Muszlim kórházak és népegészségügy a középkorban

(Egészségnevelés, 2002/3. szám, 120-125. o.)


© 2002 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens

     A középkori iszlám világában nagyon magas szinten fejlett volt az orvostudomány és maga a betegellátás. A muszlimok kiemelten figyelmet fordítottak egészségük megőrzésére és – betegség esetén – a gyors és maradandó gyógyulásra. Kórházaik magas szintű, jól szervezett szakmai munkáról tanúskodnak, képzett orvosaik mindent megtettek pácienseikért. Bár a közegészségügy, az egészségvédelem elsősorban a muszlimok városi kultúrájához kötődött, mozgó, folyton úton levő „kórházaik” vidéki helyszíneken is segítették az embereket.
      A tanulmány rövid áttekintést nyújt a középkori muszlim kórházak alapításának és működésének történetéről, valamint felvillantja a korabeli orvosképzés és egészségkép jellemzőit.


MOSLEM HOSPITALS AND PUBLIC HEALTH IN THE MEDIEVAL TIMES

      In the medieval Islamic world the medical sciences and the health care itself were very high quality. the Moslems paid a lot attention to the preservation of their health and – in case of illness – the quickest and imperishable recovery.
      Their hospitals witnessed a high quality, well-organised professional work; their educated practitioners did their best for their patients. Even if the public health, the health protection were connected firstly to the Muslims’ urban culture, travelling hospitals, that were continuously on their way, provided care for the people in the countryside as well. The study provides a short overview on the history of the foundation and work of the medieval Moslem hospitals and give spots on features of the education of medicine and the image of health of that age.
Kórházalapítások

      Az egykori források alapján megállapítható, hogy a középkori muszlim világ területén nagy gondot fordítottak a közegészségügyre és a betegségek gyógyítására. Abban az időben, amikor a keresztény Európában ismeretlen volt a kórház (csak a 13. században létesültek az elsők), az iszlám birodalomban már széles körben elterjedt volt a gyógyításnak ezen központja, mely oktatási funkciókat is ellátott és különböző típusai léteztek. Az intézmény középkori arab megnevezése (marisztán) a perzsa „bimarisztán” szóból eredeztethető, mely annyit tesz: a betegség helye (bimar: betegség, sztán: hely). A kórház mai arab elnevezése musztasfa. Létesítettek általános, a városok területén belül elhelyezett kórházakat, valamint teveháton utaztatott „mozgó” kórházakat, amelyek akár a legkisebb településekre is eljuttatták az orvosi segítséget, illetve rendelkezésére álltak az úton levőknek. Voltak emellett hadi kórházak a muszlim katonáknak, illetve hadifogoly-kórházak az ellenséges csapatok betegeinek. Léteztek továbbá olyan „elsősegély-helyek”, amelyek a főbb gyülekezési helyszíneken várták a rászorulókat (mecset, piac, fürdő).[1] A kórházak helyszínének kiválasztása általában nagyon körültekintően történt. A muszlim építészek, illetve maguk a mecénások vagy orvosok igyekeztek szellős, jó levegőjű, vízközeli, nyugodt helyszínt találni az építkezéshez. Ar-Raziról maradt fenn az a történet, mely szerint egy bagdadi kórház építéséhez úgy próbálta megtalálni a legmegfelelőbb helyet, hogy a város különböző pontjain friss hússzeleteket rakott ki, és figyelemmel kísérte, melyik helyen rothad meg utoljára a hús.[2]

      Számos kiválóan szervezett és felszerelt kórház, magánrendelő, patika és fürdő működött tehát, elsősorban a muszlim nagyvárosokban. Kórházakat minden nagyobb településen maguk az ottani uralkodók vagy gazdag mecénások alapítottak, kegyes adományokkal támogatva azok építését és működését. Egyes kutatók úgy vélik, már maga Mohamed is szervezett betegek ellátására szolgáló intézményt, hogy ott az első, iszlám hitért vívott csatákban megsérült katonákat ellássák. Későbbiekben a gondisápúri kórház adta a mintát a gyógyító központok megszervezéséhez. Onnan érkezett Bagdadba az a nesztoriánus orvos is, aki Harún ar-Rashíd kezdeményezésére hozott létre kórházat az iszlám világ keleti fővárosában. Másutt (például Szíriában) leprások számára építették az első hasonló intézményeket.[3]

