Muszlim orvosi művek a középkori Európában

(Egészségnevelés, 2003/1. szám, 33-37. o.)

A tanulmány az OTKA támogatásával készült (F 032219).

© 2002 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens
      A középkori keresztény európaiak számára a görög tudományosság volt a tudás egyik legfontosabb forrása. Míg a bizánciak közel voltak e kútfőkhöz, a nyugatiak számára szükséges volt a muszlimok közvetítő tevékenysége, akik viszont nem csupán a görögség, hanem India, Perzsia, Szíria és az arabság kultúrkincsét is közvetítették. Az Abbászida dinasztia uralkodása idején (750-945) – melynek tagjai elrendelték az ókori és kora középkori művek lefordítását – mintegy egy évszázad leforgása alatt átültették arab nyelvre a legjobb és legfontosabbnak tartott tudományos eredményeket. E műveket azután a spanyolországi Omajjádák (711-1060) is lemásoltatták, s területükről számos könyv került az európai keresztények birtokába, illetve az arab-héber-latin nyelven dolgozó fordítók kezébe. Több száz orvosi munka is megkezdhette így európai „utazását”, melyek óriási hatással voltak kontinensünk orvosképzésére és gyógyítási gyakorlatára, egészségfelfogására és életvezetési szemléletére.
Bevezetés

      A középkori keresztény európaiak számára a görög tudományosság volt a tudás egyik legfontosabb forrása. Míg a bizánciak közel voltak e kútfőkhöz, a nyugatiak számára szükséges volt a muszlimok közvetítő tevékenysége, akik viszont nem csupán a görögség, hanem India, Perzsia, Szíria és az arabság kultúrkincsét is közvetítették. Az Abbászida dinasztia uralkodása idején (750-945) – melynek tagjai elrendelték az ókori és kora középkori művek lefordítását – mintegy egy évszázad leforgása alatt átültették arab nyelvre a legjobb és legfontosabbnak tartott tudományos eredményeket. E műveket azután a spanyolországi Omajjádák (711-1060) is lemásoltatták, s területükről számos könyv került az európai keresztények birtokába, illetve az arab-héber-latin nyelven dolgozó fordítók kezébe. Több száz orvosi munka is megkezdhette így európai „utazását”, melyek óriási hatással voltak kontinensünk orvosképzésére és gyógyítási gyakorlatára, egészségfelfogására és életvezetési szemléletére.

Arab nyelvű művek latinra fordítása

      Tudományos munkákban gyakran olvasható az, hogy az arab nyelven Európába került könyvek latinra fordítását Szicíliában és Salernóban, illetve az Ibériai-félsziget muszlimok által elfoglalt területein kezdték meg és vitték véghez. Bár ez a kijelentés nagyjából igaz, mégis pontosításra szorul. Valójában a 10. századi Katalónia volt az a terület, ahol először figyelhető meg nagyobb fellendülés az arab nyelvű művek lefordítását illetően. Ez jól érthető jelenség, hiszen egyrészt kiemelendő, hogy ide érkeztek azok a mozarabok[1] Andalúzia területéről, akik a nyugat- és észak-európai keresztények számára először közvetítették a muszlimok által összegyűjtött, illetve elért tudományos eredményeket. (A források egyértelműen bizonyítják a Barcelona környékére került mozarabok aktív szerepét az első latin nyelvű fordítások elkészülése kapcsán, ők ugyanis számos olyan latin kifejezést ismertek és használtak, amelyeket a katalánok nem.)[2] Másrészt fontos, hogy fordításaik nem készülhettek volna el, ha nem lett volna élénk igény – a muszlimokat alig ismerő, különböző népek tudományos eredményei iránt nagy érdeklődést mutató – korabeli Európában e könyvek iránt. A katalóniai térség ebben az időszakban is közvetlen és mindennapi kommunikációs kapcsolatot tartott Lotharingiával és a német területekkel, elsősorban a Rhone folyó tengelye mentén.[3]

