Az 1879:XVII. törvénycikktől a „Lex Apponyi”-ig
— Adalékok a kötelező magyar nyelvoktatás történetéhez —

(Híd a századok felett - Tanulmányok Katus László 70. születésnapjára,
Főszerk.: Hanák Péter; Szerk: Nagy Mariann, University Press Pécs, 1997.)


© 1997 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens

     Magyarországon az 1867-es kiegyezést követően iktatták törvénybe a kötelező népoktatást, és a dualizmus évtizedeiben került sor a modern oktatási rendszer kiépítésére. Az 1868-as nemzetiségi törvénnyel összhangban a népoktatási törvény úgy rendelkezett, hogy minden növendék anyanyelvén nyerjen oktatást, ha az a községben „divatozó” nyelvek egyike. 1875 után Magyarországon a konzervatív-liberális erők együttes szerepe érvényesült. A Tisza Kálmán nevével jelzett időszak politikája nem volt mentes a nemzetiségekkel szembeni fellépésektől. Hosszas viták után a parlamentben 1879-ben megszavazták a magyar nyelv kötelező tanításáról szóló törvényt. A törvényjavaslat ellen több nemzetiségi képviselő azzal érvelt, hogy az sérti a nemzetiségek és egyházak autonómiáját. A magyar nyelv mellett szólók véleménye viszont az volt, hogy minden állampolgárnak hasznos az államnyelv ismerete. A megszavazott törvényben 1882-ig szabtak türelmi időt a nemzetiségi tanítóknak arra, hogy nyári tanfolyamokon vagy a tanítóképzőkben elsajátítsák a magyar nyelvet.
     A korszak neves pedagógiai sajtóterméke, a Néptanítók Lapja is széleskörű propagandát folytatott a magyarosítás érdekében. Tudósítottak a lap hasábjain a nyelvtanfolyamokról, a magyar nyelv oktatásának módszereiről és tankönyveiről.
     A kormány és a sajtó minden erőfeszítése ellenére még a századfordulón is számos iskolában eredménytelen volt a magyar nyelv tanítása, sok helyen (főleg a román és szerb iskolákban) nem volt magyarul tudó tanító. Az 1900-as népszámlálás adatai szerint a magyar anyaországban élő lakosságnak kb. 40%-a nem tudott magyarul, és a 3343 nem magyar tannyelvű iskola közül 1340-ben nem volt sikeres a magyar nyelv oktatása. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium rendeletekkel próbálta előmozdítani a törvény végrehajtását, ezek a rendeletek azonban megtörtek a nemzetiségek vagy felekezetek ellenállásán, illetve a helyi hatóságok lassú intézkedésein.
     Baranya megyében, mint a dualizmus korának egyik soknemzetiségű területén, szintén megfigyelhető volt mindez. A nyelvi magyarosítás itt is nehezen haladt előre, és nem öltött erőszakos formát.
     A 20. század elején változás állt be a kormány nemzetiségpolitikájában. Ennek velejárója volt, hogy az 1907-es „Lex Apponyi”-nak nevezett törvénycsomagban az 1879-es, magyar nyelv oktatását elrendelő XVIII. törvényt is újrafogalmazták.
I. Az 1879-es törvény keletkezése és tartalma

      Évtizedek törekvései után Magyarországon a dualista állam idején épült ki a modern oktatási rendszer. Az 1868:XXXVIII. törvénycikk elrendelte az általános és kötelező népoktatást. E törvény előkészítése és megvalósításának első lépései is Eötvös József nevét dícsérik elsősorban, akinek nem kevés szerepe volt az 1868-as nemzetiségi törvény megalkotásában is. A népoktatásról szóló törvény 58. paragrafusa – szinkronban a nemzetiségi törvény szellemével – úgy rendelkezett, hogy minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást, amennyiben ez a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike. (CORPUS IURIS, 1868: XXXVIII.tc.) Sem ebben, sem pedig az 1868:XLIV. törvényben nem írták elő az elemi népiskolák esetében a magyar nyelv kötelező tanítását.[1] A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1869-es kimutatása szerint a 13292 elemi iskolából 5818 volt tisztán magyar tanítási nyelvű, 1286 pedig vegyes tannyelvű. (MIKÓ 1944, 431) Az iskolák 46,55 %-ában tehát egyáltalán nem használták és tanították a magyar nyelvet. 1877-ben 15486 iskolából 7024-ben használták tisztán a magyart oktatási nyelvként. (KÉPV. NAPLÓ 1879, 242.) 1868-tól jelent meg a Néptanítók Lapja, mely a magyar nyelvű változaton kívül hat nemzetiségi nyelven is hetente napvilágot látott. Ez a oktatáspolitikai-módszertani lap legalább annyira segítette a népoktatási törvény végrehajtását, mint a különböző nyelveken kiadott tantervek és tankönyvek.

      Az 1870-es évek második felében bizonyos fordulat állt be a magyar kultúrpolitikában. Ebben egyrészt szerepet játszott Eötvös József halála (1873), aki épp, hogy csak útjára indította az oktatási reformokat, és aki után kétségkívül űr maradt a kultuszminisztériumban. Másrészt a magyar politikai élet is változott, és hatással voltak az oktatásügy nemzetközi változásai is. 1875 után, Nyugat- és Közép-Kelet-Európa más országaihoz hasonlóan Magyarországon is a konzervatív-liberális erők együttes szerepe jutott érvényre. Tisza Kálmán politikája nem volt mentes a nemzetiségekkel szembeni fellépésektől, emiatt a Szabadelvű Párt sorain kívül, a türelmetlen nacionalisták táborában is támogatásra talált. (SZÁSZ 1987, 1168) A parlamentben és a sajtóban gyakoriak voltak a nemzetiségek jogairól szóló viták. 1875 után „a magyar államnyelv hivatalos használata lassanként messze túlterjedt a nemzetiségi törvényben megszabott határokon”. (KATUS 1987, 1337)

