Kéri Katalin: Holdarcú, karcsú ciprusok (Nők a középkori iszlámban) Terebess Kiadó, Budapest, 2003
HÍRES MUSZLIM NŐK A KÖZÉPKORBAN


     Mohamed hozzátartozói

      Azok, akik a próféta élettörténetének megismerésével próbálják (évszázadok óta) értelmezni a Koránt és a hadíszokat, egyetértenek abban, hogy Mohamed életében kiemelkedő jelentőségűek voltak a nők, és személyes kapcsolatai, tapasztalatai, gyermek- és felnőttkori élményei alapján az iszlám vallásalapítója szeretettel és megértéssel fordult az asszonyokhoz. Viselkedésére rávilágít egy, al-Ghazzálí által lejegyzett mondat: „Közöttetek legjobbak azok, akik jól bánnak a nőkkel, és mindőtök között én vagyok az, aki jól bánik velük.”198

      Mohamed életének első jelentős női szereplői édesanyja és dajkája voltak. Anyja, Amina, a szép, de törékeny egészségű nő, nem tudta szoptatni fiát, mert lelki okokból – valószínűleg férjének Mohamed születését megelőző halála miatt – elapadt a teje. Így a fiút egy szoptatóasszonyra, bizonyos Halímára bízta, aki a csecsemő Mohamedet magával vitte a beduinok közé, és ott nevelte hat éves koráig. Halíma személye sokszor megjelenik különböző mítoszokban és legendákban, mint olyan, Alláh által kiválasztott jóságos asszony, aki védelmezte Mohamedet. A próféta felnőtt korában is jó kapcsolatot ápolt egykori dadájával, például amikor először megnősült, Halíma is ott volt a lakodalom díszvendégei között. Hat évesen Mohamed hazatért Mekkába, és anyjával útra kelt Medinába. A hosszú, fárasztó sivatagi út után a fiú valóságos csodaként élte meg a mesés, csordogáló patakokkal és zubogó forrásokkal ékes medinai oázisba való megérkezést, és ezt az élményét élete végéig összekapcsolta édesanyja személyével. Az a nőies, meleg légkör, amely Mohamedet gyerekkorában körülvette, illetve az őt feleségeihez kötő szoros érzelmi szálak kulcsfontosságúak ahhoz, hogy megértsük, miért viseltetett akkora jóindulattal és tisztelettel a nők iránt, és hogy miért lett ez a fajta szemlélet az iszlám vallás egyik sajátossága.199

      Mohamed első ízben 25 éves korában házasodott meg, amikor feleségül vette Khadídzsa bint Khuwajlidot, a nálánál 15 évvel idősebb gazdag özvegyet, akinek gyermekei is voltak. A mekkai asszony megörökölte elhalt férje karavánjait és kereskedelmi kapcsolatait, s így Arábia igen kevés, kivételes helyzetben lévő női közé emelkedett. Feltehetőleg a szegény származású, édesanyját kisgyermekként elvesztett Mohamed saját személyére vonatkoznak a Korán alábbi kérdései: „Nem talált-e téged árvának és adott menedéket, (...) és nem talált-e szűkölködőnek és tett gazdaggá téged?” (Korán 93:6 és 93:8) Khadídzsa hét gyermekkel ajándékozta meg Mohamedet, akik közül azonban csak négy lány maradt életben. Ő, az első feleség volt az a társ, akivel Mohamed legelső vallásos élményeit, látomásait és az általa isteni kinyilatkoztatásnak tartott szövegeket megosztotta. Felesége lelkesen támogatta őt, és együtt imádkoztak Alláhhoz.200 Életrajzíróik szerint a házaspár nagy szeretetben és egyetértésben élt, és a próféta csak a 619-ben, 65 éves korában elhúnyt Khadídzsa után vett újra maga mellé feleséget, jóllehet, az előkelő mekkaiak körében ezidőtájt szokásban volt a többnejűség. Egyszer, mikor a későbbi fiatal feleség, cAisha azt találta mondani Mohamednek, hogy Alláh az ő személyében jobb feleséget adott, mint amilyen Khadídzsa volt, a próféta a hagyomány szerint azt válaszolta, hogy „Alláh nem adott nekem jobb feleséget. Ő hitt bennem, amikor még senki nem adott hitelt a szavaimnak. Biztos volt benne, hogy igazat szólok, amikor az emberek hazugnak tartottak. Segített engem anyagilag, amikor senki semmit nem adott nekem. Alláh tőle fiúkat is adott, akiket egyetlen más asszonytól sem kaptam.”201

