|
© 2005 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens
711-ben, a vizigótok testvérharca idején muszlim seregek érkeztek az Ibériai-félszigetre. Kihasználva a zavaros helyzetet, és támaszkodva a több milliónyi hispano-román gyér ellenállására, pár év leforgása alatt hatalmas területeket hódítottak meg. Jelenlétük a félszigeten – jóllehet, változó területi határokkal – egészen 1492-ig, vagyis Granada visszafoglalásáig állandósult. Az arabok és berberek magukkal hozták Európába a keleti paloták és kalifai udvarok kifinomult kultúráját, a tudományok összegyűjtött és általuk átértelmezett eredményeit. Az akkori Andalúziában (amit a középkorban al-Andalúsznak neveztek) virágzott a zene, a költészet, a csillagászat és az orvoslás, a mezőgazdaságban valóságos „zöld forradalom” zajlott le a kontinensünkre hozott új növényeknek, művelési technikáknak köszönhetően. Átalakult és valóban művészetté nemesedett a gasztronómia, elegánssá és divatossá vált a kiművelt beszéd és viselkedés. Építészetileg örökbecsű alkotásokat hoztak létre az akkori aranykezű és kiváló arányérzékű, nagyszerű ízlésű muszlim mesterek. Az Ibériai-félszigeten – gyakori hatalmi harcok és belviszályok ellenére – hosszabb-rövidebb időre megvalósult a pax islámica, voltak évszázadok, amikor viszonylagos nyugalomban és gyakran mai szemmel megdöbbentő szimbiózisban éltek együtt muszlimok, keresztények és zsidók. Szorgosan dolgoztak a fordítóiskolák, fantasztikus kórházakat és iskolákat emeltek a fejedelmek. A nők – bár életük főként a női lakrész, vagyis a hárem, és a fürdő, vagyis a hammám falai között zajlott, az utcákon és köztereken is gyakorta jelen voltak. A berber törzsi szokások elterjedésének köszönhetően sokszor egészen szabadon, akár úgy is, hogy arcukat el sem fátyolozták. Minden tévhiedelemmel ellentétben nekik is joguk volt a művelődéshez, számos kiváló tudóst, utazót és művészt tisztelhetünk bennük. Írásomban szeretnék egy kis ízelítőt nyújtani arról, hogy kik voltak Andalúzia legnagyobb költőnői a középkorban. Verseik, melyeket gyakran előadtak férfiak jelenlétében az udvari összejöveteleken vagy nőtársaiknak a háremekben, friss hangú, megkapó gyöngyszemek. A világirodalom sajátos, női érzéseket kifejező ritka kincsei. Bemutatásom az időrendet követi, ezért az első hölgy, akit megidézek: Hafszá bint Hamdún. A középkorban egy arab szerző, Ibn Szaíd azt írta e költőnőről: „hazája büszke reá”. Hafszá bint Hamdún a 10. századi Andalúziában élt, művelt, tudós nő hírében állott. Egy korabeli életrajzírója szerint a mai Guadalajara területén született. Versei, miként a manapság „Válasz” címmel emlegetett költemény is, gyakorta a szerelemről, a szerelmi bánatról szólnak.
Szintén a 10. században Córdobában élt ’Aisha bint Ahmad al-Qurtubijja, aki egy híres, előkelő család sarja volt. A leírások szerint saját korában nem volt olyan nemesi származású nő Andalúziában, aki vetekedhetett volna vele a vallásos és világi tudományokban, ékesszólásban és költészeti ismeretekben. Királyokat dicsőítő költeményeket írt például, és betanította azok előadásmódját. Híres volt továbbá szépírói képességéről és csodálatos magánkönyvtáráról. 1009-ben halt meg, hajadonként. Utolsó verse egy őt nőül kérő költőnek írott csípős hangú válasz volt:
A córdobai kalifátus kiskirályságokra szakadása után, a 11. században élt Al-Gasszaníja al-Baddzsaníja, aki Almería városában született. Nem csupán szerelmi költeményei őrízték meg nevét, hanem a város urának, az ottani emírnek szóló dicsőítő költeményei is, amelyek a középkori muszlim költészet tipikus darabjai. A főúri udvarokban folyó művelt társalgás és szórakozás kedveltté és keresetté tette az efféle verseket. Al-Gasszaníja az alábbi szerelmi költeményében szintén egy, az arabok körében közkedvelt témát dolgozott fel: a karavánjával útra induló férfitől búcsúzó, bánatos kedves panaszát szólaltatta meg kaszídájában.
