Kéri Katalin: Távoli tájak, ismeretlen gyerekek (JPTE Tanárképző Intézet, Pécs, 1997.)
KÖZÉP- ÉS DÉL-AMERIKA – AZTÉKOK
AZ AZTÉKOK: A VÉR ÉS A CSILLOGÁS BIRODALMA


      Az aztékok még a gyermekszülést is csatának fogták fel, tele fájdalommal és vérrel. Amikor egy fiúgyermek született, a bába átölelte, mintha a gyermek a foglya lenne, és éles csatakiáltást hallatott. Azután figyelmeztette a gyermeket, hogy fogadja meg szavait. „A te otthonod nem itt van”, kántálta, „mivel sas vagy jaguár vagy” – magányos ragadozó. „Itt csak a fészked van”, magyarázta a csecsemőnek. „A te dolgod a háború. Italt, ételt és táplálékot kell adnod a napnak.” Természetesen a vérre utalt. A csatamezőt megszentelt helynek tekintették, és a bába arról beszélt, hogy milyen dicsőség azon meghalni ott harcosként vagy az áldozati kövön fogolyként: „talán kiérdemled az obszidiánkés általi halált”. A költők ódákat zengtek az ilyen halál nemességéről. „Soha ne legyen gyáva”, hangzik egy harcos érdekében az istennek szánt ima, „keresse, kívánja az obszidiánkés általi virágos halált. Hadd érezze a sötétség illatát, hadd érezze annak frissességét, és hadd ízlelje meg annak édességét.” A harcosoknak szánt kisfiúknak apró pajzsokat és nyilakat ajándékoztak eljövendő életük céljának szimbólumaiként; köldökzsinórjukat és a nekik adott fegyvereket harcosok gondjaira bízták, hogy szertartásosan temessék el ezeket a csatamezőn.

      Amikor elérkezett az asszony ideje, a bába által elkészített forró fürdőt vett, majd gyógynövényfőzetet ivott, mely a szülés megindulását volt hivatott elősegíteni. Ha az italnak semmi hatása sem volt, őrölt oposszumfarkot kapott a fiatalasszony. A ránk maradt kódexek közül a legnagyobb, legrészletesebb és a legszebben illusztrált, a Borbonicus-kódex bemutatja, hogy az azték anyák guggoló helyzetben hozták világra gyermeküket a bába segítségével. Az édesanya szimbolikus harcos voltát kifejező rituális csatakiáltás után a bába elvágta a köldökzsinórt. A fiúgyermekek köldökzsinórját egy harcmezőn ásták el abban a reményben, hogy a fiú majd egyszer katonai hírnévre tesz szert; a lányokét pedig a tűzhely alatt, ez az otthonhoz való ragaszkodásukat fejezte ki.

      Röviddel a szülés után az apa egy jósért küldött, hogy meghatározza a baba születésnapjának a jelét – a gyermek jövendő kilátásainak legfontosabb meghatározójaként. A jövendőmondó egy különleges 260 napos ősnaptárhoz folyamodott – eltérően a „rendes” 365 napos naptártól, melyet rituális célokra használtak –, ez 13 szám és 20 nap nevének a kombinációjából állt. A legkedvezőbb születésnapokat az erőt és bátorságot ígérő Sas 10-e és a hosszú és boldog életet jósoló Keselyű 11-e jelentette. Az a fiú, ki azonban balszerencséjére Jaguár 1-én született, rabszolgaként vagy áldozatként végezhette. Szerencsére egy jobb konstelláció pár napon belül ellensúlyozhatott egy rossz előjelet, különösen akkor, ha a gyermek hivatalosan aznap kapott nevet.

      A születést négynapos ünnep követte, ezalatt rokonok jöttek, ajándékokat hoztak, és fontos szertartásokon vettek részt. Amint beléptek a házba, csuklójukra hamut dörzsöltek, hogy megvédjék a gyermeket a bénaságtól és a reumától. Felügyeltek a tűzre is, egyrészt azért, hogy ki ne aludjon, másrészt pedig azért, hogy senki ne vihessen ki égő fahasábokat a házból, „mivel azzal a megszületett gyermek jó hírét vinnék el”, ahogy Sahagún megjegyezte.

      Az oktatás, melyet nagyon komolyan vettek, négyéves korban kezdődött, amikor a gyermekek egyszerű feladatokat és leckéket kaptak: a fiúk vizet hordtak, a lányok megtanulták a háztartási eszközök nevét és használatát. Később az átlagcsaládokban a fiúkat megtanították halászni és evezni. A lányok elsajátították az agávérostok és a gyapot fonását, a söprést, a kukoricamorzsolást és a szövőszék használatát. Az iskolák formális rendszerében többfajta oktatás és képzés létezett. A cuicacalli, vagy a dal házai, melyeket a templomokhoz építettek, helyt adtak mind a nemesi származásúak, mind a köznépből jövők számára. 12 és 15 év közötti fiúk és lányok jártak ide, és nemcsak vallási célokat szolgáló énekeket és táncokat tanultak, de a nép történelméről és vallási hiedelmeiről is kaptak ismereteket. Dalaik – melyeket gyakran az éjszakába nyúlóan énekeltek – a tanulásról, az életről és a halálról szóló történetekkel és az istenek dicséretével voltak tele. Mivel a dal és a tánc annyira fontos volt számos szertartásnál és rituálénál, a fiatalok a társadalomban betöltendő szerepük egyik lényeges elemét tanulták itt.

