A spanyolországi tanítóképzés történetének csomópontjai

(A pedagógusképzés a 19-20. században európai kitekintéssel, Nemzetközi Neveléstörténeti Konferencia, 2007. június 1-2., Szekszárd)


© 2007 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens



Bevezetés

      A spanyolországi tanítóképzés történetét összefoglalni egyszerre könnyű és nehéz feladat. Könnyű, mert annak folyamatában számos, a magyarországi tanítóképzés történetéhez hasonló csomópontot ismerhetünk fel, többé-kevésbé a hazai eseményeinkkel egybeeső történeti időpontokban. Ami legtöbb esetben nyilván a nemzetközi tendenciáknak, a fejlődés hasonló ütemének köszönhető. Másrészt nehéz, hiszen a spanyol tanítóképzés történeti alakulásának hátterében az Ibériai-félsziget nagyobbik államának sajátos etnikai, politikai, kulturális és földrajzi arculata húzódik, amelynek pontos megismerése Magyarországról szemlélve számos nehézségbe ütközik, különös tekintettel arra, hogy hazai hispanistáink[1] és neveléstörténészeink máig kevés figyelmet fordítottak a spanyol neveléstörténet és háttere vizsgálatára. Jelen bemutatásunkban éppen ezért röviden – de a tanítóképzés csomópontjainak érzékeltetéséhez mégis több helyen – utalást teszünk az ottani oktatásügy korszakonkénti alakulására, jelezve azonban azt, hogy az előadás nyújtotta keretek között nincs lehetőség egyes jelenségek, törvények és hatásuk keletkezési körülményeinek és hatásának részletes bemutatására, a társadalmi-politikai-kulturális háttér kibontására.

A tanítóképzés kezdetei

      A 19. század előtti Spanyolországban – hasonlóan Európa más államaihoz – a tanítók azok közül a diákok közül kerültek ki, akik saját diákéveiket követően (akár részben azzal párhuzamosan) egy-egy tapasztalt tanár mellett próbálták elsajátítani ezt a „szakmát”. Bár a „tanári, tanítói szakma” kifejezés késő középkorra, kora újkorra történő visszavetítése a kifejezés tartalmát összefoglalva egészében nem helytálló, mégsem véletlenszerűen említjük ebben az előadásban, hiszen Spanyolországban a források szerint már a 15. században vizsgát kellett tenniük a tanítóknak. II. Fülöp királyi rendelete szerint senkit nem szabad tanítóként alkalmazni az iskolákban, aki nem tett tanúbizonyságot az Udvari Tanács előtt arról, hogy birtokában van a gyermekek tanításához szükséges tárgyi és módszertani ismereteknek, illetve arról, hogy ismeri jól a keresztény tanításokat, és azok szerint is él. Ezen felül a nagyhírű uralkodó egy olyan tanfelügyelői bizottságot állított fel, amelynek tagjai évente végiglátogatták az iskolákat, és ellenőrizték a tanítók munkáját.[2] A ránk maradt adatok szerint 1600 táján Madridban körülbelül húsz vizsgát tett tanító dolgozott az alapszintű iskolákban, amelyek mellett természetesen több, „képesítéssel” nem rendelkező tanerővel működő zugiskola is létezett a városban.

