Nevelésügy az aztékok körében
— különös tekintettel Sahagún korabeli műveire —

(Első Pécsi Latinamerikanista Találkozó – Tudományos szeminárium,
PTE, Pécs, 2002. április 19.) és
(Valóság, 2002/5., 40-49. o.) és
(Iberoamericana Quinqueecclesiensis 1., PTE Latin-Amerika Központ,
Pécs, 2003, 407-430. o.)


© 2002 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens



Dióhéjban az aztékok történetéről

      Időben és térben nagyon távol van tőlünk az a nép, amely valaha, a XV. század elején világra jött fiait így köszöntötte: „Sas vagy Te, jaguár vagy!” A távolság ellenére sokat tudunk e népről, hiszen az aztékok kultúrája, nevelési szokásaik leírása részben megőrződött a spanyol krónikák lapjain, a hajdani bátor harcosok tekintetéből egy villanásnyi ma is él Mexikó mostani lakóinak szemében. Nevelési céljaik, oktatási intézményeik, harcászattal, testedzéssel, egészségneveléssel kapcsolatos szokásaik pedig a neveléstörténészt nagyban emlékeztetik más katonaállamok (például az ókori Spárta) nevelési törekvéseire, jóllehet, az egykori forrásokból színes és komplex azték nevelési rendszer tárul elénk. A rövid idő alatt nagy területeket elfoglaló, alig néhány évszázad alatt magasszintű civilizációt létrehozó aztékok „titka” egyrészt a nevelésben rejlett. Erős testű, egészséges alattvalóik gyermekkora nem volt túl vidám, kemény fegyelem és állandó engedelmeskedés volt az ifjak képzésének alapja.

      Az aztékok a mai Utah állam területéről, a Nagy Sóstó vidékéről vándoroltak Délre. Lassú vonulásuk során először a mai Új-Mexikó területén telepedtek le, aztán újabb kirajzásaik során elérték Mexikó fennsíkjait.[1] Amikor az azték civilizáció virágzásnak és fejlődésnek indult, Közép-Amerika más indián kultúrái hanyatlottak (például: a maja vagy a tolték civilizáció). Emiatt az azték hódítások az 1100-as évektől kezdve kibontakoztak, és egyre nagyobb méreteket öltöttek. Az aztékok az 1300-as években a Texcoco-tó vizén létrehozták azt a kb. 10 km2-nyi területet, amelyen megalapították Tenocstitlan városát, amely 1521-ig – amikorra Cortés elpusztította – a virágzó azték birodalom központja volt.


      Az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig kiterjedt azték fennhatóság alá vont terület igen nagy prosperitást élt meg; templomokat és közutakat építettek, vízvezetékeket hoztak létre, virágzó városállamokban éltek a magukat „mexika”, „tenocska”, „aztéka” és egyéb nevekkel illető, nahuatl nyelvet beszélő emberek. Több millió adófizetőjük volt a hatalmuk alatt tartott területeken. Mindennapjaikat áthatotta az állandó katonai készenlét és harc, még a gyermekek születését is csatának fogták fel. Hatalmuk biztosításán kívül vallásos okai is voltak hadjárataiknak. Istenségük, Hiutzilopocstli erejét állandóan pótolni kellett, és véleményük szerint ennek „legbiztosabb módja az emberi vér volt, amelyről mint a »legdrágább vízről« beszéltek.”[2] Emiatt mérhetetlenül sok foglyot ejtettek, és tízezerszám áldozták fel őket templomaik oltárain.[3]

Európaiak tudósításai az aztékokról

      Cortés 1519. április 22-én szállt partra Veracruznál, és ugyanezen év novemberében látta meg először az azték fővárost, Tenocstitlánt. Ezt a találkozást mind a spanyolok, mind pedig az aztékok – akik azt hitték, hogy a Keletről visszatérő Quetcalkoatl és más régi isteneik közelednek feléjük – megörökítették. Hernán Cortés 1519 és 1526 között öt hosszú levélben számolt be uralkodójának a konkviszta eredményeiről, nem hallgatván el az amerikai őslakosok körében tapasztalt kegyetlenségeket és az aztékok emberek feláldozásával kapcsolatos szokásait. Írásaiban mintegy felmentést keresett saját tetteire, igazolni próbálta a spanyol hódításokat és mészárlásokat.[4] Számos krónikás akadt még, akik hozzá hasonlóan nem éppen kedvező színben tüntették fel az azték őslakosokat, így például Gonzalo Fernández de Oviedo (1478-1557)[5] és a córdobai Juan Ginés de Sepúlveda (1490-1573)[6] sem. Némely szerzők műve – kéziratos volta ellenére – Európában ismertté és utánozott könyvvé vált, mint például Cortés egyik kiváló katonájának, Bernal Díaz del Castillónak (1495-1584) 1555 táján összeállított munkája, az „Historia verdadera de la conquista de la Nueva Espana” című írás.[7]

      Többen azonban megértéssel és együttérzéssel fordultak az Újvilág őslakosai felé. Bartolomé de las Casas (1474-1566) páratlan életműve világossá teszi, hogy az Atlanti-óceánon többször is átkelő férfiú szembehelyezkedett a spanyol hódítók visszaéléseivel és véres tetteivel, s ő – jogi értelemben is – az indiánok védelmére kelt.[8] Az őslakosok által Motoliníának („szegény”) nevezett ferences szerzetes, Toribio de Benavente atya (1490-1565?) 1541-ben írott műve, az „Historia de los indios de la Nueva Espana” is szeretettel és némi paternalizmussal írt az indiánokról.

      Mindegyikükön túltett azonban az a ferences szerzetes, Bernardino de Sahagún, aki műveiben nem csupán megértéssel és a megismerés igazi kiváncsiságával fordult az indiánok felé, hanem arra is képes volt, hogy az aztékok kultúrájának és múltjának kutatása kapcsán tudományos módszereket alkalmazzon.