      Az al-Andalúszban létesített kórházak történetéről kevés forrás maradt fenn. Bár több ott letelepedett, Keletet megjárt muszlim orvos feltehetően nagy tapasztalatokkal rendelkezett a közel-keleti kórházak működését illetően, az Ibériai-félszigeten alig hasznosították e tudásukat. Maghreb területén a 12. században alakították ki az első kórházakat, és leginkább ezek szolgáltak példaként az al-andalúszi városok esetében. A granadai és más déli városok gyógyító központjai éppen ezért gyakran szoros kapcsolatokat tartottak fenn a fezi és más intézményekkel.[4]

A kórházak felépítése

      A muszlim kórházakban a betegeket már a 9-10. századtól kezdve nemük illetve betegségük fajtája szerint is elkülönítették, teljesen hasonlóan a mai kórházak osztályaihoz. A kórházak bárki előtt nyitva álltak, szegény és gazdag, helyi lakos vagy idegen, közember vagy előkelő nemesúr is kérhetett segítséget, ha rászorult. Az intézmények bejárata mellett volt egy vizsgálószoba, ahol az ott lévő orvos eldöntötte, hogy a beteget szükséges-e a kórházban kezelni, vagy elegendő megfelelő utasításokkal és gyógyszerekkel ellátni és hazaengedni. Ha a betegnek kórházi ápolásra volt szüksége, akkor először is el kellett mennie a kórház által üzemeltetett fürdőhelyiségbe. Ruháit le kellett adnia a kórházi raktárban, ahol azokat (és egyéb holmijait) távozásáig megőrízték. A tisztálkodást követően a kórház patyolattiszta (gondosan ellenőrzött!) ruháit ölthette csak magára, és a betegségének megfelelő kórterembe kísérték.

      Minden egyes teremnek (szemészet, traumatológia, lázas betegek terme, ortopédia, mentális betegségek, belgyógyászat, stb.) volt egy (vagy több) külön szakorvosa. Elkülönített helyiségekben voltak a lábadozó vagy álmatlanságban szenvedő betegek. Valamennyi részleg orvosi műszerekkel alaposan felszerelt volt, és az orvosok munkáját számos kisegítő és adminisztratív dolgozó segítette. Voltak például öltöztetők, betegmosdatók, orvosi asszisztensek, betegápolók és természetesen takarítók, akiknek nagy tisztaságot kellett tartaniuk a kórtermekben. A termeket minden reggel bő vízzel mosták fel, a falakat világos színű, derűs szőnyegekkel díszítették.

      A muszlim kórházak – melyekről a nagy földrajzi utazók, Ibn Dzsubair, Ibn Battúta, al-Makrízi és mások is készítettek színes leírásokat – helyenként több ezer beteget láttak el, nemre és származásra való tekintet nélkül, kiválóan megszervezett módon. Ibn Dzsubair, a nagy andalúziai utazó például beszámolt arról, hogy a bagdadi ’Adúdi Kórházban, melyet ’Adúd al-Davla emír építtetett, ottjártakor 24 orvos dolgozott, akiknek az igazgatója maga is kiváló szakember volt, aki perzsa és görög nyelven éppoly jól beszélt, mint arabul, és aki nagy zenebarát hírében állott. A folyóparton épült kórház az utazó leírása szerint számos betegteremből, irodákból, gyógyszertárakból állt, és volt egy diétás konyhája is.[5] Bár kétségtelen, hogy a főleg nagyvárosokhoz kötődő kórházak fenntartóik igyekezete ellenére sem tudták ellátni a rászoruló népesség egészét, létezésüket és jelentőségüket nem szabad alábecsülni. Ha meggondoljuk, hogy egyes városokban akár több tucatnyi kisebb-nagyobb kórház is működött, valamint hozzátesszük azt, hogy az igazán gazdag emberek saját orvost (orvosokat) tartottak, illetve, hogy a női lakrészek (háremek) lakóinak sokszor szintén külön orvosaik voltak, s hogy számos orvos kórházon kívüli magánpraxist folytatott, felmérhetjük az egykori muszlim népegészségügy kimagasló eredményeit.

