A jószívű mackó

(Zsebi Babafüzet, 2007 június-július-augusztus összevont nyári szám, III. évf., 5. sz., 17. és 19. o.)


© 2007 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens



      Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kedves, vidám természetű medvebocs. Egy amolyan pihe-puha szőrű, örökmozgó kis mackó, aki nagyon szeretett sétálgatni az erdőben, illatos málnát és édes mézet eszegetni, önfeledten kergetőzni a pillangókkal és a kismadarakkal, és... Igen, a mackó nagyon-nagyon szerette azt, ha esténként medvemamája mohával és jó szagú virágszirmokkal bélelt barlangjukban mesélt neki.

      Ilyenkor valahogy simogató volt az esti szürkület, csodaszépnek látszottak az odú bejáratán át bekandikáló csillagok. A kismackó belebújt édesanyja ölébe, hagyta, hogy medvemama simogassa pihe-puha szőrét, és nagyon figyelt.

      Mamája minden este más-más mesét mondott. A kis medvebocs a mesékből megismerte régen élt mackók kalandjait, akik sok-sok éve még a magas hegyekben éltek, és beszélgettek a felhőkkel. Hallott olyan medvékről is, akik annyira hangosan tudnak brummogni, hogy még a távoli fenyvesekben is meghallják őket a társaik.

      – A világban nagyon sokféle medve él – mondta egy holdfényes este anyukája a kismackónak. Aztán így folytatta:

      – Annyi bizonyos, hogy minden medvének, bárhol is él, nagyon jó szíve van.

      – Ez mit jelent? – kérdezte a medvebocs, és még jobban befészkelte magát medvemama finom, meleg ölébe.

      – Azt jelenti kincsem, hogy a mackók mindig segítenek egymásnak és a többi élőlénynek, barátjuk a föld minden fája és virága. Ismerik a szél beszédjét és a sziklák nyelvét, és sohasem hagyják, hogy valaki bajba kerüljön.

      – Nagyon szeretnék én is valami jó dolgot tenni valakivel – mondta gyengécske hangon erre a mackó, és édesanyja észrevette, hogy pihe-puha szőrű, szeretett kis bocsa szépen álomba merült az ölében.

      – Álmodj nagyon szépeket – mondta lágyan, és a kismackót óvatosan lefektette ibolyaszirmokkal teleszórt ágyacskájára, és betakargatta.

*     *     *

      Másnap a medvebocs nagyon jókedvűen ébredt. Még ki sem nyitotta a szemét, máris érezte, hogy milyen finom, cirógató tavaszi napsugarak hintáznak a szőrén. Jó nagyot nyújtózkodott. Kidörzsölte az álmot a szeméből, megreggelizett, azután sétára indult. Elhatározta, hogy megmutatja: ő is egy nagyon jószívű medve. Kigondolta, hogy végrehajt valami jó cselekedetet, csak az volt a baj, hogy nem nagyon tudta, hogyan kell ezt csinálni.

      Elballagott a legközelebbi fáig, és megállt az ágai alatt. A rügyekből éppen haloványzöld ruhájukat bontogatták a falevelek.

      – Jó reggelt! Te meg ki vagy? – kérdezte az egyik levél, amelyik éppen kinyújtóztatta magát.

      – Isten hozott a világban! Én egy medvebocs vagyok – felelte barátságosan a mackó.

      – Aha – mondta a kis falevél, bár nem nagyon tudta, kifélék is a medvebocsok. – Arrébb hajtanád azt az ágacskát? Nem látom jól a napsugarakat – kérte, és a bocs úgy is tett.

      – Mennem kell – köszönt el a mackó, mert egyre csak azon járt a feje, hogy valami jót kell cselekednie. Ahogyan tovább lépdelt, látta, hogy egy kicsi csiga hatalmas igyekezettel próbál megkerülni egy kiálló sziklát. Óvatosan megfogta, és letette oda, ahová a csiga menni akart.

      – Te egy medvebocs vagy? – kérdezte a csiga, de mielőtt hálálkodni kezdett volna, a pihe-puha szőrű kismackó már messze járt. Futott, hogy valami jót tegyen. Odaért a patakhoz, amelynek a medrében alaposan megduzzadt a víz a tavaszi esők miatt. A kishíd alatt a víz sodrása egy kupacba hordta a letört ágakat. A mackó térdig belegázolt a vízbe, és kitisztította a patakot. Miközben szorgoskodott, dohogott magában, hogy ha ez így megy tovább, akkor sohasem lesz ideje jót cselekedni. Amikor végzett, kiment a tisztásra.