Sahagún élete

      A több, mint kilencven évet megélt atya valamikor 1498 és 1500 között született egy leóni faluban, Sahagúnban, ahol Bernardino de Ribeira néven látta meg a napvilágot. 1512-14 között Salamancában, az ottani egyetemen tanult, s e helyszínen nagyban hatottak rá az ott tanító humanisták eszményei. Lelkét nem hagyták érintetlenül az egyház-megújítási mozgalmak sem, ezért belépett a ferences rendbe, 1516-tól pedig két éven át a renden belül tanított.

Fray Bernardino de Sahagún (1499-1590)       1529-ben elhagyta szülőföldjét, és 12 rendtársával együtt hittérítő szándékkal Új-Spanyolországba utazott, ahonnan aztán – élete hátralévő 60 évében – sohasem tért vissza.[9] Új hazájában hamar beilleszkedett, rövid idő alatt megtanulta a nahuatl nyelvet, és különböző bennszülött közösségekben dolgozott. 1536-ban a Tlatelolkói Imperial Colegio de Santa Cruz nevű, rendje által nyitott iskolában a latin nyelv tanára lett.[10] Ebben az időszakban kezdett érdeklődni az őslakosok kultúrájának feltárása iránt, amely elhatározásának nyilván oka volt az is, hogy ezen intézményben – ahol a diákok jelentős része előkelő származású indián fiú volt – a tanári karban helyet kaptak kiemelkedő azték tudósok, orvosok és művészek is, akik tudásukkal sok esetben elbűvölték az európaiakat, így Sahagúnt is. Vizsgálódásának fókuszában állt például egy, a térségben akkoriban terjedő veszélyes járvány, az indiánok nyelvén kokoliztli-nek nevezett ragály[11] gyógyításának lehetősége. Az azték orvosok beszámoltak róla, hogy hasonló esetekben milyen gyógyanyagokat alkalmaztak, valamint arról is, hogy buzgó imádságaikkal szokták kérlelni Tezkatlipoka istent, hogy állítsa meg a járványt. Sahagún akkor lejegyezte az ilyenkor mondott imádságok szövegét, és más – éhínség vagy háborús veszély idején mondott, illetve az élet nagy sorsfordulóihoz kapcsolódó – ima-szövegeket is kezdett gyűjteni.[12] Ezekről azt írta: „sok finomság (van bennük), mind az érzelmeket, mind pedig a nyelvi kifejezésmódot tekintve”, s úgy értékelte őket, mint „a mexikói emberek igazgyöngyei..., melyek sok más nép lábai elé gurulnak.”[13] 1540 után kelt útra, hogy különböző helyszíneken adatokat gyűjtsön a terület régi történelméről, szokásairól. Emellett információkat gyűjtött a konkviszta történetéről is, idős, és ahogyan ő írta –józan ítélőképességű– és szavahihető (indián) személyektől. Ezek alapján Sahagún érzékletesen ecsetelte azt a drámát, amelyet a két – jóllehet, egyenként fejlődése csúcspontján lévő – civilizáció találkozása jelentett, s mely végül az egyiket romba döntötte.

      Kutatásait élete későbbi szakaszában elsősorban Tepepulkóban[14] (1558-60), majd Tlatelolkóban (1564-65), végül pedig Tenocstitlánban, a fővárosban (1566-71) végezte. Közben folyamatosan és többször összegezte eredményeit, mindvégig segítségül véve a Santa Cruz kollégium diákjainak munkját. Fő műve, a több kötetre rúgó „Historia general de las cosas de Nueva Espana” (Új-Spanyolország dolgainak általános története) mintegy harminc éven át készült, nahuatl, spanyol és latin változatban, forrásokkal, jegyzetekkel kiegészítve. Ellenfelei – vélhetőleg néhány ferences rendtársa – azonban elérték, hogy II. Fülöp 1577-ben megtiltotta a mű publikálását és terjesztését birodalmában.[15] Sahagún betartván uralkodója rendeletét, maga adta át művét elöljárójának, Rodrigo de Sequera barátnak, aki 1580-ban Európába hozta a munkát, melyet Firenzei Kódex néven ismerünk. A könyvek 1829-30-ig kiadatlanok maradtak, dacára a bennük foglalt igen értékes ismeretanyagnak.

      Kiadatlanok maradtak Sahagún egyéb munkái is. Az „Historia” egy rövid változatát még az 1570-es évek elején megküldte az Indiák Tanácsának, ez azonban mára már elveszett. Egy másik, összegző igénnyel írott munkát V. Pius pápához juttatott el, ezt a Vatikáni Titkos Irattárban őrzik. Címe: „Breve Compendio de los soles idolátricos que los indios desta Nueva Espana usaban en tiempos de su infidelidad”.[16] A szerzetes fontos feladatának tartotta, hogy nahuatl nyelven adjon a keresztény tanításokról szóló olvasmányokat az őslakosoknak. E törekvés szellemében születtek imakönyvei, katekizmusai, nahuatl szótára és nyelvtana, háromnyelvű (latin-castellano-nahuatl) szótára, lelkigyakorlatos könyve és a Szent Bernát életét áttekintő kötete.[17] Egyetlen, életében nyomtatásban megjelent műve a „Psalmodia cristiana y Sermonario de los Santos del ano, en lengua mexicana, ordenado en cantares o psalmos para que canten los indios en los areytos que hacen en las Iglesias” volt (Méjico, 1583).[18]

      Sahagún élete utolsó szakaszát Tlatelolkóban töltötte, 1590-ben halt meg a Szent Ferenc kolostor falai között. Műveinek igazi felfedezését csak a 19. század hozta el, jóllehet, addigra munkáinak egy része elkallódott. Történeti feljegyzéseinek Tolosában őrzött példányát három kötetben Carlos María de Bustamante rendezte sajtó alá Mexikóban (1825-39), majd négy kötetben Irineo Paz (1890-1895), illetve a 20. század elején öt kötetben Joaquín Ramírez (1938). Művének minden korábbinál teljesebb spanyol nyelvű (szintén öt kötetes) kiadását Ángel María Garibay K. rendezte össze, 1956-ban. 1969-ben három, Madridban őrzött kiadatlan kódex került nyomtatásba.[19]

Sahagún kutatási módszerei

      Bernardino de Sahagún személyében méltán tisztelhetjük a világ egyik első etnológusát. Kutatásainak módszereit és eredményeit látva elcsodálkozunk: feltárásai során annyira körültekintően és sok szempontot figyelembe véve, illetve különböző véleményeket ütköztetve járt el, hogy bízvást állíthatjuk: mindezzel messze megelőzte korát.