      Katalónia mellett Szicília volt – a több, mint 200 éves (870-1091) muszlim jelenlét hatására – az a híd, amelyen át az ókori tudományos eredmények beszivárogtak Európába. E helyszínen sem az arabok fordították latinra műveiket, hanem kontinensünk tudásra szomjazó keresztényei. II. Roger és II. Hohenstaufen Frigyes, a két „megkeresztelt szultán” nagy támogatói voltak a muszlim kultúrának és tudományosságnak. Dél-Itáliában Salerno volt az a fontos központ, ahol a tudományos együttműködéseknek köszönhetően elvégezték különböző művek latinra fordítását. A 9. századtól híres orvosi iskola működött itt, mely egészen a 12. századig Európában a legkiemelkedőbb volt. Éltek itt görögök és zsidók, akik folyamatosan kapcsolatot tartottak Kelettel. 1070-ben telepedett meg a városban a tuniszi származású Afrikai Konstantin (1017-1087), aki a normann uralkodó titkára volt, az orvosi iskola fő szervezője, s egy monostort is alapított. Konstantin mintegy harminc éven át utazgatott különböző muszlim országokban, és ottani tanároktól tanult. Ideje jelentős részét annak szentelte, hogy orvosi és természettudományos műveket fordított arabról latinra, főként arab nyelven író észak-afrikai zsidó tudósok műveit. Fordításai hosszú időn át használatosak voltak Európában. Olyan helyszínek iskoláiban forgatták az iszlám világ-beli természettudósok általa közvetített munkáit, mint Toledo, Nápoly, Narbonne, Párizs és Bologna.

      A 11. századtól kezdve a muszlim kultúrát terjesztő, fordítóműhelyekkel és kitűnő iskolákkal rendelkező színhelyek közül egyre inkább kiemelkedett Toledo, ahol a város muszlimoktól való visszafoglalása után (1085) is több vallás követői éltek és dolgoztak együtt, mégpedig példátlan eredményességgel. A damaszkuszi kardokkal vetekedő toledói pengék mellett a város szellemi termékei hozták meg e településnek a legnagyobb hírnevet. A 12. században Raymundus püspök jelentős munkát végzett a fordítóműhelyek alapítása kapcsán, és támogatta is a szellemiség e nagyszerű központjait. Érdekesség, hogy a városban a rekonkviszta után még 200 évvel is az arab nyelv volt a kereskedelem és a törvénykezés hivatalos nyelve, s az ott élő keresztények többsége kétnyelvű volt, és magát a latin nyelvet arab betűkkel írták, a spanyol királyok pénzeikre arab betűket verettek, és úgy a keresztények, mint a zsidók mindennapi életére és egyházi szertartásaira nagy hatást gyakorolt a muszlim kultúra.[4]

      A 12. századi Toledóban a két leghíresebb fordító Cremonai Gerhard (1117-1187) és Sevillai János voltak. Előbbi egymaga több, mint 70 különböző témájú arab nyelvű könyvet fordított latinra, köztük számos orvostudományi munkát. Itáliában született, és azzal a céllal ment Toledóba, hogy megtanuljon arabul és fordításokat készítsen. Fordításai közül kiemelkednek al-Zahraví, al-Razí, Ibn Színá és mások művei. Sevillai János szintén lefordította Ibn Színá néhány művét. Domenicus Gundisalvus arkhediakónus felügyeletével, a zsidó Johannes ben Dávid közreműködésével is számos fordítás született. Gundisalvus feltehetőleg tanítványa volt Sevillai Jánosnak és egy másik, szintén toledói zsidó tudósnak, Ibrahim ibn Da’údnak.[5] Gundisalvus lefordította Ibn Színá „Kitáb al-Nafsz” (A lélek könyve) és „Kitáb al-Szifá” című munkáit, valamint Ibn Rusd „al-Kulliját” (Colliget) című könyvét, mely az előző szerző kommentálását tűzte ki célul. A 12-13. században híres toledói fordítók voltak még Bath-i Adelardus (kb. 100-1150), Chester-i Robertus, Skóciai Mihály, Zaragozai Sztephanosz, Hermanus Allemanus (Teutonicus), Tivoli Platón, Lunis-i Wilhelm és Tripoli Fülöp.

