Varázslat a kastélyban

(HetedHéthatár, Pécs, IX. évf., 2-3. sz., 2005. január 28, február 11., 25. o.)


© 2005 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens



I.

      Megannyi aranysárga, melengető barna és hamvas-vörös falevélbe öltözködött a táj. Mesebeli erdőkön, ködfoszlányokkal lepett réteken szaladt át a vonat. Valamennyi őszi szín kedves volt a szememnek. Beburkoltak, körbetáncoltak az árnyalatok, még az ablaküvegen át is éreztem azt a finoman metsző, friss levegőt, amelyik csakis októberi reggeleken érezhető. Olyan nagyon tiszta és üdítően ártatlan ilyenkor a világ.

      Szerettem volna valamennyi színváltozatot külön-külön lefesteni. Hány papírlap, hány ecsetvonás adhatná vissza a természet pompázatos őszi tarkaságát? Belemerültem a juharfák és nyárfák, a jegenyék és tölgyek szemlélésébe.

      – Most kell leszállnia, kisasszony! – rázta meg a vállamat a mellettem ülő, nagy bajuszos férfi. – Itt lesz a kastély... – mondta halkabban, és hadonászni kezdett a vonat ablaka felé, közvetlenül az orrom előtt.

      Köszönetfélét mormogtam, felkaptam viseltes utazótáskámat, és leszálltam a vonatról. Az már robogott is tovább, én voltam az egyetlen utas, aki ott, a semmi közepén fejezte be a vonatozást. Körülnéztem. Távolabb, egy lankás domb tetején egy szürkés-barnás épület magasodott. Valaha jobb napokat látott, délceg kastély lehetett, de az idő ugyancsak rajta hagyta könyörtelen kéznyomát.

      Nem sok kedvem volt nehéz csomagommal átgázolni a bokáig érő, csuromvizes füvön, de úgy láttam, nincs más választásom. Nyakamon szorosabbra tekertem a kék sálat, és elindultam a „kastély” felé.

      „Mamikám, miért nem születtem én egy gyönyörű kastélyban? Mint egy királylány?” faggattam kislány koromban gyakran a nagyanyámat. Ő, hogy ne búslakodjam emiatt, mindenféle bűbájos dolgokra tanított. Amikor babot válogattunk, azt játszottuk, hogy a tarka, cirmos hasú babszemecskék az udvarhölgyek, a nagy, barnászöld szemek pedig az apródok. Tökhéjból farigcsáltunk koronát, vadvirágokból fontunk koszorút, és egy régi, kimustrált csipkefüggönyből lett az uralkodói fátylam. Nagyanyám régi korokat idéző, sejtelmes dalokra tanított, és azt is megengedte, hogy rózsaszínűre fessem a trónszéknek kinevezett öreg hokedlit.

      Mindig is ez, a festegetés volt a kedvencem. Meg a bútorok. Talán ezért is lettem restaurátor.

      Amikor gondolataimban idáig jutottam, odaértem a kastélyhoz. Közelről sokkal impozánsabb épület volt, mint a sínek mellől nézve. Hatalmas, viharvert spaletták takarták el az ablakait, olyan volt, mint egy álmos öreg hölgy.

      Felmentem a megkopott lépcsőkön, és bezörgettem. Semmi neszt nem hallottam, ezért újra megvertem öklömmel a nehéz faajtót. Végre-valahára előcsoszogott egy férfi, legalább 100 évesnek néztem.

      – Ó-ó-ó...!!! – mondta, hamiskásan összehúzott szemekkel.

      „Mínusz tíz év” – gondoltam magamban, és elmosolyodtam.

      – Ó-ó! Hát maga az a resta... izé, az a, az a... az a kisasszony? – kérdezte, teljesen olyan hangsúllyal, mint aki örül, nagyon is örül, hogy én vagyok az.