Betegellátás

      Az orvosok valamennyi betegről a maihoz hasonló módon beteglapot vezettek, ahová feljegyezték a diagnózist, a gyógymódot és különböző észrevételeket. Saját jegyzetfüzeteket is vezettek, amelyekben tapasztalataikról készített feljegyzéseik lapultak. Ha egy orvos számára ismeretlen vagy nehezen értelmezhető betegséggel találkozott, kérhette kollégái tanácsát vagy keresgélhetett a kórházhoz csatlakozó könyvtár állományában. Ha egy orvos betege meghalt, a kórház igazgatója átnézte a betegségével kapcsolatos feljegyzéseket. Amennyiben úgy találta, hogy az orvos hibázott, és hanyagsága vagy tudatlansága okozta a tragédiát, úgy arra kötelezte, hogy a muszlim jogban előírt vérdíjat fizesse az elhunyt hozzátartozóinak. A kórház orvosai – egyrészt azért, hogy az ilyen eseteket elkerüljék – gyakran tartottak munkamegbeszéléseket, ami az orvosképzésnek is igen fontos mozzanata volt. A betegeket éjjelre sem hagyták sorsukra, akkoriban is létezett az „éjszakai ügyelet” fogalma.

      A betegek az idő alatt, amíg kórházban voltak, minden élelmet és gyógyszert teljesen ingyen kaptak. Az ételeket mindenkinek személyre szabottan adták, minőségét és mennyiségét illetően is, hiszen a megfelelő diéta, az étel minősége a muszlimok szerint fél gyógyulás. Bárány-, borjú-, baromfi- vagy egyéb madárhús jelentette az étkezések alapját. A megerősödött betegek erős étrenden voltak, míg a gyengék és lábadozók adagját csak fokozatosan emelték. A kórházakon belül működtek a fentebb már említett gyógyszertárak, és a kórház mindenkori igazgatójának személyes felelőssége volt felügyelni az elkészített gyógyszerek minőségére és gondoskodni a kifogyott gyógyszerek pótlásáról. Sok kórházhoz olyan botanikus kert is tartozott, ahol a szükséges növények egy részét a kórház alkalmazottai maguk termelték meg. Minden kórház teljes működését egy, a kórházügyekkel megbízott állami tisztviselő felügyelte.

      Amikor valaki meggyógyult, még pénzadományokkal is segítették, hogy újból beilleszkedjen a „kinti” életbe.[6] Ha egy szegény ember elhagyta a kórházat, kapott egy öltözet tiszta ruhát és némi segélyt, illetve élelmiszert, hogy legyen lehetősége jobbá tenni életkörülményeit. (Ez, a mai szemmel nézve meglepő jelenség egyenesen következett az iszlám öt alappillére közül egyik legkiemelkedőbbnek tartott kegyes adomány (zakát) gyakorlatából. A tehetősebb muszlim hívőknek ugyanis mindig támogatniuk kell pénzbeli vagy egyéb juttatásokkal rászoruló hittestvéreiket, akik csoportjába a muszlim tanítások szerint többek között a nyomorgók, a betegek illetve az úton levők és a diákok is beletartoznak.)

Orvosképzés

      Az iszlám világában a muszlim vallás kialakulása és elterjedése időszakában mindenki szabadon gyakorolhatta orvosi hivatását. A 9-10. századtól azonban keleti és nyugati helyszínek nagyobb városaiban is a képzett orvosok testületekbe tömörültek, hogy így szűrjék ki soraikból a kuruzslókat. Ebben az időben a nagyvárosi kórházakhoz illetve a kialakuló medreszékhez kapcsolódóan szervezetté vált az orvosképzés, és a medikusok körében is lehetségessé és hasznossá vált a tudományos minősítés, az idzsáza megszerzése. A megfelelő képzettséggel bíró orvosokat tabib-nak nevezték; azokat pedig, akik csak tapasztalataikra hagyatkozva gyógyítottak, megkülönböztetésül muttatabbib-ként emlegették. A kimagasló tudású, számos tudományhoz értő, polihisztornak is tekinthető orvosokat megkülönböztetésként hakim-nak hívták. Ez a szó tehát annak a tudósnak a megnevezésére szolgált, aki egységében tudta látni a tudományokat, a világot, aki valóban bölcs volt.[7] A – gyakran lebecsült – sebészeket pedig általában nem is illették az orvos névvel.

