A nőtörténeti kutatások a klasszikus történetírásban szinte egyáltalán nem
jelentek meg. Ezt a hagyományt örökölte a 20. század is, és e század második
felére esik, hogy a nő elfoglalta helyét a történeti kutatások
programjában.[1] Ez több okkal is
magyarázható. Egyik fontos mozgatórugó az volt, hogy az 1960-as évektől
tapasztalható a társadalomtudományi kutatások előtérbe kerülése. A feminista
irányzatok is nyilvánvalóan hatást gyakoroltak a történeti kutatásokra. Nem
elhanyagolható az a tény sem, hogy a történészek között az utóbbi
évtizedekben minden korábbinál jelentősebb arányban jelentek meg a nők,
akik világszerte vallották, hogy a nő- és gyerekkortörténet kutatása nélkül
nem lehet teljes múltunk feltárása.
A volt szocialista országokban a nőtörténet kutatása szintén az 1960-as évek
végétől lendült fel, és voltak kiemelt területei, az uralkodó ideológiának
megfelelően. Természetszerűleg nagy figyelmet fordítottak a kutatók a
nőmozgalmak történetének feltárására, főként akkor, ha a szocialista éra
előkészítőjét ismerték fel egy-egy nőszervezetben vagy női aktivistában. A
női munka históriájának alakulása is az érdeklődés homlokterében állott,
és a történészeknél is jelentősebb munkát végeztek e feltárások kapcsán a
közgazdászok és szociológusok, akik statisztikai adatokkal alátámasztott
kutatásokban mutatták be a női munkavégzés elmúlt században való alakulását.
A nők politikai és magánjogi helyzetének tárgyalása is fontos területe volt
a történeti kutatásoknak, szintén nem csak történészeket, hanem jogászokat
és politológusokat lehet a kutatók között kiemelni. A nők művelődési jogainak
vizsgálata e kérdéskörön belül Magyarországon is mindvégig az érdeklődés
fókuszában állott az elmúlt évtizedekben.
A nőtörténeti vizsgálódások számos más terület feltárásával egészíthetők és
egészítendők ki, melyek jórészt kimaradtak (nem csupán a szocialista
történetírás korszakában) az eddigi kutatásokból. Elsősorban és mindenekelőtt
a magánszféra vizsgálatát szükséges hangsúlyozni, hiszen igencsak
keveset tudunk valamennyi korszak hétköznapjairól, a férfiak és nők, idősek
és fiatalok, kisebbségben élő és többséget alkotó népcsoportok kapcsolatairól,
magánszférájáról, a „nagypolitikához” való viszonyulásáról, stb.
Ahhoz, hogy a nők történetét a lehető legteljesebb módon feltárjuk, szükség
van a családtörténet, a divat-, a mentalitás-, a nevelés-, a sport-, az
intézmény-, a vallás-, a politika-, a filozófia-, a vallás- és
művészettörténet eredményeinek tanulmányozására és beemelésére is, illetve
ezen és más tudományágak (pl. a statisztika és a demográfia) módszereinek
felhasználására. A nőtörténeti kutatások tehát a történettudomány egyik
sajátos területét alkotják, és olyan inter- és multidiszciplináris
megközelítést igényelnek a kutatóktól, ami eddig nem volt jellemző az
effajta vizsgálódásokra. Azt azonban le kell szögezni, hogy voltaképpen nem
beszélhetünk nőtörténetről önmagában, hiszen az emberiség teljes eddigi
története során nők és férfiak együttesen alkották bolygónk lakosságát, így
a múlt feltárása is csak a két nem történetének együttes kutatásával
vihető véghez.
Jelen előadás, melyben az 1950-es évek első felének magyarországi
nőtörténetéről szándékozom néhány megállapítást tenni – jelezve, hogy
a témát illetően számos kutatás szükségeltetik még, és ezen írás csak néhány
következtetés levonására vállalkozhat –, ezen új törekvés jegyében
íródott. A politikai törekvések, párt- és szakszervezeti célkitűzések
vizsgálata mellett megpróbáltam betekintést nyerni nevezett időszak
nőnevelési és női jogokkal kapcsolatos sajátosságaiba; a közélet színterei
mellett igyekeztem nyomon követni a magánszféra jellemzőit, a férfi-női
illetve anya-gyermek kapcsolatok jellemzőit, kitértem a női divat, a női
munka és háztartásvezetés kutatására is.
Forrásaimat így megpróbáltam a lehető legszélesebb palettáról válogatni:
áttekintettem korabeli törvényeket és rendeleteket, pártpolitikai
dokumentumokat, sajtótermékeket (Nők Lapja, Szabad Nép, Ez a Divat) és
szépirodalmi művek részleteit, valamint korabeli fotókat. (Kutatásaimba
ezidáig csak kevéssé építettem be a szóbeli adatközlők információit,
visszaemlékezéseit, de szeretném kiemelni, hogy fontos kutatási feladatnak
tekintem az efféle vizsgálódásokat, hiszen napjainkban elérhetőek és
megszólaltathatóak még szép számmal az akkori korszakban élt személyek.)
A nőtörténeti kutatások során is figyelembe kell venni azokat a nehézségeket,
amelyek közelmúltunk történetének feltárása során jelentkeznek. Glatz Ferenc
egy, az ú.n. Kádár-korszak kutatásával foglalkozó tanulmányában például
kifejtette, hogy az 1945 utáni korszak tudományos kutatása kívánatos.
