Kreatív sokszínűség

(Disputa az iskoláról, Konferenciaelőadás, 2000. március 13.,
Városi Művelődési Ház, Lengyeltóti)


© 2000 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens


      Milyen legyen a jövő évszázad iskolája? A kérdésfeltevés maga is mutatja, hogy jelenlegi iskoláinkkal elégedetlenek vagyunk. Miért? A választ e kérdésre hosszan taglalhatnánk, ám én mindössze egyetlen mondattal válaszolnék erre: Egy amerikai tanár, Neil Postman szerint a gyerekek kérdőjelként kezdik az iskolát, és pontként fejezik be.[1]

      Azt gondolom, ebben az egyetlenegy, igencsak találó mondatban mély igazság rejlik. Mielőtt álmodoznánk a jövő iskolájáról, választ kell keresnünk arra a kérdésre, hogy hogyan lesz a miértekkel teli, a világot tágra nyílt szemekkel csodáló, a mindenre kíváncsi kisgyerekekből fásult, álmok nélküli iskolás? Miért félnek felnőtté válni a felnőttek által meghatározott világban? Hogyan válnak sikereket hajszoló, kiüresedett emberré azok a gyerekek, akik kicsi korukban tűzoltók és katonák, királylányok és jó tündérek akartak lenni, akik személyes barátságban álltak a margarétákkal és a kiskutyákkal?

      Az igazi nagy kérdés az, hogy hogyan őrízhetjük meg magunkban a kreativitást és azt a gyermekkori képességünket, hogy a világot ezerszínűnek látjuk, és benne mindent és mindenkit érdekesnek találunk.

      Előadásom címét az UNESCO Könyvek egyikének címlapjáról kölcsönöztem, melyet a Kultúra és Fejlődés Világbizottsága adott ki 1996-ban.[2] A Jacques Delors által vezetett, a világ különböző részein élő tudósokból, oktatásügyi szakemberekből álló testület önmagában is alátámasztja az emberi gondolkodás sokszínűségét, a kultúrák másságát. A bizottság egyik indiai tagja, Karan Singh szerint most, az ezredvégen világtársadalom létrejöttének lehetünk tanúi, és e tény új gondolkodásmódot, új együttélési és együttműködési technikákat kíván.[3]

      Napjainkban, amikor a világot behálózó kommunikációs rendszereknek köszönhetően információk áradata zúdul ránk, amikor az emberiség által felhalmozott ismeretek óriási mennyisége hegyként magasodik, nem könnyű eldönteni, hogy ki, mikor és mit tanuljon meg. Ennél is nagyobb probléma azonban az, hogy miközben a tudás fejlődik, a bölcsesség akadozik.

      Sem az iskolák, sem pedig a média nem segítik elő megfelelő módon a mások iránti együttérzés, a nagyobb türelem kialakítását, az egyetemes értékek népszerűsítését.

      A 21. század iskoláinak, illetve a tágan értelmezett oktatásnak hangsúlyossá kell tennie az egymás mellett létező és egymással állandó kölcsönhatásban álló értékek és kulturális jelenségek sokszínűségét. Földünkön jelenleg mintegy 10 ezer népcsoport él, kb. 200 államban. Bolygónk jövője szempontjából tehát fontos, hogy tekintetbe vegyük a sokszínűség létezését és helyénvalóságát. A pluralizmus azonban üres szó marad csak, ha az egyes közösségek nem mutathatják meg értékeiket másoknak, ha nem kommunikálhatnak más társadalmak tagjaival.

      A sokszínűség, más földrészek értékeinek és jelenségeinek megismerése azonban nem könnyű feladat. Ryszard Kapuscinski, lengyel író szerint „Nem könnyű belátni, hogy nem egyedül vagyunk a világon, és hogy mások jelenléte, akik hatalmas földrészeket laknak be, befolyással lesz ránk és sorsunkra. A gondolkodásból, amely nem vet számot ezzel a ténnyel, hiányzik valami lényeges: a világméretű perspektíva. (...) Azért is nehéz a Földünkről beszélni, mert a világ mindenhonnan másmilyennek látszik, és a nézőpontok száma végtelen.”[4]

      A globalizációnak, a holisztikus szemlélet megalapozásának tehát csupán ez, a sokszínűség lehet az alapja, az alárendelő viszony helyett az egyes emberek és népek mellérendelő kapcsolódása lehet a megoldás. Ehhez pedig problémaérzékenységre nevelő, kreativitást és együttműködést fejlesztő nemzeti és világméretű oktatási programok kidolgozása és éltetése szükséges.