      Aztán a 17. században, 1640-1642 között létrejött az a céh-szerű képződmény, a Szent Cassianusról elnevezett Testvéri Szövetség (Hermandad de San Casiano), amelynek valamennyi tagja madridi illetőségű tanító volt, s amely szabályzatában előírta, hogy csakis vizsgát tett tanítók léphetnek a soraiba. Az „inast” itt gyakornoknak (el pasante) nevezték, aki 12 és 20 éves kora között a tanító „segédjeként” működött. Ezt követően, a 20. életév betöltése után vizsgát kellett tennie (1653-tól) a Kasztíliai Tanács (Consejo de Castilla) előtt, ahol a Szövetség idősebb tagjai mérték fel tudását. Hasonló testvéri szövetségek alakultak később Barcelonában, Toledóban, Valenciában, Zaragozában, Sevillában, Jerezben, Granadában és másutt is.[3] Ugyanakkor az ország kisebb településein többnyire a plébánosok, sekrestyések látták el a tanítói feladatokat, és fordítva: általában maguk a tanítók is foglalkoztak egyházi teendőkkel. Magyarország számos településéhez hasonlóan Spanyolországban sem volt ritka, hogy kiérdemesült vagy hadirokkant katonák, idős cipészek vagy más mesterség képviselői látták el a tanítói feladatokat.[4]

      A spanyol tanítóképzés második korszaka a Felvilágosodás idején kezdődött, nagyjából 1759 táján, amikor az első képzőközpontok megszerveződtek. Ebben a korban, III. Károly 1780-ban kiadott uralkodói rendelkezésének köszönhetően ment végbe a fentebb említett Szent Cassianus Testvéri Szövetség képzőintézménnyé alakulása; ennek neve az „Alsófokú Iskolák Tudományos Kollégiuma” (Colegio Académico de Primeras Letras) lett. A gyakornokok számára heti egy napon kötelező volt részt venni ezen iskola felkészítő kurzusain. 1786-ban aztán megszerveződött a „Tanítók Akadémiája” (Academia de Maestros), mely 5 évvel később öltött hivatalos jelleget, akkor már az „Alsófokú Tanítás Akadémiája” (Academia de Primera Educación) névvel.[5]

A középfokú tanítóképzés rendszerének kiépítése

      A modern spanyol oktatási rendszer kiépítése a 19. század elején kezdődött. Az 1812-es cádizi alkotmány kötelezte az államot az oktatásügyről való gondoskodásra. Az alkotmány bevezetése a közoktatást nemzeti ügyként definiálta. A valamennyi állampolgár egyenlőségét hirdető dokumentum 366. cikkelye kimondta, hogy mindenki számára kötelező az oktatás, és hogy valamennyi településen iskolát kell állítani. 1813-ban mindez megerősítést nyert, kiegészítve azzal, hogy az oktatás ingyenes és szabad. A VII. Ferdinánd-féle abszolutista rendszer 1814-től mindezen törekvéseket más keretek közé állította, az iskolaügy tekintetében is újra nőtt az egyház (a jezsuiták) befolyása.

      1820-23 között a liberális politika aztán az oktatásügyben is ismét másfajta lépéseket tett, így például az 1821-es Általános szabályzat (Reglamento General) kimondta az állami, közös, egységes és ingyenes oktatás elvét. Előírta valamennyi, száz lakosnál nagyobb falu számára az alapfokú iskola állítását. Egy 1822-es összeírás szerint (amelynek adatai között nem szerepeltek a katalóniai, galíciai tartományok, valamint a Baleári- és a Kanári szigetek települései) Spanyolországban 7960 alapfokú iskola volt (7365 a fiúk, és 595 a lányok számára), amelyek 217.164 diákkal működtek. Ez a 6 és 13 éves kor közötti népességnek mindössze 15%-át jelentette a megvizsgált területeken.

