Korunk felveti egy széles kitekintésű, hazánk értékeinek megismerése és
megőrzése mellett más népekre és kultúrákra is figyelő nevelés- és
művelődéstörténet művelését. Ennek fontos részlete a napjaink egyik legnagyobb
világvallásaként ismert iszlám kulturális értelemben vett múltjának a
megismerése. Historiográfiai áttekintésünkben az elmúlt kb. százötven év e
témáról született főbb (európai nyelveken megjelent) neveléstörténeti
szakmunkáit és forráskiadványait mutatjuk be.
Muslim education in western publications on education – n our
age there is an intellectual need to pursue a history of education and
culture which also follows other nations and cultures with attention. It is,
therefore, of great importance to get to know the history of Islam, a world
religion, in a cultural sense because the Islamic education in the Middle
Ages has still not been recognized in the textbooks on the history of
education. The „universal” views on history held by former
education historians call for the need to get to know the world in its
entirety The author gives a historiographical review of the books, their
authors and source material published in major European languages on the
education history of Islam during the past 150 years. The author is an
associate professor, the researcher of the culture of Islam.
Die Pädagogik des nahen Ostens in den pädagogischen Werken des
Westens. – Unsere Zeit bedingt eine Erziehungs- und Kulturgeschichte,
die sich auch mit fremden Völkern und deren Kultur befasst. Eine wichtige
Rolle bekommt dabei das Kennenlernen des Islams als Weltreligion v. a. in
seiner kulturellen Bedeutung, da die Pädagogik des Islams im Mittelalter
bislang keinen gebührenden Platz in den pädagogischen Fach- und
Lehrwerken fand. Will man eine „universelle” Pädagogik
betreiben, wie das der Anspruch der ungarischen Pädagogen seit eher ist,
sollte man auch den Anspruch haben die Welt umfassender zu betrachten und
kennenzulernen. In einem historischen Überblick werden Fachliteratur der
letzten 150 Jahre über die islamische Pädagogik, erschienen in den
wichtigsten europäischen Sprachen, ihre Autoren und Quellennachweise
vorgestellt Die Verfasserin des Artikels ist Forscherin der muslimischen
Kultur und Universitätsdozentin.
L’éducation musulmane dans l’historiographie pédagogique
occidentale – L’une des nécessités intellectuelles les plus
importantes de notre époque est la diffusion d’une historiographie de
pédagogie et de civilisation qui se tourne également vers les autres cultures.
La connaissance du passé culturel de l’islam, considéré d’une
manière générale simplement comme une religion, est un élément
indispensable de ce processus. Ceci est particulièrement important,
parce que l’éducation musulmane du Moyen Âge n’a pas encore pris
sa place méritée dans les manuels d’histoire pédagogique universelle.
Les historiens de pédagogie hongrois des époques passées ont introduit une
perception de l’histoire pédagogique soi-disant universelle, qui exige
une révision satisfaisant les besoins de la connaissance plus complète
du monde. Dans son parcours historiographique, l’auteur présente les
études d’histoire pédagogique traitant de l’histoire pédagogique
de l’islam, publiées durant les cent-cinquante dernières années,
dans les langues européennes les plus importantes, ainsi que leurs auteurs
et leurs sources. L’auteur est maître de conférences, chercheur de la
culture de l’islam.
Bevezetés
A nyugati neveléstörténet-írás történetében már a 19. századtól kezdve
világosan kimutatható bizonyos érdeklődés a muszlim nevelésügy históriája és
jellemzői iránt. Először és elsősorban azokon a földrajzi területeken
születtek e témával kapcsolatos művek, amely területek a középkor során,
illetőleg később, a gyarmatosítás idején kapcsolatban álltak az iszlám
kultúrájával (Spanyolország, Olaszország, illetve Franciaország, Anglia és
Németország). Később, a 20. század elejétől kezdve sorozatosan jelentek meg
ezek mellett az Amerikai Egyesült Államok és a – muszlim
tagköztársaságokkal rendelkező – Szovjetunió területén kiadott munkák,
és a 20. század közepére jelentős számban találhatjuk a szerzők között azokat
a muszlimokat is, akik európai vagy amerikai egyetemeken, kutatóhelyeken
tudományos értekezés vagy előadás formájában tették közzé a témával
kapcsolatos ismereteiket.
Korunk felveti egy széles kitekintésű, hazánk értékeinek megismerése és
megőrzése mellett más népekre és kultúrákra is figyelő nevelés- és
művelődéstörténet művelését. Ennek fontos részlete a napjaink egyik legnagyobb
világvallásaként ismert iszlám kulturális értelemben vett múltjának a
megismerése. Ezt indokolja az, hogy az iszlám kialakulása óta
kölcsönhatásban áll az európai (újabban a „nyugati”)
civilizációval, és történelme kontinensünk történetétől elválaszthatatlan
(és ez természetesen megfordítva is igaz). Napjaink világproblémái, a háborús
megoldások helyett párbeszéden, egymás megismerésén alapuló békés munkálkodás
is a történeti vizsgálódások időben és térben való kiterjesztése mellett szól.
Éppen ezért fontos lehet az eddigi kutatási eredmények számbavétele, és
– ezekre támaszkodva, ezekből okulva – újabb vizsgálódási irányok
kidolgozása.
Historiográfiai áttekintésünkben az elmúlt kb. százötven év e témáról
született főbb – főként spanyol, angol, francia és német nyelven
kiadott – neveléstörténeti szakmunkáit és forráskiadványait mutatjuk be.
E művek tartalmának rövid összefoglalása mellett külön figyelmet szentelünk a
bennük megfogalmazott kutatási nehézségek és megoldandó feladatok
ismertetésének, mert ezek összegyűjtése és végiggondolása nagyban
hozzájárulhat a muszlim nevelésügy múlt- és jelenbeli pontosabb, hitelesebb
megismeréséhez, végső soron a neveléstörténet, a nevelésfilozófia és az
összehasonlító pedagógia tematikai, módszertani gazdagodásához.
