Időben és térben nagyon távol van tőlünk az a nép, amely valaha, a XV. század
elején világra jött fiait így köszöntötte: „Sas vagy Te, jaguár vagy!”
A távolság ellenére sokat tudunk e népről, hiszen az aztékok kultúrája,
nevelési szokásaik leírása részben megőrződött a spanyol krónikák lapjain, a
hajdani bátor harcosok tekintetéből egy villanásnyi ma is él Mexikó mostani
lakóinak szemében. Nevelési céljaik, oktatási intézményeik, harcászattal,
testedzéssel, egészségneveléssel kapcsolatos szokásaik pedig a
neveléstörténészt nagyban emlékeztetik más katonaállamok (például az ókori
Spárta) nevelési törekvéseire, jóllehet, az egykori forrásokból színes és
komplex azték nevelési rendszer tárul elénk. A rövid idő alatt nagy területeket
elfoglaló, alig néhány évszázad alatt magasszintű civilizációt létrehozó
aztékok „titka” egyrészt a nevelésben rejlett. Erős testű,
egészséges alattvalóik gyermekkora nem volt túl vidám, kemény fegyelem és
állandó engedelmeskedés volt az ifjak képzésének alapja.
Az aztékok a mai Utah állam területéről, a Nagy Sóstó vidékéről vándoroltak
Délre. Lassú vonulásuk során először a mai Új-Mexikó területén telepedtek le,
aztán újabb kirajzásaik során elérték Mexikó fennsíkjait.[1] Amikor az azték
civilizáció virágzásnak és fejlődésnek indult, Közép-Amerika más indián
kultúrái hanyatlottak (például: a maja vagy a tolték civilizáció).
Emiatt az azték hódítások az 1100-as évektől kezdve kibontakoztak, és egyre
nagyobb méreteket öltöttek. Az aztékok az 1300-as években a Texcoco-tó vizén
létrehozták azt a kb. 10 km2-nyi területet, amelyen megalapították
Tenocstitlan városát, amely 1521-ig – amikorra Cortés elpusztította –
a virágzó azték birodalom központja volt.
Az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig kiterjedt azték fennhatóság alá vont
terület igen nagy prosperitást élt meg; templomokat és közutakat építettek,
vízvezetékeket hoztak létre, virágzó városállamokban éltek a magukat
„mexika”, „tenocska”, „aztéka” és egyéb nevekkel
illető, nahuatl nyelvet beszélő emberek. Több millió adófizetőjük volt a
hatalmuk alatt tartott területeken. Mindennapjaikat áthatotta az állandó
katonai készenlét és harc, még a gyermekek születését is csatának fogták fel.
Hatalmuk biztosításán kívül vallásos okai is voltak hadjárataiknak.
Istenségük, Hiutzilopocstli erejét állandóan pótolni kellett, és véleményük
szerint ennek „legbiztosabb módja az emberi vér volt, amelyről mint a
»legdrágább vízről« beszéltek.”[2] Emiatt mérhetetlenül sok
foglyot ejtettek, és tízezerszám áldozták fel őket templomaik oltárain.[3]
Európaiak tudósításai az aztékokról
Cortés 1519. április 22-én szállt partra Veracruznál, és ugyanezen év
novemberében látta meg először az azték fővárost, Tenocstitlánt. Ezt a
találkozást mind a spanyolok, mind pedig az aztékok – akik azt hitték,
hogy a Keletről visszatérő Quetcalkoatl és más régi isteneik közelednek
feléjük – megörökítették. Hernán Cortés 1519 és 1526 között öt
hosszú levélben számolt be uralkodójának a konkviszta eredményeiről, nem
hallgatván el az amerikai őslakosok körében tapasztalt kegyetlenségeket és az
aztékok emberek feláldozásával kapcsolatos szokásait. Írásaiban mintegy
felmentést keresett saját tetteire, igazolni próbálta a spanyol hódításokat és
mészárlásokat.[4] Számos krónikás akadt még, akik hozzá hasonlóan nem éppen
kedvező színben tüntették fel az azték őslakosokat, így például Gonzalo
Fernández de Oviedo (1478-1557)[5] és a córdobai Juan Ginés de
Sepúlveda (1490-1573)[6] sem. Némely szerzők műve – kéziratos volta
ellenére – Európában ismertté és utánozott könyvvé vált, mint például
Cortés egyik kiváló katonájának, Bernal Díaz del Castillónak (1495-1584)
1555 táján összeállított munkája, az „Historia verdadera de la
conquista de la Nueva Espana” című írás.[7]
Többen azonban megértéssel és együttérzéssel fordultak az Újvilág őslakosai
felé. Bartolomé de las Casas (1474-1566) páratlan életműve világossá
teszi, hogy az Atlanti-óceánon többször is átkelő férfiú szembehelyezkedett a
spanyol hódítók visszaéléseivel és véres tetteivel, s ő – jogi értelemben
is – az indiánok védelmére kelt.[8] Az őslakosok által Motoliníának
(„szegény”) nevezett ferences szerzetes, Toribio de Benavente
atya (1490-1565?) 1541-ben írott műve, az „Historia de los indios
de la Nueva Espana” is szeretettel és némi paternalizmussal írt az
indiánokról.