      1879-ben, Trefort Ágoston minisztersége alatt született meg a XVIII. törvénycikk a magyar nyelv kötelező tanításáról. (CORPUS IURIS 1879:XVIII. tc., 86) 1879. április 29-én Baross Gábor terjesztette elő általános vitára a törvényjavaslatot. Ő azt mondta, hogy e törvény nem sértené a felekezetek és nemzetiségek autonómiáját. A magyar nyelv szerinte fontos egymás megértése, a közéleti ténykedés miatt, valamint kiemelte a nyelvtanítás „várható” pedagógiai hatását: hazafias nevelésre nyújt módot a tanároknak. Indokként hozta még fel, hogy a nemzetiségek lemaradnak a középiskolákban; hogy a magyarság, ha nyelvét elveszíti, eltűnik, míg a nemzetiségek mögött ott állnak nagy anyanemzeteik. Az is elhangzott beszédjében – amely nem volt mentes az aggodalmaktól –, hogy a nemzetiségek egyenjogúságáért cserében az állam is követelheti jogainak gyakorlását. (KÉPV.NAPLÓ 1879, 242-243) Bár a jegyzőkönyv szerint Baross beszéde végén a parlamentben „Általános, élénk helyeslés” következett, a május közepéig valamennyi ülésen napirendi pontként szereplő törvényjavaslat vitája korántsem igazolta az általános tetszést és megelégedettséget. A törvényjavaslat tárgyalása során számos képviselő adott hangot aggodalmának, kifejezve, hogy félti a nemzetiségek nyelveit, kultúráját és az egyházak autonómiáját.

      Zay Adolf, Mocsáry Lajos, Gebbel Károly, Román Sándor, Dimitrievics Milos, Hoffgräff János, Maximovics Miklós, Bacon József, Cosma Parthén és más nemzetiségi képviselők helyesen érveltek a törvényjavaslat ellen, különböző érveket sorakoztatva. Akadtak azonban a nemzetiségi honatyák körében is olyanok, akik kiálltak a javaslat mellett (Pl.: Stojkovics Péter szerb, Máriaássy Sándor, a szepesi németség, Zsámbokréthy József a nyitrai szlovákság küldöttje, stb.), és támogatták a törvény mellett érvelők táborát. Mindkét oldalon többen hivatkoztak a magyar történelem egyes momentumaira, a nemzetközi példákra. A képviselők gyakorta egymásnak „válaszolgattak”. Felsőbüki Nagy Pál fia, Nagy István azzal érvelt, hogy szerinte szükséges ez a törvény az állami összetartozás tudatának kialakításához. Mocsáry Lajos ellenben úgy vélte, a pánszláv és germán veszély közepette nem szabad a nemzetiségi viszályt feléleszteni. Ő előre látta azt, ami később valóban megfigyelhető volt Magyarországon: beszéde szerint szervezhetnek akármilyen nyelvtanfolyamokat, úgysem lesznek „exact tudományú nyelvtanítók” a „dákóromán” és „pánszláv” fiatalemberekből. (KÉPV. NAPLÓ 1879, 262) A jogi, államelméleti, politikai, pénzügyi, „néplélektani” érveken kívül sokan hozakodtak elő pedagógiai érvekkel pro és contra. Maximovics, szerb képviselő Comenius sárospataki beszédjét idézte fel: „egy más nyelvet, mint az anyanyelvet az iskolába behozni annyit tesz, mint gyermeket megtanítani arra, hogy előbb nyargaljon, mint járjon.” (KÉPV. NAPLÓ 1879, 357)

      Herics Antal, soproni képviselő viszont ellenkezőleg gondolta, szerinte az „ifjú nemzedék örömest tanul, a hol tanittatik”. (KÉPV. NAPLÓ 1879, 343)

      Trefort Ágoston, Molnár Aladár, Tisza Kálmán, Orbán Balázs, Rakovszky István, Grünwald Béla és mások azzal érveltek, hogy nem magyarosítási szándék áll a törvény mögött, hanem a kormányzat azon igyekezete, hogy az államnyelvet mindenki megértse. (TREFORT 1888, 14-24) A javaslat indoklása során hangsúlyozták, hogy senkit nem kívánnak kényszeríteni a magyar nyelv megtanulására, hanem mindenkinek jogot szeretnének adni elsajátítására, hiszen minden állampolgárnak érdeke az államnyelv ismerete. (KATUS 1987, 1343) Többször elhangzott az is a javaslat vitája során, hogy a nemzetiségek maguk sürgetik ezt a törvényt, ami ellen többen (főként a román és szerb képviselők közül) hevesen tiltakoztak. A törvény megszavazása előtt néhányan módosítást kezdeményeztek, ám igazán jelentős változtatást a javaslat szövegén nem ejtettek, Román Sándor képviselő ellenindítványát leszavazták.

      A törvény 4. paragrafusában szerepelt a sok vitára okot adó rendelkezés, mely szerint a magyar nyelv bevezetése valamennyi nyilvános népiskolában kötelező, és bevezetését – amennyiben nincs megfelelő tanár – fokozatosan kell végrehajtani. (CORPUS IURIS 1879, 86) E törvény beteljesítéséhez természetesen több ezer magyarul tudó tanítóra lett volna szükség a nemzetiségek népiskoláiban, ezért az 1-3. paragrafus a tanítókról íródott. Eszerint a nem magyar nyelvű tanítóképzedékben – óraszámemelés terhére is – meg kellett tanítani a jelölteket magyar nyelvre, és az 1882-ben vagy utána végzett tanerők közül csak annak alkalmazását tette lehetővé a törvény, aki a magyart beszédben és írásban jól elsajátította. Külön problémát jelentett azon tanítók nagy tömege, akik már tanítottak. Számukra a törvény 3. paragrafusa volt az irányadó: 4 évnyi felkészülési időt kaptak a magyar nyelvi vizsga letételére. (CORPUS IURIS 1879, 85)

      Ugyanebben az évben jelent meg az a rendelet (17 284 sz. a.), amely a nem magyar tannyelvű népiskolák tantervét tartalmazta. Eszerint az egytanítós népiskolákban a magyar beszéd tanítására 9 óra, az anya- és magyar nyelven való írás és olvasás tanítására heti 8 óra fordítandó.