Tényszerűnek kell lennie a vizsgálódásnak, és a korszak értékelése kapcsán
a kutatásnak meg kell jelenítenie a korabeli
realitásokat.[2] Kerülendő szerinte
az, hogy a divatos „anti-korszak sematizmusa” befolyásolja a
kutatásokat. (Ugyanez jellemző volt az 1945-89 közötti időszakban a Horthy
korszak kutatását és megítélését illetően is.)
II. A vizsgált korszakról
Az 1950-es évek első felének történeti vizsgálata nem terjedhet ki csupán
Magyarországra. 1945, de főként 1948 után kiemelt fontossággal bíró a térség
egészének története illetve a szocialista és a kapitalista tábor bonyolult
kapcsolatrendszerének feltárása. Glatz Ferenc szerint – mivel a magyar
történelem 1948 után szerves része volt a szovjet államrendszernek – e
mozgástéren belül kell elvégezni a
kutatásokat.[3] 1953 és 1989 között a
magyarországi belpolitika egyik legfőbb sajátossága volt az, hogy a
„politikai inga” a reform és a visszahúzás erői között mozgott. A
politikai rendszer működésének megítélésével kapcsolatosan ezen időszak
esetében is az a legfontosabb mérce, hogy mennyit tett meg az állampolgárok
anyagi-szellemi gyarapodásáért, hogy miféle lehetőségeket biztosított az
egyszer megélhető élethez.[4]
A korszak nőtörténetének alakulását is nagyban befolyásolta a nemzetközi
erőviszonyok alakulása, a tervgazdálkodás bevezetése, a szovjet modell
követése vagy az arra való törekvés, a külföldi és magyarországi
munkásmozgalmi irányzatok lépései illetve az MDP politikájának mozgásai.
Az 1945-1956 közötti időszakot jellemezve, egy, a nőmozgalmakról szóló
könyvében Bassa Endre az alábbiakat írta:
„A nagy tettek, a lázas nagyot akarás, az irreális tervkovácsolás és a
tragikus tévedések” időszaka volt.[5]
E tények alapvetően meghatározták a nőpolitika, a nőkép illetve a nők életének
alakulását is:
– A szocialista iparosítás;
– az egypártrendszer bevezetése;
– a társadalomban tapasztalható, jórészt mesterségesen „gerjesztett” és
levezényelt mobilitás, tömegek „helycseréje” a társadalomszerkezeten belül;
– a terv- és munkaerőgazdálkodás;
– az „éberség” meghirdetése;
– a békeharc
és számos egyéb tényező hozzájárult ahhoz, hogy a nők helyzete és
megítélése a nevezett időszakban gyökeresen megváltozott. A női munka, a női
művelődés, a gyermekvállalás és sok más terület komplex vizsgálata
világíthatja csak meg pontosabban ezen változások mikéntjét, folyamatát és
jellegzetességeit.
III. Nőmozgalmak az 1940-es évek második felében
1944-45 fordulóján, a háborús megpróbáltatásokból fokozatosan kilábaló
Magyarországon jelentős szerep hárult a nőkre az újjáépítésben. 1944 végén
Szegeden megalakult az Antifasiszta Dolgozó Nők Szövetsége, 1945 januárjában
pedig létrejött a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének országos szervezete.
A szervezet hangsúlyozottan politikailag elkötelezett volt: a demokratizálódás
és az antifasiszta harc jelentették a két fő célkitűzésüket. Az MNDSZ elnöke
Tildy Zoltánné volt. A szervezet eleinte főként gyermekvédelemmel,
hadifoglyokkal, egészségüggyel és a szegények problémáival foglalkozott, majd
a nagypolitikával is.
1945-ben megvalósult a korábban csak követelésekben, elvi síkon élő törekvés:
mintegy 3 millió nő nyerte el a választójogot (1939-ben kb. 220ezren voltak
az eme joggal rendelkező nők).[6] Szintén
1945-ös vívmány volt a pályák megnyitása a nők előtt, és az 1946-ban született
törvénnyel – a hittudományi karok kivételével – valamennyi egyetem
és főiskola kitárta kapuit a nők előtt. Ez azonban akkor csupán elvi lehetőség
volt, a nők felsőfokú tanulmányait érintő nagyarányú változásokhoz évtizedekre
volt szükség.[7] (1949-ben a nők
végzettségüket tekintve csupán 0,4%-ban voltak felsőfokú végzettségűek, és
82,8%-uk 8 osztálynál kevesebbet végzett. A férfiaknál ugyanezen adatok: 2,3%
illetve 81,2%.)[8]
1946-ban ugyan az SZDP és a Kommunista Párt megállapodott abban, hogy tagjaik
szakszervezeti keretek között nőbizottságokat alakítanak az üzemekben, ez
azonban nem jelentette még a nőmozgalom radikális balra tolódását. 1947-ig
66 különféle nőszervezet és női egyesület működött legálisan Magyarországon,
helyet és keretet biztosítva a nők érdekérvényesítésének és különböző
cselekvéseinek a jótékonykodástól a politizálásig. A nemzetközi helyzet
alakulása, az 1947-es párizsi békeszerződésben kimondott, hazánkban is
prolongált szovjet jelenlét, a szovjet-típusú államberendezkedés és az
egypártrendszer (1948, MDP) kialakítása, a tervgazdálkodás bevezetése azonban
megpecsételte ezen nőszervezetek sorsát, és befolyásolta, alakította az MNDSZ
törekvéseit csakúgy, mint a nők mindennapi élettevékenységeinek alakulását. Az
MNDSZ 1948-ra mintegy 700ezer tagot számlált, és fokozatosan, az ötvenes évek
elejére kommunista vezetésű szervezetté vált, mintegy az MDP melletti
„női pártként” funkcionált.[9]
Az 1949-es alkotmányban kimondták, hogy „a nők a férfiakkal egyenlő
jogokat élveznek”. (Az 1972-es alkotmánymódosításban ugyanez így
hangzik: „a nők és férfiak egyenlő jogokat élveznek”.)