Mindegyikükön túltett azonban az a ferences szerzetes, Bernardino de
Sahagún, aki műveiben nem csupán megértéssel és a megismerés igazi
kiváncsiságával fordult az indiánok felé, hanem arra is képes volt, hogy az
aztékok kultúrájának és múltjának kutatása kapcsán tudományos módszereket
alkalmazzon.
Sahagún élete
A több, mint kilencven évet megélt atya valamikor 1498 és 1500 között
született egy leóni faluban, Sahagúnban, ahol Bernardino de Ribeira néven
látta meg a napvilágot. 1512-14 között Salamancában, az ottani egyetemen
tanult, s e helyszínen nagyban hatottak rá az ott tanító humanisták eszményei.
Lelkét nem hagyták érintetlenül az egyház-megújítási mozgalmak sem, ezért
belépett a ferences rendbe, 1516-tól pedig két éven át a renden belül
tanított.
1529-ben elhagyta szülőföldjét, és 12 rendtársával együtt hittérítő szándékkal
Új-Spanyolországba utazott, ahonnan aztán – élete hátralévő 60 évében
– sohasem tért vissza.[9] Új hazájában hamar beilleszkedett, rövid idő
alatt megtanulta a nahuatl nyelvet, és különböző bennszülött közösségekben
dolgozott. 1536-ban a Tlatelolkói Imperial Colegio de Santa Cruz nevű, rendje
által nyitott iskolában a latin nyelv tanára lett.[10] Ebben az időszakban
kezdett érdeklődni az őslakosok kultúrájának feltárása iránt, amely
elhatározásának nyilván oka volt az is, hogy ezen intézményben – ahol a
diákok jelentős része előkelő származású indián fiú volt – a tanári
karban helyet kaptak kiemelkedő azték tudósok, orvosok és művészek is, akik
tudásukkal sok esetben elbűvölték az európaiakat, így Sahagúnt is.
Vizsgálódásának fókuszában állt például egy, a térségben akkoriban terjedő
veszélyes járvány, az indiánok nyelvén kokoliztli-nek nevezett ragály[11]
gyógyításának lehetősége. Az azték orvosok beszámoltak róla, hogy hasonló
esetekben milyen gyógyanyagokat alkalmaztak, valamint arról is, hogy buzgó
imádságaikkal szokták kérlelni Tezkatlipoka istent, hogy állítsa meg a
járványt. Sahagún akkor lejegyezte az ilyenkor mondott imádságok szövegét, és
más – éhínség vagy háborús veszély idején mondott, illetve az élet nagy
sorsfordulóihoz kapcsolódó – ima-szövegeket is kezdett gyűjteni.[12]
Ezekről azt írta: „sok finomság (van bennük), mind az érzelmeket,
mind pedig a nyelvi kifejezésmódot tekintve”, s úgy értékelte őket, mint
„a mexikói emberek igazgyöngyei..., melyek sok más nép lábai elé
gurulnak.”[13] 1540 után kelt útra, hogy különböző helyszíneken adatokat
gyűjtsön a terület régi történelméről, szokásairól. Emellett információkat
gyűjtött a konkviszta történetéről is, idős, és ahogyan ő írta –józan
ítélőképességű– és szavahihető (indián) személyektől. Ezek alapján
Sahagún érzékletesen ecsetelte azt a drámát, amelyet a két – jóllehet,
egyenként fejlődése csúcspontján lévő – civilizáció találkozása
jelentett, s mely végül az egyiket romba döntötte.
Kutatásait élete későbbi szakaszában elsősorban Tepepulkóban[14](1558-60), majd Tlatelolkóban (1564-65), végül pedig
Tenocstitlánban, a fővárosban (1566-71) végezte. Közben folyamatosan és
többször összegezte eredményeit, mindvégig segítségül véve a Santa Cruz
kollégium diákjainak munkját. Fő műve, a több kötetre rúgó „Historia
general de las cosas de Nueva Espana” (Új-Spanyolország dolgainak
általános története) mintegy harminc éven át készült, nahuatl, spanyol és
latin változatban, forrásokkal, jegyzetekkel kiegészítve. Ellenfelei –
vélhetőleg néhány ferences rendtársa – azonban elérték, hogy II. Fülöp
1577-ben megtiltotta a mű publikálását és terjesztését birodalmában.[15]
Sahagún betartván uralkodója rendeletét, maga adta át művét elöljárójának,
Rodrigo de Sequera barátnak, aki 1580-ban Európába hozta a munkát,
melyet Firenzei Kódex néven ismerünk. A könyvek 1829-30-ig kiadatlanok
maradtak, dacára a bennük foglalt igen értékes ismeretanyagnak.