A középkor andalúziai költőnői közül minden bizonnyal Walláda bint al-Musztakfí az egyik leghíresebb, akinek emlékét nem kezdte ki a szálló idő. Ezt nem csak gyönyörű, friss szellemű költeményeinek, költő szerelmének, Ibn Zajdúnnak (1003-1070) köszönheti, hanem származásának is. 994-ben Córdobában született, és al-Musztakfí kalifa leánya volt, tehát királykisasszony. Híres szépség volt, művelt és szabad nő, akiről talán éppen emiatt többen is azt tartották, hogy szabados életet élt. Egy bizonyos Muhdzsa bint al-Tajjání: „Szülő nő”" című gúnyos verse is erre utal:
A korabeli krónikák az efféle rágalmakat nem erősítik meg, inkább arról tudósítanak, hogy Walláda házában mindig becses vendégnek számítottak a művelt, tudományokban, nyelvészetben és költészetben járatos férfiak, akik többnyire nem egyenként látogattak a büszke hölgyhöz, hanem verses-zenés estekre, költői versenyekre érkeztek. A költőnő nagyon hosszú életet élt, 1091-ben halt meg. Sohasem ment férjhez, de versei tanúbizonysága szerint a szerelem gyönyőrű érzése valóban őt sem kerülte el:
Ibn Zajdún, a költő (akit végül Walláda elhagyott egy másik férfiért) prózában írt levelében e gyönyörű sorokkal emlékezett meg találkozásaikról: „Amikor a nappal begöngyölte kámforsátrát és az éjjel kiteregette ámbra-függönyét, közeledett a nádhoz hasonló alakban, dombszerű csípőkkel. A szemek nárcisza ráborult a szemérem rózsapírjára. Virágba szökkent kert felé lépkedtünk a langyos árnyak alatt. A fák zászlói felágaskodtak, és a patakok láncai megduzzadtak, a harmat gyöngye szerteomlott, és a bor tömlője megnyílt. Feltüzeltük lángját, és elérte bennünk bosszúját. Ekkor mindketten bevallottuk szerelmünket és elpanaszoltuk szívünk fájdalmát. Eltöltöttük az éjszakát az ajkak kamillájának gyűjtésével.” Umm al-’Alá bint Juszúf al-Hidzsáríja költőnő a 11. századi Andalúziában élt, és guadalajarai születésű volt. Életéről vajmi keveset tudunk, csupán egy al-Maqqarí nevű középkori szerző életrajzi lexikonjában maradtak róla töredékes adatok. Nem csupán a szerelemről verselt, hanem megőrződtek olyan költeményei is, ahol a tudást, a tanulást dicsőítette, és óvta a muszlimokat attól, hogy tudatlanok maradjanak.
Nazhún bint al-Kilá’i költőnő granadai születésű volt és a 12. században élt. A kortársak szerint verseinek nyelvezete, dallamossága a férfiak fölé emelte őt. Költőtársaival gyakran versben évődött és vitázott, még tanítómesterének, a vak al-Majzúmínak is éles nyelvvel vágott vissza, amikor az egy szatírájában kigúnyolta őt. Csodálták amiatt, mert mindig azonnal, bájos spontaneitással megfelelt bárkinek. Képes volt egy költeményt ugyanolyan stílusban folytatni, ahogyan valaki előtte elkezdte. Szép, vágyott és irigyelt hölgy volt, amit bizonyít egy hozzá intézett korabeli verssor, amit egy korabeli poéta írt: „Ó, te, kinek ezrek hódolói, ezrek szeretői!”
Andalúzia középkori költőnői közül Walláda mellett az 1135 körül született Hafsza bint al-Haddzs al-Rukúnijja a legismertebb. Költészetét napjainkban is irodalomtörténészek tucatjai tanulmányozzák, elbódulva verseinek eleganciájától, stílusa finomságától. Granada környékéről származott ez a kiváló hölgy, és felnőtt fejjel al-Manszúr kalifa marrakesi palotájában a háremben élő nők tanítónője lett. Abban az időben a muszlim nők számára ez volt az egyik legjobb felemelkedési lehetőség, hiszen így bekerülhettek előkelő körökbe. Versei azért maradtak fenn, mert költő kedvese, Abú Dzsafár Ibn Sza’íd összegyűjtötte azokat, és hozzátette ahhoz az antológiához, amelyet családja már generációk óta gyarapított. Al-Rukúnijja 1190 körül halt meg.
Kaszmúna bint Iszmail andalúziai zsidó költőnő volt a 12. században, aki – hasonlóan sok más, nem muszlim kortársához – verseit a korban divatos és széles körben ismert arab nyelven írta. Édesapja is poéta volt, ő tanította verselésre kislányát. Nővé érve Kaszmúna nagy hírnevet vívott ki magának elgondolkodtató, szép csengésű költeményeivel, arab és berber költőtársai is tisztelték.
Több irodalomtörténész véleménye szerint az andalúziai költőnők ugyanazt a szerepet játszották a középkori hispániai irodalomban, mint a francia tollforgató hölgyek a 17-18. századi literatúrában. Andalúzia területén körülbelül a 8. századig főként a beduin költészet témái és formái (a kaszída) voltak jelen az irodalmi életben, a 9. századtól viszont az Ibériai-félszigetre is begyűrűzött az a modernizáció, ami Bagdadban zajlott a kulturális életben, így többek között a verselésben is. A Keletről jött Zirjáb nem csak légiesebb ruhadivatot, kifinomult étkezési és viselkedési divatot honosított meg Andalúziában, hanem nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy a zene és a költészet megújult, új elemekkel gazdagodott. Az andalúziai színtéren, a háremek és költői estek világában érvényesült az a hatás is, amit a keresztény területekről (Calábriából, Galíciából, baszk és francia földről, Katalóniából) elrabolt, muszlim ízlés szerint felnevelt leányok váltottak ki az irodalmi életben. Ők nem csupán anyanyelvüket hozták magukkal az arab-berber közösségekbe, hanem saját kultúrájuk verstémáit, dallamait, nem ritkán az archaikus görög és későbbi római időkig visszavezethető tartalmakat. A középkori Andalúziában a nők szóban hagyományozott vagy lejegyzett költeményei friss, üde érzéseket közvetítenek, e verseket olvasva közelebb kerülnek hozzánk az egykori paloták finom lelkű, szép beszédű és csengő hangú hölgyei, akik műveikben kifejezésre juttatták, hogy a nőknek is joguk van az élethez, a lét örömteli pillanataihoz. spanyolból és franciából, az Ibn Zajdún leveléből vett prózai részletet pedig Germanus Gyula ültette át nyelvünkre.)
Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366 © Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 () |