      A spanyol történelem egyik legnagyobb királya, a 13. században élt X. (Bölcs) Alfonz nem csupán az örökségként reá szállott toledói fordítóiskolát támogatta, hanem országa más városaiban is ösztönözte hasonló kulturális központok létrejöttét és működését. Trónra lépése után rögvest, már 1254. december 28-án elrendelte, hogy legyenek arab és latin iskolák. Bölcs Alfonz kötetei között több olyan is megőrződött, amelyek képein – a korszak egyéb „szereplői”, azaz lovagok, klerikusok, zsonglőrök, zenészek mellett – megörökítették a könyvmásolókat is, akik magas padokban ültek, lábuk zsámolyon nyugodott, kezükben pedig kések, kaparók, körzők, vonalzók és egyéb íróeszközök láthatóak.

Muszlim orvosi művek a középkori Európában

      A középkori Európa orvosai és más tudósai széles körben használták a muszlim tudósok munkáit, a kutatások szerint mintegy négyszáz különféle arab nyelvről lefordított orvosi témájú kötetet. Közülük többen, főként neves zsidó tudósok arab nyelven, eredetiben olvasták e munkákat. A 12. századtól kezdve aztán folyamatosan készültek a kontinens nagy fordító-központjaiban, illetve kolostoraiban a muszlim orvosi művek latin, héber, spanyol, katalán, provanszál nyelvű változatai. (Több európai szóalak máig őrzi az arab hatást, például az aorta, a pancreas, a cornea, a peritoneum stb.)

      A muszlim tudományosság iránti európai érdeklődés a 13. századtól vált igazán jelentőssé – sajátos módon éppen akkor, amikor a középkori iszlám kultúrája Keleten és Nyugaton is hanyatlásának napjait élte. A latinra és más európai nyelvekre fordított orvosi művek felfutását kontinensünk egyetemeinek köszönhetjük. A 12. századig Európában a közép- és felsőfokú egyházi iskolák tananyagának alapvető tartalmát a hét szabad művészet (septem artes liberales) tárgyai adták. Mindez kiegészült némi jogi, filozófiai, történelmi, építészeti, orvostudományi, illetve bizonyos szakmai jellegű képzéssel. A 11. század közepétől az 1300-as évekig terjedő időszakot az európai nevelésügy felvirágzásának tekinthetjük. Az a szellemi értelemben vett felélénkülés, ami ebben az időszakban tapasztalható volt kontinensünkön, egyértelműen kapcsolatba hozható a muszlimok által közvetített, arab (és perzsa) nyelven Európába került s itt lefordított művekkel. A tananyag, s ezzel párhuzamosan az oktatási intézményrendszer struktúrája is fokozatosan átalakult: kiszélesedett és módosult a hét szabad művészet tartalma. Nem csupán a könyvekben közvetített tudományos ismeretek, de a muszlimok által Európába átplántált kísérleti-megfigyelési módszerek is rendkívül inspirálónak bizonyultak. Az európai skolasztikus módszer megjelenésének széleskörű és sokoldalú görög, perzsa, hindu, szír és arab tudományos eredmények képezték az alapját, és ebből növekedtek ki később a neo-arisztoteliánus vizsgálódások is.[6]

      A latinra fordított muszlim művek elterjesztése és értelmezése kapcsán az universitasok kiemelkedő szerepet töltöttek be az érett középkorban és a kora újkorban. Az egyetemi képzés sajátosságai, vagyis az, hogy az európai képzés alapja a szövegek elemzése és kommentálása volt, lehetővé tette, hogy az orvostanhallgatók minden egyes kezükbe kerülő mű sajátos értékeit megismerjék, és minden egyes szerző eredetiségét mérlegre tegyék.[7] Salerno, majd a 13-14. századtól kezdve Montpellier orvosi kara különösen kiemelkedett e tekintetben, de Párizs, Bologna, Salamanca is ide sorolható. Oxfordban csak a 14. században kezdték forgatni muszlim szerzők orvostudományi műveit. Ebben az időszakban jelentek meg az európai képzőintézményekben olyan tudós-tanárok, akik képesek voltak arab eredetiben is olvasni az orvosi műveket, mint például Arnaud de Villeneuve Montpellierben.

      A könyvnyomtatás korában, a 15-16. század fordulóján sok régi muszlim mű került kinyomtatásra (főként észak-itáliai nyomdákban), amely tény mutatja, hogy az antikvitás újjáéledésének korszakában is óriási volt az iszlám világból származó orvosi művek szerepe az európai orvosképzésben, illetve gyakorlatban. Minden kritika ellenére még ebben az időben is Ibn Színá művei jelentették sok európai helyszínen az orvosképzés, az orvosi szakma alapját.