Monográfiák
A muszlim nevelésügy történetéről szóló szakmunkák már rögtön a
neveléstörténet mint önálló tudományág születésének hajnalán napvilágot láttak
kontinensünkön. A Kelet felé tekintő Európában nem csupán a művészeti és
irodalmi alkotások esetén beszélhetünk az „orientalizmus” divatjáról
a 18-19. század fordulójától kezdve.[1]
1850-ben jelent meg például Haneberg német nyelvű
alapműve[2] a középkori muszlim iskola-
és nevelésügyről, mely még száz évvel később is több esetben került említésre
a szakmunkákban. 1889-ben tette közzé G. Delphin a Fez-i Egyetem
történetéről és a muszlim felsőoktatásról szóló, később sokat idézett
munkáját.[3]
A 19. századi európai szerzők közül kiemelkedik a spanyolországi születésű
szerző, Julian Ribera y Tarragó (1858-1934), aki a Zaragozai
Egyetemen 1893-ban egy, a középkori spanyolországi muszlimok nevelési
szokásairól szóló előadással nyitotta meg a
tanévet,[4] melynek szövege 1928-ban
második nyomtatásban is megjelent.[5] Az
általa több, mint száz évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatok a téma
kutatásának problémáit illetően többnyire ma is fennállnak. Kiindulópontja az
volt, hogy Európának saját kultúrtörténete jobb megismeréséhez és
megértéséhez, a reneszánsz kibontakozásának kutatásához szükséges a
kontinensre oly jelentős hatást tett muszlim civilizáció megismerése. Műve
megalkotásával kapcsolatosan kiemelte azt a legnagyobb nehézséget, hogy
nincsen olyan szervezett fórum, testület, ahol a muszlim nevelésügy
kérdéseivel foglalkoznának, hanem apránként, forrásonként, egyik tanártól a
másikhoz térve kell adatokat gyűjteni. Mindezt tetézi szerinte, hogy (Ibn
Khaldúnt kivéve) sem az arab tudósok, sem pedig az európai orientalisták
nem mutattak nagy hajlandóságot a nevelésügy tanulmányozása és rendszerezett
összefoglalása iránt, sőt, gyakran előítéleteiket fogalmazták meg egy ilyen
típusú kutatással kapcsolatban. A gyér számú, rossz állapotú és nehezen
hozzáférhető arab nyelvű forrásanyag feltárása és értelmezése is probléma,
továbbá az – az összehasonlító pedagógia régi és újabb művelői által
szintén gyakran hangoztatott tény –, hogy más korok, más földrajzi
területek oktatási intézmény-típusai, tantárgyai, fokozatai stb. gyakran nem
feleltethetők meg az európaiaknak. Ez utóbbi szempontból Ribera y Tarragó
kora jeles orientalistáit – mások mellett a spanyolországi iszlám
történetét a teljesség igényével először bemutató Dozyt – is
kritikával illette.[6] (E szerzők például
gyakran „egyetem” szóval nevezték meg a középkori muszlim
felsőoktatási intézményeket, különösebb utalás nélkül arra, hogy milyen
jelentős különbségek voltak ezek és az európai universitas-ok között
jogi, fenntartói, tartalmi, fokozat-adományozásai, módszertani és egyéb
szempontból.)[7]
Ribera y Tarragó művét kora európai oktatáspolitikai valóságából kiinduló, a
19. század végén nagyon fontosnak tartott kérdés tárgyalásával kezdi: milyen
mértékű volt az iszlámban az állam és az egyház befolyása az oktatásügyre,
egyáltalán lehet-e az Ibériai-félsziget középkori századaiban ilyesmiről
beszélni. Ezekkel a témákkal kapcsolatosan is igaz, hogy nem lehet európai
modellek létét erőltetni muszlim környezetben. Bár Ribera y Tarragó kiemelte
több emír és kalifa személyes szerepét a hispániai muszlim oktatási kultúra
fejlesztése kapcsán, hangsúlyozta, hogy mindez nem „állami
beavatkozás”, hanem egyes elhivatott, ájtatos muszlim személyek
elkötelezettségéből fakadó jelenség.[8] A
muszlim „egyház”-ról pedig kifejtette, hogy az tulajdonképpen nem a
muszlim társadalmon kívül, nem afelett áll, hanem azzal egy, annak szerves
velejárója; maga a mindennapi élet a vallásos gondolkodáson, a Koránon és a
hagyományokon nyugszik. A spanyolországi iszlám esetében kiemelte, hogy a
malikita jogi irányzat határozott törekvései jelentősen rányomták
bélyegüket a kultúraközvetítés tartalmára és céljaira, ami többször azt
eredményezte, hogy e jogi iskola hispániai képviselői akár az éppen uralkodó
muszlim katonai-politikai vezetők törekvéseit is keresztezhették.
Ribera y Tarragó könyve további részeiben a középkori muszlim oktatási
rendszer szintjeit, képzési tartalmait és módszereit vizsgálja. Ezeknél az
alfejezeteknél sem vitatható, hogy a múlt tanulmányozása kapcsán saját
jelenéből indult ki a zaragozai tudós. Egyik fő kérdése például az, hogy vajon
a középkori muszlim társadalomban megbecsült személyek voltak-e a tanítók,
vagy állandó ócsárlás volt a részük, mint „szinte minden történeti korban
és népnél”. A muszlim kultúra kialakulásának, a tudásról,
világ-megismerésről vallott felfogásnak tulajdonította a szerző azt, az
egyébként azóta más kutatók által is megerősített tényt, hogy az iszlámban
(már a szóbeli kultúraközvetítés idejétől fogva) nagy megbecsülésnek örvendtek
a tudás átadói. Ribera y Tarragó egyenesen azt állította ebben az előadásában,
hogy a tanári professzió az iszlámban született meg. Nem csupán a tanári
szakma kialakulását, de a modernkori Európa fő törekvését, a kötelező és
ingyenes oktatás kifejlesztését is a középkori iszlámból eredeztette.
