Istenhozzád

(HetedHéthatár, Pécs, VIII. évf., 1. sz., 2004. január 9., 7. o.)


© 2004 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens



      Rettenetesen hideg volt. Északról, a hegyek felől söpört végig a szél a városon, kiadós esőt zúdítva az emberek nyakába. Dühödten rázta a redőnyöket és a fák ágait, mintha soha-soha nem akarna csillapodni. Barátságtalan november-végi este volt.

      A férfi felvett egy mellényt a hátára, és főzött egy jó erős kávét. Jóleső érzés kerítette hatalmába, ahogy a barnás színű ital illata megcsapta az orrát. Kinyitotta a konyhaszekrényt, valami rágcsálnivaló után kutatott, de nem talált semmi mást, csak néhány szem száraz mézessüteményt.

      Letelepedett egy fotelbe, és a süteményt kávéjába mártogatva pihent. Aztán a tévé távkapcsolója után nyúlt. Váltogatta a csatornákat, de maga sem tudta, mihez volna kedve. Nem érdekelték sem a hírek, sem a sportközvetítés, sem a zenei program. Már majdnem úgy döntött, hogy kikapcsolja a készüléket, amikor egy újabb csatornaváltás után ezt olvasta a képernyőn: „Szentpétervár 300 éves”. Ennek a dokumentumfilmnek nagyon megörült. A szépen fényképezett film pillanatok alatt visszaröpítette őt fiatalkori önmagához, ahhoz a kalandvágyó ifjúhoz, aki valaha vonatra szállt, és minden intés és figyelmeztetés ellenére elhatározta, hogy eltölt néhány hónapot ebben a Néva parti orosz városban.

      Régen volt ez, több, mint húsz évvel ezelőtt. A férfi úgy érezte, talán nem is volt igaz, hogy valaha ott járt, az I. Péter cár által megálmodott gyönyörű városban. Ahogy a televíziót nézte, felelevenedtek régi emlékei. Gondolatban együtt sétált az operatőrrel a Nyevszkij sugárúton, a Téli palota előtti hatalmas téren, belépett az Ermitázs Múzeum csodálatos épületébe, és felmászott az Izsák székesegyház kupolájába...



      Kávéspoharát letette az asztalra, és megpróbálta emlékeibe idézni az orosz város illatait. Az ottani lekvárral töltött mézes puszedlik, a gránátalmák, a fekete kenyér és a likőrrel átitatott, vaníliás krémtorta csodálatos illatát. És Tányáét, akinek mindig volt a kabátzsebében néhány szem tejkaramellás és ibolyaízű cukorka, ezért folyton finom édesség- és virágillatot árasztott.

      Tányát, ezt a hosszú, szőke hajú, angyalarcú lányt egy színházi előadáson ismerte meg. Éppen olyan volt, mint azok a falusi, egészséges, jókedvű szépségek, akikről Jeszenyin gyakran írt a verseiben. Tánya az első sorban ült, pár méterre a férfitől, és teljesen átszellemülten nézte az előadást. A férfi – aki Szentpétervárra megérkezve, már a vasútállomáson szállingózó hópelyhek alatt állva elhatározta, hogy megtalálja a maga orosz hősnőjét – a szünetben odarohant a lányhoz. Kétségbeesetten próbálta előszedni az összes orosz szót, amit csak ismert.

      – Bocsánat, kisasszony. Ismeri Ön Jeszenyint? – kérdezte akadozva.

      – Jeszenyint?! – vágott vissza igen furcsa hanghordozással Tánya. – Maga bolondnak néz engem? Már hogyne ismerném! A teljes világirodalmat szeretné végigkérdezni, vagy beéri az orosszal? – gúnyolódott ravasz mosollyal.

      – Én csak azért kérdezem... – kezdett magyarázkodni a férfi, de nem tudta jól kifejezni magát. Egyik lábáról a másikra állt, a lány pedig faképnél hagyta.

      Ettől kezdve nem tudta, miről szól a darab. Egyre csak a nyakát nyújtogatta, és halkan szólogatta a lányt:

      – Kisasszony...!

      Tánya nem fordult hátra, mindenki más azonban igen.