      Ibn Színá Kánonját Cremonai Gerhard fordította első ízben latinra a 12. században, és ettől kezdve rengeteg kéziratos példány forgott közkézen az európai egyetemeken, és 1473-ban Milánóban elkészült az első nyomtatott változat. A 15-16. század fordulóján a Biblia után ez volt Európában a legtöbbször újranyomtatott könyv. Számos orvosi karon a 16. század végéig használták a Kánont, de vannak adataink arra vonatkozóan is, hogy a Louvain-i egyetemen a 18. századig, Indiában pedig az 1900-as évekig tanítottak belőle.[8] A könyvben vázolt egészség-felfogás, az életvezetésre és gyógyításra vonatkozó leírások tehát hosszú időn át meghatározták az európai orvosok gondolkodását is.[9]

      Al-Zahráví harminc kötetes orvosi enciklopédiája volt a másik olyan mű kontinensünkön, melyet több nyelvre is lefordítottak a középkor során, és évszázadokon át használták az orvosképzésben és a napi orvosi praxisban. A mű második és harmadik könyvének első fordítása a 13. században készült el, héber nyelven. Ezt hamar lefordították latinra is, és Liber medicinae theoricae nec non practicae Alsaharavii címmel adták ki. 1519-ben nyomtatott változata is megjelent. Az enciklopédia leghosszabb része a gyógyszerekről szóló könyv, amelyet a 13. században fordítottak latinra Liber servitoris címmel, és 1471-ben Velencében nyomtatásban is megjelent. 1516-ban Valladolidban Alonso Rodríguez de Tudela készítette el a spanyol fordítását e könyvnek.

      Az enciklopédia sebészetről szóló 30. fejezete gyakorolta a legnagyobb hatást az európai orvosokra. Cremonai Gerhard ültette át e részt latin nyelvre, Liber Alsaharavi de Chirurgia címmel, és gyorsan elkészült a mű héber és provanszál nyelvű változata is. A középkori európai sebészek közül főként Ruggerio de Frugardo, Rolando de Parma, Lanfranco és Guido de Chauliac alkalmazta és fejlesztette tovább al-Zahráví ezen könyvének ismeretanyagát. Ez utóbbi, Chauliac írt kiegészítést ahhoz az 1498-ban Velencében kinyomtatott változathoz is, amely Cirugia parva címmel látott napvilágot.[10]

      Ibn Zuhr fő műve, az al-Taiszír szintén közismert volt mind a zsidó, mind pedig a keresztény orvosok körében. Héber fordításból készült el a 13. század második felében a Juan de Capua által átültetett latin fordítás, a könyv nyomtatott változata pedig – az Ibn Rusd-féle Colliget-tel egybekötve – 1490-ben Velencében jelent meg. Az azt követő évszázadban számos kiadás látott még napvilágot, mutatván, hogy a reneszánsz-kori európai orvoslás jelentős mértékben a muszlim orvoslás eredményeiből merítette éltető erejét.

      Ibn Rusd munkássága és művei talán még orvos-barátjának könyveinél is jelentősebb hatást gyakoroltak a későbbi európai kollégákra. Az Ibn Színá műveihez írt kommentárjai mellett szakmai körökben közismert volt a mérgekről szóló latinra fordított műve (De venenis) és már 1255-től létezett nagy orvosi enciklopédiájának héber és több latin fordítása is. Ezt a 15. század végén Bolognában nyomtatásban is kiadták, és még 1537-ben is akadt új fordítója Symphorien Champier személyében.