II. A Néptanítók Lapja a magyar nyelv tanításáról (1879-1881)

      1879-ben, a törvény kihirdetését követő időszakban a pedagógiai sajtót elárasztották a témával kapcsolatos írások. A Néptanítók Lapja különösen tág teret szentelt hasábjain az „eredmények” bemutatásának. Egymással versengve szólaltak meg neves és névtelen tanítók az ország minden szegletéből. Egyesek abban látták a törvény végrahajtásának lehetséges módját, ha módszertani újításokkal élnek. Mások a magyar nyelv tanítása melletti érveiket fejtették ki; és rendszeres hiradásokat közöltek e lap hasábjain a magyar nyelvi póttanfolyamokról. 1879 nyarán az újságban csupa lelkes hozzászólást közöltek. Kaposy István például úgy vélte, hogy akik utazgattak már korábban a nem magyar ajkú falvakban, és a „néppel érintkeztek”, maguk is tapasztalhatták, hogy „hazánk idegen-ajku polgárai szükségét érezték az állam-nyelv tudásának, s várva várták az alkalmat, mely módot nyujt azt elsajátítani.” (KAPOSY 1879, 284)

      Zajzon Dénes tanító Losoncról pedig azt írta, hogy a póttanfolyamon részt vett szlovák tanítók „a magyar nyelvet úgy tekintik, mint azon szükséges köteléket, mely a külön ajku honpolgárokat egy erkölcsi egésszé, egy testületté forrasztja össze.” (ZAJZON 1879, 377)

      Egy Abaúj-Torna megyéből való tanító szerint Magyarország megmaradása miatt fontos a magyar nyelv tanítása. (A szerkesztőség lábjegyzetben megjegyzést fűzött ehhez a véleményhez, mivel úgy gondolták, sokkal inkább a „nem magyar ajku magyar hazafiak” miatt fontos ez a törvény.) (ERDŐDI 1879, 435-439)

      A módszerek elősorolásánál nem kevésbé voltak lelkesek és optimisták a Néptanítók Lapja cikkírói. Kaposy például egy nágocsi tanító esetét említette, akinek 25 év alatt csaknem sikerült megmagyarosítania városkáját (!). Az író szerint a tanító módszere egyszerű volt: magyar népdalokat tanított a gyermekeknek. Nem csekély elfogultság érződik írásából, miközben azt fejtegeti, hogy a magyar dalok ritmusuk és gyors ütemüknél fogva jobban tetszenek a nemzetiségeknek, mint saját népzenéjük. (KAPOSY 1879, 285) Skultéty sokkal inkább tudományos alapon közelítette meg a kérdést, miközben a szlovák népiskolákban használt tankönyveket elemezte. (SKULTÉTY 1879, 351-353) Szerinte a szemléltetésen alapuló, életszerű beszélgetésekre épülő nyelvoktatás lehet igazán célravezető. Az általa említett tankönyvek ugyan érvényre juttatták e didaktikai szempontokat, ám a tanító szerint tartalmilag számos kifogásolnivaló akadt bennük. (Például az, hogy a mesterkélt, túlzottan modoros beszélgetések témája nem érdekli a gyerekeket.) Emericzy Géza egy másik könyvismertetésben úgy vélte, az a legjobb, ha olyan módszerekkel sajátítják el a nemzetiségek a magyart, mint annakidején a saját anyanyelvüket. (EMERICZY 1879, 375) Több részletben közölték Berecz Gyula módszertani értekezését a beszéd- és értelemgyakorlatok tárgyában. Ő úgy vélte, a tanítók legfontosabb feladata, hogy a magyar nyelv tanításának valamennyi szintjén fenntartsák a nyelv iránti érdeklődést. Felhívta a figyelmet arra, hogy mely nemzetiségek esetében melyik hang képzésére kell figyelmet fordítani, és javasolta a tanároknak, hogy mindig kérdezzék ki a megtanított magyar szavak értelmét a tanítványok anyanyelvén. Ő is ajánlotta a beszédcentrikus, szemléltetéssel könnyített nyelvtanulást. (BERECZ 1879, 207-211) Freimann Jakab, a lelkes izraelita tanító ötlete abban állt, hogy minden tantárgyat magyar nyelven kell előadni, és a gyermekeknek az otthoni környezetben is biztosítani kell a nyelvgyakorlás lehetőségét. Leírta például azt, hogy az előkelőbb zsidó családoknál az iskolás gyerekek mellé magyar nyelvű szolgálókat fogadtak, hogy könnyebben sajátíthassáék el a magyart. (LEVELEK 1881, 174) A magyar nyelv tanításában elért „sikerekről” olyan sokan írtak a Néptanítók Lapja szerkesztőségébe, hogy a lap több ízben is kérte a tanítókat, hogy csak akkor írjanak, ha módszerük új a korábban közöltekhez képest. Gyakori volt az olyasfajta olvasói levél, amelyben egy-egy tanító elkötelezettségét bizonygatta, és önmagát, módszerét magasztalta. Tipikus példa erre az alábbi részlet:

      „Azt öndicséret nélkül mondhatom (...hogy módszeremet egy önképző körben...) helyesnek és követendőnek ítélték, és ítélhették is annak.” (LEVELEK 1881, 174)

      A magyar nyelvi póttanfolyamokról szóló híradásokat olvasva mindenképpen feltűnő a többi íráshoz képest, hogy a problémákról is beszámoltak a cikkírók. A törvény végrehajtása országosan problémát jelentett, hiszen több ezer hivatalában lévő tanítót kellett (volna) felkészíteni a megváltozott követelményeknek megfelelően. 1879 nyarától kezdve kerültek megrendezésre azok a 6 hetes póttanfolyamok, amelyek keretében a tanítók szünidei pihenés helyett magyar nyelvet tanultak. Az újságok tudósításai szerint ezek a tanfolyamok nem voltak sem túl népszerűek, sem túl eredményesek, hiszen egyrészt illúzió volt az az elképzelés, hogy 6-8 hét alatt felnőtt embereket megtanítsanak egy számukra idegen nyelvre, másrészt ezek a kurzusok az iskolafenntartók számára anyagi megterhelést jelentettek, mert a tanító utazási költségeit kötelesek voltak megtéríteni vagy fuvarról gondoskodni. A több nemzetiség tanítói körében visszatetszést keltett a törvény, ezért nem is szívesen jelentkeztek a póttanfolyamokra. Nem jelentett nagy vonzerőt a napi 70 krajcáros napidíj sem, bár egyes cikkírók szerint sokan csak emiatt vállalták a napi 4-5 órás tanulást a rekkenő hőségben. A póttanfolyamokat az ország 8-10 településén rendezték meg egyidejűleg, bentlakásos formában és önkéntes részvétellel. Az egyes helyszíneken összegyűlt 100-150 tanítót nyelvtudásuk alapján csoportokba szervezték, és eltérő módon tanították. Egyesek attól vártak eredményt, hogy a nemzetiségi tanítók a 6 hét alatt megismerkednek magyar városokkal és a magyaros vendégszeretettel, és így majd jobb érzéseik keletkeznek a magyarságról és a magyar nyelv tanulásáról is. (BARSCH 1880, 599)