Áttekintette még előadásában a főbb tanulási-oktatási módszereket, és
felvonultatta azoknak a fontosabb műveknek a címét, amelyek segítségével az
egykori muszlim diákok a tudományok eredményeit megismerhették. Már Ribera y
Tarragó is kiemelte azt, az elmúlt száz évben mások által is fontosnak tartott
és tanulmányozott témát, hogy milyen jelentős szerepe volt a tanulás
könnyítésében a muszlimok változatos didaktikai módszereinek és
irodalmának.[9] Felismerve a muszlim
tudományok egyes ágai közötti mély összefüggéseket, a szerző –
elsősorban Ibn Khaldúnra támaszkodva – átgondolt, és ma is jól
használható leírást adott a korabeli tananyagról. Az előadása utáni
évszázadban született nevelés- és tudománytörténeti monográfiák ezt a témát
hosszabb-rövidebb kifejtéssel mindig érintik, aminek nyilvánvaló oka az, hogy
ez, vagyis a rendszerszerű szemlélet kezdetektől fogva jellemezte a muszlim
tudományosságot, és az ezzel kapcsolatos ránk maradt forrásanyag is
gazdag. [10]
Kifejezetten modern szemléletre vall, jelzi a 19. század végi Európa gyermek
felé fordulását, hogy Ribera y Tarragó külön fejezetekben mutatta be a
muszlim tanulókra és az „osztálytermi” közösségre, tanulási
helyszínekre jellemző középkori sajátosságokat. Egyes szövegrészeknél –
pontosan jelölt forráshivatkozás nélkül – talán túlzottan is idilli, a
19. század végi új pedagógiai gondolkodásnak megfelelő képet fest az egykori
tanár-diák viszonyról. Kitért külön részben a nőnevelésre is, és ezen
alfejezet igen jellemző (ma is kiemelésre méltó) részlete az a bevezetés,
amelyben a szerző kifejtette, hogy szó sincs arról, hogy az iszlámban
elhanyagolnák vagy tiltanák a lányok képzését, művelődését, ugyanakkor
megjegyzi, hogy a lányokat általában nem tanították meg mindarra, amit a
férfiak is tudtak, inkább – hasonlóan európai társnőikhez, irodalmat,
zenét, díszítőművészeteket tanultak.
Ribera y Tarragó művét a muszlim tudományos fokozatok történeti alakulásának
bemutatásával, és a gazdag könyvtári világ leírásával
zárja.[11] Hasonlóan későbbi
kutatótársaihoz, ő is részletes kifejtést adott az idzsáza különböző
típusairól.
Előadása végén a zaragozai tudós leszögezte, hogy a keresztény rekonkviszta
nem csupán a spanyolországi muszlim kultúra virágzását törte meg, hanem
jelentősen hozzájárult Andalúzia és Észak-Afrika kulturális hanyatlásához,
amit jelzett területek szerinte azóta sem tudtak kiheverni. Hallgatósága
figyelmét felhívta arra, hogy Spanyolország a muszlim kultúra fénye nélkül
sohasem lett volna az, ami, és hazáját – a kultúraközvetítés okán –
úgy említette, mint a nyugati nemzetek tanítóját. Ez a szemlélet más, a
spanyolországi iszlám történetével, kulturális és egyéb hatásaival foglalkozó
gondolkodóknál is világosan kirajzolódik, például a 20. század második
felének spanyol orientalistája, Juan
Vernet,[12] vagy a magyar tudós,
Goldziher Ignác műveiben, aki 1876. november 13-án tartott akadémiai
székfoglalóját[13] éppen a spanyolországi
iszlám jellemzőiről tartotta.
1907-ben a muszlim felsőoktatás egyiptomi történetéről született egy nagy
hatású mű francia nyelven, mely – hasonlóan Delphin és Ribera y Tarragó
korábbi munkáihoz – az európai kutatókat talán leginkább érdeklő
neveléstörténeti témához nyújt
adalékokat.[14] Ugyanehhez a vonulathoz
tartozik Asad Talas 1939-ben megjelent munkája, amely a híres bagdadi
Nizámijja akadémiáról szól.[15] Az
Amerikai Egyesült Államokban az elsők közül való volt Totah műve, mely
1926-ban jelent meg.[16] Művében cáfolni
igyekezett egy amerikai kutató, bizonyos Duncan MacDonald azon, az
„Aspects of Islam” című könyvében közzétett korábbi kijelentését,
hogy a régi arab irodalomban nincs egy olyan mű sem, amely kifejezetten
pedagógiai tárgyú lenne.[17] Totah
saját, Párizsban, Londonban, Kairóban és Berlinben végzett forrásfeltáró
kutatásaira támaszkodva 42 muszlim pedagógiai művet gyűjtött össze, amelyek
a 9. és 18. század között keletkeztek, többségében a 10-13. század közti
periódusban. E művek tematikája igen gazdag, vannak bennük tanároknak,
diákoknak szóló útmutatások, az iskolák mindennapjairól tudósító feljegyzések,
tanulástani, jegyzetkészítési útmutatások. 1944-ben tette közzé a szintén
muszlim Mohammed Khan ma már ugyancsak nehezen hozzáférhető
tanulmányát a középkori muszlim neveléselméleti elképzelésekről. Ebben
összefoglalta, hogy az értekezések egykori íróit az alábbi kérdések
foglalkoztatták leginkább: a tudás igazi mibenvalósága és értéke, a diákok és
tanárok kötelességei, a tanítás és tanulás módja, a diák-tanár viszony, a
tanári fizetés, a memória és a
felejtés. [18]
Az 1950-es, 60-as években több jelentős, a muszlim nevelésügy múltját
részletesen, gyakran forrás-idézetekkel alátámasztva bemutató monográfiák
születtek, leginkább angol nyelven. Ahmad Shalaby, a Kairói Egyetem
tanára például a „History of Muslim Education” című értekezésével
szerezte meg a Cambridge-i Egyetemen a Ph.D. fokozatot, amely műve 1954-ben
Libanonban nyomtatásban is megjelent, angol és arab nyelven
is.[19] Miként 1952-ben A. J.