Kiadatlanok maradtak Sahagún egyéb munkái is. Az „Historia”
egy rövid változatát még az 1570-es évek elején megküldte az Indiák Tanácsának,
ez azonban mára már elveszett. Egy másik, összegző igénnyel írott munkát
V. Pius pápához juttatott el, ezt a Vatikáni Titkos Irattárban őrzik.
Címe: „Breve Compendio de los soles idolátricos que los indios desta
Nueva Espana usaban en tiempos de su infidelidad”.[16] A szerzetes
fontos feladatának tartotta, hogy nahuatl nyelven adjon a keresztény
tanításokról szóló olvasmányokat az őslakosoknak. E törekvés szellemében
születtek imakönyvei, katekizmusai, nahuatl szótára és nyelvtana, háromnyelvű
(latin-castellano-nahuatl) szótára, lelkigyakorlatos könyve és a Szent
Bernát életét áttekintő kötete.[17] Egyetlen, életében nyomtatásban megjelent
műve a „Psalmodia cristiana y Sermonario de los Santos del ano, en
lengua mexicana, ordenado en cantares o psalmos para que canten los indios en
los areytos que hacen en las Iglesias” volt (Méjico, 1583).[18]
Sahagún élete utolsó szakaszát Tlatelolkóban töltötte, 1590-ben halt meg a
Szent Ferenc kolostor falai között. Műveinek igazi felfedezését csak a 19.
század hozta el, jóllehet, addigra munkáinak egy része elkallódott. Történeti
feljegyzéseinek Tolosában őrzött példányát három kötetben Carlos María de
Bustamante rendezte sajtó alá Mexikóban (1825-39), majd négy
kötetben Irineo Paz (1890-1895), illetve a 20. század elején öt
kötetben Joaquín Ramírez (1938). Művének minden korábbinál teljesebb
spanyol nyelvű (szintén öt kötetes) kiadását Ángel María Garibay
K. rendezte össze, 1956-ban. 1969-ben három, Madridban őrzött kiadatlan
kódex került nyomtatásba.[19]
Sahagún kutatási módszerei
Bernardino de Sahagún személyében méltán tisztelhetjük a világ egyik első
etnológusát. Kutatásainak módszereit és eredményeit látva elcsodálkozunk:
feltárásai során annyira körültekintően és sok szempontot figyelembe véve,
illetve különböző véleményeket ütköztetve járt el, hogy bízvást állíthatjuk:
mindezzel messze megelőzte korát.
Adatgyűjtését először is jellemezte az, a fentebb már részlegesen említett
tény, hogy kutatásai évtizedeiben több különböző területen járt, egyes
helyszínekre vissza-visszatérve, adatait időről-időre felfrissítve,
kiegészítve, pontosítva és korrigálva. Az őslakosoktól azok saját nyelvén kért
információkat, és szintén nahuatl nyelven gyűjtötte imádságaikat, dalaikat és
költeményeiket is. Körültekintően járt el beszélgető-társainak
kiválasztásánál: igyekezett azoktól kérni információkat, akik valóban
szemtanúi, átélői, cselekvő részesei voltak egyes (hadi) eseményeknek,
akik idős koruknál fogva sok régi történetet és hagyományt ismertek és
ápoltak. Annak érdekében, hogy az adatgyűjtés rendszerezettebb és könnyebben
kiértékelhető legyen, kérdőíveket is szerkesztett, s ugyanazon ívek kapcsán
több embertől gyűjtött válaszokat. Adatközlői nevét is feljegyezte, valamint
az adatgyűjtés helyszínét és idejét. Szóbeli adatgyűjtését kiegészítette az
aztékok írott és piktografikus forrásainak vizsgálatával, nagyban támaszkodott
tehát képes kódexeikre. A régi hagyományokon nyugvó, kanonikusnak tartott
szövegeket kereste elsősorban, például az aztékok szent himnuszait, imáit,
szónoklataikat és elbeszéléseiket, legendáikat.[20]
Az általa összegyűjtött hatalmas anyag, és az azok nyomán készített történeti
összegzés maga egyaránt mutatja, hogy Sahagún olyan fajta enciklopédiát kívánt
szerkeszteni, mely igazodott a középkori európai történetírás szokásos
felosztásához: művében egymás mellett és egybekapcsolódóan megpróbálkozott az
isteni, az emberi és a természeti világ bemutatásával.
Azoknak a segítőknek (másolóknak, fordítóknak, rajzolóknak) a munkája
is igen fontos volt, akik közül többnek a neve is fennmaradt.[21] Sahagún
módszerei kapcsán legfeljebb a műveihez készített illusztrációk forrásértékét
illetően tehetünk kritikai észrevételeket, ezek ugyanis tipikusan a korabeli
európai művészet hatásait hordozzák, és utólagosan készültek. Ám még ezek a
részletek is fontos információ-hordozók: többek között láttatják például azt,
hogy a nahuatl nyelvet beszélő indián közösség milyennek képzelt el bizonyos
állatokat, olyan élőlényeket, amelyeket sohasem láthattak.