     A tudósítások egy részében csak jókat írtak. Losoncról például 1879-ben úgy számoltak be, hogy a 120 szlovák és 2 német tanító „...édes hazánk iránti szeretetben s nemzeti érzületben szilárdul áll...” (ZAJZON 1879, 376)

      Sárospatakról is ugyanilyen hírek érkeztek 1880-ban, bár kissé furcsa adat, hogy az ottani póttanfolyam idején a tanítók 1/5-öd része (21 fő) megbetegedett. (SÁROSP. 1880, 483-486) Barsch Samu, aki Bajáról tudósított, sokkal sötétebb képet festett. Ő többször is hírül adta, hogy a tanítók nagyobb része a magyar nyelvvel mit sem törődik, és amint írta, „sok embernél a kártya és a társaság, bor és pálinka képezte a mindennapi kenyeret.” (BARSCH 1880, 599-601)

      1881-ben megerősítette ezt a véleményét, és kifejtette, hogy szerinte elegendő lenne azokat a tanítókat felvenni a póttanfolyamokra, akik 1872 után nyertek képesítést. (BARSCH 1881, 531) Székelykeresztúrról is azt írták, hogy a megjelent román és német ajkú tanítók egy része nem jó indulattal jött a tanfolyamra, és nem is volt buzgó a nyelvtanulásban. Hogy nem történt semmi rossz a tanfolyam ideje alatt, az a tudósító szerint a székelyek vendégszeretetének és annak köszönhető, hogy nem voltak lázító „agitátorok”. (SZÉKELYK. 1879, 398)

      E cikkek adatai szerint nagyon alacsony volt azoknak a tanítóknak az aránya, akik a tanfolyam végén képesek voltak letenni a magyar nyelvi vizsgát. (100 tanfolyamot végzett tanítóból csak kb. 2-3 tudott sikeresen helytállni a vizsgán.) Többen is szóvá tették, hogy némely tanítók azért nem képesek elsajátítani a magyar nyelv alapjait, mert egyébként is igencsak hiányos a műveltségük. Kirívó példaként még olyan tanítókról is hírt adtak, akik anyanyelvükön sem voltak képesek kettesével visszafelé számolni.

      A tanítók munkáját megkönnyítendő és az iskolai magyartanítást segítendő rendkívüli módon fellendült a nemzetiségiek számára kiadott tankönyvek írása. A Néptanítók Lapja hasábjain különösen német, szlovák és izraelita iskolák számára készült tankönyvekről olvashatunk hirdetéseket, és ismertetéseket. Az iskolai elöljáróságok a bőség zavarával találták magukat szembe, amikor a legjobb tankönyvet akarták kiválasztani. Az sem volt ritka, hogy az egyházmegyei tanfelügyelőség bízott meg valakit a könyv megírásával. A tankönyvkészítéshez általában a középiskolai nyelvkönyvekből merítették a mintát, ezért a kritikusok szerint ezekben az új magyar nyelvkönyvekben túltengett a grammatika.

III. Számadatok a magyar nyelv tanításáról

      A tankönyvek és módszertani útmutatók, a póttanfolyamok és tanfelügyelői fellépések ellenére a magyar nyelvet tudó tanítók száma csak nagyon lassan növekedett, így az iskolai nyelvtanítás is csak akadozva mozdult előbbre. Az újságcikkek és tanfelügyelői jelentések adatai mellett mindez a statisztikákból is kiviláglik. 1880-ban 1922 tanító kevéssé, 2529 pedig egyáltalán nem tudott magyarul (MIKÓ 1944, 436), és 1 évtized múltán is közel 2000 tanító nem tudta tanítani a magyar nyelvet, és így 2400 iskolában nem értek el eredményt. (KATUS 1987, 1344) 1891-ben, a népszámlálási eredmények elemzésekor a statisztikusok leszögezték, hogy bár az iskolai magyar nyelvtanítás hatása kimutatható a fiatalabb korosztályok magyarosodását vizsgálva, abban nagyobb szerepet játszik maga az élet, a „magyar vidékek népével való érintkezés”. (NÉPSZÁML. 1891, 206) A népszámlálás szerint a németség körében tudtak legtöbben, a románoknál legkevesebben magyarul (16-20 év közötti korcsoport 35,26 illetve 8,9%-a). Az is látható volt az összeírások alapján, hogy a városokban sokkal jelentősebb volt a magyarosítás, mint vidéken (79,15% az 51,21%-kal szemben a magyarul tudók aránya). A felekezeteket vizsgálva a római katolikusok körében nőtt leginkább a magyarul beszélők aránya (55,28%-ról 57,35%-ra 10 év alatt), a görögkeleti vallásúak körében viszont csökkent (0,95-ről 0,92%-ra). (NÉPSZÁML. 1891, 208)

      1893-ban Csáky kultuszminiszter egyik rendeletében az szerepelt, hogy az ország 25505 tanítója közül 1601 nem bírt a magyar nyelvet oktató képességgel és 2387 népiskola volt, ahol a magyar nyelvet sikertelenül vagy egyáltalán nem tanították. (REND. TÁRA 1893, 2440-42) A századvégen a közoktatási költségvetés vitájában Wlassics beszédében kiemelte, hogy még mindig van 1998 olyan tanító, aki nem tud magyarul, és 2217 iskolában sikertelen a magyartanítás. (KÉPV. NAPLÓ, 1898) Az 1900-as népszámlálás adatai szerint a népességnek kb. 40%-a nem tudott magyarul a magyar anyaországban, és a 3343 nem magyar tannyelvű iskola közül 1340-ben nem értek el eredményt a magyarosításban.

      Beksics Gusztáv, a korszak egyik közismert személyisége arra hívta fel a figyelmet, hogy a vegyes tannyelvű vidékekre kell összpontosítani, „de a megvíhatatlan pontokra (...) ne pazaroljuk erőinket.” Ezt írta: „vagy tíz megye grammatikailag feladható, ha több, mint negyvenben a magyar nyelv fog uralkodni.” (BEKSICS 1883, 8-9)