Arberry, a Cambridge-i Egyetem professzora írta Shalaby munkájáról, az
egyiptomi szerző nagy érdeme, hogy a nyomtatott művek mellett számos forrást
is felhasznált műve elkészítéséhez, így értekezésével nagy szolgálatára volt
a tudományosságnak.[20] Miként a mű
előszavában olvashatjuk, és bibliográfiai apparátusából is kitűnik, a szerző
sem muszlim, sem „nyugati” monográfiákra nem tudott támaszkodni
kutatásai során, lévén, hogy ilyeneket témáját illetően nem talált. Így lett
ez, a Shalaby által írt könyv – az angolszász és neolatin nyelveken
később publikált művek tanúbizonysága szerint – a téma egyik alapműve,
melynek adatait, megállapításait, szerkezetét sokan vették át és tekintették
követendő példának. Jóllehet, a könyv leginkább a szerző hazájának,
Egyiptomnak a forrásaiból merít (a Fátimidák és az Ajjubidák korából),
emellett számos, a középkori muszlim iskolák kialakulására és működésére
vonatkozó általános megállapítást is tartalmaz.
Hasonlóan Ribera y Tarragó fentebb említett művéhez, Shalabyt is befolyásolták
kora (esetében a II. világháború utáni időszak) világban tapasztalható
oktatási problémái és törekvései. Az iskolákról és a könyvtárakról szóló (I.
és II.) fejezetet követően ugyanis többek között az egykori tanárok társadalmi
státuszával, fizetségének kérdésével, a pedagógusetika középkori muszlim
jellemzőivel, a fokozatszerzéssel és tanárképzéssel, a tanári testületekkel
(III. fejezet), a muszlim diákok tanuláshoz való egyenlő jogaival, a diákok
közötti társas kapcsolatokkal, a tanulástani jellemzőkkel, az osztályterem
méretének kérdésével, a tanulmányi utakkal, a nők tanulási jogaival (IV.
fejezet), az iskolai alapítványokkal és támogatásokkal (V. fejezet)
foglalkozik.
Munkájához több ponton hasonlító, ám szélesebb témamegjelöléssel és számos
forrásrészlettel tarkított volt A. S. Tritton 1957-ben Londonban
megjelent könyve.[21] A szerző már műve
előszavában megemlítette, hogy a középkori muszlim nevelésügy tanulmányozása
azért nehézkes, mert a források száma szűkös, ráadásul tematikájuk nem túl
sokoldalú. Kiemelte, hogy főként az erkölcsi-etikai tanítások, a tanárokkal
szemben megfogalmazott egykori elvárások, illetve az iskolaalapításokkal
összefüggő részletek szerepelnek a fennmaradt munkákban, ráadásul az arab
művek alig-alig szólnak a gazdag kulturális hagyományokkal rendelkező
Perzsiáról.[22] A főként régi muszlim
történeti, irodalmi, teológiai forrásokra támaszkodó mű fogalmazásmódja
sajátos. Stílusa helyenként inkább szépirodalmi-elbeszélő, a szövegben
olykor nehezen követhető az, hogy pontosan melyek a szerző saját gondolatai,
és mi az, amit korabeli szerzőktől idéz. Vitathatatlanul segítségünkre vannak
viszont az értelmezésben az egyes fejezetekhez kapcsolt „megjegyzések”,
amelyekben Tritton fogalmak tisztázását adja, forrás-fordítási problémákat
jelöl.
A mottókkal bevezetett fejezetek bemutatják a különböző iskolai szinteket, a
tanári munkát, a könyvtárak működését, a korabeli főbb tudományokat és
rendszerezésüket, a nőnevelés kérdéseit, és egy – mindössze 4
oldalas – fejezet foglalkozik a muszlimok és zsidók közötti
kapcsolatokkal is. A könyv epilógusában pedig rövid áttekintést találhatunk
arról, hogy a Perzsiát, Törökországot és egyéb keleti helyszíneket meglátogató
európaiak hogyan írtak a muszlim iskolák működéséről. Saját tapasztalatai
mellett rájuk is támaszkodva Tritton kiemelte, hogy számos középkori muszlim
pedagógiai módszer még a 20. század 2. felében is tovább él, például a Korán
szövegeinek tanulása kapcsán. A könyv utolsó két oldalán a szerző
megkísérelte, hogy röviden szempontokat adjon összehasonlító pedagógiai
vizsgálatokhoz, kiemelve a muszlim és az európai nevelésügy néhány főbb
hasonlóságát és különbségét. Mindeközben azonban hibákat is vétett: az
alapszintű ingyenes és kötelező oktatást találta elsődleges hasonlóságnak,
úgy azonban, hogy nem adta meg az értelmezés időkereteit. (A muszlimoknál ez
a jelenség eleve másként értelmezhető tartalmában, alulról szerveződő
formájában, mint Európában, s kontinensünkön ráadásul mindez a polgári kor
vívmánya, szemben a muszlimok e téren már sokkal korábban, a középkorban
elért bámulatos iskoláztatási
eredményeivel.[23]) A különbségek kapcsán
Tritton kiemelte azt, az európai és muszlim felsőoktatás történetét hasonlító
más kutatók által is hangoztatott tényt, hogy az iszlám világában ismeretlen
volt a kontinensünkön a középkortól létező bachilleri (baccalaureatus)
és doktori (doctoratus) fokozat. A muszlimoknál nem az egyetem, hanem
a tanár állította ki a „bizonyítványt” (idzsáza). Kissé
meglepő, hogy ezen a különbségen kívül a könyv írója még kettőt emelt ki,
melyek egyike sem tartozik a különösebben lényegi témák közé: a tanári
egyenruhaviselés szokásának keleti és nyugati különbségét, és a könyvtárak
elhelyezkedésének eltéréseit.