IV. Nők a munkaerőpiacon az 1940-es 50-es évek fordulóján
Az 1940-es évek végén, a fenti történések következtében hangsúlyossá vált a
termelőmunka dicsérete, ami a nők tömeges munkába állítását is magában
foglalta. Ehhez szükséges volt a (női) szakképzettség biztosítása, az anyákról
és a gyermeknevelésről való állami gondoskodási rendszer bővítése, a nők (és
férfiak) nagy teljesítményekre sarkallása. Az 1950-es évek elején egy
technikailag gyengén fejlett országban, ahol hatalmas ipari üzemek létesültek
és megindult a termelőszövetkezeti gazdálkodás, a nők tömegeit irányították
sokszor válogatás nélkül mindenféle fizikai munkára, kiterjesztve gyakran
éjszakai műszakjaikat is.[10] Az
erőltetett iparosítás és a társadalmi szerkezetváltás, valamint a
tervgazdálkodás zavarai következtében egyre nagyobb csoportokra volt jellemző
az életforma-váltás, ami életszínvonal-csökkenéssel, állandósuló áruhiánnyal
és fokozódó ellátási zavarokkal járt együtt, és ezen csak keveset enyhített
a beszolgáltatási rendszer, a kulákosítás és a kitelepítések, illetve a
békekölcsön-jegyzés.
A nők életét illető legnagyobb változás volt a hétköznapok szintjén fokozott
munkába állításuk. A nők munkaerőpiaci megjelenése Magyarországon a 19. század
második felében kezdődött meg nagyobb méretekben, és arányuk a két
világháború között 29% körül volt. Ipari foglalkoztatottságuk hátterében
– ami emelkedő tendenciát mutatott már 1945 előtt is – elsősorban a
férfi munkaerő pótlása, a betanított munka térhódítása, illetve a munkaigényes
könnyűipari ágazatok (textil, élelmiszer) előtérbe kerülése
állt.[11] A 2. világháború után hazánk
történelmi öröksége is a fejletlen és korszerűtlen szerkezetű ipar volt
– hasonlóan a többi szocialista országhoz. Az ipari (azon belül is a
nehézipari) fejlesztés tőkehiány és korszerű technika hiánya miatt extenzív
típusú gazdasági fejlesztést eredményezett, azaz nagytömegű szakképzetlen
munkaerő alkalmazását, és ez vezetett a nők tömeges foglalkoztatásához. A
direkt módon megvalósuló, tervutasításos gazdaságirányítási rendszer
intézményi-szervezeti kereteinek kiépítése is tömeges munkalehetőségeket
teremtett, és az így szükségessé vált ügyviteli alkalmazottak zöme is nő volt.
Koncz Katalin szerint a női munkaerő fokozott bevonásának lényeges oka volt
továbbá az alacsony bérszínvonal. A családok megélhetéséhez nem volt elegendő
egy aktív kereső. Ugyanakkor a nők beáramlása a munkaerőpiacra tartósan
alacsony szinten konzerválta a béreket, ördögi kör volt tehát ez a
javából.[12] 1950-64 között az ipari
termelés növekedésének mintegy 3/4-ét 6ezer új üzem adta, és 1950-75 között
a hazánkban foglalkoztatott nők aránya háromszorosára nőtt a munkavállalók
között.[13] Az MDP II. kongresszusán,
1951-ben az MNDSZ akkori főtitkára, Vass Istvánné az alábbiakat mondta:
„A magyar nők is megcáfolták a női munkát korlátozni kívánó, maradi és
fejlődésünket gátló álláspontot, és többek között mint esztergályosok,
lakatosok, olvasztárok, kőművesek, bányamunkások, traktorosok végzik
áldozatkész munkájukat.”[14]
A dolgozó nő képe mint követendő modell a vizsgált korszakban mindvégig
nagy gondossággal került megjelenítésre a sajtóban és propaganda-anyagokban
is. A teljesség igénye nélkül szeretnék kiemelni néhány, a kor
pártpolitikájának szellemében íródott, a hétköznapi életből vett példát.
A Nők Lapja című, a korszak nőtörténetének vizsgálata szempontjából
kiemelkedő jelentőséggel bíró sajtótermék az 50-es évek elején rendszeresen
közzétette a „Becsületkönyv” című rovatban olyan asszonyok
teljesítményét, akik kiemelkedtek „jó munkájukkal és hazájuk iránti
kötelességük maradéktalan
teljesítésével”.[15] Névvel,
lakóhelyük megjelölésével és – gyakran – fotójukkal jelentek meg
azok a lányok és asszonyok a lap eme rovatában, akik esztergályosként,
traktorosként, tszcs-brigádvezetőként, Közért-alkalmazottként,
úttörő-vezetőként, MNDSZ aktivistaként „túlteljesítették a tervet”,
vagyis felülmúlták az előírt teljesítményt a gyárban, élen jártak a
beszolgáltatásban vagy a baromfi-ültetésben, beszervezték háztömbjük vagy
üzemrészük női tagjait a „mozgalomba”. 1951-52-ben a Nők Lapját is
áthatotta a „hurrá-optimizmus”, Sztálin dicsőítése és a
sztahanovista mozgalom hirdetése. Főként a nagy ünnepek (április 4,
november 7) előtt, de a mindennapok dimenziójában is szokássá vált a
lapban a különböző társadalmi rétegekből és földrajzi helyszínekről
kiragadott női példák, életutak és vállalások bemutatása. A főváros-vidék,
fiatal-idős, munkás-paraszt-értelmiségi, az egyéni gazdálkodó-szövetkezeti és
gyári munkás nő megjelenítésének „egészséges arányára” kínosan
ügyeltek a lap készítői. A pártpolitika célkitűzéseinek megfelelően a női
portrék azt sugallták: minden nő, bármilyen társadalmi helyzetben és
helyszínen van is, sokat tehet az ország érdekében. Külön színfoltként
jelentek meg a férfias női munkát bemutató írások és képek: női ácsok,
kombájnosok, szerszámgyalusok, traktorosok és rendőrök mosolyognak a
korabeli fotókról. Egy 1952-es rigmus szerint a nőknek e nehéz fizikai
munkák nem jelentenek problémát, hiszen:
„Kemény élet – mégis: hogy szegné a kedvét?