      – Hé, te medvebocs! – kiáltott rá a magasból egy fekete tollú kismadár. – Mondd csak, nem láttál valamerre olyan fűszálakat, amikből építhetnék egy jó kis fészket a családomnak? A feleségem hamarosan tojásokat rak, és nyár elejére kikelnek a fiókáink is.

      A mackó gondolkodni kezdett.

      – Hát, éppenséggel láttam friss, selymes fűszálakat, de nehéz volna elmagyaráznom, hogy hol. Tudod mit, inkább gyere velem, majd én elvezetlek oda, bár akadna éppen más dolgom is... – felelte, de aztán nem folytatta, mert látta, hogy a madár mennyire megörült. Leszállt a kis bocs vállára, és megállás nélkül csacsogott és csivitelt.

      – Képzeld, megjöttek a fecskék Afrikából! Jaj, mennyi érdekes dolgot meséltek! Nem is képzeled, ott mennyire másfajta madarak élnek...

      – Medvék is vannak? – kérdezte felcsillanó szemekkel a mackó.

      – Medvék?? Khm, hm, ... hát, ... ehe, öhö, ... hát azt nem tudom! – vallotta be végül a kismadár. – Afrikai medvékről nem hallottam sohasem – mondta bizonytalan hangon, és megborzolta a tollait.

      – Megérkeztünk – mutatott rá a bocs egy pompásan illatozó, selymes szálú fűcsomóra. A madár rögtön neki is látott a gyűjtögetésnek.

      – Remek kis fészek lesz, remek kis fészek – dúdolgatta, és ide-oda repkedett.

      – Na, én megyek is – mondta a mackó, és mivel már nagyon éhes volt, úgy gondolta, hogy nem kanyarodik vissza az erdei tisztás felé. Egyenesen hazament.

      Medvemama, mivel rég elkészült az ebéddel, a barlang előtt állt, és a hátát süttette a langyos tavaszi nappal. Az égen fehér foszlányokban úszkáltak a felhők, csodaszép volt az éledő természet, de a kis bocs mégsem érezte magát boldognak és elégedettnek.

      – Merre járt ma az én drága kincsem? – kérdezte lágy, kedves hangon az anyukája. A mackóból erre kitört a sírás.

      – Bejártam én ma délelőtt mindent, brü-hü-hü, voltam a nagy fáknál, a sziklánál, a pataknál és a tisztáson, de mégis, annyira bánatos vagyok! Nem sikerült ma semmi, de semmi jót sem cselekednem – szipogta-panaszolta a medvebocs. Édesanyja megsimogatta pihe-puha bundáját, és magához ölelte.

      – Mondd el, kikkel találkoztál, mit csináltál reggel óta? – duruzsolta, és a kicsi mackó szepegve, szomorkásan elmesélte találkozását a falevéllel, a csigával, a patakkal és a madárkával.

      – Édesanyám, belőlem már sohasem lesz jószívű medve. Mert én, én... én egyszerűen nem érek rá jót cselekedni! – bökte ki végre szíve mély bánatát a bocs.

      Medvemama erre öblös, melengető hangon, gyöngyözően nevetni kezdett. Ölelgette és csókolgatta kedves, oktondi kis medvebocsa feje búbját.

      – Mackóm, kincsem, kicsi mackóm! Te vagy a legjószívűbb, legbarátságosabb kismackó, akit valaha is láttam életemben! Hiszen te egész délelőtt csupa-csupa jót cselekedtél mindenkivel.

      A medvebocs könnyein át ránézett az édesanyjára. Aztán abbahagyta a sírást, és ő is nevetni kezdett. Szíve megkönnyebbült, és betöltötte az öröm.

*     *     *


      Amikor leszállt az este, medvemamája a mohával és jó szagú virágszirmokkal bélelt barlangjukban mesélt neki. A kismackó belebújt édesanyja ölébe, és boldogan hallgatta a mesét, amelyik arról szólt, hogy egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy nagyon jószívű medvebocs, akinek barátai voltak a füvek, a fák, a virágok és a madarak.

      A mese végére a kismackó elszenderedett, apró csillagok pislákoló fénye őrizte az álmát.


Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
© Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 ()