Trittonnak erre, és két további
könyvére[24] is hivatkozott Bayard
Dodge, akinek középkori muszlim nevelésről szóló könyve 1962-ben jelent
meg.[25] Miként – számos
forráshivatkozást is tartalmazó – műve előszavában megjegyzi, a középkori
latin műveltséggel együtt létezett az
arab[26] kultúra is, amely jelentősen
hozzájárult az európai reneszánsz kibontakozásához. A két nagy részre bontott
munka[27] szerkezeti-tartalmi
vonatkozásban részben megismétli a korábban született könyvek fejezeteit
(iskolai szintek, iskolatípusok bemutatása, tananyagok, tudományágak
leírása), másrészt merőben új részleteket is tartalmaz, mint például a
szakképzési formák, illetve a dervis kolostorok szúfi közösségeinek rövid
jellemzése. Hasonlóan Tritton munkájához, Dodge művének összegzése is a
modern időkről szól, egészen saját koráig vezetve a szálat. Dodge
tulajdonképpen azt tekintette át röviden, hogy a muszlim országokban a 18.
század után hogyan ment végbe európai és amerikai hatásra a „nemzeti
ébredés”, és hogy a Nyugatról bevitt (átvett) oktatási modellek,
tartalmak, módszerek és technikai újítások hogyan változtatták meg a muszlim
nevelésügy hagyományos formáit és kereteit. Az egyiptomi, indiai, török,
libanoni, marokkói, tunéziai változások felemlegetése „sikertörténetként”
kerül leírásra, ugyanakkor Dodge kiemelte, hogy számos muszlim iskola a
középkori eszmények és curriculum alapjain áll, és bennük tulajdonképpen a
valláson alapuló tanulmányok vannak a középpontban, a tudományok értelmezése
koranikus talapzaton nyugszik.[28] A
muszlim kultúra jó ismerőjeként Dodge tulajdonképpen négy évtizeddel ezelőtt
figyelmeztetett arra, hogy a modern, és világi oktatás hatásai –
melyek kiszorítják a középkori, a hagyományos muszlim nevelési jellemzőket –
beláthatatlanok, nem lehet pontosan tudni, vajon hogyan befolyásolják az
iszlám kulturális és társadalmi életét. A válasz azóta több muszlim
ország fundamentalista (és radikális) irányzatai esetében megszületett...
A könyv függelékében található, angolra fordított forrásrészletek inkább a
muszlim vallás- és jogtörténet, semmint a nevelésügy tanulmányozásához
nyújtanak segítséget. Egyrészt a hadíszok híres gyűjtögetőjének és
csoportosítójának, al-Bukharí-nak a
könyvéből[29] való részletes
tartalomjegyzék, másrészt al-Shafi’í, híres jogtudor és jogi
iskola alapító „Kitáb al-Umm” című munkájának
fejezetcímei,[30] és al-Ash’arí
főbb dogmáinak összefoglalása kapcsolódik Dodge művének fő szövegéhez.
E könyvvel csaknem egyidőben, 1964-ben jelent meg a középkori muszlim
nevelésügy történetének mindmáig legátfogóbb, legtöbbet idézett, forrásokkal
bőven alátámasztott és kiegészített műve, Mehdi Nakosteen
munkája.[31] A kötet – címében is
jelzett – célja, hogy a muszlim nevelésügy történetét az európai
nevelésügy históriájának szempontjából tárgyalja, kutatva ez utóbbi muszlim
(és áttételesen: ókori) gyökereit. Több más, előtte alkotó kutatóhoz
hasonlóan, Nakosteen is keserűen és értetlenkedve jegyezte meg könyve
legelső lapján, hogy az „egyetemes” nevelés történetéről szóló
szakmunkák Európára és az Egyesült Államokra koncentrálnak, és némi kínai és
japán, illetve hindu kultúrtörténeti részlet tárgyalásán kívül ügyet sem
vetnek más jelenségekre, például az iszlám történetére. Kötete célja így az
volt, hogy összefüggéseiben tárgyalja a nyugati nevelés történetét, nagy
hangsúlyt fektetve annak muszlim gyökereire, illetve a muszlimok közvetítő
szerepének részletes megvilágítására.
A mű elkészítésével a szerzőnek az volt a szándéka, hogy megvizsgálja,
hogyan, milyen csatornákon át és milyen tartalmakkal gazdagították a muszlimok
a klasszikus (görög-hellén, szíriai-alexandriai, zoroasztriánus és indiai)
ismereteket; milyen módosításokat, hozzátételeket eredményezett a 8-11.
század között élt muszlim tudósok tevékenysége; hogyan, milyen utakon
gazdagította mindez a 12-13. századi nyugati világot, és mennyiben
befolyásolta az európai képzési
tartalmakat.[32]
A könyv 9 fő fejezetből áll, melyek számtalan alfejezetre osztottak.