      Khadídzsa után Mohamed több asszonnyal élt együtt, s e tény sok vitát váltott ki úgy a saját korában, mint a későbbi időszakokban. Több kutató szerint ez az állapot nem a próféta „erkölcstelenségével” vagy „bujaságával” állt összefüggésben, hanem a történelmi helyzet hozta. Egyrészt – más férfiakhoz hasonlóan – Mohamed így tudta biztosítani néhány özvegyen maradt muszlim asszony biztonságát, másrészt pedig fontos volt „házassági politikája” az iszlám megerősítése, egyes személyek és törzsek megnyerése kapcsán is. Azt is ki kell emelni e témát illetően, hogy a próféta nőkkel való kapcsolata a világ jelenségeit szellemi szinten is értelmező muszlim számára nem világi jellegű, hanem ellenkezőleg: a testiség, a testi szerelem megszentelése, magának az isteni jelenlétnek a hordozója.202

      A Korán egyik szúrájában világosan olvasható, hogy a prófétára más előírások vonatkoznak a házasság és a párkapcsolatok tekintetében, mint a többi muszlimra: „Próféta! Megengedtük, hogy a feleségeid legyenek: azok, akiknek a fizetségét odaadtad és akiket a jobbod birtokol abból a zsákmányból, amit Alláh juttatott neked, és a te apai nagybátyád és apai nagynénéid leányai, és az anyai nagybátyád és anyai nagynénéid leányai, akik veled együtt elvégezték a hidzsrát, és (minden) hívő asszony, ha odaajándékozza magát a prófétának és a próféta (is) feleségül akarja őt venni; (ez) a hívők közül kizárólag téged illet meg (...), hogy ne lehessen a vétkedül felróni. (...) Te későbbre halaszthatod azt, akit akarsz, és magadhoz fogadhatod azt, akit akarsz, és ha olyasvalakit kívánsz (feleségül), akit (korábban) elküldtél – nem róható föl vétkedül.” (Korán 33:50-51) Mohamed feleségeinek azonban – a Koránban lefektetett elvek szerint – szabadságukban állt dönteni a házasságkötés, illetve az elválás vonatkozásában is. Egyrészt bármelyik nőnek jogában állt visszautasítani Mohamed leánykérési ajánlatát (Umm Szaláma hosszas vonakodása példa erre), másrészt pedig elhagyhatták a férfit, ha úgy kívánták, miként például Aszmá bint al-Numán. A Koránban az alábbi, ritkán idézett sorok olvashatók erről a kérdésről: „Próféta! Mondd meg a feleségeidnek: »Ha az evilági életet és annak pompáját kívánjátok, akkor gyertek ide, (vég)kielégítést adok nektek és illendő módon elbocsátalak benneteket. Ha azonban Alláhot és az ő küldöttjét kívánjátok és a túlvilági lakhelyet – bizony, Alláh óriási fizetséget készített azoknak, akik jóravalóak közöttetek.«” (Korán 33:28-29)