      A kórházak tehát fontos oktatási feladatokat is elláttak, hiszen a leendő orvosok e helyszínen tudtak legjobban felkészülni &150; elméletben és gyakorlatban is – leendő pályájukra. A kórházba érkezett betegek vizsgálatában a „segédorvosok” mellett diákok is naponta részt vettek. A bagdadi orvosképzés rendszeréről tudósító ’Ali ben al-’Abbász leírta az ottani kórházban folyó tanítási órákat, azt, hogy hogyan csoportosultak a legkiválóbb tanárok körül a diákok. Bemutatta az előadások menetét, és kifejtette, hogy azokat gyakran nyelvészek is látogatták, akiknek az volt a feladatuk, hogy javítgassák a más nyelvekről átfordított szövegeket, hogy segítsék a szövegértelmezést és jó kiejtésre ösztönözzenek. Több forrás is bizonyítja, hogy az orvosképzés során mennyire ügyeltek arra a tanárok, hogy diákjaikkal az arab nyelv helyes használatát elsajátíttassák. Több kiváló orvos életrajzi adatai között olvasható, hogy az ékesszólás igazi mestere volt. Amin al-Davla ben al-Thalmed körülbelül 50 fős orvosi iskolájáról például feljegyezték, hogy ha egy tanítvány hibát ejtett a nyelvtanban, grammatikushoz küldték, és csak megfelelő nyelvészeti felkészítés után térhetett vissza medikusi tanulmányaihoz. (Ebben az iskolában egyébként magas szinten állt az idegen nyelvek tanulása is, az arab mellett például szír és pehlevi nyelveken tudtak az orvosok.) A kórházakban az orvosok vizit után megbeszéléseket tartottak, itt és az operációk során is jelen lehettek a diákok.

      A neves orvosok köré csoportosuló diákok általában hosszú évtizedek (akár évszázadok) orvosi tapasztalatait ismerhették meg, kiegészítve napi gyakorlati vizsgálódásokkal és vitákkal. A vezető orvos-tanárok mindegyike törekedett arra, hogy tudása legjavát nyújtsa, és hogy olyan oktatási módszereket alakítson ki, amelyek eltérnek más iskolák, tudós testületek metódusaitól. Ennek köszönhetően jól felismerhetően elkülönül egymástól a különböző helyszíneken és korszakokban működő iskolák tananyaga és módszertana, az alkalmazott gyógyászati eljárások és gyógyanyagok készítése. Sok orvos jegyzeteiből, fordításaiból azért állított össze könyve(ke)t, hogy így adja tovább tudását diákjainak. (A fentebb bemutatott orvosi könyvek szerzői szinte kivétel nélkül egyben tanárok is voltak.) Az orvosok tanítványaik számára gyakran tartottak elméleti jellegű előadásokat is, és ezen kurzusaik után mindig figyelmet fordítottak arra, hogy diákjaik előadásokon készített jegyzeteit ellenőrízzék, javítsák, hogy valóban a helyes tudás hagyományozódjon a fiatalabb nemzedékre. Ar-Razi például úgy tartotta előadásait, hogy diákjait három csoportra osztotta: hozzá legközelebb ültek félkörben az orvostudományban leginkább járatos, régi tanítványok, akikkel előadása közben mindvégig szoros kapcsolatot tartott, folyamatosan kommunikált. Távolabb helyezkedtek el a kevesebb tapasztalattal bírók, és végül tőle legtávolabb azok a fiatalemberek, akik újonnan kapcsolódtak a tanulói csoporthoz. Előadásai több éven át tartottak, természetesen párhuzamosan a betegágy melletti gyakorlati képzéssel.

      Lényeges megemlíteni, hogy ar-Razi orvosi iskolájára is jellemző volt az, a középkori muszlim felsőoktatás keretei között legjobbnak tartott előadási módszer, hogy a tanári felolvasást a témához kapcsolódó magyarázat illetve vita követte. A tanítványoknak tehát minden esetben tág teret biztosítottak a kérdezésre, véleményük kifejtésére, tudásuk tesztelésére és összevetésére. A módszeresség és rendszeresség kiemelkedő pedagógiai értéke volt a középkori muszlim neveléstörténetnek. Az oktatás az orvosképzés esetében sem véletlenszerűen folyt, hanem előre megtervezett módon. Az elméleti alapvetések mellett óriási jelentőséget tulajdonítottak az egyéni (tanulói) öntevékenységnek, kísérletezésnek, tapasztalatszerzésnek és felfedezéseknek. A betegségekről hallott ismereteket így kiegészítette a betegség közvetlen megfigyelése, jegyzetek készítése, a betegség összehasonlítása más kórokkal, korábbi ismeretek állandó kritikai vizsgálata és korrigálása, stb. Ar-Razi maga könyvet is írt a módszerről, A gondolkodás jellemzői címmel. Hirdette, hogy az orvos kísérletek és gyakorlati tapasztalatok útján tanul meg különbséget tenni igaz és hamis vélemény között. A tudományos képzés módszerének lényege tehát abban állt, hogy nem szabad bizonyíték nélkül elfogadni senkinek a véleményét; hogy tudatos és szabatos elemzések, viták vezethetnek el helyes ismeretekhez; hogy tág teret kell hagyni az egyéni kreativitásnak, a gondolati szabadságnak. Ezen elveikből következően a középkori tudós muszlim orvosok nagy része gyönyörű stílusban írt, élvezetes és logikusan felépített, érvekkel és forrásokkal, esettanulmányokkal és illusztrációkkal alátámasztott, ellentmondásoktól mentes művekkel kápráztatta el olvasóit.