Szabad asszony: hirdeti a népe győzedelmét!”[16]
Gyakran jelentek meg tudósítások „szovjet” nőkről, akiknek a
személyében követendő modellt állítottak a magyar nők elé. Egy, a lapban
megjelent tudósítás szerint a szovjet családok még esténként is a Sztálin
Fémüzemről beszélgetnek... Az 1953-as lapszámokban is tovább folytatódott a
csikós- és bányászlányok szerepeltetése, valamint a szocialista munkaverseny
újabb és újabb felhívásai: „Ültess több baromfit!”, „Kinek lesz
előbb zöldfőzeléke?” és hasonlók. A Nagy Imre által ebben az évben
bejelentett új gazdaságpolitikának azonban hamar látszottak a hatásai a női
munkaerő felhasználása, illetve az életminőség változása tekintetében is. A
Nők Lapja címlapképei között ettől az évtől kezdve arányosan kaptak helyet az
élet más és más dimenzióit megjelenítő nők. A munkás- és parasztasszony
alakja ugyan nem tűnt el az újságból, de a gyermekét gondozó, színjátszás
közben ábrázolt, népviseletben parádézó, illetve vidáman sportoló nők is
felsorakoztak. Érdekes, és a korábbiakban csak alig tapasztalható momentum
volt az, hogy a lap felvállalta különböző foglalkozási ágak és társadalmi
rétegek nőmunkásainak együttes szerepeltetését, mint például bányásznő és
parasztnő. Az „internacionalizmus” jegyében a lapban egyre nagyobb
számban jelentek meg más szocialista országok nőalakjai: orosz balerina,
lengyel hímzőnő, szlovák gimnazistalány stb. Ennek a rövid, Nagy Imre nevével
fémjelezhető korszaknak a nőképe, női ideálja sokkallta színesebb, élethez
közelebb állóbb volt, mint az 1948-53-as időszaké.
A nők életét érintő változásokról így írt a lap hasábjain 1954-ben Örvös
Lajos:
„Csak kilenc esztendő telt azóta, hogy szabad vagy,
még változol, mint a gyermek, új fényénél a napnak,
de amit sugároz már szemed e pillanatban,
az nem múló tekintet, az visszavonhatatlan.”[17]
1955-56-ban a lapban jól érzékelhetően megnőtt az értelmiségi nők
„becsülete”, ami tükrözte az országon belüli változásokat is. A női
iskolázottság szintjének és minőségének emelése, a tudományos kutatómunkát
folytató nő alakjának a kiemelése egyértelműen felzárkózott a munkás és
parasztasszonyok ábrázolása mellé.
V. Anyaság és gyermeknevelés
A női foglalkoztatottság fentiekben jelzett óriási mértékű kiterjesztése nem
lett volna lehetséges az 1950-es évek Magyarországán akkor, ha nem sikerült
volna társadalmi szinten átvállalni a háztartási-gyereknevelési munkák egy
részét, ha nem sikerült volna megosztani a családon belüli terheket, illetve
emelni az iskolázottság, a szakképzettség
mértékét.[18] E dolgok tekintetében
ugyan kétségkívül számos törekvés és vívmány ragadható meg a korabeli
jelenségeket, törvénykezést, anya-és nővédelmet, illetve nőpolitikát
áttekintve, ám ki kell emelni azt a tényt is, hogy a nők kénytelenek
voltak – és gyakran még a mai nap is azok – elviselni az ú.n.
2. gazdaság minden tehertételét, és ezen csak kevéssé változtattak a
bölcsődék, óvodák, napközi otthonok, a készételek, készruhák és a háztartási
gépek.
1945 után, amikor a nők is nagyobb számban megjelentek a politikai élet
színterein, egyre több szó esett anya- és gyermekvédelemről. A Nemzetgyűlés
1946. február 13-i ülésén nagy figyelemmel és viharos tapsokkal kísérték
Hajdú Ernőné, szociáldemokrata képviselő interpellációját az akkori honatyák.
A képviselőasszony rámutatott ugyanis arra, hogy az ország újjáépítésének és
gazdasági fejlődésének egyik alappillére az anya- és gyermekvédelem.
„Az anyaságot általában romantikus költői dolognak tekintik, de hogy
anyának, dolgozó anyának lenni mit jelent, azt csak az tudja, aki elnehezülő
tettel és sajgó háttal dolgozik a földeken vagy a gépek előtt, tekintet
nélkül arra, hogy varrógép, írógép vagy ipari munkagép-e az.”