      Khadídzsa után Mohamed először Szavda bint Zamáqot, a 30 éves özvegyet vette feleségül, valamint egy kislányt, cAishát, akit valamennyi felesége között legjobban kedvelt. Al-Bukhari szerint a lány nem volt több, mint hat éves, amikor az 50 éves Mohamed elhatározta, hogy feleségül veszi, és 18 volt, amikor 632-ben a próféta meghalt. cAisha annak az Abú Bakrnak a leánya volt, aki Mohamed halála után a muszlimok első kalifája lett. Al-Tabarí „A próféták és királyok könyve” című művében leírta ezt a házasságkötést, kiemelve, hogy Abú Bakr csak Mohamed küldöttének többszöri kérésére volt hajlandó homokozó és babákkal játszó leánykáját feleségül adni a prófétához.203 cAisha ugyan a próféta házában élt, de csak felserdülése után vált testi értelemben is Mohamed asszonyává (ő volt a próféta egyetlen olyan felesége, aki szűzen került a férfi mellé társnak). Rendkívüli nő volt, olyan, aki haláláig szívén viselte az iszlám ügyét, éles eszével és kedvességével sokakat elkápráztatott. A hagyomány szerint cAisha az egyedüli olyan emberi lény volt, aki mellett Mohamed képes volt annyira ellazulni, hogy kinyilatkoztatást is kapott. Ez a fiatal nő helyzetét jelentősen megerősítette a többi feleséghez képest. (Szerelmüket azonban nem kísérte gyermekáldás, mivel az asszony minden igyekezete ellenére sem tudott gyermeket szülni Mohamednek.) Al-Ghazzálí leírása szerint a beteg prófétát élete utolsó napjaiban szokás szerint minden éjjel egy másik feleségéhez vitték, hogy ott aludjon. Kérdéseiből feleségei könnyen kitalálták, hogy Mohamed mindig az cAishával töltendő éjszakát várta leginkább, így végül – hogy kedvében járjanak – az ő házába szállították, és ott maradt haláláig. 632. június 8-án az akkor 18 éves cAisha karjai között halt meg, és ifjú felesége megható, rímes prózában szerkesztett búcsúbeszédet mondott felette a mecsetben. Mivel Mohamed még életében elnevezte őt a „hívők édesanyjának”, cAisha egész életében megpróbált e névhez hűen viselkedni, és az iszlám megerősödése érdekében munkálkodott. Elmélyülten foglalkozott a Korán szövegeivel, és ő egymaga körülbelül kétszáz hadísszal járult hozzá al-Bukhari több ezres gyűjteményéhez. cAishát élete végéig sokan keresték meg problémáikkal, tanácsokat kértek tőle a vallásos előírások, a viselkedés, a ruházkodás és a szépségápolás kapcsán is. Mivel jól ismerte az arab genealógiát és a régi költészet darabjait, fontos kultúraközvetítő szerepet töltött be az arabság történelmében. Mintegy húsz évvel Mohamed halála után, a harmadik kalifa meggyilkolását követő időben cAisha harcba szállt az iszlám ügyéért, azért, hogy az arra legrátermettebb személy kerüljön a kalifai posztra, és ne a Mohamedhez fűzödő rokoni szál legyen a döntő. A nő 656-ban egy teve hordszékéből irányította a küzdelmet („tevecsata”), melynek valódi tétje tehát az volt, hogy ki legyen Mohamed tanításainak továbbvivője, áttételesen a próféta követője. (Mohamed életében ugyanis nem alakultak ki az utódlás rendjét megszabó elvek.)204 cAisháék elveszítették a harcot, így a negyedik kalifa Fátma férje, cAlí lett. cAisha 678-ban, 64 éves korában halt meg.

      Mohamed negyedik felesége szintén egy muszlim barátjának, Omar Ibn al-Khattábnak a leánya, Hafsza volt, aki kitűnt csodálatos szépségével és kiváló emlékezőtehetségével. cAisha mellett ő volt az a közeli családtag, aki a hagyományok összegyűjtésekor visszaidézte Mohamed mondásait és cselekedeteit. Őutána egy olyan feleséget vett a próféta, aki egy harcban elesett muszlim hittársa félénk és visszahúzódó özvegye volt, és akiről csak ily módon tudott gondoskodni: Zajnab bint Khuzaimát. Ezen házasságkötés után mindössze egy hónappal érkezett a hatodik feleség, Umm Szaláma, egy nagy befolyású család sarja, akinek férje szintén a Qurajsik elleni harcban vesztette életét. A fiatal özvegyasszony kezét többen megkérték (Mohameden kívül például cAisha édesapja, Abú Bakr is), ő azonban először mindenkinek nemet mondott, magát a prófétát is beleértve. Végül mégis beleegyezett a Mohameddel kötött frigybe, ám cAisha és Hafsza megkeserítették az életét. Ezért ő nem a társfeleségek társaságát kereste, hanem Mohamed egyik lányának, Fatmának bizalmasa lett. (cAisha és Fatma ellenségeskedése a próféta halála utáni időkben különösen felerősödött, hiszen, miként fentebb írtuk, nem értettek egyet az utódlás kérdésében.)