      Adatgyűjtését először is jellemezte az, a fentebb már részlegesen említett tény, hogy kutatásai évtizedeiben több különböző területen járt, egyes helyszínekre vissza-visszatérve, adatait időről-időre felfrissítve, kiegészítve, pontosítva és korrigálva. Az őslakosoktól azok saját nyelvén kért információkat, és szintén nahuatl nyelven gyűjtötte imádságaikat, dalaikat és költeményeiket is. Körültekintően járt el beszélgető-társainak kiválasztásánál: igyekezett azoktól kérni információkat, akik valóban szemtanúi, átélői, cselekvő részesei voltak egyes (hadi) eseményeknek, akik idős koruknál fogva sok régi történetet és hagyományt ismertek és ápoltak. Annak érdekében, hogy az adatgyűjtés rendszerezettebb és könnyebben kiértékelhető legyen, kérdőíveket is szerkesztett, s ugyanazon ívek kapcsán több embertől gyűjtött válaszokat. Adatközlői nevét is feljegyezte, valamint az adatgyűjtés helyszínét és idejét. Szóbeli adatgyűjtését kiegészítette az aztékok írott és piktografikus forrásainak vizsgálatával, nagyban támaszkodott tehát képes kódexeikre. A régi hagyományokon nyugvó, kanonikusnak tartott szövegeket kereste elsősorban, például az aztékok szent himnuszait, imáit, szónoklataikat és elbeszéléseiket, legendáikat.[20]

      Az általa összegyűjtött hatalmas anyag, és az azok nyomán készített történeti összegzés maga egyaránt mutatja, hogy Sahagún olyan fajta enciklopédiát kívánt szerkeszteni, mely igazodott a középkori európai történetírás szokásos felosztásához: művében egymás mellett és egybekapcsolódóan megpróbálkozott az isteni, az emberi és a természeti világ bemutatásával.


      Azoknak a segítőknek (másolóknak, fordítóknak, rajzolóknak) a munkája is igen fontos volt, akik közül többnek a neve is fennmaradt.[21] Sahagún módszerei kapcsán legfeljebb a műveihez készített illusztrációk forrásértékét illetően tehetünk kritikai észrevételeket, ezek ugyanis tipikusan a korabeli európai művészet hatásait hordozzák, és utólagosan készültek. Ám még ezek a részletek is fontos információ-hordozók: többek között láttatják például azt, hogy a nahuatl nyelvet beszélő indián közösség milyennek képzelt el bizonyos állatokat, olyan élőlényeket, amelyeket sohasem láthattak.

      Sahagún műveiben gyakran kifejezte mély tiszteletét az aztékok iránt, külön és kiemelt csodálattal írt orvoslási eredményeikről, nyelvük eleganciájáról, mondataik mély értelméről, kereskedelmük nagyfokú szervezettségéről, kormányzási ismereteikről, egyházi ünnepeikről, a kiemelkedően bátor és ügyes harcosok, valamint a tudósok és tanárok iránt tanúsított mély tiszteltükről, továbbá fejlett és jól strukturált nevelési rendszerükről. Sajnálkozva írta, hogy az indiánok dolgai „soha többé nem fognak abban a formában létezni, mint azelőtt (hogy az európaiak lerombolták és legázolták volna).”[22]

      Sahagún, a fáradhatatlan és hosszú életet megélt ferences atya az őslakosok életének számos egyéb részlete mellett több évtizedes kutatómunkája során azt is részletesen leírta, hogy a két nagy és eltérő civilizáció találkozásának pillanatában milyen volt az aztékok nevelési rendszere. Pontosan leírta gyermeknevelési szokásaikat, szólt gyermekszemléletükről, bemutatta kiválóan szervezett és jól tagolt iskolarendszerüket, és megemlékezett nevelési eszményeikről. Műve – melyből az alábbiakban több helyen idézünk – az egyik legfontosabb forrás a mexikói prekolumbián kultúrák neveléstörténetének vizsgálatához. Adatai természetesen kiegészíthetők más kútfőkből származó információkkal, hiszen a hittérítés érdekében tanító-nevelő munkát folytató európai szerzetesek sokasága igyekezett minél jobban megismerni az aztékok nevelési kultúráját, oktatási hagyományait saját törekvéseik kiterjesztése érdekében. A XVI. század során született feljegyzéseik és rajzaik egy része máig őrzi a régi azték nevelésügy emlékét.

Azték gyermekszemlélet és családi nevelés

      Az aztékok körében az állapotos anya köteles volt születendő gyermeke egészségére ügyelni. A babonás hiedelmek betartása mellett – pl. a várandós nő nem nézhetett a Napra vagy a Holdra – számos higiéniai, orvosi előírást is be kellett tartaniuk a gyermeket váró asszonyoknak. Csakis megfelelő ételeket fogyaszthattak, kíméletes munkát végezhettek, tartózkodniuk kellett a súlyos holmik emelgetésétől, mértékkel élhettek nemi életet, sőt a terhesség utolsó hónapjaiban nem fogadhatták el férjük közeledését, nehogy születendő gyermekük gyenge és beteges legyen.[23]