      Óva intette kortársait az erőszakos magyarosítástól, és kivihetetlennek tartotta nemzetiségi vidékeken a magyar tannyelvet. Elképzelése szerint a városok magyarosodása a kulcspont. A parlamentben és a minisztériumban is keresték a megoldásokat, mert a századvégen jól látszott, hogy az 1879-es törvényt nem sikerült végrehajtani. Több képviselő is szót emelt emiatt az országgyűlési üléseken, megoldást sürgetve. (Többek között Hock János, Bartha Miklós, Polónyi Géza stb.) (KEMÉNY G. 1956, 87, 150 és 350) Miniszteri rendeletek sora jelent meg. Az 1893-as 43760. sz. rendeletben olyan utasítások találhatóak, melyeket a közigazgatási bizottságoknak és a királyi tanfelügyelőknek kellett végrahajtaniuk. Mindennek valószínűleg nem sok foganatja volt, mert 1898-as felszólalásában a miniszter kijelentette, hogy a magyar nyelv tanításának sikertelensége közigazgatási, és nem tanügyi probléma. 1902-ben is azzal indokolták a 30332. sz. VKM rendeletet, hogy az 1879-es törvény nem vált valóra. Ebben a rendeletben is utasították a királyi tanfelügyelőket, hogy látogassák meg a hatáskörükbe tartozó iskolákat, és mérjék fel, vajon a tanító bírja-e a magyar nyelvet szóban és írásban, „teljesen és oktatóképességgel”. Azt is ellenőrízniük kellett, hogy a magyar nyelvet a tantervben előírt óraszámban tanítják-e az iskolákban. (REND. TÁRA 1902, 719) E rendelettel részben megegyező volt az 1905-ben kiadott 72000. számú, de ebben már keményebben fogalmaztak. E rendelet tartalmazta ugyanis a magyar nyelv tanításában sikertelen tanító elleni fegyelmi eljárás menetét, valamint az eredményeket elérő tanítók és tanulók jutalmazásáéról szóló részeket. (REND. TÁRA 1905, 656) A tanítói munka értékelésének tehát a legfontosabb kritériuma lett a századforduló táján a magyar nyelv tanításában tanúsított magatartás.

IV. A magyar nyelv tanítása a baranyai népiskolákban

      A soknemzetiségű Baranya megye dualizmuskori iskolatörténetének tanulmányozása számos adalékkal szolgál az 1879-es törvény végrahajtását illetően. Ebben a megyében is eltérő következtetésekre juthatunk egyes forráscsoportok adatait elemezve, így csakis együttes vizsgálatuk hozhat közelítő eredményt. A sajtó hasábjain e megyében is lelkes, magyarosítást támogató és kiszínező cikkeket olvashatunk – hasonlóan az országos lapok többségének írásaihoz. Más képet mutatnak a statisztikák és a tanfelügyelői jelentések. A baranyai nemzetiségek kutatója, Szita László egy tanulmányában leszögezte, hogy „a megye nemzetiségi lakosságú falvaiban nem volt a jelzett korban koncentrált támadás a nemzetiségi nyelv oktatása ellen. A magyarosítás igen lassan és gyengén haladt előre, inkább stagnálásról beszélhetünk.” (SZITA 1979, 527)

      Ebben a megyében is jelentős különbségeket tapasztalhatunk a törvény végrehajtásának intenzitását tekintve településforma, nemzetiségi és felekezeti hovatartozás és iskolafenntartó szerint. Erőteljesebb volt a magyarosítás a városokban, az állami iskolákban, a németség és az izraelita felekezet körében.[2]

      A helyi sajtó hasábjain már a törvény megszületése előtt megjelentek olyan írások, melyek a magyarosítást igenelték, és a magyarság „pusztulását” a magyar nyelv tanításának hiányával hozták összefüggésbe. A neves pedagógus, Schneider István például úgy vélte, hogy az államnyelv tanítását törvénybe kellene iktatni, hiszen ennek második nyelvként való tanítása igencsak „szerény követelés”; ehhez pedig az kell, hogy a tanítók beszéljék a magyart. (SCHNEIDER 1873, 1-3) 1879 után a sajtóban állandó téma volt a magyarosítás ügye. Jelentős teret szenteltek a helyi lapok például a magyarosításban eredményeket elért tanítók bemutatásának. Az erről szóló híradások gyakorta valószínűleg inkább propagandisztikus célokat szolgáltak, semmint teljesen igazat írtak, legalábbis sok cikk visszhangja, a válaszként írott „ellencikk” erre enged következtetni. A Néptanoda például 1879-ben tudósított Kerner János, kéméndi tanítóról, „ki már rég időtől feladatául tűzte ki a magyarosítást és fáradozása nagy sikerre vezetett: a sváb gyermekek magyarul beszélnek, tőlük a szülők is eltanulták s most már az egész falu tud magyarul s felejti a németet.” (NÉPTANODA 1879, 23)

      Hamarosan a hír cáfolatát is közölték a lapban, mely szerint a tanító ugyan valóban fáradozik Kéménden, de a hír második feléből egy szó sem igaz. Rendszeresen beszámoltak a lapokban a póttanfolyamokról, melyek a hírek szerint a baranyai tanítók körében sem voltak túl népszerűek. A Néptanoda, a Pécsi Közlöny és egyéb lapok hasábjain szólt gyakran a tanítókhoz és iskolai elöljárókhoz a tanfelügyelő, Salamon József, aki törvényes úton próbálta keresztülvinni az 1879-es törvényt.

      A századforduló táján – főként az egyre erősödő nacionalizmus és az iskolaállamosítások kapcsán – Baranyában is sokasodtak a magyarosítással kapcsolatos cikkek a sajtóban. Egyesek úgy vélték, helyesebb volna, ha a tisztán idegen ajkú iskolákban nem erőltetnék a magyar nyelv tanulását, hanem a gyerekeket „szívükben” tennék magyarrá. (SCHMIDT 1899, 2.) Egy másik cikkíró éppen ellenkezőleg gondolta. Szerinte igazi magyar tanítóképezdékre van szükség, ahonnan olyan magyar nyelvű és érzelmű tanítók kerülnek ki, akik végre végigviszik a törvényt. Írásában (mely az újság vezércikke volt) kifejtette, hogy a nemzetiségi tanítók „ha magyarul megtanultak, ezt a képességet is csak a magyarok jóhiszeműségének kizsarolására használják.” (PK 1902, 2)

      Mások is úgy vélték, komolyabban kell venni a magyar nyelv tanítását, még akkor is, ha annak haszna csak akkor lesz szembetűnő, ha minden Magyarországon élő ember képessé válik arra, hogy gondolatait környezetével magyar nyelven közölje szóban és írásban. (PK 1902, 3)

      A tanfelügyelői jelentésekből és statisztikákból pontosabban elénk tárul, milyen mértékben hajtották végre a magyar nyelv tanításáról szóló törvényt Baranyában. Több iskolában nem csupán a magyar nyelv tanítására fordítottak figyelmet, hanem – a tanító felkészültségétől függően – fokozatosan valamennyi tantárgyat magyarul kezdték tanítani. Bár a számadatok pontossága néha vitatható, annyi szembetűnő, hogy a 19. század utolsó felében csaknem 1/3-al nőtt a magyar tannyelvű iskolák száma, és kb. ugyanilyen mértékben emelkedett a két-három tannyelvű népoktatási intézmények száma is. A horvát és német tannyelvű iskolák vegyes, illetve magyar nyelvűvé válása adta ezt az eredményt a fellendülő (állami) iskolaépítkezéseken felül. Ugyanakkor jól látható, mennyire erősen tartotta iskoláit az egyházi autonómiával bíró szerbség, noha a magyarosodás bizonyos mértékben közöttük is végbement.