      Mohamed házasságkötései közül talán az unokahúgával, a mekkai szépséggel, Zajnab bint Dzsahssal kötött frigye jött létre a legnehezebben. A lány Mohamed fogadott fiának, a csúnya, ám nagyon vallásos Zaid ibn Haríszának volt a felesége, amikor egy nap a próféta – fiát keresvén – megpillantotta őt egy szál ruhában, és falfehérré vált a nő szépségétől. A hagyományok szerint így kiáltott fel: „Alláh, te, aki annyi zavarodottsággal töltöd el a szíveket, erősítsd meg az enyémet!” Zaid, amikor értesült erről az esetről, elvált Zajnabtól, és visszaadta felesége szabadságát. Mohamednek azonban nem volt könnyű elvennie a nőt, mert feleségei közül cAisha és Hafsza úgy vélték, ellenkezik az iszlám előírásaival, ha valaki fia feleségével kíván megházasodni, jóllehet, Mohamed fogadott fiáról volt szó. A próféta ekkor – szokásához híven – néhány napra magányosságba vonult, és visszatérve az alábbi kinyilatkoztatást tette közzé: „... miután Zaid elintézte vele a dolgot, hozzád adtuk őt feleségül, hogy (a jövőben) ne legyen vétek a hívő férfiaknak a fogadott fiaik feleségeivel (való házasság), ha elvégezték velük a dolgukat. Alláh parancsa végrehajtatott. És nem lehet a próféta vétkének tekinteni azt, amit Alláh rótt ki reá, ahogy Alláh szokásos módon eljárt már azokkal, akik előtte éltek...” (Korán 33:37-38) Nem Zajnab esete volt azonban az utolsó, mely sokak nemtetszését váltotta ki úgy Mohamed családjában, mint a muszlim közösségen belül. Az egyiptomi király egy Maríja nevű kopt rabnőt küldött Mohamednek, aki a leírások szerint fehér bőrű és gyűrűs hajú szépség volt. Ő a férfi ágyasa lett, és Ibrahim nevű kisfiút szült a prófétának, amivel igen előkelő helyet vívott ki magának a feleségek között. (A kisfiú azonban még gyermekkorában meghalt.) Mohamed, hogy elkerülje feleségei féltékenykedését, minden éjszaka másik asszonyánál hált (ha annak volt saját háza), és ez lett a többnejű muszlimok körében később a követendő példa. Az elbeszélések szerint egyszer azonban Mohamed megszegte ezt a rendet, mert amikor Hafsza hazautazott az édesapjához, annak házában Maríjával töltötte az éjszakát. Feleségei – különösen Hafsza és cAisha – emiatt annyira féltékenykedtek, hogy végül a próféta úgy határozott, hogy egy teljes hónapig csakis és egyedül Maríjával lesz. A muszlim közösségen belül ez rossz visszhangot keltett. Az esettel összefüggő a 66. szúra, amelyben az intrikáló feleségekkel kapcsolatosan az alábbi gondolat fogalmazódik meg: „Ha mindketten bűnbánóan fordultok Alláhhoz, (arra megvan az okotok), mivel elhajlott (tőle) a szívetek. Ha azonban egymást segítitek a (próféta) ellen – akkor bizony Alláh az ő pártfogója s Gábriél és minden jóravaló hívő, továbbá az angyalok lesznek az ő segítői. Ha elválik tőletek, lehet, hogy Alláh jobb feleségeket ad néki cserébe, mint ti vagytok, olyanokat, akik alávetik magukat (neki), hívők, áhitatosak, bűnbánóak, (Alláhot) szolgálók, akik ájtatos gyakorlatokat végeznek, és már voltak férjnél, vagy szüzek.” (Korán 66:4-5)

      Aszma bint al-Numán lett Mohamed következő felesége, aki viszont már az első éjszakán elveszítette a próféta jóindulatát, mert az alábbi szavakkal fordult férjéhez: „Tőled menekülve Alláhnál keresek menedéket.” Mohamed ezt hallván hazaküldte őt törzséhez.205 A kutatók szerint ez az eset valószínűleg az arab nőknek azt, a dzsáhilijja idején is gyakorolt jogát példázza, hogy szexualitás dolgában szabadon dönthettek. A felsorolt feleségeken kívül több nő is érkezett még az idős Mohamed házába, legtöbbjük azonban nem maradt hosszabb ideig a prófétával.