„Tisztelt Nemzetgyűlés! Leszegezni kívánom, hogy az anyaság nem
magánügy, hanem a társadalomnak tett szolgálat... (a múltban) a sokgyermekes
anyákat medáliákkal tüntették ki, mint a tenyészállatokat. Mi nem óhajtunk
ilyen kitüntetésben részesülni, hanem azt kívánjuk hogy a társadalom érezze:
kutya kötelessége, hogy segítsen a sok gyermek felnevelésében.”
– mondta.
Nem volt tehát előzmények nélkül való az a jelenség, hogy az 1950-es években
az anyaság, a gyermeknevelés méltatása központi helyre került a
(párt)politikában. A propaganda-anyagok, a törvények és rendeletek, valamint
a sajtótermékek egyaránt a gyermekvállalás buzdítását hordozták. Nem tűnt el
azonban, sőt új, differenciált formában élt tovább az „Anyasági
Érdemrend” és „Érdemérem” és a sokgyermekes anyák jutalmazása.
[Az Érdemrend I. fokozatát pl. a 11 v. ennél több gyermeket nevelő anyák
kaphatták az 1951: 9. sz. törv. erejű rendelet
szerint.][19] Az 1953-ban kiadott
Munka Törvénykönyve 9. fejezete foglalkozott a dolgozó nők és a fiatalkorúak
védelmével. Ebben szó esett a terhes nők egészségvédelméről is (94. §). A
szülési szabadság ekkor 12 hét volt és szülés előtt és után két részletben
kellett kiadni, vagy szülés után egyszerre kivenni. Fizetett szoptatási időt
is előírt a jogi szöveg, 9 hónapon át.[20]
Ugyancsak 1953-ban született minisztertanácsi határozat az anya- és
gyermekvédelem továbbfejlesztéséről (1004:1953. sz. határozat). Eszerint
„... a legfőbb érték az ember, (ez) egész népünk közös ügyévé teszi a
házasság, a család, az anyaság és a gyermek fokozott
védelmét.”[21]
Ebben a határozatban rendelkeztek a terhes anyák védelmének fokozásáról
(védőnői, falusi szakorvosi hálózat bővítése stb.), az ingyenes
csecsemőkelengyéről, amelyet 1953. március 1-től 400 Ft. értékben megkapott
minden olyan anya, aki részt vett a 3 előírt orvosi vizsgálaton. (A kelengye
pelenkából és ruházati cikkekből állt.) A minisztertanács határozott a TB
juttatásokról (terhességi- és gyermekágyi segély valamint anyasági segély)
és döntött a családi pótlék összegéről.
Ezzel az anya- és gyermekvédelmi programmal szorosan egybekapcsolódott a
bölcsődék és csecsemőotthonok fejlesztése (1954-ig duplájára kellett emelni
a férőhelyek számát), valamint a gondozás minőségének javítása. A határozat
szerint bölcsődei és óvodai férőhelyeket főleg „a jelentős új ipari
településeken kell létesíteni. Az új háztömbök tervei a tömb lakói
gyermekeinek részére szükséges bölcsőde és óvoda tervét is
tartalmazzák.”[22]
Kimondták a terhes női otthonok létesítését, az egyedülálló anyák ellátására.
Budapesten 70, Sztálinvárosban és Miskolcon 100-100 férőhelyes intézményt
kellett felállítani.
Az 1953-ban kelt 8. sz. minisztertanácsi rendelet intézkedett a gyermektelenek
adójáról. Ezt azoknak az önálló keresettel vagy jövedelemmel rendelkező
férfiaknak és nőknek kellett fizetniük, akik 20. életévüket betöltötték, és
nem volt saját vagy örökbefogadott gyermekük. (Férfiak 50, nők 45 éves korukig
voltak fizetéskötelezettek, az adóalap 4%-a erejéig; a háztartási
alkalmazottak pedig havi 15 Ft-ot
fizettek.)[23]
E törvényeket és rendeleteket az országos lapokban részletesen ismertették.
Mellettük közöltek olyan „olvasói leveleket”, amelyek méltatták
ezeket az intézkedéseket, és az 1945 előtti évtizedekkel állították szembe
az 50-es éveket: a nyomorúsággal a jólétet. A Nők Lapja oldalai benépesültek
nevető kisgyerekek és boldog édesanyák képeivel. A szocialista országokban
megélhető „napsugaras gyermekkor” képét a kapitalista országok
gyermekeinek sorsával is összevetették. „Míg a tőkés országokban és a
gyarmatokon éhezés, tudatlanság, nyomor és betegség a dolgozók gyermekeinek
sorsa, addig a Szovjetunióban és a népi demokráciákban jólétben, vidáman
élnek a kicsinyek” – írta 1952-ben a Nők
Lapja.[24]
Az MNDSZ 1952-ben megtartott III. kongresszusán az anyák, a nők feladatává
tették a „békeharcot”, a gyermeknevelés ügyét is ezzel
kapcsolták össze. Egy, a lapból való képaláírás szerint a „nő nem azért
neveli kicsi fiát, hogy az imperialisták gyalázatos háborújának legyen
áldozata – gyermeke békés, boldog jövőjéért akar
küzdeni...”[25]
Az anyaság, gyermeknevelés dicsőítését több korabeli „költeménnyel”
is bizonyíthatjuk.
VI. Házimunka, háztartás
A munkavállaló és gyermekeket világra hozó nő eszménye mellett a házimunkát
leleményesen végző és ízlésesen, divatosan öltözködő nő képe is hozzátartozott
a korabeli „ideális nő” leírásához. Vitathatatlan tény, hogy számos
intézmény és késztermék próbálta ellensúlyozni a jelentősen lecsökkent,
házimunkákra fordítható időt. Az üzemi étkezők, a háztartási gépek és a
készruhák azonban csak kevéssé tudták tehermentesíteni a – sokszor nehéz
fizikai munkát végző – dolgozó nőket, éppen azért a női lapok megteltek
a takarékosságot és ésszerű munkaszervezést méltató cikkekkel.
