Kéri Katalin: Távoli tájak, ismeretlen gyerekek (JPTE Tanárképző Intézet, Pécs, 1997.)
ÉSZAK-AMERIKA
Daniel J. Boorstin
AZ AMERIKAIAK


(A gyarmatosítás kora)


      Először: Az amerikai törvények bizonytalansága és a főiskola és az egyetem közti különbségek elmosása segített megtörni az oktatási monopóliumokat.

      Az első amerikai főiskolát tipikusan amerikai jogi bizonytalanságban hozták létre. Harvard alapítását ma általában 1636-ra teszik, amikor a massachusettsi törvényhozás (General Court) 400 fontot juttatott egy „iskola vagy főiskola céljaira”, de jogi felépítése és hatásköre nem is lehetett volna homályosabb. A Harvard tulajdonképpen 1642-ben adta ki első diplomáit, bár a főiskola senkitől sem kapott semmilyen jogi felhatalmazást addig, hogy ezt megtehesse; még csak nem is volt a jog szerint bejegyezve. Amikor azután a főiskola végül alapítólevelet kapott a massachusetts-i törvényhozástól 1650-ben, még mindig szó sem volt diplomákról, talán a törvényhozás saját hatáskörének bizonytalansága miatt, hogy az egyáltalán rendelkezik-e diplomaadó hatalom adományozásával. Henry Dunster, a Harvard College első, rendkívül aktív elnökének (1640-1654) legmerészebb tette az volt, hogy egyáltalán diplomákat adományozott. Ahogy Samuel Eliot Morison mondta, ez „majdnem felért egy Károly [angol] királytól való függetlenségi nyilatkozattal”. Még az 1650-es törvényhozói alapítólevél is jogilag annyira gyenge lábakon állónak tűnt, hogy amikor Increase Mather Angliában tartózkodott az 1688-as fordulat után, megpróbált – bár eredménytelenül – egy különleges királyi szabadalomlevelet szerezni. A Harvard jogi megalapozása, diplomaadó hatáskörének eredete és az a kérdés, hogy vajon és milyen jogi értelemben, ha egyáltalán erről beszélhetünk, „főiskola” vagy „egyetem”-e ténylegesen – mindez egészen a 20. századig bizonytalan és megválaszolatlan maradt. Az elnök és a tanárok kezdettől fogva kihasználták ezt a bizonytalan helyzetet, és bármely nekik tetsző hatáskörben eljártak.

      Yale akkor keletkezett, amikor a Harvard jogi alapozása a leggyengébbnek tűnt, noha az intézmény már majdnem 60 éve virágzott és adott ki diplomákat. Harvard különleges jogi problémáihoz természetesen hozzájárult a Massachusetts-öbölbeli gyarmat adománylevelének bizonytalansága is; nyilvánvalóan egyetlen biztos jogi kiváltságot sem lehetett egy olyan gyarmati kormányzattól nyerni, mely maga is talán törékeny jogi alapon állt. Ki remélhette, hogy kielégítheti a (gyarmati) törvényhozást, a kormányzót és az állandóan változó brit kormányzatot, és ugyanakkor figyelembe veheti az angol törvénykezés ősi formáit, és a gyarmati igényeknek is megfelelően eleget tehet? Ráadásul ott volt az a kényes kérdés is, hogy ha egy gyarmat túllépi jogi hatáskörét, például azáltal, hogy bejegyez egy főiskolát vagy egyetemet, amikor tulajdonképpen nincs ilyen hatalma, nem sérti-e meg saját alapítólevelét? Egy ilyen lépés arra késztetheti a barátságtalan angol politikusokat, hogy megkérdőjelezzék az egész gyarmat jogi létezését. Ezekben az években sem a Massachusetts-öböl, sem Connecticut nem szűkölködött olyan ellenségekben az anyaországban, akik ne ragadtak volna meg örömmel egy ilyen lehetőséget. „Nem tudva, hogy mit csináljunk, nehogy túl sokat tegyünk... – magyarázta Samuel Sewall bíró és Issac Addington 1701-ben, azzal a törvénnyel kapcsolatban, melyben Yale alapítását vázolták fel –, ezért direkt olyan alacsony szintű nevet adtunk a főiskolának, amilyet csak lehetett, hogy minden vihart kibírjon, nem merve bejegyezni azt, nehogy a jogosultság igazolását elrendelő bírói végzés alá essen.” Óvatos szerénységgel és kétértelműséggel úgy határoztak, hogy intézményüket „kollégiumi iskolának” nevezik. Csak majdnem fél évszázaddal később (1745-ben) adományozott a Yale diplomákat, amikor formailag is bejegyezték.

