|
© 1989 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens Olvasóink nyilván észrevették – a pedagógusok munkájával rendszeresen foglalkozunk. A magunk eszközei persze csak a figyelem irányítására jók. Arra, hogy a felnövekvő nemzedékek nevelésének és oktatásának fontosságát ne felejtsük el.Amikor 700 ezer magyar gyerekből 260 ezer nem jutott el a középiskolákig, amikor a tehetséggondozást A-B-C (elit-közepes-gyenge) osztályok gyermekek tízezreit megalázó létrehozásával intézzük el még mindig, akkor nem maradhat sorainkban egyetlen pedagógus sem, aki fél a változtatástól. „Az tehetséges, aki tehet” – szögezte le Deme Tamás az idei Pedagógiai Nyári Egyetem első napi előadásán. Ezt a mondatot, azt hiszem, nem árt felvésni a kapufélfára, hiszen annyit tesz: minden ember potenciálisan tehetséges valamiben. Ha meggondoljuk, ez a kijelentés ködöt oszlató, hiszen, a nem-pedagógus emberek (reméljük, csak ők) „tehetséges” cimkét csak a kimagasló zenei, matematikai, irodalmi stb. eredményeket produkáló gyermekekre ragasztanak, pedig mindenkinek másban rejlik a tehetsége, lehet az földművelés, anyaság, bármi egyéb. Ez a gondolat számos szerző tollából olvasható. Emlékezzünk csak Illyés Gyula megállapítására, mely szerint a társadalom paraszti rétege, a „büdös parasztnak” titulált emeberek tömege mind-mind polihisztor: ért a földműveléshez, a csillagászathoz, a gyógyászathoz, a meteorológiához. Bár a család, az iskola és a kultúra együttesen, egymásra hatva fejlesztik a tehetséget, a pedagógusnak valóban meghatározó szerepe van. A tehetséggondozás nem lehet véletlenszerű, esetleges, hanem komoly odafigyelést igényel, sajátos módszerek kidolgozását jelenti. Önmagával kell megismertetnünk valamennyi gyereket. A pedagógusoknak – de a szülőknek, sőt a társadalomnak is – azt kell észrevenniük a gyermekben, ami lehet – és nem csupán azt, ami. A tehetség beváltása azonban mindenkor a társadalmi igénytől függ. Egy kevéskét mindig abból is csepegtetni kell a gyerek fejébe, amihez nem ért. Ennek véghezvitele, valamennyi gyermek tehetségének gondozása azonban a pedagógus tehetségének függvénye. A tanár mindig közvetít. Először is a személyiségén, mint szűrőn adja át élettapasztalatát. Életérzését, érzelmeit a művészeti nevelés, értelmét a tudományos szemlélet kialakítása, akaratát a társadalom problematikájának megismertetése, hitét a világkép – akár a vallásos szemlélet – átadása szolgálatába állítja. Közvetít a pedagógus, ő a komp, az összekötő a család és a kultúra között. A túlspecializált tantárgyak között a pedagógusnak úgy kell közlekednie, hogy háttértudásával a világ teljes egységben létező valóságát mutassa be. A fentieken kívül a tanároknak van még egy nagyon fontos küldetésük: A gyerekeket (sőt a felnőtteket is) meg kell tanítaniuk az önállő ismeretszerzésre. Hogy az önművelés mennyire fontos, arra napjaink sok-sok problémája figyelmeztet: a férőhelyek már nemcsak a felsőoktatási intézményekben, de a középiskolában is szűkösek. Amig – sajnos – ez a helyzet, addig a „kívül rekedtek” nemtehetnek mást, mint azt, hogy belső igényük szerint (ha lesz végre ilyen) tanulnak. Ennek a belső igénynek a kialakítása megkönnyítené a felnőtt szakemberek átképzését is, melyre szintén egyre nagyobb szükség van.
Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366 © Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 () |