      A születés óráját a „halál órájának” nevezték. A bába (ticitl) növényi és állati eredetű anyagokkal próbálta enyhíteni az anya fájdalmait. Ha fiú született – előrevetítve a kis jövevény leendő sorsát – a bába az alábbi szöveget mondta el: „Kicsi fiam, gyenge vagy még, de hallgasd az alábbi tanításokat (...), melyeket atyád és anyád hagynak rád: elvágom köldökzsinórodat, és tudd meg, hogy nem ez a te házad, ahol megszülettél, mert katona vagy te és szolgáló, katona vagy te és madár, kit tcakúannak hívnak. Ez a ház, hol születtél, csak fészked, csak (átmeneti) szállás, kijárat, hol a világra érkeztél, itt fogsz rügyezni s virágozni...”[24] Ha leány született, egészen más szavakkal köszöntötték: „Itt vagy e házban, mint szív a testben. Nem mész el innen, nem mész sehová. Őrzöd a hamut, mely a házi tüzet betakarja, tieid a kövek, melyekre a fazekat teszed, erre a helyre szántak az istenek, itt fogsz majd munkálkodni, a te dolgod lesz a vízhordás és a kukorica megőrlése...”[25] Az előkelő fiúkat születésük után a papok mindjárt megmosták, jobb kezükbe kicsike kardot, baljukba pedig aprócska pajzsot tettek. A kislányokat négyszer mosdatták meg, és kis fonó-, szövő- és varróeszközöket adtak a kezükbe.[26]

      A gyermek születése – csakúgy, mint más népeknél is – nagy ünnep volt, a szülést követő 4. napon a szülők rendeztek egy lakomával egybekötött ünnepséget, amely egyben a névadás ideje is volt.[27] Mivel az aztékok is hittek abban, hogy az emberek sorsát az istenek irányítják, (Tlalok az esőisten, Quetcalkoatl a teremtő istenség, Tloque Nahuaque pedig főistenük volt),[28] a születést követő napokban jövendőmondóért küldtek, aki értelmezte a sors könyvét, azaz a napok könyvét (Tonalamatl).[29] Ha szerencsétlen napon (például a Nyúl 6. napján) született a gyermek, akkor úgy hitték, ez a jellemére is kihat majd (a nyúl például a részeg emberek szimbóluma volt körükben), ilyenkor próbáltak szerencsés nevet adni a kicsinek.[30] A közrendűek csecsemői olyan tárgyat kaptak a kezükbe, amely illett ahhoz a foglalkozáshoz, amelyet a jövendőmondók kiolvastak az előjelekből.

      A gyerekeket anyjuk legalább két évig szoptatta, ezt követően pedig fokozatosan szoktatták hozzá őket a szilárd táplálékokhoz. Az életkor előrehaladtával arányosan nőtt a gyerekek élelemadagja. Az aztékok legfőbb étele a „tortilla” volt, azaz a kukoricalisztből sütött, kerek, lapos, lepényszerű étel, mely mintegy 23 cm átmérőjű volt. 3 évesen a gyerekek napi fél tortillát kaptak, 4-5 éves korukban megduplázták élelemadagjukat, 6-12 éves koruk között másfelet, 13 évesen pedig a felnőtteknek járó napi két darabot fogyaszthatták el. Ezt az ételt a szülők természetesen kiegészítették babbal és más házi ételféleségekkel, így a gyermekek étkezése bőséges és tápláló volt.[31]

      A gyermekek nevelésével 3 éves koruk körül kezdtek igazán foglalkozni. Nevelésük kemény és szigorú volt, gyakorta fürösztötték őket hideg vízben, könnyű ruhákba öltöztették és a földön (kemény fekhelyen) altatták. Sahagún művének „Az uralkodók és nemesek gyermeknevelési módszerei” című fejezetében számolt be arról, hogy az anyák vagy ágyasok körülbelül hat-hét éves korukig nevelték a kicsiket. Megtanították őket arra, hogy semmiféle illetlen dolgot ne tegyenek, ne beszéljenek „csúnya” dolgokat, és viselkedjenek jól, ha az utcán tartózkodnak. Gyermekeiket tehát arra tanították, hogy mindig illedelmesen viselkedjenek, különösen akkor, ha nemesi származású vagy katonai erényei révén kitűnt emberrel találkoznak. Kifinomult viselkedési kultúrájukra vonatkozóan jellemző bizonyíték az a leírás, melyet Sahagún készített: a gyerekeknek tisztelettel kellett köszönteniük nemétől, társadalmi helyzetétől vagy kinézetétől függetlenül minden embert, még a szerencsétlen sorsú nincsteleneket is, meghajolva és ezekkel a fennkölt szavakkal: „Legyenek boldog óráid, ó, én nagyapám!”[32] Annak a felnőttnek, akinek e köszöntés szólt, így illett válaszolnia: „Ó, én kisunokám, ékkő és ritka madártoll, fogadd Te is tiszteletemet, járj szerencsével utadon!”[33] A leírás szerint a szülők számára nagy öröm és nagy dicsőség volt, ha gyermekük így viselkedett, hiszen az idegenek így nemeslelkűnek és sokra érdemesnek tartották.

      A 7. életév körül elvált egymástól a fiúk és a lányok nevelése. A lányokat ezután főként anyjuk tanítgatta a legfontosabb házimunkákra, szövésre, fonásra, főzésre.[34] A fiúk nevelését fokozatosan átvette az apjuk, őket természetesen férfias foglalatosságokra tanították, például hálók készítésére, illetve apjuk mesterségére és katonáskodásra.