Sahagún műveiben gyakran kifejezte mély tiszteletét az aztékok iránt, külön és
kiemelt csodálattal írt orvoslási eredményeikről, nyelvük eleganciájáról,
mondataik mély értelméről, kereskedelmük nagyfokú szervezettségéről,
kormányzási ismereteikről, egyházi ünnepeikről, a kiemelkedően bátor és ügyes
harcosok, valamint a tudósok és tanárok iránt tanúsított mély tiszteltükről,
továbbá fejlett és jól strukturált nevelési rendszerükről. Sajnálkozva írta,
hogy az indiánok dolgai „soha többé nem fognak abban a formában létezni,
mint azelőtt (hogy az európaiak lerombolták és legázolták volna).”[22]
Sahagún, a fáradhatatlan és hosszú életet megélt ferences atya az őslakosok
életének számos egyéb részlete mellett több évtizedes kutatómunkája során azt
is részletesen leírta, hogy a két nagy és eltérő civilizáció találkozásának
pillanatában milyen volt az aztékok nevelési rendszere. Pontosan leírta
gyermeknevelési szokásaikat, szólt gyermekszemléletükről, bemutatta kiválóan
szervezett és jól tagolt iskolarendszerüket, és megemlékezett nevelési
eszményeikről. Műve – melyből az alábbiakban több helyen idézünk –
az egyik legfontosabb forrás a mexikói prekolumbián kultúrák
neveléstörténetének vizsgálatához. Adatai természetesen kiegészíthetők más
kútfőkből származó információkkal, hiszen a hittérítés érdekében tanító-nevelő
munkát folytató európai szerzetesek sokasága igyekezett minél jobban
megismerni az aztékok nevelési kultúráját, oktatási hagyományait saját
törekvéseik kiterjesztése érdekében. A XVI. század során született
feljegyzéseik és rajzaik egy része máig őrzi a régi azték nevelésügy emlékét.
Azték gyermekszemlélet és családi nevelés
Az aztékok körében az állapotos anya köteles volt születendő gyermeke
egészségére ügyelni. A babonás hiedelmek betartása mellett – pl. a
várandós nő nem nézhetett a Napra vagy a Holdra – számos higiéniai,
orvosi előírást is be kellett tartaniuk a gyermeket váró asszonyoknak. Csakis
megfelelő ételeket fogyaszthattak, kíméletes munkát végezhettek, tartózkodniuk
kellett a súlyos holmik emelgetésétől, mértékkel élhettek nemi életet, sőt a
terhesség utolsó hónapjaiban nem fogadhatták el férjük közeledését, nehogy
születendő gyermekük gyenge és beteges legyen.[23]
A születés óráját a „halál órájának” nevezték. A bába (ticitl)
növényi és állati eredetű anyagokkal próbálta enyhíteni az anya fájdalmait. Ha
fiú született – előrevetítve a kis jövevény leendő sorsát – a bába
az alábbi szöveget mondta el: „Kicsi fiam, gyenge vagy még, de hallgasd
az alábbi tanításokat (...), melyeket atyád és anyád hagynak rád:
elvágom köldökzsinórodat, és tudd meg, hogy nem ez a te házad, ahol
megszülettél, mert katona vagy te és szolgáló, katona vagy te és madár, kit
tcakúannak hívnak. Ez a ház, hol születtél, csak fészked, csak
(átmeneti) szállás, kijárat, hol a világra érkeztél, itt fogsz rügyezni
s virágozni...”[24] Ha leány született, egészen más szavakkal
köszöntötték: „Itt vagy e házban, mint szív a testben. Nem mész el innen,
nem mész sehová. Őrzöd a hamut, mely a házi tüzet betakarja, tieid a kövek,
melyekre a fazekat teszed, erre a helyre szántak az istenek, itt fogsz majd
munkálkodni, a te dolgod lesz a vízhordás és a kukorica megőrlése...”[25]
Az előkelő fiúkat születésük után a papok mindjárt megmosták, jobb kezükbe
kicsike kardot, baljukba pedig aprócska pajzsot tettek. A kislányokat négyszer
mosdatták meg, és kis fonó-, szövő- és varróeszközöket adtak a kezükbe.[26]
A gyermek születése – csakúgy, mint más népeknél is – nagy ünnep
volt, a szülést követő 4. napon a szülők rendeztek egy lakomával egybekötött
ünnepséget, amely egyben a névadás ideje is volt.[27] Mivel az aztékok is
hittek abban, hogy az emberek sorsát az istenek irányítják, (Tlalok az
esőisten, Quetcalkoatl a teremtő istenség, Tloque Nahuaque pedig főistenük
volt),[28] a születést követő napokban jövendőmondóért küldtek, aki
értelmezte a sors könyvét, azaz a napok könyvét (Tonalamatl).[29] Ha
szerencsétlen napon (például a Nyúl 6. napján) született a gyermek,
akkor úgy hitték, ez a jellemére is kihat majd (a nyúl például a részeg
emberek szimbóluma volt körükben), ilyenkor próbáltak szerencsés nevet
adni a kicsinek.[30] A közrendűek csecsemői olyan tárgyat kaptak a kezükbe,
amely illett ahhoz a foglalkozáshoz, amelyet a jövendőmondók kiolvastak az
előjelekből.