      Próbáltam lesimítani a nedves levegőtől gyűrűkbe tekeredett hajfürtjeimet, de az öreg minden jel szerint elégedett volt velem rakoncátlan bozontommal is.

      – Jó napot. Amelie vagyok, én fogom rendbetenni a régi bútorokat. Vagyis... hát megpróbálom – mondtam vidáman, és erre a férfi betessékelt. Az előtérben csak néhány karos falilámpa égett, és mint kiderült, a szalonban is teljes volt a homály.

      – Kinyitom az árnyékolókat – böktem az egyik ablak felé, és a táskámat rátettem egy ládára.

      – Ha tudja, ha tudja... – kuncogott az öreg, és szedelőzködni kezdett.

      – Hé, hé, maga meg hová megy? – kérdeztem, mert nem akartam egyedül maradni.

      – Ó, kedveském, én a faluban lakom – és fejével a vasút felé bökött –, csak azért vagyok itt, hogy átadjam magának a kastélyt. Ez megtörtént, úgyhogy... – valamit még mondott, de annyira csoszogott az ütött-kopott padlón, hogy nem értettem, mit. Elkezdtem cibálni az egyik ablakkilincset, csak nagy nehezen engedett. A spaletta viszont meg sem mozdult. Felkaptam egy rúd-félét a földről, és elkezdtem ütni a szürke tákolmányt.

      Hirtelen végre kinyílt, és beáradt némi fény.

      – Az a piszkavas! Jó, hogy megtalálta. Gyújtson be a kandallóba, odakészítettem a fát – kiabált kintről az öregapó, és búcsút intett.

      Valamennyi ablakot sarkig kitártam, és élvezettel néztem, amint az októberi nap éles fényei bevilágították a szalont. Telis-teli volt régi, míves, restaurátori fantáziámra és ügyességemre váró bútorokkal: hatalmas, faragott asztal, foszladozó kárpittal terpeszkedő karosszékek, finom mintájú ládák és egy fakeretes tükör.

      „Mire itt mindent rendbe teszek, talán már a következő ősz is eljön” – gondoltam, de nem nyugtalankodtam, hiszen azt az utasítást kaptam, hogy mindent a lehető legszebb formájában állítsak helyre, az idő és a pénz nem számít.

      Fellopakodtam az emeletre, lábujjhegyen. Ám hiába óvatoskodtam, minden mozdulatomtól iszonyatosakat nyikordult a korhadt lépcső. Szinte jajongott.

      „Itt még a kísértetek sem tudnának nesztelenül közlekedni” – nevetgéltem magamban, aztán kiválasztottam egy szobát a holmijaimnak. Kipróbáltam az ágyat, aztán mentem is vissza a szalonba, mert szerettem volna jobban szemügyre venni a bútorokat.

     *     *     *

      Hetek óta dolgoztam már a kastélyban. Csak néha mentem be a faluba, hogy megvegyem a legfontosabb élelmiszereket. Párszor a vonat elé is kimentem, mert egy Párizsban élő ismerősöm a kalauzzal mindig elküldte nekem a munkámhoz szükséges hiányzó alapanyagokat. Kezem alatt égett a munka, a bútorok – mintha Csipkerózsika-álmukból ébredtek volna – tele lettek élettel. A fa visszanyerte eredeti árnyalatait: őzbarnák, komoly tölgy- és dohányszínek tűntek elő körös-körül a szalonban.

      A szép környezetben, a magas, boltíves falak között már-már csakugyan királykisasszonynak éreztem magam. Odaléptem az egyik ablakhoz, és lenéztem a bejárati lépcsőkre. Dér lepte a kopár bokrokat, közeledett az év vége. A szoba melegéből jó volt nézni a kinti hideget.