      Az aztékok nevelési eszményüket az „Ixtlamacsiliztli” fogalommal fejezték ki, ami annyit tett, hogy „tudós arcúak és erős szívűek nevelése”.[35] Ezt valaha Sahagún versben is megörökítette:

„Az érett ember ilyen:
Mint kő, állhatatos szíve,
Arcán ül bölcsessége,
Ura tekintetének
S ügyes, megnyerő szívének.”[36]

      Az aztékok nevelési célja tehát az volt, hogy „józan életű, az időjárási viszontagságokat jól elviselő, fájdalomtűrő fiúkat neveljenek; olyan fiatalokat, akik érzéketlenek a halállal szemben.”[37]

Az azték iskolarendszer

      15-16 évesen kerültek iskolába az azték fiúk és esetenként a lányok. Az iskolai képzés az előkelők körében általános volt, erre az állam igen nagy gondot fordított, csakúgy mint az oktatás minőségére, a kultúra fejlesztésére és az erkölcsök megőrzésére, illetve a testnevelésre, az egészség kialakítására. Hagyományos értelemben vett iskola kétféle létezett az aztékoknál: a kalmekak és a telpocskalji. A kalmekak („házak sora”) intézménye elsősorban a vallásos nevelés szolgálatában állott, itt képezték azokat a fiúkat, akik felnőttként főpapok, hadvezérek, hivatalnokok vagy bírók lettek, de voltak ezekben a bentlakásos intézményekben leányok is (elkülönülten), akik házasságkötésükig szüzességben nevelkedtek, különböző munkákat végeztek, pl.: ruhákat varrtak az egyházi szertartásokhoz. Valamennyi templom mellett volt egy ilyen intézmény (Tenocstitlanban kb. 7), ahová eleinte csak nemesi származású ifjakat vettek fel, később azonban a kalmekak szélesebbre tárta kapuit, és kereskedő – sőt idővel plebejus – származású gyermekek is bekerülhettek ide.[38]

      Az intézményben a diákok írni és olvasni tanultak, foglalkoztak régi szövegek megfejtésével és újak szerkesztésével, költészettel és szónoklással, tanultak továbbá számtant, mértant, csillagászatot, időmérést, naptárkészítést, állat- és növényismeretet, álomfejtést és előjelek értelmezését, jóslást valamint történelmet, és az iskolában dominált a vallásos nevelés. A tanulók tanulmányi előmenetelük alapján három nagyob csoportra oszlottak. Az első tanulási szakasz, mely – hasonlóan a következőkhöz – körülbelül 5 évig tartott, s az ebben részt vevő fiúkat tlamakazto-nak hívták, vagyis „karénekes fiúnak”. Ezt követően diakónusok lettek a diákok (tlamakasztli), majd – ha még eztán is folytatták tanulmányaikat, és kiérdemelték ” papokká váltak (tlamamak).[39]

      A fiatalokat ebben az iskolában nagy odaadásra és lemondásra nevelték, komolyság és szigorúság uralkodott az intézmény falai között. Mindennapos volt, hogy az ifjakat álmukból felriasztották, hogy az isteneknek tömjénáldozatot mutassanak be, éjfélkor a lehető leghidegebb vízben kellett megfürödniük. Gyakori volt az, hogy fülükből és lábukból vért vettek; rendszeres volt a böjt és a különböző fizikai munkák végzése is (rőzsevágás, vízhordás, téglavetés, mezőgazdasági munkákban való részvétel, csatornatisztogatás stb.).[40] A kalmekakban folyó aszkétikus nevelés célja az volt, hogy a diákok testét ellenállóvá tegyék hideggel és meleggel szemben, hogy hozzászokjanak a teljesen puritán élethez, tanulják meg elviselni az éhséget, szomjúságot és fáradtságot.

Azték labdajáték - Sahagún rajza       Az ifjak naponta vettek részt különböző testgyakorlatokon, és gyakran szerepeltek sportversenyeken. Tanultak magas- és távolugrást, rövid- és hosszú távú futószámokban edzettek, birkóztak, úsztak, súlyokat emeltek.[41] Számos labdajátékot ismertek, melyeket úgy a felnőttek, mint a gyerekek szívesen játszottak[42] (esetenként életre-halálra).[43] Sahagún több labdajáték szabályait is leírta, és más forrásokból is olvashatunk ezekre vonatkozó részleteket, rajzos ábrákkal kiegészítve. A ferences rendi atya így írt például a „széllabda” nevű, a nemesurak körében igen kedvelt korabeli azték játékról: „Két szemközti fal kellett ehhez, melyek között körülbelül húsz láb volt a különbség, és mindegyik falon középtájon volt egy malomkő nagyságú kerék, és egy kicsi, melynek közepén volt egy lyuk, pont akkora, mint az a labda, amivel játszottak. Az a játékos, aki valamelyik lyukba beletette a labdát, az megnyerte a játékot. Mezítelenül játszottak, derekukon bő övekkel, és ezekre akasztottak egy darab díszes szarvasbőrt, mely eltakarta szeméremtestüket; amikor játszottak, nem érintették egymást sem kézzel, sem lábbal, csak a farukkal; ennek a játéknak a során gazdag takarókat, aranyékszereket, ékköveket és rabszolgákat nyerhettek vagy veszíthettek.”[44] Egyéb játékokat is leírt Sahagún, babszemekkel, mezőkre osztott táblával játszott társasjátékokat például, melyek őt a kockajátékra, illetve más, Európában akkoriban divatos szórakozásokra emlékeztették, például az erőd-játékra. A játékok mellett – melyekkel nem csak az ifjak, hanem a felnőttek is gyakran múlatták az időt – a bentlakásos iskolákban esténként táncokat és dalokat tanultak a fiatalok.