A gyerekeket anyjuk legalább két évig szoptatta, ezt követően pedig
fokozatosan szoktatták hozzá őket a szilárd táplálékokhoz. Az életkor
előrehaladtával arányosan nőtt a gyerekek élelemadagja. Az aztékok legfőbb
étele a „tortilla” volt, azaz a kukoricalisztből sütött, kerek,
lapos, lepényszerű étel, mely mintegy 23 cm átmérőjű volt. 3 évesen a gyerekek
napi fél tortillát kaptak, 4-5 éves korukban megduplázták élelemadagjukat,
6-12 éves koruk között másfelet, 13 évesen pedig a felnőtteknek járó napi két
darabot fogyaszthatták el. Ezt az ételt a szülők természetesen kiegészítették
babbal és más házi ételféleségekkel, így a gyermekek étkezése bőséges és
tápláló volt.[31]
A gyermekek nevelésével 3 éves koruk körül kezdtek igazán foglalkozni.
Nevelésük kemény és szigorú volt, gyakorta fürösztötték őket hideg vízben,
könnyű ruhákba öltöztették és a földön (kemény fekhelyen) altatták.
Sahagún művének „Az uralkodók és nemesek gyermeknevelési módszerei”
című fejezetében számolt be arról, hogy az anyák vagy ágyasok körülbelül
hat-hét éves korukig nevelték a kicsiket. Megtanították őket arra, hogy
semmiféle illetlen dolgot ne tegyenek, ne beszéljenek „csúnya”
dolgokat, és viselkedjenek jól, ha az utcán tartózkodnak. Gyermekeiket tehát
arra tanították, hogy mindig illedelmesen viselkedjenek, különösen akkor, ha
nemesi származású vagy katonai erényei révén kitűnt emberrel találkoznak.
Kifinomult viselkedési kultúrájukra vonatkozóan jellemző bizonyíték az a
leírás, melyet Sahagún készített: a gyerekeknek tisztelettel kellett
köszönteniük nemétől, társadalmi helyzetétől vagy kinézetétől függetlenül
minden embert, még a szerencsétlen sorsú nincsteleneket is, meghajolva és
ezekkel a fennkölt szavakkal: „Legyenek boldog óráid, ó, én
nagyapám!”[32] Annak a felnőttnek, akinek e köszöntés szólt, így illett
válaszolnia: „Ó, én kisunokám, ékkő és ritka madártoll, fogadd Te is
tiszteletemet, járj szerencsével utadon!”[33] A leírás szerint a szülők
számára nagy öröm és nagy dicsőség volt, ha gyermekük így viselkedett, hiszen
az idegenek így nemeslelkűnek és sokra érdemesnek tartották.
A 7. életév körül elvált egymástól a fiúk és a lányok nevelése. A lányokat
ezután főként anyjuk tanítgatta a legfontosabb házimunkákra, szövésre,
fonásra, főzésre.[34] A fiúk nevelését fokozatosan átvette az apjuk, őket
természetesen férfias foglalatosságokra tanították, például hálók készítésére,
illetve apjuk mesterségére és katonáskodásra.
Az aztékok nevelési eszményüket az „Ixtlamacsiliztli” fogalommal
fejezték ki, ami annyit tett, hogy „tudós arcúak és erős szívűek
nevelése”.[35] Ezt valaha Sahagún versben is megörökítette:
„Az érett ember ilyen:
Mint kő, állhatatos szíve,
Arcán ül bölcsessége,
Ura tekintetének
S ügyes, megnyerő szívének.”[36]
Az aztékok nevelési célja tehát az volt, hogy „józan életű, az időjárási
viszontagságokat jól elviselő, fájdalomtűrő fiúkat neveljenek; olyan
fiatalokat, akik érzéketlenek a halállal szemben.”[37]
Az azték iskolarendszer
15-16 évesen kerültek iskolába az azték fiúk és esetenként a lányok. Az
iskolai képzés az előkelők körében általános volt, erre az állam igen nagy
gondot fordított, csakúgy mint az oktatás minőségére, a kultúra fejlesztésére
és az erkölcsök megőrzésére, illetve a testnevelésre, az egészség
kialakítására. Hagyományos értelemben vett iskola kétféle létezett az
aztékoknál: a kalmekak és a telpocskalji. A kalmekak
(„házak sora”) intézménye elsősorban a vallásos nevelés
szolgálatában állott, itt képezték azokat a fiúkat, akik felnőttként főpapok,
hadvezérek, hivatalnokok vagy bírók lettek, de voltak ezekben a bentlakásos
intézményekben leányok is (elkülönülten), akik házasságkötésükig
szüzességben nevelkedtek, különböző munkákat végeztek, pl.: ruhákat varrtak az
egyházi szertartásokhoz. Valamennyi templom mellett volt egy ilyen intézmény
(Tenocstitlanban kb. 7), ahová eleinte csak nemesi származású ifjakat
vettek fel, később azonban a kalmekak szélesebbre tárta kapuit, és kereskedő
– sőt idővel plebejus – származású gyermekek is bekerülhettek ide.[38]
Az intézményben a diákok írni és olvasni tanultak, foglalkoztak régi szövegek
megfejtésével és újak szerkesztésével, költészettel és szónoklással, tanultak
továbbá számtant, mértant, csillagászatot, időmérést, naptárkészítést, állat-
és növényismeretet, álomfejtést és előjelek értelmezését, jóslást valamint
történelmet, és az iskolában dominált a vallásos nevelés. A tanulók tanulmányi
előmenetelük alapján három nagyob csoportra oszlottak. Az első tanulási
