Kéri Katalin: Távoli tájak, ismeretlen gyerekek (JPTE Tanárképző Intézet, Pécs, 1997.)
AFRIKA – KONGÓ
Georges Balandier
NEVELÉS A XVI-XVIII. SZÁZADI KONGÓI KIRÁLYSÁGBAN


Embert létrehozni

A tudás

      Az újszülött nem más, mint egy „hernyó”, a még beavatás előtt álló kamasz várja az átalakulást, amely őt emberré és a közösség tagjává teszi. A kongói nevelés egy lassú folyamat, amely együtt jár a helyzet vagy a személyiség által kiváltott módosulások változásaival. Az első gyermekkor idején, 5 vagy 6 éves korig a fiúk és a lányok döntően az anya felügyelete alatt maradnak. Az ő közelében élnek; tőle kapják az alapvető nevelést; tőle kell megtanulniuk a nyelvet, rokonsági viszonyaikat, felfedezni a dalokban szereplő legendák vagy mesék világát; megtanulják anyjuk gesztusainak utánzását, felismerni a betakarítás terményeit, megjelölni a határokat, melyek lakóhelyüket körbefogják, és tőle sajátítják el a tiltott viselkedési formákat is.

      Ezután következik az elválasztás ideje: a lányok a „nők házába” mennek aludni, a fiúk a „férfiak házába”. A nemek között húzódó választóvonal megtöri azt az egységet, melyet az anya és kisgyermekei által alkotott családi sejt jelentett. A fiúgyermek nagyon gyorsan felfedezi felsőbbrendűségét és férfiúi helyzetéből fakadó előnyeit. Leginkább az apja társaságában él. Elsajátítja a férfiak tudását, gyakorolva a vadászathoz és halászathoz használt eszközök elkészítését, a mezőgazdasági szerszámok használatát, bevezetést nyer a növényismeretbe, megtanulva, mire lehet használni őket, termővé tenni segítségükkel a földet. Fokozatosan megszervezi kapcsolatait a természettel; halászhelyek keresése és az eszközök elhelyezése, a vadászat és a csapdaállítás egyaránt olyan „leckéket jelentenek”, melyeket a fiú szenvedéllyel tanul. Végül, az apa bevési fia tudatába a viselkedési kódokat, a tiltott dolgok és szimbólumok jelét, melyek mindkettőjükre vonatkoznak. A hagyományos pedagógia, amelyet egy mu-kongó szociológus számba vesz, évszázadokon át fenn kellett, hogy maradjon:

      „E nevelés során a gyermeki gondolkodás fejlesztése pontosan meghatározott és ellenőrzött, azután kérdésekkel és válaszokkal fejlesztett, és gyakran cselekkel, paradoxonokkal, konkrét esetekkel mozdítják elő kibontakozását. Anélkül, hogy arcán bármi tükröződne, az apa felszólítja gyermekét, hogy oldja meg ezt a problémát, ám a megoldás a szelíd látszat ellenére igényli az apa tapasztalatát. Az elért eredmény alapján a fiú kap egy kellemes vagy kellemetlen ragadványnevet, jobban szeretne egyenrangú lenni, hogy végrehajthasson bizonyos küldetéseket vagy elkísérhesse a nagyokat utazásaik során.”

      A leány anyjától nyeri nevelését. Fel kell készülnie arra, hogy képes legyen ellátni a házi munkákat és a földeken folyó teendőket; meg kell tanulnia fokozatosan a feleség szerepét; nagyon korán próbát kell tennie azon képességekről, melyekkel magára vonhatja a fiatal férfiak figyelmét. A házasság és az anyaság – melyet oly csodálatosnak ábrázolnak egyes műalkotásaikon a kongói szobrászok – jelentik a nő beilleszkedését a társadalomba, csatlakozását a társadalmi teljességhez.

      A fiúk és leányok másrészt kiterjedt nevelésben részesülnek, melyet az egész klán igyekszik nekik megadni: ez pedig az öregek, a ba-mbuta által nyújtott nevelés; az anyai nagybátyjaik és idősebb fivéreik nevelése, akik eredményesen kényszerítik rájuk felsőbbségüket. A ki-kongó közmondások számba veszik ezeket a meghatározó befolyásokat: »amilyen az anya, olyan a lánya«; »amilyen a nagybácsi, olyan az unokaöccs.«

      A tanulásban való előrehaladás szerint a gyermek egyre több autonómiával és felelősséggel bír. A leány teljes mértékben részt vesz a háztartási feladatok és a mezőgazdasági munkák elvégzésében, melyek legnagyobbrészt asszonyi terhek; fiatalabb fiú- és leánytestvéreire vigyáz; elkezdi teljesíteni a segítségnyújtás és szolidaritás diktálta feladatait rokonai irányában; bevezetést nyer a házasságkötést és a temetést kísérő szertartásokba. A fiúk esetében a kötelezettségek ugyanezen sora munkál, mind a családi, mind pedig a közösségi ügyeket illetően. A fiú a férfi munkákhoz kapcsolódik – alkalmassá válva lakóházak építésére vagy rendben tartására, mezőgazdasági eszközök karbantartására; beilleszkedik a klán közösségi hálózatába; meghúzódva részt vesz a közösséget érintő vitákban és ünnepségeken; megerősíti beavatását és képessé válik arra, hogy szükségleteiről gondoskodjék. Így építi fel a gyermek saját személyiségét, és „ébred rá” a társadalmi létre; egyre kevésbé lesz nléké (a léka = aludni szóból) és lassacskán „mbuta”-vá válik (a buta = nemzeni, megtermékenyíteni szóból).

      Ez a passzív állapotból az aktív állapotba való átmenet – hála azoknak az erőfeszítéseknek, melyeket az egész közösség kifejt – az a pillanat, amely az ember számára legfontosabb az élet során. Magába foglalja a testi érettséget, az ember reprodukálásának, a javak vagy szolgáltatások létrehozásának képességét. Ám ezek a természetes tulajdonságok nem elegendőek, vadak maradnak, ha a társadalmi bánásmód, mely őket modellezi, nem kiművelt. Ez a beavatási szertartás célja: átfordítja az egyszerű serdülőt a társadalmi teljességbe; szimbolikusan megöli a kamaszokat azért, hogy előidézze újjászületésüket, az egyedüli születést, mely a klán szempontjából számít.

Fordította: Kéri Katalin

George Balandier: La vie quotidienne au royaume de Kongo du XVI au XVIII siecle
      (Hachette, Paris, 1965.) 211-213. o.