A Nők Lapja „Okos Kata levelesládája” című rovata helyet adott a
nők apró-cseprő panaszait taglaló leveleknek, és megoldási javaslatokat is
kínált a problémákra. A legtöbb gondot a rossz minőségű közétkeztetés és a
bolti visszaélések okozták. Az üzemi kosztról szóló alábbi leírás 1952-ből
való: „tökfőzelék gemkapoccsal, rántottleves fadarabokkal, csirkecsontok
a mákostésztában”.[26] Néhány
kiragadott példa a panaszáradatból: nem elég illatos a szappan, nem lehet
üvegbilit kapni, túl vastag zsírpapírba mérik a drága zsírt, lisztet szórnak
a bolti mérlegre stb.
A Nők Lapja számtalanszor közölt Közért reklámokat, gyorsan elkészíthető
recepteket és heti étrend-összeállításokat, és rendszeresen javasolta a
heti és napi munkaterv elkészítését a háztartási munkákat illetően. Teljesen
egyértelmű ezekből az írásokból, hogy nem volt szokásos vagy általános a
családtagok közötti munkamegosztás, legfeljebb a „gyerekek bevonása”
kapcsán. Egy 1953-as cikk szerint, mely „Jut idő mindenre” címmel
jelent meg, a nő „keljen fel, mielőtt a család felkel”. A
családtagok „feladata” az írás szerint csak az, hogy mosdás után
üljenek reggelihez, és amikor mindenki jóllakott, a nő elmosogat, felmossa a
konyhát, beágyaz, kiszellőztet, port töröl – és így délután örömmel
jöhet haza munkahelyéről a tiszta lakásba, és „csak” főznie
kell.[27] Számos korabeli forrásból
tehát egyértelműen kiolvasható, hogy az 1945 utáni társadalmi-gazdasági
változások ellenére, a nők tömeges munkavállalását követően sem tűnt el
egyáltalán a hagyományos nőideál. A nőktől tehát egyrészt a férfiakkal
hasonló munkavállalást vártak el, másrészt viszont továbbra is elvárták
tőlük a gyermekszülést, a háztartás vezetését, a szakképzettség vagy diploma
megszerzését és ráadásul azt is, hogy legyenek mindig csinosak és ápoltak,
békeharcosok és sztahanovisták. S ugyan a mind nagyobb számban jelenlevő
háztartási gépek segítették volna a nők munkáját, az MNDSZ 1954-es felhívása
szerint a villanyárammal való takarékoskodás miatt reggel fél 7-től fél 9-ig
és este 5-től 10-ig nem volt szabad villamos háztartási gépeket
működtetni.[28] (Ez volt az a két
napszak, amikor a nők házi munkákkal foglalkozhattak!)
VII. A nők képzése
Az 1868-as népoktatási törvényben – mely az intézményesült leánynevelés
kapcsán is sarkalatos pontja a magyar oktatástörténetnek – egységes 6
osztályos kötelező képzést írtak elő minden 6 és 12 éves kor közötti
gyermeknek, nemétől függetlenül. Középiskolák tekintetében azonban egészen
1948-ig többé-kevésbé lényegesen eltértek egymástól a különböző típusú és
fenntartású fiú- és leányiskolák.[29]
Mészáros István írja, hogy már a 19. század második felében megjelent új
nevelési ideálként „az önálló, saját szellemi munkájából élő nő
típusa”.[30] Az általános és
„praktikus” ismeretek elsajátítása mellett tehát a
leány-középiskolákban különböző foglalkozásokra való előkészítés is folyt
már a 19. század közepétől. A 20. század húszas éveiben jelentősen
differenciálódtak a fiú- és leányközépiskolák, 1934-ben azonban az
egységesítés szellemében született meg a XI. törvény, mely egyetlen fajta
gimnáziumról, illetve leánygimnáziumról
rendelkezett.[31] A két típus mindegyike
8 osztályos, érettségi vizsgával záruló iskola volt, közel azonos óraszámmal,
szinte azonos tantárgyi struktúrával. Az egyes tantárgyak óraszámát vizsgálva
azonban tapasztalhatunk eltéréseket: a lányok az első két évben nem tanultak
latint, a fiúk pedig németet; a lányoknál alacsonyabb óraszámban foglalkoztak
testgyakorlással, ugyanakkor számukra 1-4. osztályban kötelező volt a
kézimunka, ami viszont a fiúgimnáziumokban
hiányzott.[32] Az 1938: XIII. tc. szerint
nőnevelő intézetnek nevezett 8 osztályos leányiskolákat is létrehoztak,
ahol a latin helyett még egy élő idegen nyelvet tanítottak.
1945 tavaszán 126 gimnázium és 47 leánygimnázium volt Magyarországon.
Ugyanettől az évtől egy miniszteri rendelet szellemében megkezdődött a 8
osztályos általános iskolák létrehozása, ezzel párhuzamosan a középiskolák
4 osztályossá alakítása.[33] (Az 1934-es
11. törvénnyel létrehozott középiskolákat az 1951. évben kiadott 14. sz.
törvényerejű rendelet szüntette meg.) Az 1948-as iskolaállamosítást követően
1949-ben valamennyi középiskola „gimnázium”-má alakult
át.[34] Elmosódott tehát a fiú- és
leányiskolák közötti különbség.