      A kalmekakban éppen úgy együtt ettek, tanultak, aludtak a fiúk, mint a telpocskaljiban. Ez utóbbi iskolában („fiatal férfiak háza”) különböző mesterségekre tanították az fiúkat, valamint művészetekre, illemre, hagyományokra, vallási normákra, fegyverhasználatra, vadászatra, állampolgári kötelességekre. Tulajdonképpen ez volt a leendő harcosok iskolája, ezért minden városi kerületben (kalpulji) szerveztek egyet. A tanítók ebben az iskolában a törzs öreg indiánjai voltak, akik régebben a harcokban, illetve a munkákban kitűntek, és nagy tapasztalatokkal rendelkeztek. A diákok itt egymást is tanították, az imitált, majd valós csatákban való szereplés az évek folyamán egyértelművé tette, hogy kik azok az ifjak, akik a legügyesebb harcosok, és elsősorban ők számíthattak társadalmi felemelkedésre. Egészében elmondhatjuk, hogy a telpocskalji a felnőtt élet feladataira, harcra, munkára előkészítő iskola volt, ahol az ifjak a gyakorlati képzés mellett némi vallásos, művészeti és történelmi képzésben is részesültek, de feltehetőleg csak olyan mértékben, mely szükséges volt ahhoz, hogy törzsük hasznos tagjaivá váljanak. Mivel az iskolákat általában az adott területen élő törzs tartotta fenn, a tananyag „helyi színezettel” is bírt. Az iskola tanításainak jellemző összefoglalását adja az alábbi forrásrészlet: „Vigasztald meg a szegényeket és a szomorúakat jó munkáddal és jó szavakkal. Ne az őrüleket kövesd, akik nem tisztelik sem édesanyjukat, sem édesapjukat; olyanok, mint az állatok, mivel sem meg nem hallanak, sem meg nem fogadnak tanácsokat. Ne gúnyold az öregeket, a betegeket, a csonkákat vagy azokat, akik vétkeztek. Ne mutass rossz példát, ne fecsegj, vagy ne szakítsd félbe más beszédét. Ha kérdeznek, megfontoltan válaszolj tettetés, hízelgés vagy előítélet nélkül. Bárhová mész, békésen járj, ne fintorogj, és ne tegyél helytelen mozdulatokat.”[45]

      Egyéb oktatási intézmények is voltak, például a lányoknak fenntartott icspocskalji iskolák, továbbá a kuikakalko nevű hely, ahol éneket és zenét tanultak az azték ifjak.[46] Sahagún feljegyezte, hogy a felnőtt aztékoknak anatómiai és fiziológiai ismereteket is tanítottak. Színes ábrák segítségével ismerhették meg a férfiak az emberi test részeit, azok működését. Elsajátították a fitoterápia alapjait, megismerkedtek az orvoslással. A korabeli leírások szerint orvostudományuk nagyon fejlett volt, a – mai szóval plasztikai sebészetnek nevezhető – ág művelői hihetetlen eredményeket produkáltak. „... az orrukon ejtett vágásokat és sebeket minden különösebb sopánkodás nélkül viselték, úgy gyógyították, hogy sóval elkevert fehér mézzel vonták be a seb felületét, és ha ezután levált az orrukról egy darab, akkor kipótolták (a hiányt).”[47] E rövid idézetből is látható, hogy a folyamatosan hadban álló aztékoknak főként harcban szerzett sérüléseik kezelése miatt volt szükséges tisztában lenni az alapvető orvosi tudnivalókkal. A csatamezőn megsebesülve ugyanis nemigen számíthattak más életmentőre, mint saját magukra.

Iskolán kívüli katonai nevelés

      Mivel az aztékok életének állandó velejárója volt a háború, fiaik az iskolai felkészítésen kívül – esetenként és helyenként azzal párhuzamosan – komoly katonai kiképzést kaptak. A fegyverek használatát, az ellenfél foglyul ejtését gyakorta valóságos harci helyzetben gyakorolhatták az ifjak. Mielőtt erre sor került volna, Sahagún leírása szerint a fiúk atyja és rokonai lakomára hívták a legkiválóbb katonákat és hadvezéreket, s – busás ajándékokkal (például takarók) ellátva őket – kérték tőlük, hogy viseljék gondját a csatákban a fiúknak. Kérték, hogy tanítsák meg a harcművészetekre, a támadásra és a védekezésre. Ha egy család a kamaszkorból kinőtt fiát rábízta egy tapasztalt harcosra, akkor az a férfi apja helyett apja lett, „nagyon vigyázott rá, minden szükséges dologra megtanította, (...) amikor hadba szálltak, nem tévesztette szem elől, megmutatta neki, hogyan kell elfogni az ellenséget...”[48]

      A fiúk és ifjak életkoruk és harci tetteik szerint különböző csoportokat alkottak, és csoporthoz tartozásukat külsőjükkel – elsősorban hajviseletükkel, testfestékekkel, illetve ruházatukkal – is kifejezték. Amikor kicsik voltak, „mozgékonyaknak” nevezték őket, ahogy nagyobbacskák lettek, levágott hajuk miatt „borotváltfejűek” lettek. 10 éves koruk körül tarkójukon meghagytak egy kis varkocsot, 15 éves koruk táján pedig már hosszú copfjuk volt. Ebben az időszakban a kuexpalcsikakpol nevet viselték, ami Sahagún szerint azt fejezte ki, hogy még semmilyen nemes tettet nem vittek véghez a csatában. Ez a név igen gúnyosan csengett, minden fiú igyekezett „megszabadulni” tőle, és halált megvető bátorsággal vitézkedtek a harcokban.[49] Amikor aztán a fiú – akár többedmagával – életében először foglyot ejtett, nem kellett tovább viselnie a lófarkat. Hajviseletének változása mindenki számára jelezte, hogy a tiszteletreméltó harcosok közé lépett át. A jobb vagy bal oldalon, a fül mellett növesztett, vagy a fület eltakaró haj így a bátorság jelképe lett az aztékoknál, és ezt az egykori mexikói őslakosok köszöntésükkel is megerősítették: „Unokánk, füröszd arcoddal a napot és a földet, van már másik arcod, új arcod, mert bátor voltál, ellenségünket ejtetted foglyul...”[50]