Megtalálhatjuk benne a muszlim nevelés alapjainak, korszakainak részletes
bemutatását, sok-sok idézettel[33]
együtt. A könyv kiválóan használható nem csupán az egyes iskolatípusok
történetének tanulmányozása kapcsán, hanem az egyes muszlim tudományok beható
megismeréséhez is. A mű terjedelmének harmadát teszik ki azok a függelékben
szereplő részek, amelyek határtalanul fontosak a téma kutatói számára: a
középkor neves (muszlim és nem muszlim) fordítóinak részletes adatai, akik
tulajdonképpen átörökítették az ókor kulturális kincseit; a legnevesebb
középkori muszlim tudósok adatai tudományáganként; továbbá táblázatok, és
páratlanul gazdag, minden korábbinál teljesebb irodalomjegyzék.
Szeretnénk hangsúlyozottan kiemelni ezen a helyen, hogy az egyetemes
neveléstörténeti kézikönyvek, tankönyvek, szöveggyűjtemények, enciklopédiák
Nakosteen gondolatai nyomán gyökeresen megújulhatnának, minden eddiginél
hitelesebben közvetíthetnék a múlt valóban „egyetemes” képét,
hozzájárulva ezzel korunk jelenségeinek alaposabb megértéséhez és a
jövő-tervezéshez. Az elmúlt negyven évben azonban csak kevés nyoma van a
nemzetközi szakirodalomban annak, hogy az általa (és fentebb említett,
illetve más kutatótársai által) megfogalmazott gondolatok átalakították
volna a neveléstörténettel foglalkozók többségének gondolkodását.
Forráskiadás
A muszlim nevelés történetével kapcsolatosan ránk maradt arab és/vagy perzsa
nyelvű középkori források, forrásrészletek- és töredékek zöme
nevelésfilozófiai, nevelésetikai, illetve tudományrendszerezéssel kapcsolatos
témájú, valamint útmutatás a tanárok és a diákok viselkedésére vonatkozóan.
Kisebb hányadot tesznek ki azok – a terjedelmükben is csekélyebb –
kútfők, amelyek az egykori iskolák alapításával, a fenntartásukra tett
alapítványokkal (waqf) kapcsolatosak. Ezeknek az elsődleges
forrásoknak jelentős része európai nyelv(ek)en ma sem olvasható, nehezen
hozzáférhető a nyugati neveléstörténészek számára, pedig sok tucat ilyen
munkát őríznek keleti könyvtárakban. Így a teljesség igénye nélkül, ám a
téma fontossága miatt mégis szeretnénk néhány olyan utalást tenni, amelyek
– a vizsgálódásaink során áttekintett munkák alapján – segíthetik
későbbi kutatók feltárásait. Ribera y Tarragó mellett például a 19. század
monumentális munkáját végezte az eredeti nyelvű forrásfeltárás terén a német
Brockelmann, aki a régi arab kútfők kapcsán katalogizálta azt, hogy
különböző könyvtárakban miféle változatai léteznek Al-Zarnúdzsí –
általunk később bemutatandó – pedagógiai
művének.[34] A már említett amerikai
Totah 42 eredeti forrást tárt fel a régi muszlim nevelésügy kapcsán.
Nakosteen összefoglalta a téma szempontjából fontos műveket, arab nyelven (de
latin betűkkel) is feltüntetve szerzőjüket, címüket.
Vizsgálatunk azokra a kiadványokra terjedt ki, amelyek a középkori és kora
újkori arab és perzsa nyelvű munkák 19-20. században kiadott, európai
nyelv(ek)re lefordított változataként jelentek meg. Nakosteen összefoglaló
leírása szerint a középkor századaiban számos munkát fordítottak latinra
kontinensünkön, az elmúlt kétszáz évben pedig főként német, francia, angol (és
saját kutatásaink szerint latin, spanyol, olasz, orosz, sőt magyar) fordítások
készültek.[35] Számos fontos mű több
európai (és keleti) nyelven is megjelent, például Szá’di
„Gülisztán”[36] és
„Busztán” című művei, Nizám al-Mulk „Szijászat
náme”,[37]Ibn Khaldún
„Muqaddimah”,[38]Ibn Tufajl
„Riszála”,[39]Washmgir ibn
Ziar „Ghabus-Name”,[40]Miszkavajh „Tahdhib
al-Akhlaq”,[41]al-Zarnúdzsi
„Ta’lím al-Muta’allim-Taríq
at-Taּallum”,[42]al-Ghazzálí „Nazihát
al-mulúk”,[43] „Ihjá ‘ulúm
al-dín”[44] és „Ayyuha
’l-walad”[45] című írásai és
al-Qábiszí,[46] valamint az
Ikhwán al-Szafá’ társaság tagjai által írt levelekből való részletek,
válogatások.[47] E művek lefordított
változatai mellett kutatásaink során egyéb, muszlim szerzőktől való
forrásszövegeket is sikerült összegyűjtenünk.
Tanulmányok
A fentebb bemutatott monográfiák és forrásközlések mellett a muszlim nevelés
történetével, az iszlám és az ókori civilizációk, illetve a középkori nyugati
világ gazdag kapcsolataival, egymásra hatásával, a muszlim tudománytörténet,
kultúraközvetítés, iskoláztatás és pedagógiai filozófia múltjáról európai
nyelveken is mérhetetlenül sok tanulmány, forráselemzés és összefoglalás
született.