      A templomokkal összekapcsolt másik iskolatípus a calmecac, szó szerint a „házak sora” volt. Elsősorban nemes családok fiainak tartották fent papok és papnők, noha néhány krónikaíró feljegyezte, hogy időnként kereskedők, sőt plebejusok gyermekei is bejutottak ide. A gyermekek 10 és 15 éves koruk között kezdték Tenochtitlán egyik calmecacjában a tanulást. A naptár működésének megértését sajátították el, és az álmok és előjelek megfejtésének művészetét. Azt is megkívánták tőlük, hogy beszédeket, dalokat és történeteket memorizáljanak. Megtanulták a képírást, hogy útmutatást nyerhessenek a törvényekről, a hadművészetről és más közügyeket érintő kódexekből. A calmecac kihangsúlyozta az önkifejezés művészetét, és megtanította a diákokat a szép beszédre és a tisztelettudásra.

      Annak a fiúnak, aki nem járt egyik calmecacba sem, be kellett iratkozni egy telpochcalliba, a „fiatal férfiak házá”-ba. Ezeket az iskolákat az idősebbek irányították, és elsősorban a köznép gyermekeinek tartották fent. A fő cél harcosok új generációjának nevelése volt, de történelmet, vallást, szertartásokat, zenét, éneket, táncot és helyes viselkedést is oktattak. „Tiszteld és üdvözöld az idősebbeket”, szólt az egyik litánia. „Vigasztald meg a szegényeket és a szomorúakat jó munkáddal és jó szavakkal. Ne az őrülteket kövesd, akik nem tisztelik sem édesanyjukat, sem édesapjukat; olyanok, mint az állatok, mivel sem meg nem hallanak, sem meg nem fogadnak tanácsokat. Ne gúnyold az öregeket, a betegeket, a csonkákat vagy azokat, akik vétkeztek. Ne mutass rossz példát, ne fecsegj, vagy ne szakítsd félbe más beszédét. Ha kérdeznek, megfontoltan válaszolj tettetés, hízelgés vagy előítélet nélkül. Bárhová mész, békésen járj, ne fintorogj, és ne tegyél helytelen mozdulatokat.”

      Bizonyos területeken a calmecacok szigorúbbak voltak a rájuk bízottakkal való bánásmódban. A fiúk egész nap keményen dolgoztak mindkét iskolatípusban, főleg fizikai és egyéb kellemetlen munkát végeztek. Rendszeres megaláztatásban részesültek, hogy megedzzék őket. Egy apa ezeket mondta a fiának, aki éppen akkor lett egy calmecac tagja: „Figyelj, fiam, nem fognak tisztelni, nem fognak engedelmeskedni neked, és nem fognak becsülni. Le fognak nézni, meg fognak alázni, és meg fognak vetni. Mindennap büntetésül agávétöviseket fogsz vágni, és ezekkel vért fogsz kiereszteni a testedből, és éjjel fogsz fürödni akkor is, ha nagyon hideg van. Edzzed meg a testedet a hidegre, és amikor eljön a böjt ideje, ne szegd meg, hanem vágj jó arcot ehhez is, az önsanyargatáshoz is.”

      A fiatal férfiak teljesen különböző életet éltek a telpochcalliban. Bizonyos megpróbáltatások hasonlóak voltak; egy krónikaíró szerint „alig ettek, mindössze egy kevés száraz kenyeret, és szinte semmivel sem takaróztak, és a verandaszerű nyitott szobákban és szálláshelyeken ki voltak téve az éjszakai levegőnek”. Ugyanakkor azonban énekeltek és táncoltak is, és megengedték nekik, hogy nemileg érintkezzenek a kurtizánok egyik csoportjával, az auianimének ismert fiatal nőkkel, akik a harcosok szexuális vágyait elégítették ki. A tanuló harcosok nem sok időt töltöttek vallási gyakorlatokkal. Sahagún nemcsak az asszonyokkal fennálló laza és szabados kapcsolatokat ítélte el, de beszédmódjukat is. „Keveset és irónikusan beszéltek, büszkén és vakmerően szóltak”, írta. Előrelátható volt, hogy a calmecac és a telpochcalli ifjai között ellenségeskedés lesz, melyet az Atemoztli nevű téli hónap alatt vívott színlelt csatában vezettek le.

A fordító nincs megjelölve.

Az aztékok: a vér és a csillogás birodalma
      (Szerkeszők: Ch. Anker – K. C. Danforth – R. Somerville,
          Gemini, Budapest, 1993.) 84-85., 141-144. o.