      1881-ben Salamon azt írta jelentésében, hogy iskolalátogatásai alkalmával arról győződött meg, hogy a magyar nyelvet nem tanítják olyan mértékben, ahogyan az 1879. évi törvény megkívánja. Több olyan iskolát is talált a megyéban, ahol a magyart egyáltalán nem tanították, vagy csupán az írás és olvasás gyakoroltatására szorítkoztak. Aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy még ott is, ahol gyakran tantárgy a magyar, csak nyelvtannal foglalkoznak, és a gyerekek nem tudnak magyarul beszélni. Felszólította az egyházi főhatóságokat, hogy szerezzék be a szükséges tanterveket és vezérkönyveket, melyeket a kormány kérésre ingyen küldött. (SALAMON 1881, 137) 1 év múlva a tanfelügyelői jelentés azt mutatta, hogy szinte semmi változás nem történt. Kiemelte viszont azokat az iskolákat, melyek igyekeztek a magyarosítás terén eredményeket felmutatni: a kéndi, a maissi, a tekeresi, a nádasdi és a kozári iskolát. (SALAMON 1882, 193-195) 1885-ben jelentésében azt írta a tanfelügyelő, hogy 68 olyan népoktatási intézmény van még Baranyában, ahol egy tárgyat sem tanítanak magyarul. A tanítók közül 530-an tudtak írni és beszélni az államnyelven, nyolcan csak beszélni tudtak, 11-en pedig beszélni is alig. Salamon szerint Baranyában az egyik legfőbb cél az, hogy az általános nevelés és oktatás mellett „a magyar nyelven való beszélhetés képességét is el kell érni” a diákoknak. Figyelmeztetett arra, hogy mindez nehezen lesz véghezvihető, mivel éppen a nem magyar és a vegyes tannyelvű iskolákban emelkedik legerősebben az iskolába járók létszáma. (SALAMON 1885) A következő évben is akadt számos baranyai iskola, ahol nem volt sikeres a magyartanítás. A tanfelügyelő szerint az innen kikerülő tanulók nem fogják majd megállni a helyüket az életben. Újra hangsúlyozta jelentésében, hogy az iskolák túlzsúfoltak, nem lehet eredményt várni olyan tanítóktól, akik gyakran 3 nyelven kénytelenek összevont osztályokban tanítani nebulóikat. (SALAMON 1886)

      1885-ben a Pécsi Katolikus Egyházmegye püspöke rendeletet adott ki, amelyben előírta, hogy a lelkészek és a kerületi tanfelügyelők tegyenek meg mindent a magyar nyelv sikeresebb tanításának érdekében. 1893-ban körlevelében már arról számolt be, hogy a római katolikus iskolákban a szorgalmas és ügyes tanítók jó eredményeket értek el. (SIPOS 1912, 573) Salamon az 1896/97-es tanévről szóló jelentésében külön is kiemelte a püspököt, Hetyei Sámuelt, mint olyan személyt, aki hathatósan támogatja az iskolai magyarosítási törekvéseket. (SALAMON 1898, 3) 1893-ban a Közigazgatási Bizottság felhívta a figyelmet arra, hogy a tankerület népiskoláiban nyerjen tágabb körű alkalmazást a magyar nyelv, és a vegyes tannyelvű iskolák váljanak tisztán magyar nyelvűvé úgy, hogy csak az alsó két osztályban használják „segédnyelvként” a nemzetiségi tanulók anyanyelvét. (KÖZIG. B. 1893)

      A Milleneum évében jelent meg a „Baranya múltja és jelenje” című kétkötetes munka, melynek tanügyről szóló részét a korszak ismert egyénisége, Sirisaka Andor írta. Leszögezte, hogy bár 1 évtizeddel korábban a magyar nyelv tanítása még nem volt a törvénynek megfelelő, 1896-ra Baranyában a német és délszláv ajkú községekben „mindenütt nagyban és elég szép eredménnyel magyarosítanak tanítóink”. (SIRISAKA 1896, 320)

      Csak mellékesen jegyezte meg, hogy „egy-két” görögkeleti jellegű iskolában nem értek el eredményeket a magyar nyelv tanítása során, de ezek tanítói „legnagyobbrészt nem képesítettek.” Ebben az évben egyébként a megye 51943 diákjából 26930 volt a magyar nemzetiségű (51,84%), 19736 a német (38,00%) és 5277 a horvát és a szerb (10,16%).

      1899-ben felekezetenként is készítettek kimutatást a magyar nyelv tanításáról. Eszerint a megyében a 10 községi iskola mindegyikében sikerrel tanították a nyelvet, a 110 római katolikus iskola közül 103-ban sikerrel, a 27 görögkeleti tanodából 18-ban eredményesen.[3] 1901-ben 12 római katolikus tanító kapott 50-50 korona jutalmat a magyarosításban elért sikereik miatt. (PK 1901, 21) Arra is találhatunk példát, hogy fegyelmi eljárást indítottak tanítók ellen amiatt, mert elhanyagolták a magyar nyelv tanítását. 1900-ban például a magyarbólyi ágostai felekezethez tartozó Wurch Gyula tanító ellen (KÖZIG. B. 1900); vagy Schuh Antal rácgörcsönyi tanító ellen, akinek ügye éveken át húzódott, míg végül 1906-ban „megdorgáltatott” amiatt, mert hanyag volt a magyar nyelv tanításában, és gyakorta italozott. (PK 1906, 5)

      A tanítói tanácskozmányok ülésein is gyakori téma volt a magyar nyelv tanításának kérdése. Németbólyban 1901-ben meghívták az esperest, aki az egybegyűlt tanítóság előtt összefoglalta iskolalátogatási tapasztalatait. Kiemelte, hogy igen nagy eredménynek tekinthető az, hogy kerületének tanítói, akik szinte tisztán német nyelvű iskolákban tanítanak, a legnagyobb erőfeszítéseket teszik a magyarosítás érdekében. Ugyanakkor ő is úgy látta, mint sokan kortársai közül, hogy az 1879-es törvény végrehajtásának feltétele lenne a magyar nyelvű óvodák felállítása. (TANF. IR. 1901) Felvetette azt, ami a századelőn egyre többször megfogalmazódott a sajtó hasábjain is: hogy a magyar nyelv tanításával még senki nem tehető magyarrá, magyar hazafiságra is nevelni kell a gyerekeket.