      A gyarmati főiskolák története az egyik legfigyelemreméltóbb példája a jogi gyakorlat győzelmének az elmélet fölött és a közösség szükségleteinek a hivatásos jogászok homályos jogi distinkciói fölött. A forradalom kitörése előtt már legalább kilenc olyan gyarmati intézmény adományozott diplomákat, amelyek még a 20. században is léteztek. Ebben az időben egész Angliában még mindig csak kettő diplomaadó intézmény létezett, Oxford és Cambridge, ezek ősi monopóliumát még mindig a jogászok pontosan kidolgozott megkülönböztetései biztosították. A legrégebbi amerikai főiskolák – a Harvard, a William and Mary és a Yale – ma is még mindig abban találhatják diplomaadományozó hatáskörük eredetét, amit a jogászok „elévülésnek” neveznek, azaz abban az egyszerű tényben, hogy diplomákat adományoztak hosszú ideig anélkül, hogy ezt a jogukat sikeresen megkérdőjelezték volna. Ha a pontos angol megkülönböztetést a megfelelően bejegyzett diplomaadó monopólium, melynek „egyetem” volt a neve, és minden más típusú intézmény között sikeresen átültetik ide; ha egyetlen királyi egyetemet is létesítettek volna az összes amerikai gyarmatnak; vagy ha a diplomaadományozás jogát világosan és kimondottan megtiltották volna az összes gyarmaton, az amerikai felsőoktatás története – és feltehetően sok minden másé az amerikai kultúrában – másként alakulhatott volna.

      Másodszor: A külső ellenőrzés a közösségbe vonta a főiskolákat.

      A 17. századi Európában, és minden bizonnyal Angliában, az egyetemek és kollégiumaik a tudós emberek büszke és kiemelkedő csoportjának központjai voltak. A középkori egyházi hagyomány egyfajta tudósi önkormányzatot hagyományozott rájuk, amely Európában sok helyütt máig is megmaradt. Azok a tudósok, akik az egyetem körül összegyűltek, felügyelve annak könyvállományát, épületeit, adományait és szinekuráit, féltékenyen őrízték jogaikat. Az egyetem nekik saját tulajdonuknak tűnt. Bármi is volt ennek a hatása a „tudósi szabadságra”, az egyik kézzelfogható eredménye az volt, hogy az egyetemeket a közösségektől függetlenítette, és elszigetelte egymástól az egyetemet és a közösséget. Ezt még ma is hűen tükrözi az angol „polgárok” és az „egyetemiek” ellentétpárja.

      Az amerikai gyarmatokat átható protestáns szellem természetesen kedvezett a „laikus” (azaz nem egyetemi) ellenőrzés növekedésének. A középkori egyetemek egyházi intézmények voltak, és „önkormányzatuk” egyszerűen a papság autonómiájából következtetett. A protestáns reformáció a világiaknak is juttatott részt templomainak irányításában. Egy másik mód, hogy megtörjék az egyházi réteg hatalmát, az volt, hogy világiakat is bebocsátottak az egyetemek kormányzatába. „A pápistaság reformációja óta – írta egy amerikai szerző 1755-ben – a főiskolák és más pápista vallási intézmények szentségének eszméje semmivé foszlott... Nem az volt itt a szándék, hogy a főiskolákat vagy egyetemeket lerombolják, és kirabolják a Múzsákat, hanem az, hogy megmentsük azokat a pápista visszaélésektől... Új egyetemek és főiskolák alapításával a brit nemzet egy kissé nagyképűvé tette talán őket, alkalmazkodva az új szokásokhoz... pápista időkben; amely szokások hosszú múltra tekintenek vissza, és úgy határoztak, hogy folytatják azokat. A protestáns fejedelemségekben, köztársaságokban és államokban azonban, ahol azelőtt nem volt egyetem, nem követték a pápista módokat vagy szokásokat az egyetemek és főiskolák alapításánál, csak olyan kiváltságokkal, előjogokkal és hivatalnokokkal látták el őket, amelyek kizárólag iskolai kiváltságok, jogok és hivatalnokok voltak.” Az öreg Angliában a protestantizmus ellenére az egyetemi karok elsáncolták magukat a középkori falak mögé. Amerikában nem léteztek ilyen falak.