      Visszamentem egy faragott komódhoz, hogy finoman megcsiszoljam a felső lapját, amikor lépteket hallottam. Először azt hittem, hogy talán az öregember az, de gyorsan rájöttem, hogy ruganyos, könnyű járású személy közeledik. Lépteiből az is hallatszott, hogy férfi. Újra az ablakhoz futottam, de senkit nem láttam odakint. Szívem hevesen kalapálni kezdett, hiszen az idegen kopogtatás nélkül jött be az épületbe.

      „Egy betörő!” – futott át az agyamon, és felkaptam a piszkavasat. Mire azonban a szalon ajtajához értem, a férfi már ott állt. Olyan szúrós szemekkel nézett rám, hogy leengedtem a vasrudat. A vége nagyot koppant a padlón.

      – Micsoda szívélyes fogadtatás! – mondta gúnyosan az idegen. Sűrű, a mogyoró színére emlékeztető haja volt, különös, mély hangja, és sötétszürke hosszú kabátot viselt.

      – Én, én csak... – hebegtem. Ám ő ügyet sem vetett rám. Elsétált mellettem és körbejárt a szalonban. Óvatosan kikerülte a bútorokat, a földön szanaszét heverő szerszámaimat és a rajzvázlataimat.

      – Maga mit csinál itt? – kérdezte aztán, de rám sem nézett, csak a falat fürkészte tekintetével. Egy helyen még meg is kopogtatta.

      – Maga kőműves? – tudakolóztam felelet helyett, de a férfi olyan lesújtó pillantással mért végig, hogy rögtön rájöttem, milyen ostobaságot kérdeztem.

      – Már itt sem vagyok – mondta, és olyan gyorsasággal fordult sarkon, hogy a kabátja alja beleakadt az egyik felfordított szék lábába.

      – Én itt dolgozom ezen a télen. Restaurátor vagyok – próbálkoztam.

      – Örvendek. ’szlát – mondta kimérten a férfi, és elment.

      Nem néztem utána az ablakból. Hogyisne! Még azt találja hinni, hogy érdekel.

      „Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdeke-e-el” – mondogattam magamban. Helyesebben szólva énekelgettem. Skandálgattam. Rímekbe szedtem. Ütemet vertem hozzá a legkeskenyebb élű vésővel. És nem tudtam, hogy miért érdekel mégis...


II.

      – Csipp-csepp, csipp-csepp – mondták a pajkos vízcseppek, amint az eresz széléről alávetették magukat a mélybe. Február végére járt, és olyan jól haladtam a bútorokkal, hogy félő volt, nyárra csak a nyaralás marad, semmi munka. Pedig én imádtam a munkámat. Ahogyan kezeim között élet költözött a sok, elfeledett, megfakult holmiba. A kastély tulajdonosa, apró, mitugrász emberke kétszer is meglátogatott. Nagyon elégedett volt az újjávarázsolt bútoraival. Nagynénjétől örökölte az épületet, meg egy nagy csomó pénzt is mellé.

      – Járt már itt Monsieur Levardon? – kérdezte, de én nem tudtam, kiről beszél.

      – Tudja, egy világos hajú férfi. A vidék leghíresebb festője. Járt itt?

      – Á-á-á – mondtam, és rögtön kitaláltam, kire gondol. – Nem tudtam, hogy így hívják. Miféle festő ez a Monsieur Levardon? – ízlelgettem a nevét. Nagyon szépen csengett. Én meg kőművesnek néztem...

      – Főként portrékat fest. Nem is ismeri a nevét? De hiszen maga is ilyen művész-féle, nem? – kérdezte, de nem érdekelte tovább az egész. Főleg, mikor megtudta, hogy a festő csupán egyetlen egyszer járt a kastélyban, és akkor is csak pár percet töltött el a szalonban.

      – Ezek szerint nem fogja elvállalni a munkát. De kár! De kár! Pedig már hogy elképzeltem mindent...! – merengett a tulajdonos, nekem pedig felcsillant a szemem. A titokzatos művész talán itt fog dolgozni? A közelemben? Velem?

