Kéri Katalin: A tudás kapui (Szöveggyűjtemény) (JPTE-PSZM - Tárogató Kiadó, Budapest, 1995.)
V. – XVII. század
[60] ERASMUS: A BALGASÁG DICSÉRETE


A grammatikusok.
      De én volnék a legbalgább és ugyancsak méltó rá, hogy jól kinevessen Démokritos, ha a közbalgaságok és esztelenkedések formáit mind el akarnám sorolni. Azokra térek, akik a közvélemény előtt bölcseknek látszanak, s azt a bizonyos „aranyvesszőt” keresik.
      Elsők közöttük a grammatikusok. Náluk szerencsétlenebb, nyomorultabb, az istenektől megvetettebb emberfajta nem lenne, ha a hivatásukkal járó bajokat nem kendőzném el édes balgasággal. Ezeket nem öt Fúria sanyargatja, ahogy a görög epigramma mondja, hanem száz meg száz. Mert mindig éhesek, és az iskolában (iskolát mondtam, pedig inkább kínzókamrát, szárazmalmot, siralomházat kellett volna) a gyermeknyáj közepette piszokban öregednek meg a munkától, süketülnek meg a zajtól, rothadnak meg a bűztől és a szennytől. És mégis az én jótéteményem folytán elsőknek tartják magukat az emberek között, és roppantul meg vannak elégedve magukkal, ha a félénk sereget fenyegető arccal és hanggal megrémítették, ha a szerencsétleneket vesszővel, bottal, korbáccsal összeszabdalhatják, ha minden módon kényük-kedvük szerint dühönghetnek, mint az oroszlánbőrbe bújt szamár. Közben pedig a szennyet ragyogó tisztaságnak látják, a bűzt majoránnaillatnak, rabszolgasorsukat uraságnak tartják, zsarnokságukat nem cserélnék el Phalaris vagy Dionysios birodalmával.
      De még jobban boldogítja őket a tudományukról alkotott sajátos meggyőződésük. Bár merő ostobaságokat gyömöszölnek a gyerekek fejébe, mégis istenuccse, megvetik Palaemont és Donatust, s magukat többre tartják. Nem tudom, miféle szemfényvesztéssel kimesterkedik maguknak, hogy balga mamák és együgyű papák is úgy vélekednek róluk, mint ők önmagukról. Vegyük hozzá azt a gyönyörűséget, amikor valamelyikük rábukkan, ki volt Anchises anyja, vagy valami rohadt papíron ráakad egy közönségesen ismeretlen szóra, mint az, hogy „bubsequa”, „bovinator” vagy „manticulator”, vagy valami írástöredéket talál csonka betűkkel, egy valahonnan előkapart öreg kövön. Te Úristen, micsoda örömujjongás van ilyenkor, minő diadalmenet, mely dicsőítő ódák keletkeznek! mintha csak legyőzték volna Afrikát, vagy elfoglalták volna Babylónt. Hát még, amikor lélektelen és ízetlen verselményeiket mutogatják mindenfelé! És vannak, akik megcsodálják! Teljességgel úgy érzik, hogy Vergilius lelke költözött beléjük. De az a legédesebb, amikor aztán cserébe dicsérik, csodálják, és kölcsönösen vakargatják egymást. Ha pedig valaki megtéved egy szóban, és azt véletlenül valamelyik szemfüles szerencsésen felfedezi, Herkules mentsen meg tőle, minő tragédiák! minő szablyarántás, minő cserfelés! minő támadások! Haragudjon meg rám minden grammatikus, ha hazudok! Ismerek egy polyhistort, aki tud görögül, latinul és egyben matematikus, filozófus, orvos, s mindezt királyi módon érti, aki már hatvanéves, s aki minden mással felhagyva több, mint húsz éve gyötri és emészti magát a grammatikával, és boldognak nevezné magát, ha hátralevő idejében csak a nyolc beszédrészt biztosan meg tudná határozni, ami szerinte sem a görögöknek, sem a latinoknak nem sikerült teljesen. Mintha legalábbis háborúval kellene megtorolni, ha valaki a kötőszót határozói természetűnek tartja. És mindez abból fakad, hogy annyiféle grammatika van, ahány grammatikus, sőt még több, hiszen az én Aldusom egymaga több, mint ötször adott ki grammatikát. Barátunk figyelmét nem kerüli ki semmi, ami barbárul vagy nem tetszően hangzik, mindent elolvas és kimotoz. Mindenkire irigykedik, aki valamit ízetlenkedni próbál ebben a műfajban, és szörnyen fél, hogy valaki kiragadja kezéből a dicsőséget, és kárba vész annyi év munkája. Nevezzétek ezt, ahogy akarjátok. Őrültségnek vagy balgaságnak, avval én nem sokat törődök, csak ismerjétek el, hogy az én jótéteményemből ez az ember, minden teremtmények legnyomorultabbja olyan boldog állapotba jut, hogy sorsát nem hajlandó felcserélni a perzsa királyéval sem.

Fordította: Kardos Tibor

Rotterdami Erasmus: A balgaság dicsérete
      (Európa, Budapest, 1994.) 94-96. o.