      A tanítóképzés valódi, széles körű intézményesülése is ez idő tájt kezdődött. Az 1814-es Quintana-féle tervezet (Plan Quintana) és az 1822-ben született „Az alsófokú oktatás terve és szabályzata” (Proyecto y Reglamento de Primera Enseñanza) a tanítójelöltek számára vizsgát írt elő. 1823-tól VII. Ferdinánd abszolutista uralkodása alatt újabb változások zajlottak az oktatásügyben. Az 1825-ös Iskolai Terv, más néven az Alsószintű Iskolák Általános Szabályzata[6] (Plan de Escuelas vagy Reglamento General de Primeras Letras) többek között megkövetelte a tanítóktól a vizsgát és a képzettséget, meghatározta a fizetési kategóriákat, és állami tanfelügyelő bizottságokat hozott létre. 1833 és 1840 között, a Régensség időszakában Mária Krisztina királynő ismét kiemelt figyelmet fordított az oktatásügyre is. 1834-ben például szabályzatban rendelték el egy központi Normaiskola és több tanítói szeminárium felállítását, 1836-ban pedig Spanyolország Rivas nevű minisztere kiadta a „Rivas herceg terve” (Plan Duque de Rivas) című, a közoktatás egészét szabályozó, 134 cikkelyből álló szabályzatot, amelyben szerepelt az, hogy valamennyi tartománynak normaiskolát kell állítania a tanítóképzés színvonalának emelése érdekében, Madridban pedig a királyság központi normaiskoláját kell létrehozni. (Spanyolországban ettől az időszaktól kezdve a tanítóképzés felsőfokú kereteinek megszervezéséig szinte minden jogi dokumentum szövegében, az intézmények nevében és a köznapi szóhasználatban is „normaiskola” volt a tanítóképző neve.)

      Ezt, a nagyon rövid ideig hatályban lévő szabályzatot követte aztán az 1838-as, melynek nyomán 1839-ben megnyílott az ország első normaiskolája, melyet a spanyol neveléstörténet (az óvodaügy és tanítóképzés) jeles alakja, Pablo Montesino vezetett. Az iskola szervezeti szabályzata 1843-ban készült el, és 1849-ig volt érvényben. Valamennyi tartomány 2 diákot küldhetett ebbe az iskolába, és 6000 reál ezüstpénzt kellett, hogy fizessen. Ennek a tulajdonképpeni szemináriumnak a keretei között (csakúgy, mint Európa számos más országában, köztük hazánkban is) a tanítók megismerhették, milyen a jó iskola, melyek a legeredményesebb nevelési módszerek, ezen felül pedig alapvető műveltségi ismereteiket is bővíthették. A „Nevelés alapjai és az oktatás módszerei” című tárgy keretei között tanultak például némi anatómiát, fiziológiát, lélektant, didaktikát, iskolai szervezettant. A tanítóképzésnek ezek a keretei nagyjából a 19. század közepéig fennálltak Spanyolországban. Mivel azonban 1844 után az ország sok tartományában szerveződött hasonló normaiskola (összesen 42), a képzés színvonala csökkent. Éppen ezért hamar, már 1849-ben szükségessé vált ezen iskolák számának a csökkentése is, az akkori kormányzat harmincra redukálta a számukat. Az 1849. május 15-én kelt országos szintű szabályzatban ismét azt fogalmazták meg, hogy a normaiskola célja „az alsófokú iskolák számára megfelelő tanítók képzése”.[7]

      Az oktatásügyet érintő törekvéseknek köszönhetően a korszakban az iskolák és a tanítók száma is jelentősen emelkedett, annak ellenére, hogy 1844 és 1854 között az ország viharos politikai időszakot élt meg, ebben az évtizedben 16 kormány váltotta egymást. A gyakori váltásoknak köszönhetően mindig újabb és újabb intézkedések történtek az iskolák és a tanítóképzés helyzetének rendezését illetően is, de ezek egyike sem bizonyult tartósnak.