      1901-ben a katolikus iskolákról szóló esperesi jelentésekből tarka kép tárul elénk. Egyrészt kitűnik, hogy számos helyen a törvényben előírtak szerint folyt a magyar nyelv tanítása. A helyenként előforduló eredménytelenségnek pedig különböző okai voltak. Egyrészt például a képesítés nélküli tanító alkalmazása (Horváthertelend), a hiányos iskolalátogatás és az iskola túlzsúfoltsága, valamint a megfelelő tankönyvek hiánya (több iskolában). Látható, hogy két évtized alatt sem tudták megoldani a főbb iskolai problémákat, és mindez valószínűleg nem csak a magyar nyelv tanítását érintette, hanem az oktatás színvonalát általában. A magyar nyelvtanítás, a magyarosítás sikertelensége volt az egyik fő érv az iskolaállamosítás mellett. 1898-ban Baranyában például 99 olyan községet emeltek ki, ahol a magyar elem kisebbségben volt, és nem működött magyar nyelvű iskola. Más szempontok mellett ezt is szem előtt tartották az iskolaállamosítások hullámai során. (SZITA 1981, 450)

      Összegzésképpen megállapítható, hogy a történeti Baranya megyében az 1879-es törvényt még a 20. század elején sem hajtották végre maradéktalanul. A magyar nyelv tanításában a világi és egyházi elöljáróságok minden támogatása és igyekezete ellenére is bizonyos tanítók nem értek el sikereket. A megyében azonban nemigen lehet erőszakosságra utaló jeleket felfedezni a törvény beteljesítése kapcsán. Inkább a jók kiemelése és megjutalmazása volt jellemző a forrásokat vizsgálva, semmint a feladat alól kibújó vagy magyarul nem tudó tanítók elmarasztalása.

V. Összegzés

      Az 1879-es törvény megvalósítását regionális szinten vizsgáló kutatók közül többen is a fenti álláspontra jutottak a források elemzése, összevetése után. Gulyás József is többek között azt írta a muraközi terület magyarosításáról, hogy „minden lármája mellett igen silány eredményekkel volt kénytelen beérni, mert egy kompakt néptömeg denacionalizálása, erőteljes ellensúlyozás mellett, teljes képtelenségnek és haszontalanságnak tűnik.” (GULYÁS 1968, 609)

      Dolmányos István szerint is, aki pedig sovinisztának minősítette a századvég rendelkezéseit, a nem magyar oktatási intézményekben nem szűnt meg a más nyelven folyó oktatás. Ő úgy vélte, „a nemzetiségek felhasználták a községi és egyházi autonómia adta lehetőségeket, és minden korlátozó intézkedés ellenére a nemzetiségi mozgalom erős bástyáivá változtatták iskoláikat.” (DOLMÁNYOS 1968, 488)

      A századelőn azonban a magyar nyelv tanításával összefüggő miniszteri rendeletek sokasodása jelezte, hogy a nemzetiségekkel szembeni magatartás megváltozott. Ennek törvény-szintű kifejeződése és betetőzése volt az 1907-ben megszavazott „Lex Apponyi” törvénycsomag, amely újrafogalmazta az 1879-es törvényben foglaltakat. A félreértések elkerülése végett, szemben a korábbi törvénnyel, most megfogalmazásra került az, hogy milyen eredménnyel kell zárulnia a magyar nyelv tanításának. Eszerint a mindennapi iskolákban a megállapított tanítási terv szerint és kijelölt óraszámban olyan mértékben kellett tanítani a magyar nyelvet, hogy „a nem magyar anyanyelvű gyermek a negyedik évfolyam bevégeztével gondolatait magyarul élőszóval és írásban érthetően ki tudja fejezni.” (CORPUS IURIS 1907:XXVII.tc., 384)

      Az 1907-es törvények szerint a tanítók jutalmazása, az iskoláknak nyújtott államsegély egyik fő feltétele a magyar nyelv sikeres tanítása volt. 1908-ban 181 elemi iskolai tanítót állítottak fegyelmi bizottság elé, mert nem hajtották végre az új törvényben előírtakat. (DOLMÁNYOS 1968, 522) A törvény 18 paragrafusában már nem csupán a magyar nyelv, mint tantárgy tanításáról volt szó – miként jó negyedszázaddal korábban –, hanem a magyar tannyelv bevezetésének – nemzetiségekre nézve szigorú – feltételeit határozták meg. Az 1879-es XVIII. törvényt, mely nem érte el teljes mértékben a célját, felváltotta egy, a századelő magyar törekvéseinek és politikájának megfelelőbb törvény és rendelet-sor, melynek a betartatása fölött is éberebben munkálkodtak a tanügy és a közigazgatás funkcionáriusai.

FELHASZNÁLT IRODALOM
  • BARSCH 1880 = Dr. Barsch S., A Baján tartott magyarnyelvi póttanfolyam. Néptanítók Lapja, 1880. dec. 15. XIII/23. 599-601.

  • BARSCH 1881 = Dr. Barsch S., A bajai magyar nyelvi póttanfolyam 1881-ben. Néptanítók Lapja, 1881. okt. 29. XIV/29. 531.

  • BEKSICS 1883 = Beksics G., Magyarság és magyarosítás. Budapest, 1883.

  • BERECZ 1879 = Berecz Gy., A beszéd- és értelemgyakorlatok módszeres kezelése a nem-magyar tannyelvű iskolák I-ső osztályában I-II. Néptanítók Lapja, 1879. máj. 31. 207-211. és jún. 15. 229-235.

  • CORPUS IURIS 1868:XXXVIII. tc. = Magyar Törvénytár. Budapest, 1896.

  • CORPUS IURIS 1879:XVIII. tc. = Magyar Törvénytár 1879-1880. Budapest, 1896.

  • CORPUS IURIS 1907: XXVII. tc. = Magyar Törvénytár 1907. Budapest, 1908.