Alapos kutatások volnának szükségesek annak feltárására, hogy hogyan
történhetett meg mindez akkor, amikor meg sem száradt még a festék azon
kiadvány lapjain, amelyet 1947-ben az MKM jelentetett meg, és amelyben az
egyik szerző, Gőnyei Antal hangsúlyozta a nemek között fennálló különbségeket
és az ebből következő nevelési
sajátosságokat.[35] Nyilvánvalóan
magyarázat minderre az a balra tolódás, amely az 1947-es választások,
majd az MDP megalakulása után a magyar oktatásügyet is lényegesen
megváltoztatta. Gőnyei Antal 1947-ben még a polgári társadalom tagjaként, azon
társadalom fejlődését előmozdítandó írta le gondolatait a lánynevelésről,
fejtegetve, hogy „a nő elsősorban és majdnem kizárólag anya és
háziasszony. Ezért főleg azokra az ismeretekre kell oktatni és azokat a
készségeket kell biztosítani számára, amelyekkel férjét boldoggá teheti és
gyermekeit helyesen felnevelheti.”[36]
Ugyanakkor már az ő írásán is érződött a szovjet politikai (és pedagógiai)
nézetek hatása: hangsúlyozta, hogy a fiúk és lányok között fennálló sok
különbség csupán a társadalmi környezet és a nevelés eredménye, és idővel e
különbségek megszüntetésére is sor kerülhet. Ehhez azonban ő szükségesnek
vélte a nemek alaposabb biológiai, pszichológiai megismerését. Gőnyei két
érdekes szovjet példát emelt ki a lányoktatás tekintetében: a különbségekről
szólva hivatkozott az 1928-as első szovjet ötéves tervre, melynek
megvalósításához szükséges volt a fiúk és lányok együttes –
különbségtétel nélküli – polytechnikai képzése. Másrészt a koedukáció
kapcsán megemlítette, hogy a Szovjetunióban sokkal kisebb a szexualitás
jelentősége, mint más európai országokban, mert a fiúk és lányok „a
pubertás és az ifjúság korában elsősorban a külvilágot kívánják a maga teljes
egészében, igazságában és cselekvési jellegében megragadni, (és ez) a
szexualitás szükségét háttérbe
szorítja”.[37] Gőnyeinek a nemek
megismerésének szükségességére vonatkozó megállapításai nemigen tükröződtek a
későbbi pedagógiai törekvésekben. Annál gyakrabban találkozhatunk az 1950-es
60-as évek tanterveiben olyan megfogalmazásokkal, melyek az egyéni
különbségek megszüntetését irányozták
elő.[38] A nembeliség, a szexualitás, az
egyéni tulajdonságok háttérbe szorulása a „közösségi” ember
nevelésének igenlésével magyarázható.
Az 1950-es tanterv szerint az általános gimnázium célja az volt, hogy
„tanulóifjúságunkat népköztársaságunk öntudatos, fegyelmezett
állampolgárává, a dolgozó nép hűséges fiává, a szocializmus építőjévé
nevelje – a közösség, a nép, a haza önzetlen szolgálatának, a munka
szeretetének és megbecsülésének, a nemzeti függetlenség, a dolgozók nemzetközi
harca érdekében való önfeláldozásnak és bátorságnak
szellemében.”[39] Nem tettek tehát
semmiféle nemi megkülönböztetést a kívánatos embereszmény leírása során a
szöveg korabeli alkotói. A „dolgozó nép hűséges fia”
kifejezés magába foglalta a lányokat is, bár ez elég bizarr szóhasználat.
(Helyesebb lett volna például a „gyermeke” kifejezés...)
VIII. Női divat
Aki életben maradt, az élvezni akarta a békét. A minőségi élethez
hozzátartozik a szép, ízléses ruhák viselése is. Miként F. Dózsa Katalin
kutatásai mutatják, még a II. világháború utáni nehéz években is rendeztek
divatbemutatókat Magyarországon, ám a ruhák nem „drága divatfantáziák”
voltak, hanem egyszerű, a dolgozó nőknek való viseletek, melyeket MNDSZ tagok
mutattak be, nem pedig „kitenyésztett” és lefogyasztott
manökenek.[40]
Hazánkban is óriási fellendülésnek indult a konfekcióipar, felismerve a nagy
üzleti lehetőségeket. „Kész ruhát vesz már a nép, / olcsó, tartós,
mindig szép!” – hirdették a korabeli plakátok. Christian Dior
ugyan 1947-ben „bombát robbantott” a divat nemzetközi világában,
hiszen kitalálta újra a nőies nőt, ám a népi demokráciák területén ezt nem
nézték jó szemmel.
1947 augusztusában az „Asszonyok” című lap vészt kongatott,
„Reakciós divat” címmel: „Az új ruhákat a dologtalan nőknek
tervezték. (...) Az új divat virágszálnak akarja a nőket. (... de) melyik nő
engedheti meg magának azt a luxust, hogy reggeltől estig virágszál
legyen? (...) Osztályharcos divat ez. Őnagyságáék osztályaiért harcol.
Azokért, akiknek más gondjuk sincs, mint hogy napszámba bűvös-bájosak
legyenek. Ez a legreakciósabb divat, amit valaha
kitaláltak.”[41]
1950-től aztán a divatot is „államosították” Magyarországon: ekkor
alakult meg a Ruhaipari Tervező Vállalat, és ekkor indult a Nők Lapja illetve
az Ez a divat című lap, melyek a magyar nők legfőbb olvasmányai lettek
évtizedekre. Ennek az évtizednek az első felében a „burzsoá”
divatot (rúzs, körömlakk, bizsu, dekoltázs és finom kelmék) kiszorította a
„puritán munkáserkölcs”. A divatbemutatókon dolgozó nők szerepeltek,
és az elszakíthatatlan Guttmann nadrág lett a divat (3 férfi és 3 nő próbálta
széttépni a reklámokban,
sikertelenül...)[42] A konfekcióiparban
is létezett a tervgazdálkodás a „tudományos alapokra fektetett”
szovjet minta követése. Egy, a Nők Lapjában 1951-ben közölt kritika azonban
megmutatta a problémákat: nyilvánvalóvá vált, hogy a „konfekcióméret”
a legtöbb nőre és férfire nem jó!