      1857-ben jelent meg a Moyano-féle törvény, amely a sok korábbi próbálkozás után – valószínűleg átfogó jellegénél fogva is – végre maradandó konstrukciónak bizonyult, a 20. század végéig fennálló alapokat és kereteket teremtett. (Jelentősége Spanyolország iskolatörténetében az 1868-as Eötvös-féle törvényünkhöz mérhető.) Ez az 1857-es törvény 6 és 9 éves kor között tette kötelezővé az oktatást, egységesítette és a minisztérium központi ellenőrzése alá rendelte magát az oktatásügyet, minden, legalább 500 lakosú települést kötelezett alsószintű iskolaállításra. A tanítók fizetése a település lakosságszámának függvénye volt. A törvény a tanítóképzés tekintetében tulajdonképpen kevés újat hozott, inkább a meglévő állapotokat rögzítette 109-114. cikkelyeiben. Eszerint valamennyi tartományban és Madridban fenn kell tartani egy központi tanítóképzőt, ez utóbbi helyszínen az országos központi képzőt; minden képző mellé pedig gyakorlóiskolát kell rendelni; az iskola költségeit a tartományoknak kell biztosítaniuk, a madridi iskoláét pedig az államnak. A tanítónő-képezdékről külön nem rendelkezett a törvény, az a kifejezés szerepel benne, hogy ezek gondoskodjanak saját fenntartásukról.

      Ami egyébként a tanítónő-képzést illeti, Spanyolországban az 1847-ben Navarrában nyitott (valójában már 1841-től működő elődiskolával rendelkező) intézmény volt az első. Ezt követően elszórtan, főként a nagyvárosokban alakultak hasonló, középfokú intézetek, például az 1858-ban Madridban megnyitott központi tanítónőképző. 1868 volt az az év, amikor Hispániában is országos üggyé emelkedett a tanítónő-képzés, és rendelet szólította fel a tartományokat, hogy állítsanak képzőintézményeket.

      1864-ben keletkezett a tanítók vizsgaszabályzata (Reglamento de Exámenes de Maestros de Primera Enseñanza), 1868-ban pedig elkészült a „Normaiskolák reformja” (Reforma de las Escuelas Normales) című dokumentum. Ugyanebben az évben indult a Spanyolországi Tanítóság (El Magisterio Español) című újság. 1887-ben pedig arról született törvény (melyet 1890-ben megerősítettek), hogy valamennyi tanítóképezde fenntartásáról az államnak kell gondoskodnia.

A képzés tartalma a 19. században

      Ami a tanítóképzés curriculumát illeti, Spanyolországban már az 1825-ös terv előírta, hogy a tanítójelölteknek számot kell adniuk arról, hogy birtokában vannak „a gyermekekkel való kommunikáció művészetének”, és körvonalazta az alsó osztályok tananyagának tanításához szükséges ismereteket is; az 1839-es szabályzat meghatározta, hogy a jelölteknek vizsgabizottság előtt kell bemutatniuk, hogyan tudtak elmélyülni az „erkölcsi és vallásos nevelés (a katekizmus és a Szentírás), az olvasás (nyomtatott és írott betűk), az írás (nagybetűk, kisbetűk), a számtan (számlálás, összeadás, kivonás, szorzás, osztás, közönséges és tizedes törtek), a spanyol nyelvtan alapjai (mondatrészek, helyesírás stb.)” tárgyak megismerésében, továbbá be kellett mutatniuk az iskolák irányításával kapcsolatosan szerzett ismereteiket és a módszertani felkészültségüket.[8] 1846-ig azonban úgy is lehetett képesítővizsgát tenni, hogy a jelölt nem látogatta a normaiskola kurzusait.

      1849-ben Bravo Murillo miniszter a tanítóképezdékben 2 éves tanulmányi időt írt elő, amely során vallás- és erkölcsismeretet, írást és olvasást, spanyol grammatikát, aritmetikát, a geometria elemeit és vonalas rajzot, Spanyolország történelmét és földrajzát, mezőgazdaságtant és oktatásmódszertant kellett tanulniuk a tanítójelölteknek. A három éves képzésben részt vevő, felsőbb szintű normaiskolákban tanuló diákoknak pedig mindehhez járult még többlettantárgyként: az algebra elemei, a fizika, a kémia, a természetrajz, a földmérés alapjai és a pedagógia. A felsőfokú normaiskolák diákjai 17 évesnél idősebb, de 25 évesnél fiatalabb hallgatók lehettek.