szakasz, mely – hasonlóan a következőkhöz – körülbelül 5 évig
tartott, s az ebben részt vevő fiúkat tlamakazto-nak hívták, vagyis
„karénekes fiúnak”. Ezt követően diakónusok lettek a diákok
(tlamakasztli), majd – ha még eztán is folytatták tanulmányaikat,
és kiérdemelték ” papokká váltak (tlamamak).[39]
A fiatalokat ebben az iskolában nagy odaadásra és lemondásra nevelték,
komolyság és szigorúság uralkodott az intézmény falai között. Mindennapos
volt, hogy az ifjakat álmukból felriasztották, hogy az isteneknek
tömjénáldozatot mutassanak be, éjfélkor a lehető leghidegebb vízben kellett
megfürödniük. Gyakori volt az, hogy fülükből és lábukból vért vettek;
rendszeres volt a böjt és a különböző fizikai munkák végzése is
(rőzsevágás, vízhordás, téglavetés, mezőgazdasági munkákban való részvétel,
csatornatisztogatás stb.).[40] A kalmekakban folyó aszkétikus nevelés
célja az volt, hogy a diákok testét ellenállóvá tegyék hideggel és meleggel
szemben, hogy hozzászokjanak a teljesen puritán élethez, tanulják meg
elviselni az éhséget, szomjúságot és fáradtságot.
Az ifjak naponta vettek részt különböző testgyakorlatokon, és gyakran
szerepeltek sportversenyeken. Tanultak magas- és távolugrást, rövid- és hosszú
távú futószámokban edzettek, birkóztak, úsztak, súlyokat emeltek.[41] Számos
labdajátékot ismertek, melyeket úgy a felnőttek, mint a gyerekek szívesen
játszottak[42](esetenként életre-halálra).[43] Sahagún több
labdajáték szabályait is leírta, és más forrásokból is olvashatunk ezekre
vonatkozó részleteket, rajzos ábrákkal kiegészítve. A ferences rendi atya így
írt például a „széllabda” nevű, a nemesurak körében igen kedvelt
korabeli azték játékról: „Két szemközti fal kellett ehhez, melyek között
körülbelül húsz láb volt a különbség, és mindegyik falon középtájon volt egy
malomkő nagyságú kerék, és egy kicsi, melynek közepén volt egy lyuk, pont
akkora, mint az a labda, amivel játszottak. Az a játékos, aki valamelyik
lyukba beletette a labdát, az megnyerte a játékot. Mezítelenül játszottak,
derekukon bő övekkel, és ezekre akasztottak egy darab díszes szarvasbőrt, mely
eltakarta szeméremtestüket; amikor játszottak, nem érintették egymást sem
kézzel, sem lábbal, csak a farukkal; ennek a játéknak a során gazdag
takarókat, aranyékszereket, ékköveket és rabszolgákat nyerhettek vagy
veszíthettek.”[44] Egyéb játékokat is leírt Sahagún, babszemekkel,
mezőkre osztott táblával játszott társasjátékokat például, melyek őt a
kockajátékra, illetve más, Európában akkoriban divatos szórakozásokra
emlékeztették, például az erőd-játékra. A játékok mellett – melyekkel nem
csak az ifjak, hanem a felnőttek is gyakran múlatták az időt – a
bentlakásos iskolákban esténként táncokat és dalokat tanultak a fiatalok.
A kalmekakban éppen úgy együtt ettek, tanultak, aludtak a fiúk, mint a
telpocskaljiban. Ez utóbbi iskolában („fiatal férfiak háza”)
különböző mesterségekre tanították az fiúkat, valamint művészetekre, illemre,
hagyományokra, vallási normákra, fegyverhasználatra, vadászatra, állampolgári
kötelességekre. Tulajdonképpen ez volt a leendő harcosok iskolája, ezért
minden városi kerületben (kalpulji) szerveztek egyet. A tanítók ebben
az iskolában a törzs öreg indiánjai voltak, akik régebben a harcokban, illetve
a munkákban kitűntek, és nagy tapasztalatokkal rendelkeztek. A diákok itt
egymást is tanították, az imitált, majd valós csatákban való szereplés az évek
folyamán egyértelművé tette, hogy kik azok az ifjak, akik a legügyesebb
harcosok, és elsősorban ők számíthattak társadalmi felemelkedésre. Egészében
elmondhatjuk, hogy a telpocskalji a felnőtt élet feladataira, harcra, munkára
előkészítő iskola volt, ahol az ifjak a gyakorlati képzés mellett némi
vallásos, művészeti és történelmi képzésben is részesültek, de feltehetőleg
csak olyan mértékben, mely szükséges volt ahhoz, hogy törzsük hasznos tagjaivá
váljanak. Mivel az iskolákat általában az adott területen élő törzs tartotta
fenn, a tananyag „helyi színezettel” is bírt. Az iskola tanításainak
jellemző összefoglalását adja az alábbi forrásrészlet: „Vigasztald meg a
szegényeket és a szomorúakat jó munkáddal és jó szavakkal. Ne az őrüleket
kövesd, akik nem tisztelik sem édesanyjukat, sem édesapjukat; olyanok, mint az
állatok, mivel sem meg nem hallanak, sem meg nem fogadnak tanácsokat. Ne
gúnyold az öregeket, a betegeket, a csonkákat vagy azokat, akik vétkeztek. Ne
mutass rossz példát, ne fecsegj, vagy ne szakítsd félbe más beszédét. Ha
kérdeznek, megfontoltan válaszolj tettetés, hízelgés vagy előítélet nélkül.