  • DOLMÁNYOS 1968 = Dolmányos I., A „Lex Apponyi”. Századok, 1968. 3-4., 484-535.

  • EMERICZY 1879 = Dr. Emericzy G., Könyvismertetés. Néptanítók Lapja, 1879. szept. 15. XII/17. 375.

  • ERDŐDI 1879 = Mikép tanítandó a magyar nyelv a nem-magyar ajkú iskolákban. Néptanítók Lapja, 1879. okt. 31. XII/20. 435-439.

  • GULYÁS 1968 = Gulyás J., Adalékok a dualizmuskori magyarosítás történetéhez a Muraközben. Századok, 1968. 3-4., 603-610.

  • KAPOSY 1879 = Kaposy I., Néhány szó a magyar nyelv terjesztésének módjáról. Néptanítók Lapja, 1879. júl. 15. XII/13. 284-285.

  • KATUS 1987 = Katus L., A nemzetiségi kérdés és Horvátország története. In: Magyarország története 1848-1890. 2. Főszerk.: Kovács E., Budapest, 1987.

  • KEMÉNY G. 1956 = Kemény G. G., Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában II. 1892-1900., Szerk.: Kemény G. G., Budapest, 1956.

  • KÉPV. NAPLÓ 1879 = Az 1879. évi október 19-ére hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. V. k. Szerk.: P. Szathmáry K., Budapest, 1879.

  • KÉPV. NAPLÓ 1898 = Képviselőházi Napló 1897-1901. XIII. k. Budapest, 1901.

  • KÖZIG. B. 1893 = Baranya Vármegye Közigazgatási Bizottságának jegyzőkönyve. 1893. nov. 7., Püspöki Levéltár, Tanfelügyelői iratok, 1292/1285.

  • KÖZIG. B. 1900 = Közigazgatási Bizottság iratai 1900. júl. 1. Baranya Megyei Levéltár, 135/464/1902.

  • KÖZIG B. 1902 = Közigazgatási Bizottság iratai, Baranya Megyei Levéltár, 534/1902.

  • LEVELEK 1881 = Levelek a magyarnyelv tanítása tárgyában. Néptanítók Lapja, 1881. máj. 15. XIV/9. 174.

  • MIKÓ 1944 = Mikó I., Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Pécs, 1944.

  • NÉPSZÁML. 1891 = A magyar szent korona országaiban az 1891. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei I. k. Budapest, 1893.

  • NÉPTANODA 1879 = Egy sváb falu elmagyarosodása. Néptanoda, 1879. szept. 27. XIII/3. 23-24.

  • PK 1898 = A tanfelügyelő jelentése 1896/97. Pécsi Közlöny, 1898. ápr. 7., 3.

  • PK 1902 = A magyarosodás a statistika világánál. Pécsi Közlöny, 1902. jún. 26. X/82. 1-2.

  • PK 1906 = Pécsi Közlöny, 1906. szept. 22. XIV/216. 5.

  • REND. TÁRA 1893 = Magyarországi Rendeletek Tára. 27. Budapest, 1893. 2440-42.

  • REND. TÁRA 1902 = Magyarországi Rendeletek Tára. 36. Budapest, 1902. 719.

  • REND. TÁRA 1905 = Magyarországi Rendeletek Tára. 39. Budapest, 1905. 656.

  • SALAMON 1881 = Salamon J., A magyar nyelv tanítása ügyében. Néptanoda, 1881. dec. 31. XV/17, 137-138.

  • SALAMON 1882 = Baranya megye 1881. évi népoktatási állapota. Néptanoda, 1882. febr. 18. XV/24, 193-195.

  • SALAMON 1885 = Salamon J., Jelentés a Közigazgatási Bizottságnak, Baranya Megyei Levéltár, tisztázat, sz. n.

  • SALAMON 1886 = Salamon J., Jelentés a Közigazgatási Bizottságnak, Baranya Megyei Levéltár, tisztázat, sz. n.

  • SÁROSP. 1880 = A magyar nyelvi póttanfolyamok. Néptanítók Lapja, 1880. okt. 15. XIII/19, 483-486.

  • SCHMIDT 1899 = Schmidt, Magyarosítás és hiterkölcs. Pécsi Közlöny, 1899. ápr. 5, 2.

  • SCHNEIDER 1873 = Schneider I., Kormányunk és a magyarosítás. Néptanoda, 1873. okt. 11. VII/1. 1-3.

  • SIPOS 1912 = Dr. Sipos I., A Pécs-egyházmegyei határozmányok és rendeletek tára. Pécs 1912.

  • SIRISAKA 1896 = Várady A., Baranya múltja és jelenje I. Pécs 1896.

  • SKULTÉTY 1879 = Skultéty J., A tót népiskolákban eddig használt magyar nyelvkönyvek. Néptanítók Lapja, 1879. aug. 31. XII/16. 351-353.

  • SZÁSZ 1987 = Szász Z., A konzervatív liberalizmus kora. A dualista rendszer konszolidált időszaka. in: Magyarország története 1848-1890. 2. Főszerk.: Kovács E., Budapest, 1987.

  • SZÉKELYK. 1879. = Magyarnyelvi póttanfolyam Székelykeresztúron. Néptanítók Lapja, 1879. szept. 30. XII/18. 398-399.

  • SZITA 1979 = Szita L., Adatok a baranyai nemzetiségek kulturális törekvéseihez a 19. század második felében. Baranyai Helytörténetírás, 1979.

  • SZITA 1980 = Szita L., A dualizmuskori iskolaállamosítási törekvések nemzetéségpolitikai vonatkozásai Baranyában. Baranyai Helytörténetírás, 1980.

  • TREFORT 1888 = Trefort Á., Beszédek és levelek. Budapest, 1888.

  • ZAJZON 1879 = Zajzon D., Magyar nyelvi póttanfolyam Losonczon. Néptanítók Lapja, 1879. szept. 15. XII/17. 377.


JEGYZETEK
  1. A törvényben kimondták az egyénre nézve a nyelv teljes egyenjogúságát. Eszerint minden honpolgár szabadon használhatja az anyanyelvét szemben az államkormánnyal, saját egyházi, iskolai és törvényhatóságával és a községekkel, s anyanyelvén nyer értesülést és elintézést annak közegeitől. (CORPUS IURIS 1868)

  2. Mindennek magyarázatát megtalálhatjuk az említett Szita tanulmányban.

  3. A forrásként használt iratban az ágostaiak adatai hibásan szerepelnek.



Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
© Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 ()