      Az 1857-es törvényben a 68-71. cikkelyek szólnak a tanítóképzés tartalmi programjáról, és ezt egészítette ki az 1858. szeptember 20-án kelt „Általános Tanulmányi Program az Alsófokú Iskolák Normaiskolái számára” (Programa General de Estudios en las Escuelas Normales de Primera Enseñanza). Eszerint az alsó szintű iskolák leendő tanítóinak heti egy-egy órában hittant és Szentírás-történetet, napi gyakorisággal az olvasás elméletét és gyakorlatát, két, tetszőleges időben tartott kurzus erejéig spanyol nyelvtant és helyesírást, egy kurzus keretében a geometria, a vonalas rajz és a földmérés elemeit, naponta számtant, egy-egy, mindkét tárgy esetében két hónapos kurzus keretében mezőgazdaságtant illetve a nevelés alapjait és módszereit kellett tanulniuk. Az ehhez kapcsolódó egy éves, felső szintű tanítóképzés az algebra elemeit, a fizikát és a természettudományokat, az ipar és a kereskedelem alapjait tanító tantárgyakkal bővült.

      A tanítónő-képzők esetében egy 1877-es rendelkezés szerint ezekhez a tantárgyakhoz közép szinten kapcsolni kellett még olyan, a női munkák tanítására felkészítő tantárgyakat, mint a kötés-varrás, alsóneműk szabása és varrása; felső szinten pedig a háztartás-gazdaságtant, a higiénét, az írásműszerkesztést, a hímzés- és díszítés művészetét.[9]

A tanítók száma és bérezése

      Bartolomé Cossío kutatási adatai szerint a tanítók száma a 19. század második felében Spanyolországban is jelentősen emelkedett. 1855 és 1885 között a nyilvános iskolák tanítóinak száma 51,82%-kal, míg a magántanítók száma 132%-kal nőtt. A századvég felé ez utóbbi csoport növekedésének üteme aztán jelentősen lassult.[10]

Év
Nyilvános iskolai tanító
Magániskolai tanító
Összesen
1855
16.645
3.977
20.622
1865
20.335
4.381
24.716
1870
22.613
6.404
29.017
1880
23.783
9.251
33.034
1885
25.271
9.254
34.526
1900
25.318
1908
26.589
5.212
31.801

      A tanítók bérezéséről Spanyolországban már a fentebb említett 1825-ös szabályzat rendelkezett, XV/167-es cikkelye kimondta, hogy a tanítók díjazása a település népességének nagyságától függően minimum 1300 és maximum 8000 reál legyen. (Az átlagos tanítói díjazás ennek alapján 3300-4000 reál lett az országban.)Az 1847-es szabályzat is hasonlóan rendelkezett a tanítói bérekről: a 100-400 lakosú falvak tanítói 2000, a 400-1000 lakosú településeké 3000, az 1000-2000 lakost számláló helységeké 4000, a 2000 lakos feletti falvak és városok tanerői pedig 5000 reált kaptak évente. További szakaszhatárokat állapított meg az 1857-es törvény, amelynek sajátossága, hogy a nagyvárosok tanítói kiemelkedően magas fizetésben részesültek, főként a fővárosban, Madridban, ahol 9000 reál volt az éves tanítói bér (szemben a kicsi falvak tanerőinek 3300 reálos fizetésével).