      Bár maholnap kopogtat az ajtónkon a következő évezred, mégsem lehet gyors válaszokat adni a sürgető kérdésekre. Türelmes, kiérlelt reformstratégiára volna szükség, amely időtálló alapnak bizonyul majd úgy hazánkban, mint a világ egészét tekintve. A „tudásgyárként” működő iskolák helyébe olyan intézményeket kell állítani, amelyekben jut idő az önismeretre, a fizikai-mentális értelemben vett egészség megőrzésére, a természeti környezet megismerésére és megóvására, a kulturális örökség tanulmányozására és megmentésére. „A jövő számos kihívása közül talán az oktatás a leginkább nélkülözhetetlen ütőkártya a kezünkben, amelynek segítségével az emberiséget a béke, a szabadság és a társadalmi egyenlőség felé terelhetjük.”[5] Jóllehet, a világ számos tudósa és politikusa, tanárok és diákok hasonlóan gondolkodnak ezeket a kérdéseket illetően, megválaszolásuk, az innováció végigvitele nem könnyű feladat.

      Előadásom második részében ahhoz szeretnék kapaszkodókat adni, hogy milyen rácspontjai vannak az oktatásügyi innovációnak. Neveléstörténész lévén, szeretném múltbeli példákkal megvilágítani ezt a problémakört, mivel meggyőződésem, hogy az emberiségnek történelme során számos olyan megoldási stratégiája volt az ismeretátadást, az ember nevelését illetően, amelyek ma is használhatóak, újragondolandóak.

      (1) Az innováció egyik alapeleme a megőrzendő értékek, a kialakítandó erények megfogalmazása. Bár az új- és legújabbkori gondolkodás meglehetősen aláásta az objektív értékek létezését,[6] a filozófia- és neveléstörténet emlékeztet arra a tényre, hogy a múltban szinte valamennyi nagy filozófiai rendszer magától értetődőnek tartotta ilyen elvek létezését, és az emberi ész legmagasabb rendű feladatát az objektív értékek megismerésében látták. A görögöknél például Platón és Arisztotelész, a muszlimoknál al-Gazali, Ibn Hazm, al-Farabi és más tudósok, a skolasztika atyja, Aquinói Tamás, a nagy reneszánsz-kori pedagógiai gondolkodók, Erasmus, Vives, Thomas Morus, majd Comenius, Hegel és számos más filozófus is tanították az igazságosság, a bölcsesség, a mértékletesség és lelki erő nevelés útján való kialakítását.

      (2) Fenti kérdéssel összefüggő, fontos elem a rendszerszerű gondolkodás, a világ, a tudományok, a természet egységében és összefüggéseiben való vizsgálata. A nyugati redukcionizmussal szemben a keleti holisztikus szemléletmód arra tanít, hogy az Egész több, mint részek együttese, hogy magából az egészből, a Teljességből kiindulva végezhetünk csak vizsgálódásokat. Történeti tény, hogy bármely kiváló rendszer ellenére kontinensünk iskoláiban mindig csak töredékesen érvényesült ez a szemlélet, ha egyáltalán jelen volt. A tantárgyakra vagy tantárgycsoportokra darabolt EGÉSZ csak mozaikszerű ismereteket nyújthat. Megoldandó feladat tehát a darabjaira hullott TELJESSÉG szintetizálása. Ehhez a neveléstörténet szintén nyújthat segítséget, mégpedig egy olyan nagy terület kutatásával, amely eddig teljesen kiesett a tudósok látószögéből: a nem intézményesült nevelés történetének feltárásával. Azok az elődeink, nagyapáink vagy évezreddel ezelőtt élt honfitársaink, akik mesék és dalok, mondókák és találóskérdések segítségével nyerték ismereteiket a világról, holisztikus szemléletű nevelésben részesültek.

