Kéri Katalin: Távoli tájak, ismeretlen gyerekek (JPTE Tanárképző Intézet, Pécs, 1997.)
AUSZTRÁLIA
John Rickard
AUSZTRÁL NEVELÉS


      A gyarmatokon élő gyerekek hamarosan arra a hírnévre tettek szert, hogy rosszul neveltek és tanulatlanok. Úgy tűnik, a fegyencek nemzedékének tagjai nem annyira „rossz” szülők voltak, mint inkább elnézőek, megelégedtek azzal, hogy gyermekeik szabadon szaladgáljanak. Cunningham – mint ahogy az 1820-as években írta – úgy látta az ausztrál lányokat, mint a természet „gyermekeit”, akik „szeretnek a vízben bolondozni”, a tenger mellett élők pedig „rendszerint úgy úszkálnak és buknak alá a vízben, mint a kiskacsák”; azt is megemlítette, milyen gyakori az ausztrál srácok között a verekedés, mely egy másodperc alatt kirobban, és az utcákon állandóan tapasztalható.[1] Az effajta viselkedésmódot a jóindulatú környezet természetesen bátorította, de a 19. század közepén a gyerekek engedetlensége már problémát jelentett. Ez hozzájárult ahhoz, hogy elkezdtek gondoskodni a városi huligánokról, akiknek az utcai lármázását a polgárok már nem voltak hajlandóak elviselni. Mégis, sokan voltak, akik úgy fogták fel a gyerekek engedetlenségét, mint a függetlenség kifejeződését, és sok gyereket olykor úgy tekintettek, mint aki koránál érettebb. A gyarmatokon élő lány általában egészséges, fiús lény volt, aki azonban ismerte a lányos viselkedés szabályait, melyek irodalmi vagy drámai sztereotípiákként jelentek meg. George Darell a „Napfényes Dél” című melodrámájában Babs, a hősnő, akit egy „bokorban nemzettek” egy izmos leány, színes gyarmati szókinccsel; Mary Grant Bruce Narah-ja pedig, a Billabongi gyerek könyvében egy későbi, finomabb változatot jelenít meg.

      Sokszor a gyerekekről való gondoskodás egyszerűen jelenlétükből eredt. Bőséges volt a gyermekáldás, és a kisbabák mindig jelen voltak: a családi fészek, mely olyannyira érzelgősen jelenik meg a népszerű viktoriánus irodalomban, határozottan zajos lehetett a gyarmatokon. Sőt, mint Richard Twopeny megjegyezte, a gyermek mindenhová elment anyjával: „megtöltik a vasúti kocsikat és omnibuszokat, elzárják a gyermekkocsikkal a járdát, és a nyilvánosság előtt szoptatják őket a kiállításon.”[2]

      A középosztály szintjén ez részben azzal magyarázható, hogy nehéz volt szolgálókat találni (...), így az anyák kevésbé tudták gyermekeiket mások gondjára bízni.

      De még a felső középosztályhoz tartozó, szolgákkal is rendelkező családok is szabadabb légkörrel bírtak, mint angliai társaik. Az Ausztráliában legismertebb gyerekkönyv, Ethel Turner „Hét kicsi ausztrál”-ja egy olyan háztartást magasztal, ahol – a katonás szellemű apa ellenére, aki a rendben és fegyelemben hisz – a lázadó (ám természetesen szeretetreméltó) gyermekek megtagadják a nevelőnő felügyeletét.

      Az anyák vállát számos teher nyomta. Nem csupán a gyermeknevelés felelőssége, de gyakran a két évtizeden át vagy hosszabb ideig is folyamatosan ismétlődő terhességek. (...)

      Az 1840-es években mozgalom indult a Sydney-i Egyetem megalapítására, mely 1852-ben fogadta első hallgatóit. Meglepően gyorsan követte Melbourne, s vitatott volt, hogy a viktoriánus kor fiataljainak nevelésére létrehozott egyetem intézménye „messze fog jutni abban, hogy megváltsa második hazájukat a társadalmi és erkölcsi bűnöktől, melyek fenyegették azt.”[3]

      Az egyetemek, természetesen, az elit számára létrehozott intézmények voltak, és akárcsak a mechanikai főiskolák, az eredeti szándékok ellenére, hamarosan a városi Ausztrália középosztálybeli tájképének részévé váltak.