      A kórházak mellett a medreszékben is folyt az orvosképzés, ami kiegészült kórházi gyakorlattal. A 11. századtól előállt az a helyzet, hogy nem a medresze kapcsolódott a kórházhoz, hanem a felsőfokú iskolák részeként nyíltak gyógyszertárral és botanikus kerttel ellátott kórházak. (Al-Andalúszban a 16. századig folyt muszlim orvosképzés, az utolsó híradás erről a zaragozai muszlim-lakta külváros mecsetjében folyó, Ibn Szína művein nyugvó oktatásról szólt.)

      Megemlítendő még, hogy több helyszínen egy-egy orvos lakásán vagy magánrendelőjében folyt az orvosi ismeretek átadása, mint például a 12. században al-Dakvar damaszkuszi orvos esetében, akinek orvosi ismereteit messze földön elterjesztették az általa felkészített orvosok. Al-Dakvar a halála előtt egy hónappal alapított egy olyan medreszét, ahol csakis orvosképzéssel foglalkoztak. Ez 1231-ben nyílott meg ünnepélyes keretek között, és a források szerint 1417-ig működött.

Orvosi vizsgák

      A különböző, konkrét vagy átvitt értelemben „orvosi iskolának” nevezett képzési helyszíneken tanuló orvos-jelölteknek tanulmányaik végeztével egyes helyszíneken vagy korszakokban (ez nem volt általános!) orvosi vizsgát kellett tenniük ahhoz, hogy képzettségükről tanúsítványt (idzsáza) szerezzenek. A záróvizsga elméleti és gyakorlati részből állt. A diák először írásbeli értekezést készített saját jegyzetei és tudós orvosok könyveinek felhasználásával. Ez a dolgozat alapvetően kétféle lehetett: az orvosjelölt készíthetett egy traktátust saját megfigyelései alapján valamely orvosi témáról, illetve lehetősége volt arra is, hogy valamely elődje orvostudományi művéhez kommentárt vagy jegyzeteket írjon. Ha tanára(i) elfogadták értekezését, akkor szóbeli próbatétel következett: több orvos jelenlétében különböző kérdéseket kapott a jelölt, amelyekre ott helyben, azonnal kellett felelnie.

      Ha egészében sikeres volt a vizsga, akkor a jelölt megkapta bizonyítványát, amelyben konkrétan meghatározták, hogy kitől mit, milyen könyvből tanult, esetleg azt is, hogy mennyi időn keresztül és hol, kik voltak a hallgatótársai, milyen előmenetelt tanúsított és így tovább. Egyes esetekben még azt is fontosnak tartották feljegyezni, hogy eredetiben vagy fordításban olvasott bizonyos könyveket, hogy a szerző kezéből vette-e azokat vagy sokadik kézből jutott hozzájuk. Kevés ilyen forrás őrződött meg az elmúlt évezred során, ám néhány idzsáza szövegét európai nyelvekre fordítva ma is olvashatjuk.

