125 ÉVES A PERKÁTAI ÓVODA
(2003. október 6-10.)


Tisztelt Ünneplők, Kedves Egybegyűltek!
      Szeretném Önöket szívből köszönteni abból az alkalomból, hogy távolról vagy közelről eljöttek ide, Perkátára, hogy emlékezzenek egy régen alapított óvodára, és hogy felidézzék ennek az intézménynek 125 évnyi gyönyörű történetét.

      Gondoltak-e arra, amikor lélekben készültek erre az ünnepre, hogy mit is jelent ez a néhány kivételes pillanat, ez a pár gyorsan tovareppenő, érdekes rendezvényeket kínáló nap? Arra, hogy miért fontos számunkra az, hogy néha megálljunk a száguldó időben és emlékezzünk elődeinkre. Rövid köszöntőmben a saját, ezzel kapcsolatosan született gondolataimat szeretném megosztani Önökkel.

      Az ember különleges lény. Képes megőrízni és szívében hordozni a történelmét. Egy Toynbee nevű filozófus szerint az ember Janus arcú lény, egyszerre előre és hátra tekint az időben, tudatában van saját múltjának és történelmét segítségül hívva tervezi jövőjét. Mindez nem csupán az egyes emberekre, hanem emberi közösségekre, egész népekre is igaz. Amikor tehát ez a kis közösség községe múltjára, egykori Irgalmas rendi nővérek által alapított óvodájára emlékezik, tulajdonképpen a jövőről szőtt álmait fényesíti. Mert csakis azok lehetnek alkotó, kreatív emberek a jövőben, akik megbecsülik elődeik munkálkodását. Azok, akik képesek átérezni és megérteni mások erőfeszítéseit, akik tudják, hogy saját életük és boldogságuk mások munkáján is múlik.

      Ez az ünnep azonban még másról is szól. Emléket állít az egykori nevelőknek és tiszteletet fejez ki a nevelés jelenlegi és jövőbeni szakemberei iránt. A nevelés, a kultúra áthagyományozása ugyanis az egyik legfontosabb tartópillér a világban, melyen emberek és egész népek sorsa nyugszik. A 19. században, amikor ez a legelső perkátai óvoda létrejött, egész Európában lázasan dolgoztak a politikusok és pedagógusok az oktatási rendszer kiépítésén, hiszen hittek ezen gondolat igazában. Brunszvik Teréz grófnő, az első magyarországi óvoda megszervezője, akit Széchenyi Istvánnal, a legnagyobb magyarral párhuzamba állítva „a legnagyobb magyar honleánynak” neveztek kortársai, pontosan tudta, hogy a világ erkölcsi felemelkedésének záloga a kisgyerekek nevelése. Korát messze megelőzve tudta és hirdette, hogy a gyermekkori nevelés alapvetően meghatározza az ember felnőttkori sajátosságait. „A gyermekkor a felnőttkor atyja” – fogalmazta meg Freud a 20. században ugyanezt a gondolatot, és idézhetünk ezzel kapcsolatosan egy ősrégi, buddhista mondást is: „Add nekem gyermekedet élete első hét évében, és utána örökre az enyém marad.”

      Ezen a szép ünnepen szólnunk kell arról is, mit üzentek számunkra a 19. század keresztény pedagógiai gondolkodói, a perkátaihoz hasonló óvodák és iskolák létrehozói, pedagógusai. Abban a korszakban, amikor az újabb és újabb természettudományos eredmények kikezdték a korábban évezredeken át szilárd transzcendens világképet, amikor a technikai haladás, az anyagi gyarapodás kezdett felülkerekedni az örök erkölcsi értékeken, fontos volt azok szava, akik a lelki tökéletesedés és más emberek segítése mellett szálltak síkra. Magyarország egyik legkiemelkedőbb kultuszminisztere, báró Eötvös József úgy fogalmazott egy korabeli munkájában, hogy a világban nem a tudomány, hanem a szeretet művel csodákat. Azok az óvónők és dajkák, akik akkor és azóta kisgyerekekkel foglalkoznak, pontosan értik ennek a mondatnak a jelentőségét. Hiszen legyenek bármilyenek is egy adott történelmi korszakban az oktatáspolitikai irányelvek és dokumentumok, az az óvőnő, aki megsimogatja a gondjaira bízott kisgyermek fejét, a szeretet erejével nevel!

      Ezen a megemlékezésen gondolnunk kell tehát a szeretet hatalmára is, és természetesen szólnunk kell azokról, akik az óvodákat betöltik nevetésükkel és játékosságukkal: a gyermekekről. Amióta ember él a földön, mindig is a gyermekek jelentették az élet folytatásának, a világ megújításának zálogát. Bennük születik meg újra és újra a jövő, ők teszik halhatatlanná fajunkat az Univerzumban. Minden, amit számukra nyújtunk, lenyomatot hagy a világban, és minden, amiben hiányt szenvednek, átokként száll vissza a fejünkre. Éppen ezért kötelességünk mindent megadni zavartalan fejlődésükhöz a családban, az óvodában és az egész társadalomban. A kisgyerekek gyengék, gyámoltalanok, rászorulnak a felnőttek támogatására, ezért kötelességünk őket támogatni. Minden felnőttnek gondolnia kell arra, hogy tudását és gondolatait a nála fiatalabbak fogják egykor továbbvinni. A szülők ezért sokkal tartoznak gyermekeiknek, a pedagógusoknak pedig mindig tudniuk kell, hogy növendékeikből kerülnek ki a majdani mesterek. Valaha, még a spanyol hódítók megérkezése előtt Mexikóban az azték nép, melynek sorait szüntelenül véres háborúk tizedelték, annyira tisztelte gyermekeit, hogy az utcán az idősek előre köszöntek a kicsiknek. „Ritka madártoll, csodálatos ékkő köszöntelek, legyél jó harcos, legyél népünk megmentője és éltetője...!” – szóltak csodálatos szavakkal a gyerekekhez. Mert tudták, hogy nem lehet sohasem olyan nehéz helyzetben egy nép, hogy ne értékelje az új emberi életet, hogy ne tisztelje a gyermeket. És tudták, tudják ezt azok a magyarok (szülők, apácák, óvónők és tanárok), akik történelmünk zivataros időszakaiban is, minden nehézség ellenére gyermekeket neveltek. A 19. századi francia romantika kiemelkedő alakja, Victor Hugo egy versében így fogalmazott ezzel kapcsolatosan:

„Vigyázzatok a kis életekre; Nagyok ők, hisz bennük él az Isten. A gyerek, mielőtt megszületne, Aprócska fény kéklő fellegekben. Isten küldi őket bőkezűen, Úgy jönnek, mint az ő ajándéka: Bölcsessége van nevetésükben, Csókjaikban él megbocsájtása. Édes kis fényük megérint minket, S vigyázz, a boldogsághoz joguk van. Sír a menyország, hogyha éheznek, S reng az ég is, ha fáznak magukban...”