki az önismeret fontosságát. Szókratész jelmondatát, az „Ismerd meg önmagadat” a bölcsesség egyik alappillérének tartotta. Béla fiához írott intelmeiben is megtalálható e gondolat: „Önmagunkat ismerni a legnagyobb bölcsesség.” Fontosnak tartotta még a közösség meg- és összetartó erejét, az ellenvélemények megismerését, és azt, hogy az embernek egy napja se múljék el nyomtalanul. Állandó munkálkodást, a nemzet érdekében kifejtett erőfeszítéseket követelt tehát honfitársaitól – saját fiaitól is.

      Idősebb gyermekének, Bélának egy úgynevezett Pantheont állított össze, a legfontosabb, nap mint nap megválaszolandó önvizsgálati kérdések gyűjteményét. Miként fia Döblingbe írott levelei tanúsítják, Béla megpróbálta apja nagyon szigorú, de következetes és szilárd útmutatásait követni. „Elmulasztottam egy lehetőséget, amely adva volt nekem, hogy embertársaimnak jót tegyek? Vagy akár csak azt, hogy az állatok létén könnyítsek? Elfelejtettem, ha csak egy pillanatra is, hogy törekednem kell? Elfecséreltem, elpazaroltam haszontalanul az időt?” – ilyen és hasonló kérdések rendszeres megválaszolása vezethet Széchenyi szerint a valódi önismerethez és a tiszta lelkiismerethez. Egyik legfőbb nemzetnevelői gondolatát is éppen ebben ragadhatjuk meg: szükségesnek vélte, hogy minden ember gyakorta készítsen számvetést az életéről, tetteiről és gondolatairól; elengedhetetlennek vélte az önmagunkkal folytatott párbeszédet, a lelkiismeretnek tett „gyónást”. Ehhez kapcsolódó tevékenységnek vélte a folyamatos naplóvezetést, a gondolatok állandó lejegyzését. Fiának is azt ajánlotta, hogy folyton legyen nála „irón és papiros”, és ő maga is életműve egyik jelentős darabjaként hagyta az utókorra Naplóját.

      1841-ben széleskörű vita folyt a népnevelésről Kossuth lapja, a Pesti Hírlap, és Széchenyi lapja, a Kelet Népe hasábjain. A két kiemelkedő férfi sokat elemzett, mára már fogalommá vált vitájának is egyik tárgyát képezte ez a téma. Eltérő politikai meggyőződésükből, különböző modernizációs elképzeléseikből következett, hogy a népnevelés, az oktatásügy megújítását is eltérően látták. Kossuth és köre a széleskörű, minél előbb megszervezendő népoktatás mellett állt ki, Széchenyi viszont az oktatási intézményhálózat kiszélesítése előtt fontosabbnak vélte a politikai jogok kiharcolását, az ország társadalmi, gazdasági szerkezetét érintő bajok orvoslását. A nevelésről folytatott vita kereszttüzében Széchenyi elképzelései nyilvánvalóan az emberi jellemfejlődésről vallott gondolataiból is következtek. Nem tartotta kizárólagosnak az iskolák nevelésben betöltött szerepét. Gondolatai szerint a jellemnevelés, az értelmes (bölcs) emberré válás, a világ dolgai iránti érzékenység kialakítása a fő cél.

      Hamis és félrevezető tehát minden olyan, a neveléstörténeti szakirodalomban az elmúlt másfélszáz évben keletkezett értékelés, értelmezés, amely szerint az 1840-es években Kossuth képviselte a haladást, Széchenyi pedig „visszahúzó erő” volt. Széchenyi István gróf pontosan tudta, hogy „igazibb súly és erő az emberi agyvelőnél nincs”, és csakis ebben az erőben rejlik a nemzet igazi hatalma. Bár Imre Sándor, Mészáros István és több más kutató felismerte Széchenyi pedagógiai gondolatainak nagyszerűségét, ezen írásai még ma sem eléggé közismertek. Pedig művei a magyar történelem legjelentősebb alkotásainak polcán vannak igazán méltó helyen, elérhető közelségben minden érdeklődő olvasó számára.

      150 évvel ezelőtt, 1848. március 14-én Pozsonyban Kossuth Lajos bejelentette a bécsi forradalom és Metternich birodalmi kancellár bukásának a hírét. Az általános lelkesedés közepette Széchenyi – korábbi aggodalmait kissé háttérbe szorítva – az alábbiakat mondta: „Sokan örülnek, sokan pedig aggódva néznek a legújabb eseményekre; még magam sem tudom, az örvendezők vagy az aggódókhoz csatlakozzam-e? Amint a dolgokat látom, éppen oly lehetséges, hogy Magyarországra most egy szebb jövő virrad, mint az, hogy magában és magával küzdve végórájához közelít.”

      1848 szeptemberében a horvát csapatok közeledtével e végóra közeledtét érezte, és önmagát okolta a történtekért. Döblingbe, egy elmegyógyintézetbe került, csak így maradhatott lelkileg független, amit mindig oly fontosnak tartott. Döblingi évei és az 1860-ban bekövetkezett öngyilkossága máig a történészek és pszichológusok vizsgálódásának tárgyát képezi. Halálát valószínűleg hosszas vívódások előzték meg, úgy érezte, senkinek nem segíthet már. Valaha naplójába ezt a bejegyzést írta: „Ha lenyírják a szárnyamat, járok majd a lábamon; – ha azokat is levágják, a kezemen járok; ha azokat is kitépik – hason csúszok.” Széchenyi István, nemzetünk nagy nevelője mindig használni akart, mások javát szolgálni.



Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
© Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 ()