Bárhová mész, békésen járj, ne fintorogj, és ne tegyél helytelen
mozdulatokat.”[45]
Egyéb oktatási intézmények is voltak, például a lányoknak fenntartott
icspocskalji iskolák, továbbá a kuikakalko nevű hely, ahol éneket és zenét
tanultak az azték ifjak.[46] Sahagún feljegyezte, hogy a felnőtt aztékoknak
anatómiai és fiziológiai ismereteket is tanítottak. Színes ábrák segítségével
ismerhették meg a férfiak az emberi test részeit, azok működését.
Elsajátították a fitoterápia alapjait, megismerkedtek az orvoslással. A
korabeli leírások szerint orvostudományuk nagyon fejlett volt, a – mai
szóval plasztikai sebészetnek nevezhető – ág művelői hihetetlen
eredményeket produkáltak. „... az orrukon ejtett vágásokat és sebeket
minden különösebb sopánkodás nélkül viselték, úgy gyógyították, hogy sóval
elkevert fehér mézzel vonták be a seb felületét, és ha ezután levált az
orrukról egy darab, akkor kipótolták (a hiányt).”[47] E rövid
idézetből is látható, hogy a folyamatosan hadban álló aztékoknak főként
harcban szerzett sérüléseik kezelése miatt volt szükséges tisztában lenni az
alapvető orvosi tudnivalókkal. A csatamezőn megsebesülve ugyanis nemigen
számíthattak más életmentőre, mint saját magukra.
Iskolán kívüli katonai nevelés
Mivel az aztékok életének állandó velejárója volt a háború, fiaik az iskolai
felkészítésen kívül – esetenként és helyenként azzal párhuzamosan –
komoly katonai kiképzést kaptak. A fegyverek használatát, az ellenfél foglyul
ejtését gyakorta valóságos harci helyzetben gyakorolhatták az ifjak. Mielőtt
erre sor került volna, Sahagún leírása szerint a fiúk atyja és rokonai
lakomára hívták a legkiválóbb katonákat és hadvezéreket, s – busás
ajándékokkal (például takarók) ellátva őket – kérték tőlük, hogy
viseljék gondját a csatákban a fiúknak. Kérték, hogy tanítsák meg a
harcművészetekre, a támadásra és a védekezésre. Ha egy család a kamaszkorból
kinőtt fiát rábízta egy tapasztalt harcosra, akkor az a férfi apja helyett
apja lett, „nagyon vigyázott rá, minden szükséges dologra megtanította,
(...) amikor hadba szálltak, nem tévesztette szem elől, megmutatta
neki, hogyan kell elfogni az ellenséget...”[48]
A fiúk és ifjak életkoruk és harci tetteik szerint különböző csoportokat
alkottak, és csoporthoz tartozásukat külsőjükkel – elsősorban
hajviseletükkel, testfestékekkel, illetve ruházatukkal – is kifejezték.
Amikor kicsik voltak, „mozgékonyaknak” nevezték őket, ahogy
nagyobbacskák lettek, levágott hajuk miatt „borotváltfejűek” lettek.