      S bár az intézményeket a demokratikus gyarmati környezetnek megfelelően fejlesztették, azok továbbra is elismerték örökölt osztálystruktúrájukat. Ezért hirdethette Geelong polgármestere a társadalmi előnyöket:

      »Tegyük félre az arisztokrácia ódivatú eszméit, hadd keveredjenek az emberek kölcsönös fejlődésük érdekében. Minden osztályból összetalálkozhatnak emberek, és hölgyekként és urakként viselkedhetnek és ragaszkodhatnak a társadalomban elfoglalt tiszteletreméltó helyükhöz.«

      Annak ellenére, hogy társadalmi értelemben komolyan vették küldetésüket, a fejlesztőknek legvégül a közoktatást is figyelembe kellett venniük. Feltételezve, hogy a gyarmatok reménye a „felnövekvő generációban” volt, érthető, hogy az oktatás fontosságát az elítéltek települései esetében ki kellett hangsúlyozni. Mind Új-Dél-Wales-ban, mind Van Diemen földön a kormány segített az iskolák felállításában, s néha a tanárok bérét is fizette, akik – a sors iróniája folytán – gyakorta fegyencek vagy volt fegyencek voltak. Bár brit szövegösszefüggésben az a hit, hogy mindenkinek joga van az oktatáshoz, továbbra is élt, ezekben a korai években mindezt nem annyira vitathatónak, mint inkább nevetségesnek találták. Senkinek sem kellett fenntartania az oktatás egyházi monopóliumát úgy, hogy gyanakvással szemlélje az állam szerepét, bár az elitéltek gyarmati körülményei bátorították az állami kezdeményezésektől való függést. Így nem meglepő, hogy 1844 táján az új-dél-wales-i gyerekek több, mint fele nem részesült oktatásban. Erre az időre az egyházak már létrehozták saját iskoláikat, és a „nemzeti” iskolák alapítására irányuló kísérletek zátonyra futottak azokon az anglikán és katolikus ellenvetéseken, melyek előírták (vagy nem) a vallásos oktatást.

      Az aranyláz serkentette az oktatás különböző szintjei iránti igényt. A zűrzavar és kapzsiság megsemmisítette a társadalom képét, mely újból bátorította az oktatásügynek, mint a fejlődés egyik zálogának előmozdítását. Maguk az aranyásók is, akik írás-olvasás tekintetében általában előbbre tartottak, mint őseik, gyermekeiket is szerették volna taníttatni.

      A férfi választójog biztosítása bevezette a gyakorlati politika dimenzióját, amit a Robert Love-nak tulajdonított gúnyos mondás így összegzett: „Nekünk kell nevelnünk mestereinket.”[4] Kezdetben az egyházi és állami iskolák együtt léteztek, s mindegyiket kormánytőke támogatta. Ám ahogyan a liberálisok magabiztosabbak lettek, a „szabad kötelező és világi” oktatás nemzeti értékeinek szószólóiként, a vita középpontjába került nem csupán az egyház és állam kapcsolata, hanem az egyes egyházak közötti viszony is. Végül az egyházaknak és iskoláiknak nyújtott állami segítség visszaszorult; Dél-Ausztrália – erős voluntarista tradícióival – vezetett e tekintetben 1851-ben, míg Nyugat-Ausztrália, az akkori gyarmatok legkisebbike volt az utolsó, mely ezt az áttörést 1895-ben végrehajtotta. A gyarmatok hármas tagolódású oktatási rendszerrel rendelkeztek: léteztek magániskolák (vagy egykori angol szóhasználattal élve „nyilvános” iskolák), melyeket rendszerint az anglikán és protestáns egyházak működtették a tehetős gyermekek számára; voltak katolikus iskolák, melyek teljesen elkülönülve és önfentartó rendszerrel működtek az ír eredetű közösségek gyermekei számára; és az új állami rendszer iskolái, melyeket támogatói a „népnek” szántak, de valójában csak azokért voltak, akikről más iskolák nem gondoskodtak.

JEGYZETEK
  1. Cunningham, P.: Two years in New South Wales vol. 2. (London, 1827.) 56. o.

  2. Town Life in Australia (facsimile, Melbourne, 1973.) 83. o.

  3. Serle, Geoffry: The Golden Age (Melbourne, 1962.) 351. o.

  4. Australian Dictionary of Biography vol. 2. 136. o.

Fordította: Szarka Brigitta és Kéri Katalin

John Rickard: Australia – A cultural history
      (Longman, London and New York, 1988.) 85-91. o.