      (3) Ráadásul megtanulták azt is a napi gyakorlatban, hogy szükség van a másokkal való állandó együttműködésre. Ennek a megtanítása, az erre való nevelés is az innováció fontos eleme.

      (4) A munkálkodás, az alkotás, az egyéni tehetség kibontakoztatása nélkül mindez, persze, nem sikerülhet. A magyar neveléstörténet kiváló alakja, Karácsony Sándor is megfogalmazta ennek szükségességét, kiemelve, hogy mennyire fontos a gyermeki tevékenység. Sokat idézett példája: járás közben tanulunk meg járni. Az iskolában a gyermek az, aki cselekedni tanul, nem a tanár. Ehhez pedig minden lehetőséget biztosítani kell számára. A produktív, kooperatív iskolák nem reformpedagógusok fejéből kipattant nóvumok.

      Gondoljuk csak meg, milyen régóta, az emberiség legősibb múltjától jelenlévő jelenségekről van szó! Ki látott már olyan yahua indiánt, akinek csak beszéltek a fúvónád használatáról, de sosem próbálhatta azt ki? Vagy olyan középkori lovagot, aki csak mesekönyvben látott lovat? Ma „szakemberek” ezreit nevelik az iskolák úgy, hogy csak tankönyvben leírva tanulmányozzák a szakképzettségükhöz tartozó munkafolyamatokat.

      (5) Az alkotó, kreatív ember neveléséhez, persze, sok egyéb mellett szükség van a tanár-diák kapcsolat alárendeltségi viszonyból partneri kapcsolattá való átalakítására. A dialógus, a közös munkálkodás lehet csak célravezető. Ez sem újdonság, hiszen Szókratész, Konfuciusz, Vives és Erasmus mind így tanítottak. A szókratészi bába-módszer az egyik legmodernebb tanulási-tanítási stratégiának tekinthető: felszínre kell hozni, életre kell kelteni a tanítványban lévő tudóst, és ösztönözni kell őt a gondolkodásra. A problémafelvető, érdekes, képes beszédet is alkalmazó tanításnak tehát sok évezredes a története, van honnan meríteni.

      (6) Az általános műveltség megszerzése így élvezetes, aktív és hasznos módon mehet végbe. Ennél a kifejezésnél érdemes elidőzni egy pillanatra. Az „általános” műveltség tartalma ugyanis koronként és földrajzi helyszínenként valamelyest változott. (Ennek egyik részlete azonban mindenkor a világos alapképzettség volt, mely mindenki számára lehetőséget nyújt(ott) a tudományok világába való belépésre.) A görög kalokagathia, a latin humanitas vagy az arab adab, a reneszánsz-kori uomo universale szó egyaránt az ember teljes körű kibontakoztatásának eszményét jelölte, és a legtöbb kultúrában mindig is megkülönböztették egymástól a világot rendszerében látó, több tudományt művelő személyeket, a valódi tudósokat vagy bölcseket az egy bizonyos (szűk) szakterületre specializálódott szakemberektől. A muszlim világban például az adib jelölte a tudóst, az `alim szó pedig a specialistát, akit sokkal kevesebbre értékeltek.

      (7) Az innovációnak van még egy további nagyon fontos alappillére is, ez pedig az egész életen át való tanulás. Ennek eszménye sem újkeletű, erre a neveléstörténet egyértelmű bizonyítékokkal szolgál. Az ókori folyamvölgyi kultúrák példáit emelhetjük ki elsőként.

      Kínában – elsősorban az írástanulás nehézségei és a kemény vizsgarendszer miatt – életen át tartott a tanulás, öreg aggastyánok is ringbe szálltak a virágzó tehetség címért.

      Indiában, a hindu vallás, az állandó tökéletesedés igénye miatt szintén teljes életen át való a tanulás. Külön tanulási szakaszokban készülnek például a halálra (szanjásza).