      Azt a fiút, akinek egyedül sikerült foglyot ejtenie élete első csatájában, telpocstli jaqui tlamani-nak hívták, ami annyit tett, hogy „foglyot ejtő fiú”. Az ilyen ifjút egyenesen az uralkodói palotába vitték, és ott igazolást kapott kiemelkedő hőstettéről. Ez az írás feljogosította arra, hogy testét sárgára fesse, arcát és halántékát is beszínezze, ami nagyon nagy dolog volt körükben, hiszen a testfestésnek ez a módja csak a nemesi származású előkelő urak kiváltsága volt. Hajukat teljesen levágták, csodás és pompázatos tollas fejdíszeket viseltek ettől fogva. A legbátrabb fiúkat az uralkodó színes szőttesekkel, gyönyőrű takarókkal, drágakövekkel jutalmazta, ünnepségeken az első sorba ültette, és nekik volt a legnagyobb esélyük arra, hogy hadvezérek legyenek, illetve olyan férfiúk, akikre más ifjakat bíznak eljövendő csatákban. A két-három foglyot ejtőkből lettek a telpocskalji iskolák tanárai, a négy vagy több foglyot szerző férfiakból a kapitányok (mexikatl vagy tolnaukatl).[51] Nem csupán az elejtett foglyok száma határozta meg az azték katonák kitüntetését és előmenetelét, hanem azt is figyelembe vették Sahagún leírásai szerint, hogy honnan származik a harc során csapdába csalt ellenséges katona. Az Atlixko, Huexototzinko vagy Tliliuquitepekből való ellenfél foglyul ejtése kiemelkedő érdemeket szerzett az azték ifjaknak, ha közülük valaki ötöt elfogott, a „vezető sasok” vagy „jaguár-lovagok” nevű katonai rend tagja lett.[52]

      Természetesen – miként a ferences barát művében is olvashatjuk – nem minden fiú és férfi volt sikeres, bátor, szerencsés és erős katona. Azok között, akik egy-egy csata után élve visszatértek városukba, mindig sokan voltak azok, akik nem tudtak foglyot ejteni, gyakran saját szabadságukat is alig tudták megmenteni. Azoknak a fiúknak, akik több alkalommal is részt vettek harci cselekményekben, ám nem bizonyultak elég ügyesnek a fogolyszerzésben, copfjukat lenyírták, fejükre kis korona-szerű szégyenjelet illesztettek. Akinek a homlokára ez felkerült, annak véget ért a katonáskodás, a kukoricaföldekre küldték dolgozni, és nem viselhetett díszes ruhákat, gyapjúköpenyt, csak egyszerű ruhákat, mint általában az azték parasztemberek.[53]

Összegzés

      Bernardino de Sahagún ferences szerzetes mexikói őslakosokról írott művei páratlan értékkel bíró történeti források, más kútfőkkel összevetve hitelesíthető információkat tartalmaznak a neveléstörténet vonatkozásában is. Feljegyzései alapján elmondható, hogy a XV-XVI. századi azték gyermekeket és ifjakat meglehetősen puritán életvezetés kialakítására ösztönözték, hiszen nevelésük legfőbb célja az volt, hogy városállamuk jó katonái legyenek. Felnőtt életük mindennapjait kitöltötte a harc és a fizikai munkákban való aktív részvétel – hiszen ez volt óriási birodalmuk fenntartásának záloga. Emiatt ügyeltek kiemelten a fiúk és lányok egészségére, testi fejlődésére. Bár nevelési-oktatási rendszerüket az oda érkező európai hódítóknak és hittérítőknek még alkalmuk volt megismerni, birodalmuk pusztulásával eszményeik is nagyrészt feledésbe merültek. Az azték nevelésügy eredményei alig épültek be az Európából átplántált közép-amerikai oktatási intézmények rendszerébe, tudományos értékeikből leginkább csak az orvosi ismeretek keltették fel az Óvilágból érkezők érdeklődését. Ennek az is oka volt, hogy az európaiak közül elenyészően kevesen fordultak úgy az amerikai őslakosok felé, mint Sahagún. Az ő hozzáállása máig példa a tudományok művelői, idegen kultúrák felfedezői és kutatói számára: ő az aztékok valódi megismerésére törekedett, maximálisan tisztelte bennük a Másik embert, megtanulta nyelvüket és kommunikációs formáikat, csodálta értékeiket és megpróbált segíteni abban, hogy civilizációjuk elemeit átmenekítsék a konkviszta vérzivataros időszakán túli jövendőbe.

JEGYZETEK
  1. Gaibrois, Manuel Ballesteros – León-Portilla, Miguel: Los Aztecas. Cuadernos Historia 16. 27. sz. Madrid, 1985. 4. o.

  2. Az aztékok: a vér és csillogás birodalma. Szerk.: Anker, Charlotte – Danforth, Kenneth C. – Somerville, Robert; Gemini, Budapest, 1993. 85. o.

  3. Történetükről l. még: Így látták. Indián és spanyol krónikák. Szerk.: Benyhe János. Európa Kiadó, Budapest, 1977.

  4. Hernán Cortés: Cartas de relación. (Bécsi Kódex) L.: Historiadores de Indias.
    http://www.spanish-books.net/literature/america.htm (2002. 03. 04.)

  5. Főbb művei: Sumario de la natural historia de las Indias (1526) és Historia general y natural de las Indias (Sevilla, 1535).

  6. „Democrates alter, sive de iustis belli causis apud Indos” című írásában (mely csak 1780-ban jelent meg nyomtatásban) kiállt az őslakosok ellen folytatott háború mellett.

  7. E műve 1632-ig kiadatlan maradt.

  8. Főbb művei: Leyes nuevas (1542); Brevísima relación de la destrucción de las Indias (1542) és Historia de Indias (1559; 1875-ig kiadatlan munka); Memorial al consejo de Indias (1563). L. erről: 1492-1788 De los descubrimientos a las revoluciones. Temporama de la Historia, Difusora International, Barcelona, 1981. 101-113. o.

  9. León-Portilla, Miguel: Sahagún: La fascinación por el Otro. In: La Aventura de la Historia. 1999. diciembre, No. 14. 62. o.

  10. Ballán, Comboniano Romeo: Bernardino de Sahagún. In: Enciclopedia Franciscana.
    http://www.franciscanos.org/enciclopedia/bsahagun.html (2002. 03. 04.)