      A ránk maradt kimutatások szerint a spanyol tanítóknak csaknem fele (44%-a) ebben az időszakban a legminimálisabb fizetést kapta, az akkori árakkal és más szakmák képviselőinek a fizetésével összevetve arcpirítóan keveset. Bár a későbbi törvények megpróbálták közelíteni az eltérő nagyságú településeken dolgozó tanítók bérét, még az 1885-ös törvény is megtartotta az eltérő szinteket.[11]

Felsőfokú tanítóképzés

      Spanyolországban a felsőfokú tanítóképzés rendszere a 20. században épült ki. Ezt megelőzően egy nagyon fontos és érdekes kezdeményezés említhető: az 1847 és 1851 között fennállt, Fernando de Castro által irányított felső szintű Filozófiai Normaiskola (Escuela Normal de Filosofía), amely fő céljaként a tanítók képzését jelölte meg.[12]

      A 19-20. század fordulójára az Ibériai-félszigeten is fontos kérdéssé vált a pedagógusképzés szilárd tudományos alapokra történő felépítése. A pedagógiai kérdések mind szélesebb körű tudományos igényű kutatása és tárgyalása, magának a neveléssel foglakozó tudományterületeknek akadémiai tudománnyá válása és az oktatási rendszer horizontális és vertikális szintjének a kiépülése jelentette a fő mozgatórugót. Spanyolország esetében száz évvel ezelőtt jelentős erőt képviseltek a tanítóképzés vonatkozásában kormányon kívüli, különböző kisebb-nagyobb csoportok, mint például az anarchisták vagy a szabadgondolkodók, akiknek számos elképzelésük és megmozdulásuk volt az iskolák világát érintően. A Szabad Nevelés Társasága (Institución Libre de Enseñanza) tagjai például több fórumon tárgyalták a pedagógusképzés ügyét is. A tanítóképzés ügyének szempontjából kiemelhető továbbá a Nemzeti Pedagógiai Múzeumnak a létrehozása, mely a tanárok és tanítók képzésének és önképzésének fontos központja lett Spanyolországban.[13] Hazánkhoz hasonlóan Hispániában is országos tanügyi kongresszusokat tartottak ebben az időszakban, 1882 és 1892 volt a megrendezés éve, és természetesen ezeken a szakmai összejöveteleken is kiemelt kérdés volt a tanító- és tanítónő-képzés. Végül – az 1868-ban született, rövid életű törvényt és a forradalmat követően – 1898-ban került sor a tanítóképzők újjászervezésére, az indoklás szerint a „a pedagógia támasztotta igények és a nemzeti érdek” miatt.[14]

      1909 és 1932 között működött Spanyolországban az első felsőfokú tanítóképző (Escuela Superior del Magisterio). Ebben az intézményben képezték a legkiválóbb normaiskolák tanárait valamint a tanfelügyelőket. 1931-ben jelent meg a tanítóképzés gyökeres reformját megalapozó „Szakmai Terv” (Plan Profesional), amely Marcelino Domingo akkori közoktatásügyi miniszter, és az alsószintű iskolák hálózatának általános igazgatójaként működő Rodolfo Llopis nevéhez fűződik. Ennek egyik eleme volt a koedukáció bevezetése, vagyis a tanító- és tanítónőképzők összeolvasztása. A tanítói szakma alapjává az érettségi vizsgát tették, a képzést magát 4 évfolyamosra emelték (három elméleti és egy gyakorlati év). Fontosnak tartották tehát a tanítóképzés egyetemi szintre emelését, az akadémiai szférához való közelítését.[15]

      A spanyol polgárháború hosszú évekre visszavetette a harmincas évek elején megindult fejlődést a tanítóképzés vonatkozásában. 1940-ben például az „Érettségi Terv” (Plan Bachillerato) megengedte az érettségit tett állampolgárok számára, hogy némi különbözeti vizsga árán (pl.: Szentírás-történet, zene) tanítói képesítést szerezzenek. Az 1942-es „Kulturális Terv” (Plan Cultural) vagy más néven a „Tanítóképzés Ideiglenes Terve” (Plan Provisional de Magisterio) újra mereven elkülönítette a két nem képzőintézményeit. 1945-ben kelt aztán a „Törvény az Alsófokú Oktatásról” (Ley de Educación Primaria), amely 1970-ig, az akkor kiadott „Átfogó Oktatási Törvény” (Ley General de la Educación) megszületéséig érvényben volt, és amely az alsószintű oktatást két szintre bontotta: a 6 és 8 éves kor közötti első, és a 8 és 10 éves kor közötti második lépcsőre. Erre épült a 10-12 éves kor közötti, a specializálódásra lehetőséget adó szint. A tanítók képzését is ehhez igazították tartalmilag. A tanítóképzőkbe 14 éves kortól lehetett bekerülni, és fennmaradt a nemek szerinti elkülönülés.