      Európa orvoslása tehát nagyjából a 16. századig az iszlám befolyása alatt állott. A dél-európai muszlim jelenlétnek köszönhetően a vezető orvosi iskolák Salernóban, Páduában, Bolognában, Montpellierben és Párizsban működtek. Ezen egyetemek könyvtáraiban megtalálhatóak voltak a középkor századai alatt a muszlim orvosi művekről készült fordítások, és a 12-16. század között Ibn Színá, al-Razí és más muszlim orvosok olykor elhomályosították és háttérbe szorították Hippokratész és Galénosz műveit. Bár a reneszánsz korban a görög művek újrafelfedezése és közvetlenül latinra való fordítása nyomán megtört az arab művek egyeduralma az orvoslás területén, Montpellierben 1555-ig, Brüsszelben pedig 1909-ig (!) muszlim orvosok művei alapján tanították e tudományt. Az iszlám világának gyógyszerészeti ismeretei pedig szinte az egész kontinensen a 19. századig alapul szolgáltak a gyógyítás kapcsán.

      A 16. századtól kezdve azonban már jól kimutatható az a visszahatás is, amit a középkori muszlim és az ókori görög-római tanítások alapjain megizmosodó európai orvostudomány tett az iszlám világának országaira. Ettől az évszázadtól kezdve a muszlim tudósok egyre inkább érzékennyé és érdeklődővé váltak az európai gyógyeredmények iránt, és Vesalius, Paracelsus, illetve követőik műveikkel, gondolkodásukkal felkeltették arabok, perzsák, indiaiak és törökök kiváncsiságát. Kiemelendő az is, hogy az európaiak közvetítették Kelet felé azokat az újvilági gyógynövényeket, amelyeket Amerikából behoztak (például a guaiacum vagy a vértisztító szasszaparilla gyökér.) Mindemellett továbbra is akadtak olyan európaiak, akik tanulmányútjaik segítségével újult lendülettel fogtak hozzá a muszlim orvosi kultúrkincs feltárásához, mint például a franciaországi keresztény tudós, Joseph Labrosse, aki Iszfahánban összegyűjtögette a perzsa tudományosság eredményeit, és hazájába visszatérve olasz, latin és francia nyelvű definíciókkal ellátott orvosi, gyógyszertani könyveket jelentetett meg.[11]

Összefoglalás

      Összességében megállapítható, hogy a 15-16. századi humanisták megjelenéséig kontinensünk tudósainak és diákjainak jelentős része a muszlim közvetítéssel Európába került – olykor csak többszörös áttétel után latinra fordított – változatban ismerte az ókori kultúrák fennmaradt szellemi eredményeit. A muszlimok – összegyűjtve és kibővítve-megőrízve – évszázadokon keresztül éltették és közvetítették a tudományos eredmények és módszerek sokaságát. Az európai oktatásügy egészen a kora újkorig – esetenként jóval tovább is – támaszkodott ezekre a művekre.


JEGYZETEK
  1. Azokat a keresztényeket nevezték mozaraboknak, akik a középkori Andalúzia területén éltek, de nem lettek muszlimokká. Saját vezetőjük volt (comes), s templomaikban szabadon gyakorolhatták gót rítusokon alapuló vallásukat. A keresztény és muszlim világ közötti kulturális közvetítő szerepük jelentős volt.

  2. Vernet, Juan (1999): Lo que Europa debe al islam de Espana. El Acantilado, Barcelona. 156. o.

  3. Uo. 156. o.

  4. Good, H. G. (1960): A History of Western Education. The MacMillan Co., New York. 86. o.

  5. Alonso, Manuel (1946): Las fuentes literarias de Domingo Gundisalvo. In: Al-Andalus, 159. o.

  6. Nakosteen, Mehdi (1964): History of Islamic Western Education A. D. 800-1350. University of Colorado Press, Boulder. 187. o.

  7. Jacquart, D. – Micheau, F. (1990): La médecine arabe et l’Occident médieval. Maisonneuve & Larose, Paris. 167. o.

  8. Soheil Afnan, F. (1965): El pensamiento de Avicena. Fondo de Cultura Económica, Mexico-Buenos Aires. 267. o.

  9. Lásd erről: Kéri Katalin (1997): Ibn Szina (Avicenna) gondolatai az egészségmegőrzésről. In: Egészségnevelés, 6. sz. 296-298. o. (http://nostromo.pte.hu/~carry)

  10. Granjel, Luis S. (1981): La medicina espanola antigua y medieval. Ed. Universidad de Salamanca, Salamanca. 69. o.

  11. Late Medieval and Early Modern Medicine.
    http://www.nlm.nih.gov/exhibition/islamic_medical/islamic_14.html
    (2001. 08. 11.)


Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
© Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 ()