      Az ókori görög társadalom is teljes és felnőtt emberre figyelő volt, a paideia az életen át való tanulást jelentette, és nem különbözött az andragógiától.

      A zsidó-keresztény kultúrkör is hasonló jellegzetességeket mutat, az egész életen át való tökéletesedés eszményét.

      A muszlim világban szintén, napjainkban is gyakran idézik Mohamed mondását: „Kerssétek a tudást bölcsőtől a sírig, akár Kínáig is menjetek el érte, ha kell.”

      A permanens tanulás tehát nem újkeletű igény, legfeljebb az intézményesült tömegoktatás szintjén az.

      Az iskolák, az intézményesült nevelés innovációja tehát számos szállal kapaszkodhat a múltba. A történészeknek talán soha nem volt akkora felelősségük, mint napjainkban, hiszen feladatuk az, hogy a mindenáron erőltetett haladás-teória helyett megláttassák a múltbéli értékeket, és helyet keressenek azoknak egy új világ keretei között. A „receptek” ugyanis régóta készen vannak, 10 ezer éves kínai sárkánycsontokra, agyagtáblákra és más íráshordozókra írva, és ott találhatóak a még megmaradt Amazonas-menti és kongói benszülöttek fejében. (Híres afrikai mondás, hogy amikor „Afrikában meghal egy idős ember, egy könyvtár ég le.”[7]) Csak abban áll az innováció, hogy találjuk meg és értelmezzük ezeket a recepteket, és segítségükkel – korunk modern technikai eszközeit felhasználva – keverjük ki s tegyük közkinccsé a gyógyírt, mely orvosság lesz az iskolarendszer „bajára”.

      Minderre szükségünk lesz mielőbb, hiszen 2050-re a demográfusok szerint kb. 10 milliárdos lélekszámú lesz az emberiség, a történelemnek egy olyan pillanatában, amikor az informatikai és közlekedési forradalom következtében a tér és az idő összeszűkült. Számos döntés univerzális jelentőségű, kreatív és sokszínűséget látó, láttató emberek nélkül ezen döntések következményei azonban kétesek.

      A Pródikosz által leírt régi görög mitológiai történet szerint Héraklészt két szépséges nő csábította egy-egy eltérő útra. Hívta ösvényére Hedoné, aki fantasztikus, az élet minden pillanatát betöltő élvezeteket ígért. Areté, az erény megtestesítője viszont másik utat kínált: fáradozásokkal és csalódásokkal teli, nehéz szakaszokkal tűzdelt utat, amelyen végigküzdve életét Héraklész elnyerhette az örökkévalóságot.[8] A görög hős útválasztási dilemmája az egész emberiségé évezredek óta. A választás azonban ma már több, mint ízlés és világnézet kérdése.

      Csakis Areté követhető.

JEGYZETEK
  1. Oech, Roger von: Kupán csapott ésszerűség. Édesvíz Kiadó, Budapest, 1993., 36. o.

  2. Kreatív sokszínűség. Osiris – Magyar UNESCO Bizottság, Budapest, 1996.

  3. Karan Singh: Oktatás a világtársadalomért. In: Oktatás – rejtett kincs. Osiris – Magyar UNESCO Bizottság, Budapest, 1997., 189. o.

  4. Kapuscinski, Ryszard: Micsoda világban élünk? In: Magyar Lettre Internationale, 1998/tavasz, 40. o.

  5. Jacques Delors: Az oktatás, avagy a szükséges utópia. In: Oktatás – rejtett kincs. Osiris – Magyar UNESCO Bizottság, Budapest, 1997., 13. o.

  6. Endreffy Zoltán: „hogy művelje és őrízze... – Humánökológia”. Liget Kiadó, Budapest, 1999., 98. o.

  7. Amadou Hampâté Bâ; In: Kreatív sokszínűség i. m. 175. o.

  8. Lásd erről: Trencsényi Waldapfel Imre: Előadások a görög nevelés elméletéről. Okker Kiadó, Budapest, é. n.



Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
© Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 ()