  11. Feltehetőleg kiütéses tífusz volt ez a betegség.

  12. León-Portilla: Sahagún i. m. 62. o.

  13. Uott. 64. o.

  14. E város mai neve: Ciudad de Sahagún

  15. Viselkedésüknek vélhetőleg nem annyira a személyes irigység állt a hátterében, sokkal inkább az a félelem, hogy a nehéz és áldozatos munkával keresztény hitre térített indiánok – mivel hagyományaik és imáik saját nyelvükön, részletesen és lejegyezve megőrzésre kerülnek – esetleg visszatérnek eredeti, pogány elképzeléseikhez. Sahagún egyébként maga is harcolt ez ellen, és igyekezett, hogy nehogy valamiféle szinkretizmus, az őslakosok és a keresztények hittételeinek bármilyen összemosása legyen a térítés végeredménye. L. erről: Torno, Leandro: Bernardino de Sahagún. In: Diccionario de Historia Eclesiastica de Espana. Vol. IV. Madrid, 1975. 2135. o.

  16. Ballán i. m.

  17. Tudela, José: Fray Bernardino de Sahagún. In: Diccionario de Historia de Espana. Tomo II. Revista de Occidente, Madrid, 1952. 1091-92. o.

  18. Eguía, Carlos Rodríguez: Bernardino de Sahagún. In: Gran Enciclopedia. Tomo IV. Rialp, Madrid, 1971. 97. o.

  19. L.: Tormo i. m.; Eguía i. m.

  20. L. erről: León-Portilla; Sahagún i. m. 65. o.

  21. Három nyelvű diákjai között volt Antonio Valeriano (Azkopacalko), Martín Jacobita (Tlatelolko) és Pedro de San Buenaventura (Kuautitlán). Másolói voltak: Diego de Grado, Mateo Severino, Bonifacio Maximiliano és valószínűleg sokan mások is, akiknek a neve nem maradt fenn. L. erről Ballán i. m.

  22. León-Portilla; Sahagún i. m. 67. o.

  23. Chamorro, Germán Vazquez: La mujer azteca. Historia 16. 58. sz. Madrid, 1981. 105. o.

  24. Larroyo: Historia de la educación. Porrúa, Mexico, 1982. 109. o.

  25. Uott. 109. o.

  26. Tovar, Juan de: Azték krónika. Helikon Kiadó, Budapest, 1986. Ford., jegyzetekkel ellátta: Paulinyi Zoltán. 165. o.

  27. Vaillant, George C.: La civilización azteca (Origen, grandera y decadencia). Mexico, 1941. 96. o.

  28. Mitológiai Ábécé. Gondolat, Budapest 1985. 86-88. o.

  29. Ferdinand, Anton: A nő a Kolumbusz előtti Amerikában. Corvina, Budapest, 1976.

  30. Crosher, Judith: Aztecas. Ed. Molino, Barcelona, 1979. 22. o.

  31. Vaillant i. m. 97. o.

  32. Bernardino de Sahagún: Historia General de las Cosas de Nueva Espana. Ed. Porrúa, México, 1981. 2. k. 20. fejezet, 327. o.

  33. Uott. 327. o.

  34. Larroyo: Historia de la educación... i. m. 109. o.

  35. Blanco García, Saúl: La actividad físico-depotíva, una práctica educativa en Mesoamérica. In: Historia de la Educación, Salamanca, 1995-96. 77. o.

  36. Kobayashi, José María: La educación como conquista. El Colegio de México, México, 1974. 111. o.

  37. Alvarado de Tezozomoc, Hernando: Crónica mexicana. Porrúa, México, 1980. 512. o.

  38. Zuluaga, Isabel Gutierrez: Historia de la educación. Madrid, 1970. 57. o.

  39. Larroyo: Historia de la educación... i. m. 110. o.

  40. Uott. 57. o.

  41. Blanco García i. m. 79. o.

  42. A főbb azték labdajátékok leírását lásd: Larroyo: Historia comparada de la educación. Porrúa, México, 1982. 72. o.

  43. Járainé Komlódi Magda: Kukoricaisten gyermekei. Gondolat, Budapest, 1984. 204-214. o.

  44. Sahagún, Fray Diego: Historia general de las cosas de Nueva Espana. Porrúa, México, 1985. 320. o.

  45. Az aztékok... i. m. 143. o.

  46. Soustelle, J: La vie quotidienne des Azteques a la veille de la conquete espagnole. Hachette, Paris, 1955.

  47. Sahagún i. m. 414-415. o.

  48. Uott. 328. o.

  49. Uott. 330. o.

  50. Uott. 330. o.

  51. Uott. 331-332. o.

  52. Uott. 332. o.

  53. Uott. 331. o.

További irodalom
  • Baird, Ellen T.: The Drawings of Sahagún’s Primeros Memoriales: Structure and Style. University of Oklahoma Press, Norman, 1993.
  • Díaz del Castillo, Bernal: Historia verdadera de la conquista de la Nueva Espana. Planeta, Barcelona, 1992.
  • Durán, Diego Fray: The History of the Indies of New Spain. Orion Press, New York, 1964.
  • Edmondson, Munro S. (ed.): Sixteenth Century Mexico: The Work of Sahagún. University of New Mexico Press, Albuquerque, 1974.
  • Garibay, María Angel K.: Historia de la literatura náhuatl. Cambridge University Press, Cambridge, 1953.
  • Gerhard, Peter: A Guide to the Historical Geography of New Spain. University Press, Cambridge, 1972.
  • Hagen, Victor Wolfgang von: The Aztec Man and Tribe. New American Library, New York, 1961.
  • Katz, Friedrich: Situación social y económica de los aztecas durante los siglos XV y XVI. UNAM, Instituto de Investigaciones Históricas, México, 1966.
  • León-Portilla, Miguel: Aztec Thought and Culture: A Study of the Ancient Náhuatl Mind. University of Oklahoma Press, Norman, 1963.
  • Parkes, Henry Bamford: A History of Mexico. Houghton Mifflin, Boston, 1970.
  • Remí Simeón: Diccionario de la lengua nahuatl o mexicano. Siglo Veintiuno, México D. F., 1988.
  • Sahagún, Bernardino de: Florentine Codex: General History of the Things of New Spain (13 kötet). School of America Research, Salt Lake City, 1975.
  • Tovar, Juan de: Azték krónika. Helikon, Budapest, 1986.



    Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
    H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
    © Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 ()