      – Milyen munkát kellene elvállalnia? – firtattam mohón, de a mitugrász emberkéből semmi mást nem tudtam kihúzni.

     *     *     *

      Egyik nap futott a másik után. Az almafákon csodálatosan szép virágok nyíltak. Mintha esküvői nászra készült volna valamennyi. Annyira édes illatú volt a tavasz, hogy egyre többször mentem ki a kastély elé, hogy nagyokat szippantsak a levegőből. Éppen azon gondolkodtam, hogy a tavasz vagy az ősz a szebbik évszak, amikor valaki megszólalt a hátam mögött. A kert felől jött, hátulról, nem a falu irányából.

      – Ha a színeket vesszük, szebb az ősz. Ha az illatokat, akkor vonzóbb a tavasz – mondta Monsieur Levardon.

      – Úristen! Honnan tudja, hogy ezen gondolkoztam? – kiáltottam meglepődve, de ő csak mosolygott. Gyönyörű mosolya volt. Nem csak a szájával nevetett, hanem a szemével is. Olyan érzésem volt, mintha elektromos erőtér venné körül.

      Se szó, se beszéd, bement a szalonba, és megint körbe-körbe járkált a falak mentén.

      – Mit csinál? – kérdeztem.

      – Mértéket veszek – felelte.

      – Mértéket? Miről? Minek? – faggattam.

      Ő nem szólt semmit, csak beletúrt sűrű hajába. Levette barna zakóját, és rám nézett. Először az arcomra meredt. Hosszasan, már alig bírtam elviselni. Utána végigmérte az egész testemet. Többször is végigpásztázta a melleim, a derekam, a combjaim vonalát.

      – Rólam is „mértéket” vesz? – fakadtam ki, és nagyon bántam, hogy csupán egy ócska, fekete nadrág van rajtam és egy kék póló.

      – Meglehet – mondta titokzatosan. Megint nem lettem okosabb.

      – Hát, maga aztán nem egy szószátyár-típus – mondtam, de ő csak nevetett.

      – Én a kezeimmel mesélek el mindent. Vagyis, az ecsetjeimmel – felelte, és mindkét kézfejét megforgatta a levegőben.

      – Tudom, hogy maga festő – szóltam, ő pedig bólintott. Furcsán, kissé oldalra hajtva a fejét, sandított rám. Aztán felállt, megfogta a zakóját, és a kijárat felé indult.

      – Nehogy nekem megint csak úgy elmenjen! – próbálkoztam, de ő nem nézett rám. Fogalmam sem volt, minek mondtam ezt.

      – Este visszajövök – kiabált be az ablakon, és a szívem hevesebben kezdett verni. Nem kérdezte, hogy jöhet-e. Csupán bejelentette, hogy jön.

      Egész délután fürödtem. Belemerültem az óriási, muris lábakon álló porcelánkád vizébe. Aztán hosszasan fésülgettem a hajam, mert nem tartottam elég szépnek. Nem tudtam eldönteni, hogy készítsek-e valami vacsorát, de végül ez nem maradt igazi kérdés, mert kifutottam az időből. A szalon közepén elrendezgettem azokat a bútorokat, amikkel a téli hónapokban elkészültem. Az ebédlőasztalt körberaktam négy gyönyörűen újrakárpitozott karosszékkel.

      Levardon karján egy fonott kosárral érkezett. Provance-i sajtot hozott, ízes normandiai vajat, paprikával töltött olajbogyót, ropogós rozscipót, mézízű bort és mandulát. Áldottam az eszemet, hogy nem főztem semmit...

      Letette a kosarat a padlóra, tartalmát pedig kipakolta az asztalra. Intett, hogy üljek le az egyik karosszékbe. Elém térdelt, aztán finom, érzékeny ujjaival beletúrt a hajamba... A nyitott ablakokon át az egész kastélyt átjárta az almavirágok illata.



