Slambuckó Pista bácsi egy vidám délelőttje

(Osservatorio Letterario. Ferrara, 2003-04/35-36.) és
(HetedHéthatár, Pécs, VIII. évf., 3. sz., 2004. február 6., 7. o.)

Olaszra fordította   © 2003   Melinda Tamás-Tarr és Mario De Bartolomeis —


© 2003 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens



      Slambuckó Pista bácsi mosolyogva ébredt. Valami rémlett neki, mintha álmában kergette volna egy körbe-körbe forgó orvosi fecskendő, de aztán kiért egy nagy rétre, és elbújt egy lapulevél mögé.

      – Érdekes – morfondírozott magában az ágy szélén ülve. – Ilyen rossz álom után is milyen jókedvuen ébredtem.

      Megvakarta kopasz üstökét, és kockás házicipőjébe bújtatta a lábát.

      – Ha kivittem az éjjeli edényt, megettem a reggelit, és dobtam a tyúkoknak, felöltözöm, és elmegyek egyet sétálni – gondolta Slambuckó Pista bácsi, és így is tett.

      Magára vette a bekecset, megpödörintette bajuszát, és elindult az utcán. Már messziről köszöntötte Piros nénét, aki hét reklámszatyorral jött a boltból.

      – Jó napot, Piros néne! De gyönyörű napunk van! Olyan szép a világ!

      – Rossebeket! – köszönt vissza a rózsaszín fejkendős öregasszony, aki már lány korában is mindig morcos volt. Úgy furakodott el Slambuckó Pista bácsi mellett a keskeny járdán, hogy négy reklámszatyor füle rögtön leszakadt.

      Az öregember nagyon elcsodálkozott, hogy utcabelije milyen rossz kedvű, de ő nem veszítette el mosolyát. A főutcára kiérve a községi kéményseprőbe botlott.

      – Adj Isten, fiam! De jó nap van ma! Kéményseprőt látok, szerencsét... – kezdte mondani a jól ismert rigmust, de a kéményseprő úgy vágta hátba a létrájával, hogy megtántorodott, aztán se szó, se beszéd, a kormos férfi továbbment.

      – Érdekes – gondolta Slambuckó Pista bácsi. – Ennek is milyen rossz kedve van ezen a szép napon.

      Tovább ballagott, néha megigazította cipője nyelvét, amelyik mindig kijárt. Vidáman integetett az úton robogó autóknak, de az egyik kamionos az öklét rázta felé.

      – Hogy ebbe meg mi ütött? Ezen a vidám napon?! – mondta félhangosan Slambuckó bácsi, és tekintetét az útmenti fák lombjaira fordította. Mosolyogva figyelte a fürge madarakat, maga is fütyörészni kezdett. Odaért a bolthoz, gondolta, benéz egy pillanatra, és szép jó napot kíván Mucukának, a falu legkövérebb asszonyságának, aki egyben a bolt vezetője és főpénztárosa.

      De amint belépett az ajtón, és köszönt, Mucuka éppen káromkodni kezdett, mert megint három nullával többet ütött be az élesztő árára, és nehezen tudta sztornózni a gépet.

      – Maga mit akar? – kérdezte a kenyereslány Slambuckó Pista bácsitól.

      – Adjon egy kis darab kolbászt meg fél kiló kenyeret, drága aranyom. Ugye, milyen csodás napunk van? – kezdte Pista bácsi, mert úgy gondolta, ha vesz valamit, talán jobban odafigyelnek rá. A kenyereslány azonban olyan csúf fintort vágott, miközben a kolbász-zsíros késsel kenyeret kanyarított, hogy Slambuckó Pista bácsi egész elcsodálkozott. Beállt a pénztárhoz, és bajuszát pödörgetve mosolygott Mucukára, aki szinte beledagadt a kassza ülésébe.

      – Mit vigyorog, maga vén szatyor? – rivallt rá Mucuka, és arra gondolt, kiket csapna be, ha az ilyen vén bolond Slambuckó Pista bácsi-félék nem ide járnának vásárolni.

      Undorral nyúlt Pista bácsi kosarához, tegnap egész éjjel ennek a kolbásznak a héját ecetezték, és a kenyérről is csak reggelre tudták levakarni a penészt.

      – Vidám vagyok, azért nevetek. Remélem, a nagyságos asszony is jókedvű – válaszolt az öregember Mucuka előző kérdésére.

      – Egy frászt! – mondta az eladónő, és végképp lemondott arról, hogy még aznap kicibálja alsó felét a pénztárfülkéből.

      Slambuckó Pista bácsi nem hagyta magát elszomorítani. Nem volt sértődős ember, és hangulatváltozások sem gyötörték. A hidegfront is mindig csak a jobb lapockáját kínozta meg, a kedélyét soha. Hóna alá csapta a bevásárolt holmikat, és hazafelé indult. Az út szélén egy csavargó ült, borostás ábrázattal tekingetett.

      – No, az előbb nem is vettem észre – gondolta Pista bácsi, és sietősen hozzá lépett.

      – Szép jó napot uraságodnak. Milyen gyönyörű ma a világ, ugye? Fogja ezt a kis kolbászt meg kenyeret, rágcsálja el! – mondta gondoskodóan Slambuckó. A csavargó kiköpött a foga között, és belerúgott a kolbászba.

      – Takarodjon innen!! – mondta az öregnek, és dohogva elfordult.

      Slambuckó bácsi most már tényleg hazafelé vette lépteit, és nem adta fel a reményt, hogy találkozik még más boldog emberekkel is. Ám ekkor valaki a fülébe ordított:

      – Ébresztő, Slambi papa, mit képzel, otthon van?! Azonnal öltözzön fel, kezdődik a terápia. – Az ápoló kiabált, gyulölte a klinikán az összes öregembert. Slambuckó bácsi lassan magához tért mély álmából, még mindig mosolygott.

      – Jó reggelt, ápoló úr! Milyen szép napunk van! Én igazán olyan boldog vagyok! – kezdte, de az ápoló ráförmedt:

      – Megint rád adjam a kényszerzubbonyt? Hogy dögölnél meg, te vén idióta, ne bosszants fel már korán reggel!

      – Én?? – kérdezte Slambuckó Pista bácsi, de választ nem kapott, mert az ápoló – mivel nem ért rá tovább foglalkozni az öreggel – a vénájába nyomott egy nyugtató injekciót...

Kate Carry *
— Pécs (Magyarország)

* Kéri Katalin írói álneve
A novella olasz nyelven



Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
© Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 ()