      Ahogy most visszatekintünk a történtekre, világosnak tűnik, hogy az amerikai felsőoktatási intézmények „laikus” ellenőrzése sokkal kevésbé köszönhető egyesek bölcsességének vagy előrelátásának, mint inkább a puszta szükségnek és annak, hogy Amerikában alig voltak hasonló intézmények. Míg az európai egyetemek a 17. és 18. században gazdag földeket, épületeket, adományokat, a kormányzati költségvetésből származó összegeket és pontosan ki nem mutatható forrásokat örököltek, addig az új amerikai főiskolák, ahogy Hofstadter és Metzger kimutatta, vadonatúj „termékek” voltak. Kis közösségek alapították őket; világi ellenőrző testületek segítették eloszlani korlátozott forrásaikat, és állandó kapcsolatban tartották a főiskolát az egész közösséggel, amelynek támogatása nélkül az egyáltalán nem létezett volna.

      Európában az egyetemek történelmileg az egyházi tudósok egyfajta céhét jelentették. Itt semmilyen hasonló céh nem létezett, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem volt jelentős számú tudós ember. Az új intézmények ellenőrzése szükségszerűen az egész közösség képviselőire hárult. A tanult, kiváló vagy legalábbis idősebb férfiak, akik az európai egyetemek karait vezették, joggal követelhették maguknak a jogot, hogy saját magukat irányítsák. A Harvardon azonban, ahol 1650-ben Henry Dunster elnök mindössze épphogy csak negyvenéves volt, míg gazdasági vezetője huszonhat, és „fakultásának” (akkoriban egy olyan hallgatókból álló átmeneti testület, akik lelkészekké szerettek volna válni) átlagéletkora kb. huszonnégy év volt, a főiskola tanári kara nem nagyon várhatott el tiszteletet vagy hatalmat az őket körülvevő közösségektől.

      Így kialakult a gyarmati időszakban annak a külső ellenőrzésnek a rendszere, amely tartósan jellemezte a későbbiekben is az amerikai felsőoktatási intézményeket. A Harvard és a William and Mary korai kormányzatában bizonyos jelek egy kettős ellenőrzési rendszer kifejlődésére mutattak, amelyben a tanári kar által való irányítás egy külső testület vétójoga alá tartozott volna. Egyik helyen sem élt soká ez a rendszer. Már 1650-ben a Harvard egyértelműen nem a professzorok, hanem az előljárók és lelkészek ellenőrzése alatt állt, és az alatt is maradt. A 18. század közepére, amikor a William and Mary virágzott, egyértelműen a dzsentri kerekedett a tudós emberek fölé.

      Az amerikai felsőoktatási kormányzat prototípusát végül is a Yale-en és Princetonban valósították meg, ahol a közösség képviselőit egyetlen igazgatótanácsba szervezték, amely jogilag birtokolta és hatékonyan ellenőrízte az intézményt. Ezek az igazgatótanácsi tagok nem a tanári kar tagjai voltak, hanem lelkészek, elöljárók, jogászok, orvosok vagy kereskedők. Az amerikai főiskolák nem lehettek a tudósok önkormányzó céhei.

      A külső ellenőrzés véletlenszerűen létrehozott egy másik intézményt is: az amerikai főiskola elnökét. Az ősi európai rendszerben, ahol az egyetemi kollégium tanácsai vagy az egyetem tanári kara kormányozta önmagát, és ősi adományok vagy egyházi állások támogatták őket, egy ilyen hivatalnok számára nem volt hely. Ám a külső emberek által kormányzott amerikai főiskolai rendszer új hivatalnokokat teremtett. Az igazgatótanácsi tagok sokszor távol voltak, és sem idejük, sem hajlandóságuk nem volt a kormányzásra; a helyben lévő tanárok pedig gyakran túl fiatalok voltak, és sűrűn is cserélődtek. Ezt a hatalmi vákuumot töltötte be a főiskolai elnök. Egyedül ő képviselte mind a tanári kart, mind a közösséget, mivel tagja volt annak a kormányzó testületnek, amely a főiskolán székelt. Formailag az igazgatótanács alkalmazásában állt, és általában ő volt a tagok közül a legjobban informált, így vezetőjükké is vált. Mint a fakultás első embere, ő képviselte lassanként a többieket is. Az ő aktivitásától függött az intézmény hírneve, sőt a léte is. Ő egyesítette a tudóst és az üzletembert; tőle várták el, hogy az itt szerzett tudást a mindennapi életben felhasználják, és üzleti megfontoltságot vigyen a kultúra világába. Mivel nem volt óvilági megfelelője, ő vált a kolostori falak ledöntésének élő jelképévé.

Fordította: Magyarics Tamás

Daniel J. Boorstin: Az amerikaiak (A gyarmatosítás kora)
      (Gondolat, Budapest, 1991.) 230-238. o.