      Másnap reggel egy virágzó ágacskát találtam az ágyam mellett. Délig nem ettem és nem ittam semmit, hogy minél tovább érezzem a festő ajkának édes ízét. Tudtam, hogy ennél több nem marad velem belőle, hiszen megmondta, hogy nem jöhet el többet.

      Aznap nem volt kedvem a bútorokkal foglalkozni. Túl magasnak találtam a kastély falait, és túl émelyítőnek az almavirágok illatát. Tudtam, nehezen múlik el úgy a nyár, hogy nem láthatom Alain Levardont.

     *     *     *

      Rozsdás-barna, harsogó vörös és szőkés-sárga falevelekbe öltözött a táj. Sejtelmes erdőkön, sóhajtozó, párában fürdőző réteken suhant át velem a vonat, csakúgy, mint egy évvel azelőtt. Nem kellett senkitől megkérdeznem, merre is van a kastély, vakon is odataláltam volna.

      Felballagtam a dombon, csak egy könnyű, vadonatúj, puha bőrből szabott utazótáska volt a kezemben. Csupán egy napra jöttem el Párizsból, a kastély-avató ünnepségre.

      Az épület kívülről is sokat változott. A nyár alatt ügyes munkások öltöztették új színekbe. Üvegtáblái csillogtak az októberi napsütésben, okkersárga falai pedig ragyogtak.

      A megújított lépcsőfeljárón jobbról-balról nagy, terrakotta-színű ládákban csinos, örökzöld bokrocskák pompáztak. A tulajdonos maga jött elém. Bemutatott a vendégeinek. Bárhogy reménykedtem, Alain Levardon nem volt közöttük... Legnagyobb csodálkozásomra az estebédet nem a szalonban tálalták fel, hanem egy kisebb, emeleti szobában.

      – Most pedig, hölgyeim és uraim, az est fénypontja következik – mondta fura kis mosollyal a házigazda, és leterelt minket a szalonba. Selymes fénnyel ragyogtak az általam restaurált bútorok, vastag szőnyeg simult az újjáéledt padlódeszkákra. A bejárattal szemközti falon pedig...

      Nos, ott függött egy, az életnagyságú másomat ábrázoló festmény! Királykék selyemruhában, apró, gyöngyös koronával ott álltam szemközt én magam!

      – Egyik ősünk – mutatott büszkén a képre a kastély tulajdonosa, és én megértettem végre, mi is volt az a munka, amivel Levardont megbízta. A festő néhány órányi együttlét után (amelynek legnagyobb részét szinte teljesen sötétben töltöttük) az emlékezetére hagyatkozva tökéletesen lefestett. Ez varázslat volt.

      – Amelie, jöjjön csak ide – szólt suttogva a házigazda, és kivonszolt a szalonból. A többiek láthatólag annyira belemerültek a festmény tanulmányozásába, hogy fel sem tűnt nekik, hogy együtt vacsoráztak a „modellel”.

      – Úgy hiszem, ilyet csak az képes festeni, aki a szívével lát. Aki a szívével látja magát, Amelie... – kezdte.

      – Mit akar ezzel mondani? – kérdeztem, a házigazda pedig mosolyogva válaszolt:

      – Monsieur Levardon novembertől Párizsban fog dolgozni. Több éve már, hogy be sem tette oda a lábát. Valami fontos dolog lehet az, ami miatt így döntött. Itt az új címe, magának küldi...



      Elpirultam. Zsebre gyűrtem a kis papírszeletet. Aztán elővettem, és megnéztem. Aztán a szívemhez szorítottam.

      Kifutottam a kertbe, és belemarkoltam a földre hullott, színes levelekbe. Körbe-körbe szórtam őket, és táncoltam. A legnagyobb, érdekes erezetű levelet jó magasra dobtam, hogy drága nagyanyám is megláthassa ott fenn, a csillagokkal telepöttyözött égben.



Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
© Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 ()