10 éves koruk körül tarkójukon meghagytak egy kis varkocsot, 15 éves koruk
táján pedig már hosszú copfjuk volt. Ebben az időszakban a
kuexpalcsikakpol nevet viselték, ami Sahagún szerint azt fejezte ki,
hogy még semmilyen nemes tettet nem vittek véghez a csatában. Ez a név igen
gúnyosan csengett, minden fiú igyekezett „megszabadulni” tőle, és
halált megvető bátorsággal vitézkedtek a harcokban.[49] Amikor aztán a fiú
– akár többedmagával – életében először foglyot ejtett, nem kellett
tovább viselnie a lófarkat. Hajviseletének változása mindenki számára jelezte,
hogy a tiszteletreméltó harcosok közé lépett át. A jobb vagy bal oldalon, a
fül mellett növesztett, vagy a fület eltakaró haj így a bátorság jelképe lett
az aztékoknál, és ezt az egykori mexikói őslakosok köszöntésükkel is
megerősítették: „Unokánk, füröszd arcoddal a napot és a földet, van már
másik arcod, új arcod, mert bátor voltál, ellenségünket ejtetted
foglyul...”[50]
Azt a fiút, akinek egyedül sikerült foglyot ejtenie élete első csatájában,
telpocstli jaqui tlamani-nak hívták, ami annyit tett, hogy „foglyot
ejtő fiú”. Az ilyen ifjút egyenesen az uralkodói palotába vitték, és ott
igazolást kapott kiemelkedő hőstettéről. Ez az írás feljogosította arra, hogy
testét sárgára fesse, arcát és halántékát is beszínezze, ami nagyon nagy dolog
volt körükben, hiszen a testfestésnek ez a módja csak a nemesi származású
előkelő urak kiváltsága volt. Hajukat teljesen levágták, csodás és pompázatos
tollas fejdíszeket viseltek ettől fogva. A legbátrabb fiúkat az uralkodó
színes szőttesekkel, gyönyőrű takarókkal, drágakövekkel jutalmazta,
ünnepségeken az első sorba ültette, és nekik volt a legnagyobb esélyük arra,
hogy hadvezérek legyenek, illetve olyan férfiúk, akikre más ifjakat bíznak
eljövendő csatákban. A két-három foglyot ejtőkből lettek a telpocskalji
iskolák tanárai, a négy vagy több foglyot szerző férfiakból a kapitányok
(mexikatl vagy tolnaukatl).[51] Nem csupán az elejtett foglyok száma
határozta meg az azték katonák kitüntetését és előmenetelét, hanem azt is
figyelembe vették Sahagún leírásai szerint, hogy honnan származik a harc során
csapdába csalt ellenséges katona. Az Atlixko, Huexototzinko vagy
Tliliuquitepekből való ellenfél foglyul ejtése kiemelkedő érdemeket szerzett
az azték ifjaknak, ha közülük valaki ötöt elfogott, a „vezető sasok”
vagy „jaguár-lovagok” nevű katonai rend tagja lett.[52]
Természetesen – miként a ferences barát művében is olvashatjuk – nem
minden fiú és férfi volt sikeres, bátor, szerencsés és erős katona. Azok
között, akik egy-egy csata után élve visszatértek városukba, mindig sokan
voltak azok, akik nem tudtak foglyot ejteni, gyakran saját szabadságukat is
alig tudták megmenteni. Azoknak a fiúknak, akik több alkalommal is részt
vettek harci cselekményekben, ám nem bizonyultak elég ügyesnek a
fogolyszerzésben, copfjukat lenyírták, fejükre kis korona-szerű szégyenjelet
illesztettek. Akinek a homlokára ez felkerült, annak véget ért a katonáskodás,
a kukoricaföldekre küldték dolgozni, és nem viselhetett díszes ruhákat,
gyapjúköpenyt, csak egyszerű ruhákat, mint általában az azték
parasztemberek.[53]
Összegzés
Bernardino de Sahagún ferences szerzetes mexikói őslakosokról írott művei
páratlan értékkel bíró történeti források, más kútfőkkel összevetve
hitelesíthető információkat tartalmaznak a neveléstörténet vonatkozásában is.
Feljegyzései alapján elmondható, hogy a XV-XVI. századi azték gyermekeket és
ifjakat meglehetősen puritán életvezetés kialakítására ösztönözték, hiszen
nevelésük legfőbb célja az volt, hogy városállamuk jó katonái legyenek.
Felnőtt életük mindennapjait kitöltötte a harc és a fizikai munkákban való
aktív részvétel – hiszen ez volt óriási birodalmuk fenntartásának záloga.
Emiatt ügyeltek kiemelten a fiúk és lányok egészségére, testi fejlődésére. Bár
nevelési-oktatási rendszerüket az oda érkező európai hódítóknak és
hittérítőknek még alkalmuk volt megismerni, birodalmuk pusztulásával
eszményeik is nagyrészt feledésbe merültek. Az azték nevelésügy eredményei
alig épültek be az Európából átplántált közép-amerikai oktatási intézmények
rendszerébe, tudományos értékeikből leginkább csak az orvosi ismeretek
keltették fel az Óvilágból érkezők érdeklődését. Ennek az is oka volt, hogy az
európaiak közül elenyészően kevesen fordultak úgy az amerikai őslakosok felé,
mint Sahagún. Az ő hozzáállása máig példa a tudományok művelői, idegen
kultúrák felfedezői és kutatói számára: ő az aztékok valódi megismerésére
törekedett, maximálisan tisztelte bennük a Másik embert, megtanulta nyelvüket
és kommunikációs formáikat, csodálta értékeiket és megpróbált segíteni abban,
hogy civilizációjuk elemeit átmenekítsék a konkviszta vérzivataros időszakán
túli jövendőbe.
1529-ben elhagyta szülőföldjét, és 12 rendtársával együtt hittérítő szándékkal
Új-Spanyolországba utazott, ahonnan aztán – élete hátralévő 60 évében
– sohasem tért vissza.
Az ifjak naponta vettek részt különböző testgyakorlatokon, és gyakran
szerepeltek sportversenyeken. Tanultak magas- és távolugrást, rövid- és hosszú
távú futószámokban edzettek, birkóztak, úsztak, súlyokat emeltek.