      A 13. századi damaszkuszi származású orvos, Ibn al-Nafisz a kairói orvosok vezetője volt. 1270-ben az alábbi igazolást írta egyik diákja számára Hippokratész: Az ember természetéről című értekezésének végére:

      „A Gondviselő Isten nevében. A bölcs, tanult és kiváló sejk – Abi al-Haszán al-Maszihi sejk fia – Samsz al-Daula Abu al-Fadl, adjon neki Alláh hosszan tartó jó sorsot, megtanulta velem ezt az egész könyvet – mely a tudós Hippokratész „Az ember természetéről” című könyvéről szól –, s ezzel bizonyította elméje tisztaságát és gondolatai helyességét, jutalmazza meg őt Alláh és használja fel helyesen jutalmát. Isten alázatos szolgája, ’Ali ibn Abi al-Hazm al-Kurashi [Ibn al-Nafisz] orvos bizonyítja ezt. Áldassék Alláh tökéletességéért és foglaltassék imákba az ő legkiválóbb prófétája, Mohamed, és annak családja. (Kiállíttatott ezen írás) a 668. év dzsumáda hónap első napján [1270 január 25.]”[8]

      Mint fentebb említettük, az orvosi vizsgák és efféle tanúsátványok nem voltak általánosak a középkori iszlám világban sem. Néha azonban „kampányszerűen” elrendelték minden orvos és orvosjelölt vizsgakötelezettségét, mint például 931-ben Muktadir Billah kalifa, mert több orvos erőfeszítései ellenére meghalt egy számára kedves beteg. Az uralkodó fennhatósága alatt lévő terület minden orvosának vizsgát kellett ekkor tennie, ami csaknem kilencszáz tapasztalt és nagy tudású férfiút érintett.

      Az iszlám birodalom egyes területein – éppen a kontárok kiszűrése és a tévedések kiküszöbölése érdekében – külön személyt bíztak meg az orvosok munkájának felügyeletével. Az orvosláshoz értő felügyelő az „orvosok vezetője” (ra’isz al-atibba’) nevet viselte, ám ilyen személyek feladatairól igen kevés forrás maradt csak fenn. Többet lehet tudni egyes kórházak fentiekben már említett felügyelőiről, és a legtöbbet azokról a jogi végzettségű férfiúkról, akik a városokban a közügyekre felügyeltek (muhtaszib). Az ő kötelességeikről számos kézikönyv született a középkorban, s ezekből kiderül, hogy a piacok felügyelete, az utcák takarításának és a víz tisztaságának ellenőrzése mellett ők tartották rajta szemüket a közterületeken praktizáló orvosok és gyógyszerészek munkáján is. Ők ügyeltek arra is, hogy a kezdő orvosok letegyék a hippokratészi esküt. Több olyan forrás is keletkezett a középkori iszlám világban, amelyek mutatják az egykori orvosok elégedetlenségét e felügyeleti rendszerrel kapcsolatosan, hiszen szerették volna, ha munkájukat szakmájukhoz értő személy képviseli.

Összefoglalás

      A középkori iszlám világában nagyon magas szinten fejlett volt az orvostudomány és maga a betegellátás. A muszlimok kiemelten figyelmet fordítottak egészségük megőrzésére és – betegség esetén – a gyors és maradandó gyógyulásra. Kórházaik magas szintű, jól szervezett szakmai munkáról tanúskodnak, képzett orvosaik mindent megtettek pácienseikért. Bár a közegészségügy, az egészségvédelem elsősorban a muszlimok városi kultúrájához kötődött, mozgó, folyton úton levő „kórházaik” vidéki helyszíneken is segítették az embereket.

JEGYZETEK
  1. Hospitals and Medical Schools.
    http://users.erols.com/gmqm/sibai10.html (Az adatgyűjtés időpontja: 2001. 07. 20.)

  2. Kasule, Hasszán Omar: Surgery in Islam: a Historical and current reappraisal.
    http://www-scf.usc.edu/~asoltani/mmswa/html/surgery.html (2001. 08. 11.)

  3. Kader, Maher Abd al-: Arab Medical Schools during the 12th and 13th centuries.
    http://levity.com/alchemy/islam06.html (2001. 07. 20.)

  4. Samsó, Julio: Ciencias de los Antiguos en al-Andalus. Mapfre, Madrid, 1992. 399-401. o.

  5. Idézi: Entralgo, Pedro Lain (ed.): Historia universal de la medicina. III. Edad Media. Salvat Ed., Barcelona, 1972. 104. o.

  6. Ruiz, Eloísa Llavero: Historia y cultura del islam espanol. La medicina árabe (Curso de Conferencias, 1985). Escuela de Estudios Arabes de Granada, Granada, 1986. 52-53. o.

  7. Salim Khan, Muhammad: Islamic Medicine. Routledge & Kegan Paul, London, Boston and Henley, 1986. 29. o.

  8. The Art as Profession.
    http://www.nlm.nih.gov/exhibition/islamic_medical/islamic_13.html (2001. 08. 11.)



Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
© Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 ()