Bár az 50-es években kezdett megszűnni az anyaghiány, teljesen keresetfüggő
volt az, hogy egy nő selyem, karton vagy flanell-anyagból készült blúzt
hordott-e.[43] Ez volt az a korszak,
amikor a vicc szerint „ha valaki az utcán nem lódenkabátban, svájci
sapkában volt, s a tetejében nem is volt állapotos, az csak külföldi
lehetett!”[44]
1952-ben a Nők Lapjában ismertették az „átlagos magyar dolgozó nő”,
Erzsi ruhatárát. Valószínűleg ő is flanell-blézert, lódenkabátot és svájci
sapkát viselt: „Erzsi helyes fiatalasszony. Nincs két szekrény ruhája –
mégis mindig jólöltözött: minden alkalomra van megfelelő ruhadarabja. Szerény
ruhatárát választékosan, ízlésesen állította össze. Nem rakja tele magát
mütyürkékkel. Kevés pénzből, jó beosztással mindig ízléses és
csinos.”[45]
Közismert tény viszont az, hogy a szocialista tábor „nemzetközi”
ruházati versenyein az 50-es évek elején Magyarország mindig sikeresen
szerepelt: örökös második volt – a Szovjetunió mögött. A gyöngyökkel
dúsan hímzett nehézselyem estélyi ruhát, mellyel hazánk az 1954-es lipcsei
vásáron szerepelt, valószínűleg kevés munkásnő viselhette
(volna).[46]
Ez a Nagy Imre-korszak változásai ellenére is így volt, jóllehet, a
gazdaságpolitikai változások még a divat színterén is hatottak. 1953
júliusától kezdve számos importáru került forgalomba Magyarországon az
NDK-ból és Lengyelországból behozott kozmetikumok, szövetek, román bőrcipők
és szovjet karórák. A Nők Lapja hasábjain rendszeresen közölték a budapesti
piaci körséták tapasztalatait: az Úttörő Áruházban és ruházati üzletekben
megjelentek a különféle szövetek, és elődeink lelkesen üdvözölték a Kék-vörös
nevű pipereszappant.[47]
A ruházkodás mellett ekkoriban már egyre hangsúlyosabbá vált a szépségápolás,
és a kozmetikai ipar is kezdett fellendülni. Gyakorivá váltak a kozmetikai
bemutatók, amelyek során gyári munkásnők arcát sminkelték. Központi téma
lett a női lapokban az, hogy hogyan lehet eltávolítani a por vagy gépolaj
okozta szennyeződéseket a traktoros-, bányász- vagy esztergályos lányok
bőréről.[48]
Nagy Imre miniszterelnöksége alatt jól érezhetően javultak az életviszonyok,
kissé lazultak a kötöttségek, és ez lehetővé tette a nők számára is az
önmagukkal való fokozottabb törődést. A divat- és szépségipar – mint
mindig – az 50-es években is érzékeny barométerként reagált a
változásokra. Az egyén, a többiektől – ruhája okán is – eltérő
egyéniség mellett felértékelődött a család, az otthon jelentősége is. A női
lapokban a munkás- és parasztasszonyok mellé 1954-től felzárkóztak a
népművészeti ruhákba öltözött lányok és asszonyok. A „népies nő” még
az 1953-as anya-kultusz ideálját is
lekörözte.[49]
A hímzések, horgolások, szövések nagy pillanata volt ez az időszak. Ugyanakkor
jelent meg a lapokban a sportos nő alakja is, képriportokban mutatták be a
síeléshez, korcsolyázáshoz és evezéshez hordható
ruhadarabokat.[50] Míg a korábbi években
mintegy „egyenruhába” bújtatott nők jártak az utcákon, az 1954-55-ös
év elhozta újra a nőiesség, az egyéniség vállalásának kultuszát.
IX. Zárszó
Az 1950-es évek elején a pártpolitikai irányelvek végrehajtása, a
tervgazdálkodás, a fokozott iparosítás következtében a hivatalos
dokumentumokban, a média termékeiben, az oktatáspolitikai iratokban egészen
másféle nőeszményt vázoltak elérendő (követendő) példaként, mint a korábbi
évtizedekben. A források szerint a nőtől elvárták azt, hogy a legkülönfélébb
szerepeit összeegyeztesse, melyek egy része nembeliségéből, másik része
állampolgári mivoltából, harmadik része pedig a gazdasági életben (gyakran
kényszerűségből) vállalt feladataiból következett. Ezekben az években is
elvárták a nőtől, hogy jó anya, gondoskodó feleség, csinos hölgy, kitűnő és
leleményes háziasszony legyen, mindemellett pedig minél műveltebb, szellemi
és fizikai munkák kapcsán is remekül teljesítő, politikailag képzett
(szocialista, internacionalista gondolkodású), emberbarát lény. A sok
gyermeket vállaló, politikailag elkötelezett, traktort vezető csinos nő lett
az eszménykép, aki annak ellenére, hogy éjszakánként tankönyvei fölött
görnyed, férjének horgolt nyakkendőkkel és konyhaművészeti remekekkel
kedveskedik... [51]