A bennük kifejtett témák alapján több nagy csoportra oszthatók ezek a
tanulmányok, és az is világosan látszik a szövegükben és
jegyzet-apparátusukban hivatkozott adatokat és bibliográfiai utalásokat
átvizsgálva, hogy az egyes szerzők mennyire támaszkodnak elődeik és kortársaik
munkáira. A muszlim nevelés- és művelődésüggyel foglalkozó szakemberek egyik
része ismeri az arab nyelvet, néhányan közülük a perzsa és török nyelven
készült forrásokat is képesek eredetiben olvasni, más részük viszont az
európai nyelv(ek)en hozzáférhető (fentebb ismertetett) forrásokra és az
európai nevelésügy történetének ismeretére támaszkodva próbál –
elsősorban átfogó, összevető igénnyel – hozzáadni valamit a tudományos
eredményekhez. A kutatók egy része muszlim, és a konferenciák,
tanulmánykötetek szerzői névsorát vizsgálva kitűnik, hogy mennyire élénk és
szoros kapcsolat van a téma iránt érdeklődő tudósok között – vallástól,
földrajzi és nemzeti hovatartozástól, nemtől függetlenül.
A kutatási területek között kiemelkedő helyen állnak a muszlim közép- és
felsőoktatás történetét, annak kezdeti kibontakozási körülményeit és az
európai universitasokkal való kapcsolatát feltáró vizsgálódások, miként erre
már fentebb is utaltunk (például
Balty-Guesdon,[48]Faruqi,[49]Makdisi,[50]Sourdel-Thomine,[51]Sourdel,[52] és mások munkáiban).
Nagy figyelemnek örvendő téma továbbá az iszlám kapcsán a tudományok
rendszerezésére, a középkori enciklopédiákra és a curriculumra vonatkozó
számos részlet feltárása, ami nyilván köszönhető e kérdés fontosságának
csakúgy, mint az ezzel kapcsolatosan ránk maradt (gyakran európai nyelveken
is közzétett) középkori források fellelhetőségének (például
Anawati,[53]Guerrero,[54]Monés,[55]Pellat,[56]Mu’id Khan,[57]
és kutatótársaik műveiben).
Gyakori vizsgálat tárgya továbbá a keleti és nyugati fordítói munka története
(például Alonso,[58]Madkour,[59]Menendez Pidal[60] írásaiban,
illetve konferenciaelőadásokon[61]).
Az utóbbi évtizedek több további téma vizsgálatát is felvetették, ilyenek
például a muszlim nőnevelés történetére irányuló
kutatások,[62] vagy az olyan rendkívüli
érdeklődésre számot tartó feltárások, mint például a régi muszlim didaktikai
irodalom,[63] a
nevelésfilozófia[64] és
nevelésetika.[65]
Egyetemes neveléstörténeti kézikönyvek
Jóllehet, a témáról szóló monográfiák, tanulmányok, forráskiadványok száma az
elmúlt 100-150 évben tetemesnek mondható, a muszlim nevelésügy története és
alapvető jellemzőinek ismertetése mind a mai napig alig került bele a
„nyugati” gondolkodás fő áramlataiba. A neveléstörténeti
szakmunkákban általában az eddig elért kutatási eredmények ellenére sem
szervesült az iszlám kultúra bemutatása, a muszlim nevelésügy vizsgálata
során az összehasonlító pedagógia alig tud mit kezdeni az európai típusú
fejlődési utat bejárt oktatási-nevelési rendszer kategóriáival, fogalmaival,
hiszen azok gyakran nem megfeleltethetők más civilizációk jelenségeivel.
Gabriel Compayré, a tágan értelmezett, szinkrón neveléstörténet és az
összehasonlító vizsgálódások egyik korai megalapozója már 1886-ban kifejtette
azt, hogy a neveléstörténeti vizsgálódásoknak ki kell terjedniük az emberiség
teljes kultúrtörténetére, valamennyi korszakra és népre. Az akkoriban még
csak születése pillanatait átlépő tudományág kapcsán úgy gondolta (korai
„előfutáraként” például a történelemről számos dimenzióban
gondolkodó, később létrejött Annales iskolának), hogy határait annyira
szükséges kitágítani a nevelés múltjának tanulmányozása és jobb megértése
végett, hogy magába foglalja a különböző emberek életének, szokásainak,
társadalmi viszonyainak, politikai és egyéb intézményeinek, a vallásos
tanításoknak, sőt, még a klímának a vizsgálatát
is.[66] Munkásságának jól kimutathatóan
szemléletformáló és hagyományteremtő hatása volt Dél-Nyugat-Európában. Nem
csupán a francia, hanem a spanyol neveléstörténet-írást is befolyásolta és
megtermékenyítette ez a teljességre törekvő történészi látásmód.
Mielőtt azonban az ezen területen íródott, az iszlám (főként középkori)
neveléstörténetét is hosszabb-rövidebb formában bemutató munkákat
felidéznénk, szükséges kitérni azokra a művekre, amelyek a 20. század
elejétől fogva az Amerikai Egyesült Államokban is hasonló szemlélet
eredményeként születtek, köszönhetően az ott (is) egyre inkább kiszélesedő
iszlám-kutatásnak és forráskiadásnak. Számos olyan, egyetemes neveléstörténeti
munka született, amelyek ténylegesen, tág értelemben véve „egyetemesnek”
mondhatóak. Williams,[67]Cubberly,[68]Hart,[69]Eby,[70]Knight,[71]Wilds,[72]Frost,[73]Mulhern[74] és mások munkái
figyelemre méltóak, jóllehet, Európában szinte semmiféle visszhangjuk nem
volt.
A 20. század második felében kontinensünkön több, a muszlim nevelésügy
bemutatása szempontjából kiemelkedő neveléstörténeti szakkönyv íródott, bőven
merítve az iszlám vallás történetével, az európai kultúra muszlim gyökereivel
foglalkozó gazdag kutatási eredményekből. A legnagyobb hatású,
szemléletformáló művek közé tartozik például az, az összehasonlító pedagógia
kereteinek egyik kimunkálójaként is ismert Mialaret szerkesztette kötet,
amely egy teljes fejezetet szentelt a középkori muszlim nevelésügy
bemutatásának, és egyéb fejezeteiben is történik a témára való
utalás.[75] A kötet sorra veszi néhány,
részben európai nyelven is olvasható középkori muszlim gondolkodó (pl.