      Az 1950-es években – spanyol szóhasználattal élve – pedagógiai-módszertani értelemben racionalizálásra törekedtek Hispániában. Ruiz Giménez nevéhez kapcsolódóan számos modernizációs lépés történt, ő hozta létre az új tanítási technikákat kutató és kidolgozó, számtalan módszertani és egyéb könyvet kiadó központot (CEDODEP),[16] és kidolgoztatta az 1968-as, az alsószintű oktatást is érintő reformprogramot. Ebben az időszakban – a célok tekintetében világosan kapcsolódva a három évtizeddel azelőtti köztársasági törekvésekhez – ismét napirendre került a tanítóképzés szakmai színvonalának emelése is. A képzés egyetemi keretek között maradt, érettségi után 3 éves időtartamban folyt, mint már a harmincas években is.

      Az 1970-ben kiadott Átfogó Törvény a Nevelésről (Ley General de Educación) teljesen új iskolaszerkezeti struktúrát állított fel, végképp szakítva az 1857-es, Moyano-féle alapokkal. Ennek nyomán 1972-ben került sor a tanítóképzés reformjára. Egy egyetemi orientációs kurzus után lehetett bejutni (legtöbb helyen felvételi vizsga nélkül) a felső szintű, 3 éves tanítóképzés kurzusaira. 1977-ben jelölték meg a tanítóképzés keretei között külön irányként az iskoláskor előtti nevelés és speciális nevelés területére való szakosodást. Fennmaradt ekkor az a korábban már hosszú ideje alkalmazott képzési forma, hogy az utolsó évet gyakorlati képzésben töltötték a tanítójelöltek. A fejlesztések sem fedték el azonban a tanítóképzéssel kapcsolatban felmerülő problémát: a képzés tömegessé válása csökkentette a színvonalat az intézményekben, csupán formális és nem valódi helye és tekintélye volt a tanítóképzésnek az egyetemi keretek között; nem volt igazi, szoros kapcsolat sem a tanítóképzők és az iskolák valós világa között, sem pedig az akadémiai, tudományos világgal.

      Az 1983-as Egyetemi Reformtörvény (La Ley de Reforma Universitaria) éppen ezért a tanítóképzés tanterveinek és szerkezetének modernizálását is célozta. Valamennyi tantervet az egyetemi követelményekhez igazították, a tanítóképzéssel foglalkozó egységek tanárai pedig beintegrálódtak az egyetemi tanszékek oktatói közé, többnyire a Neveléstudományi Karok égisze alatt. A társadalmi igényekhez igazított képzéseikhez, melyek spektruma kiszélesedett, széles körben kerestek közreműködőket az egyetemeken. Ezzel – Leoncio Vega Gil, a Salamancai Egyetem tanítóképzéssel foglalkozó professzorának véleménye szerint – a spanyol tanítóképzés végleg szakított hagyományos szemléletével és tartalmával.[17]

      Napjainkban természetesen Spanyolországban is számos átalakulást hozott az egész felsőoktatás, azon belül a tanítóképzés tekintetében is a Bologna folyamat. Érdekes és tanulságos volna áttekinteni, hogyan folyik BA és MA szinten is a tanítóképzés,[18] hiszen a spanyolok által a magyarországinál már korábban megkezdett átalakulási folyamat számos tanulsággal és kapaszkodóval szolgálhat számunkra. Ennek áttekintése azonban már egy másik, nem történeti tárgyú előadás témája lehet.