      – Tyíse! – utasították rendre innen is, onnan is. Az előadás utáni zűrzavarban aztán a lány eltűnt. A férfi remélni sem merte, hogy egyszer még viszontlátja a sokmilliós világvárosban. Ám biztos, ami biztos, hetente többször is elment színházba, moziba, irodalmi múzeumokba, sőt, még egy érdekes kirándulásra is befizetett, amelynek ez volt a címe: „Dosztojevszkij nyomában”. Miközben átbuszoztak a sok-sok kis hídon, és fejüket jobbra-balra kapkodva megismerhették a nagy író regényeinek szentpétervári helyszíneit, a férfi igazából csak arra tudott gondolni, hogy inkább a „szőke lány nyomában” kellene szaladgálnia.

      Sohasem hitte volna, hogy Tányára végül éppen egy cukrászdában fog ráakadni.

      – Á! Nem csak a verseket falja, hanem az édességeket is? Szereti a pudingot? – lépett hozzá a lány egy téli délutánon, amikor már kettő körül teljesen besötétedett a Néva fölött. A férfi hirtelenjében nem tudott válaszolni. Pedig szerette volna elmondani, hogy az a szörnyűséges ragacs, amit az oroszok pudingnak neveznek, nem is puding valójában, és ő utálja.

      – Inkább a fagylaltot kedvelem – felelte tétován, és végre bemutatkoztak egymásnak. A lány kis, fekete prémmel szegélyezett barna kabátot viselt, és olyan volt, mint egy hatalmas, élő baba. Vagy mint egy mesebeli királykisasszony, természetesen valamelyik orosz meséből...

      – Elkísérhetem? – kérdezte a férfi, és ettől a naptól kezdve elválaszthatatlanok lettek. Együtt rótták Szentpétervár utcáit, a mardosó hideg elől be-befutottak a parányi kávéházakba vagy színházi büfékbe. Hatalmasakat hógolyóztak a Mars mezőn, és egyáltalán nem bánták, hogy a legrövidebb téli napokon szinte ki sem világosodott az ég.

      – Szeretem, ha a hazádról mesélsz – mondta mindig Tánya, akinek esélye sem volt rá, hogy messzi tájakra utazzon.

      – El kellene egyszer jönnöd hozzánk. Vagy máshová, külföldre, mert biztosan felfedezne téged valami nagy filmrendező vagy egy divatcég... Te olyan különleges nő vagy! – lelkesedett a férfi, de Tánya csak nevetett.

      – Ne tréfálj! Nem látod, hogy itt minden nő éppen olyan mint én? – kérdezte, és csak nevetett, nevetett gyöngyözően. Ez volt benne a legjobb, hogy mindig jó kedve volt...



      A szél újra belekapaszkodott a redőnybe. Olyan mérgesen rázta, mintha ki akarná tépni a helyéből. A férfi feleszmélt. A televízióban már régen véget ért a Szentpétervárról szóló film, és helyette afrikai antilopok futkostak a szavannán. Egy gombnyomással eltüntette őket a képernyőről. Kihörpintette a pohár alján maradt kávét. Jéghideg volt és rossz ízű. Nem volt kedve semmihez, nem tudta kiverni a fejéből Tatjánát.

      Akkor, húsz éve minden olyan egyszerűnek látszott. Pillekönnyű volt még az élet és végtelen tágasság az eljövendő. Egyik nap még a gyönyörű, kovácsoltvas lámpaoszlopok alatt, a puha hóban kergette-pörgette Tányát, a másik napon pedig már a vonaton zötykölődött, hazafelé tartva. Teljesen helyénvalónak vélte, hogy búcsú nélkül hagyta ott a lányt.

      – Minek kellett volna megmondanom neki, hogy hazautazom? Hogy éppen ma utazom el? Hogy szomorkodjon? – kérdezte halkan, szinte némán, inkább csak úgy önmagától. – Úgysem jöhetett volna velem, és én sem maradhattam volna ott – mormogta, vagy talán csak gondolta a férfi. Akkor valóban minden könnyűnek látszott. Pár hét boldogság egy idegen országban, aztán visszatérés a régi életébe.



      Régi életébe, amely húsz év óta mégiscsak megváltozott. Új, másfajta, mint azelőtt, hogy Szentpétervárra utazott volna. Másfajta, mert életének azóta része az a lány, hosszú, szőke fürtjeivel és angyalarcával. Átfénylik a mosolya minden hóesésen, és rá emlékeztet valamennyi virág és sütemény illata. Egy törékeny lény, aki mintha Jeszenyin őszi hangulatú verseiből lépett volna elő, sejtelmes és titokzatos, mégis csupa vidámság. Illékony és álomszerű, de olyan erős, hogy képes életeket tartani a kezében. Legalábbis a férfi így érezte, és most, két évtized távlatából szeretett volna Tányától végre búcsút venni.



Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
© Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 ()