Miszkavajh, al-Ghazzálí) nevelésről vallott eszményeit; tisztáz
különböző, a nevelésügy szempontjából fontos arab fogalmakat (imám, taríqa,
hadísz, idzstihád, halqa, fiqh, idzsáza, madrasza), és összefoglalja az
egyes korabeli iskolatípusok főbb jellemzőit. Hivatkozott irodalmának tételei
között főként a 20. század második felének témával kapcsolatos,
orientalisztikai folyóiratokban megjelent tanulmányai szerepelnek, valamint
Tritton fentebb ismertetett munkája.
A francia nyelvű művek közül kiemelkedő még többek között az a
konferencia-kötet, amely korunk legkiválóbb arabistáitól, például
George Makdisi-től való előadás-szövegeket
tartalmaz.[76] A muszlim nevelésfilozófia
iránti élénkülést mutatja továbbá az, hogy a neves pedagógiai gondolkodókat
bemutató, napjainkban megjelent könyvek alakjai közé a középkori tudósok közül
bekerült Miszkavajh,[77] Al-Ghazzálí,
Ibn Khaldún, al-Farábí, Ibn Szína,[78]
sőt, 19. századi muszlim elmélkedők is.
Spanyolországban, ahol Ribera y Tarragó fentebb jelzett műve már 100 éve
kijelölte az utat, még jelentősebb élénkülés tapasztalható a középkori
muszlim nevelésügy iránt. E téma – mely gyakran szerepel általános, az
Ibériai-félsziget középkortörténeti bemutatását nyújtó monográfiákban,
továbbá filozófia- és vallástörténeti munkákban, konferenciákon is –
jelentős helyet foglal el a mai spanyol neveléstörténet-írásban. A spanyolok
történelmük és kultúrhistóriájuk szerves és elválaszthatatlan részének érzik
a félsziget muszlim múltját, és ezt neveléstörténeti szakmunkáikban is
feltétlenül kifejezésre juttatják. A teljesség igénye nélkül például az
alábbi szerzők említhetők:
Galino,[79]Jimenez,[80]Capitán Díaz,[81]Vernet,[82]León és Martín.[83]
Összegzés
Bemutatásunkban szerettük volna röviden közzétenni – változatos
forrásokra (tankönyvek, monográfiák, tanulmányok) támaszkodva – az elmúlt
kb. 150 év nyugati neveléstörténet-írásának iszlámra vonatkozó eredményeit,
problémáit és hiányosságait. Ezt a vizsgálódást kiegészítettük annak –
lehetőségeinkhez képest legalaposabb – számbavételével, hogy európai
nyelveken miféle középkori (a 7-15. század között keletkezett) muszlim
pedagógiai műveket jelentettek meg a 19-20. század kiadói. Fontosnak
tartottuk, hogy a jegyzetekben hivatkozott irodalmakon túl, minél pontosabb,
részben tematizált és tipizált bibliográfiai leírást adjunk, elősegítendő
újabb, a témával kapcsolatos kutatások megindulását.
Historiográfiai vizsgálódásaink megerősítették, hogy – bár szép számmal
születtek a témával kapcsolatos művek – az iszlám középkori nevelésügye
máig nem foglalta el méltó helyét az egyetemes neveléstörténeti szak- és
tankönyvekben. (Ez más, Európán kívüli területek kultúrtörténetét
illetően is többnyire igaz.) Mintát jelenthetnek azonban azok az európai és
amerikai szakmunkák, amelyek önmagában és az Európára gyakorolt hatásai
kapcsán is vizsgálat és bemutatás tárgyává tették az iszlámot.
Kutatásaink jól érzékelhetően láthatóvá tették, hogy az iszlám nevelésügyéről
szóló művekben minden korszakban mennyire tükröződött a történeti kor és a
kutató személyisége, érdeklődése. A 19-20. század muszlim forrásokkal
foglalkozó kutatói gyakran elsősorban saját koruk nevelés- és iskolaügyet
érintő problémáihoz, törekvéseihez kerestek múltbeli kapaszkodókat. (Az alábbi
témakörök álltak így például a kutatói érdeklődés homlokterében a középkori
iszlám kapcsán: a tanulás kiterjesztése, az iskolahálózat kiépítése,
fenntartása (19. század), az egész életen át való tanulás, a tanárok
helyzete, a leánynevelés, a gyermekszemlélet, a más vallásúakkal szemben
való tolerancia (20. század).)
Kutatásaink megerősítik, hogy neveléstörténet-írásunk egyik lehetséges
megújulási iránya és kitörési pontja lehet az iszlám kutatása. Magyarországon
vissza kell térni a régi, ígéretes próbálkozásokhoz, és Goldziher Ignác
nyomdokain, Lubrich Ágost, Fináczy Ernő, Prohászka Lajos és mások egyetemes
neveléstörténetre vonatkozó koncepciói, gondolatai, valóban „egyetemes”
történelemszemlélete nyomán újra fel kell vetni a világ teljesebb
megismerésének igényét, természetesen támaszkodva a 20. század végének –
századunk elejének időszakához köthető új eredményekre. Izgalmas és saját
történelmünkhöz is szorosan kapcsolódó, annak pontosabb feltárásához is
fontos adalékokat szolgáltató feladatokat jelenthet a továbbiakban a
térségünkben található, muszlim nevelésüggyel kapcsolatos források és
elemzések számbavétele és értelmezése, például az egykori török hódoltsági
területek, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia által bekebelezett
Bosznia-Hercegovina nevelés- és művelődéstörténetét illetően.