JEGYZETEK
  1. Kutatásaikról általában l.: Repertorio de hispanistas en Hungría. Ministerio de Educación y Ciencia de España Agregaduría de Educación en Hungría, Dir.: Cerezales Laforet, Marta; Budapest, 2006.

  2. Damseaux, Eugenio – Solana, Ezequiel (1967): Historia de la pedagogia. Ed. Escuela Española, Madrid. 192-193.

  3. Martínez Navarro, Anastasio (1998): Pablo Montesino y la formación de maestros. In: Pablo Montesino y la modernización educativa en España. Coord.: Vega Gil, Leoncio; Instituto de Estudios Zamoranos, Zamora, 72.

  4. Berrio Ruiz, Julio (1998): Principales etapas históricas de la formación del profesorado en España. In: Pablo Montesino i. m. 106.

  5. Damseaux – Solana i. m. 263.

  6. Esteban, León – López Martín, Ramón (1994): Historia de la enseñanza y de la escuela. Tirant lo Blanch, Valencia. 450.

  7. Esteban – López Martín i. m. 450.

  8. Esteban – López Martín i. m. 451.

  9. Uo. 453.

  10. Cossío, M. Bartolomé (1915): La Enseñanza Primaria en España. Madrid, R. Rojas.

  11. Esteban – López Martín i. m. 456-457.

  12. Berrio Ruiz i. m. 105.

  13. Uo. 108.

  14. Esteban – López Martín i. m. 452.

  15. Vega Gil, Leoncio (1998): La formación de maestros en Zamora en el contexto nacional. 150 años de inestabilidad. In: Pablo Montesino i. m.135.

  16. CEDODEP: Centro de Documentación y Orientación Didáctica de Enseñanza Primaria (magyarul: az Alsófokú Oktatás Dokumentációs és Didaktikai Orientációs Központja)

  17. Uo. 142.

  18. A jelenleg futó, különböző egyetemi szinten megvalósuló képzési programokról l. pl.: Universidad de Salamanca: Maestro en Educación Primaria.
    http://educacion.usal.es/titulacionprimaria.htm
    Universidad de Complutense, Madrid: Maestro Especialidad: Educación Primaria.
    http://www.ucm.es/info/ucmp/pags.php?tp=Titulaciones&a=estudios&d=muestratitulacion.php&idt=52

További irodalom
  • Álvarez de Morales, A. (1972): Génesis de la Universidad Española. Idea, Madrid.
  • Ávila Fernández, A. (1986): Las Escuelas Normales Españolas durante el siglo XIX. Disposiciones legislativas y libros de texto. Publicaciones de la Universidad de Sevilla, Sevilla.
  • Escolano, A. (1982): Las Escuelas Normales, siglo y medio de perspectiva histórica. = Revista de Educación, 269.
  • Escolano, A. (dir., 1992): Leer y escribir en España. Doscientos años de alfabetización. Prámide, Madrid.
  • Historia de la función docente.
    http://es.wikipedia.org/wiki/Historia_de_la_Funci%C3%B3n_Docente (2007. 05. 23.)
  • Rabazas Romero, T. (2001): Los manuales de pedagogía y la formación del profesorado en las Escuelas Normales de España (1839-1901). UNED, Madrid.
  • Ruiz Berrio, Julio (1970): Política escolar en España. C.S.I.C., Madrid.
  • Sureda, B. (1984): Pablo Montesino: Liberalismo y Educación en España. Prensa Universitaria, Palma de Mallorca.
  • Turín, I. (1967): La Educación y la Escuela en España de 1874 a 1902. Aguilar, Madrid.
  • Morente Valero, Francisco (2001): La muerte de una ilusión: el Magisterio español en la Guerra Civil y el primer franquismo. = Historia y Comunicación Social, numero 6, 187-201.


Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
© Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2007 ()