      A muszlimok történelme szempontjából fontos szerepe volt még a feleségeken kívül Mohamed fiatalabb leányának, Fátmának. Bár a prófétának számos gyermeke született, a legtöbbjük nem érte meg a felnőttkort. Fátma, aki két unokát is szült édesapjának (Haszánt és Huszajnt) ezért különösen kedves gyermeke volt. A lányt Mohamed unokaöccséhez, cAlíhoz adták feleségül, és Fátma apja halála után saját férjét látta volna szívesen a muszlimok vallási vezetőjeként. Fátma mindössze néhány hónappal élte túl apját, és 28 évesen meghalt. Férje csak ezt követően esküdött fel az első kalifának, Abú Bakrnak. A síiták különböző csoportjai szerint Fátma volt az édesanyja azoknak a fiúknak, akiknek valódi joguk volt Mohamed örökébe lépni, és egyes gnosztikus körök tagjai úgy vélik, hogy ez az asszony az idők végén kiemelkedő szerepet fog majd vinni, és kérlelhetetlen bosszút áll majd a gyermekeit ért sérelmekért, és győzni fog az igazság. A középkori Fátimida dinasztia (973-1171) róla vette nevét, alapítója Fátma leszármazottjának tartotta magát.


     Tudósok

      A muszlim nők körében a vallástudomány volt a legnépszerűbb, főként a hagyományok és a jog tanulmányozása keltette fel érdeklődésüket. Sok női elmélkedőt lehet megemlíteni a szúfizmuson206 belül is. 1543 női hagyomány-ismerőről van adat, akik – cAishához hasonlóan – az iszlám korai időszakában jelentősen hozzájárultak Mohamed cselekedeteinek és mondásainak megörökítéséhez, és a vallásos ismeretek terjesztéséhez. Mohamed leszármazottai között is akadtak vallástudományhoz értő hölgyek, például a próféta ükunokája, Haszán unokája, Nafísza, aki al-Sáfíi imám köréhez tartozott, és akit ma is szentként tisztelnek Egyiptomban. A lány 762 körül született Mekkában, Medinában nevelkedett, majd Egyiptomba ment. Híres volt a szegények iránti kegyessége és jámbor életvitele, kemény aszkézise miatt, valamint azért, mert nő létére harmincszor tette meg a mekkai zarándokutat. 823-ban halt meg, és a sírja fölött emelt kairói mauzóleum egyik életrajzírója szerint olyan hely, ahol minden Alláhhoz címzett imádság meghallgatásra talál.207

      714-ben (vagy 717-ben) Baszrában született Rábica al-Adawijja, az a felszabadított rabnő, aki aszkétikus életvitele és mély vallásossága nyomán széleskörű elismerést vívott ki a muszlimok körében. Életét a néphit számos csodás elemmel díszítette fel. Egyik történet szerint például egy ízben, amikor éppen a mekkai zarándoklatra tartott, öszvére összerogyott alatta a sivatagban, és kimúlt. Bár a karaván tagjai felajánlották segítségüket, a szent életű asszony nem fogadta el azt, hanem inkább imádkozni kezdett, és csodák-csodája, hátasállata mozogni kezdett, és egyszerre csak talpraállt.208 Jeles alak volt a muszlim vallástudomány történetében Nishápúri Fátma (meghalt 849-ben), aki kora legnevesebb misztikusaival folytatott komoly vitákat vallási kérdésekben, és férje vallásos és tudományos elmélyülését is nagyban elősegítette.

      Egyes mecsetekben nők is tartottak nyilvános előadásokat, mint például a bagdadi nagymecset sejkje, Suhdá bint al-Ibarí, akinek személyéről a muszlim évkönyvekben is olvashatunk, hasonlóan a tudós testületek (culemá) férfi tagjaihoz. Ő a Fakhr al-Niszá („A női nem büszkesége”) néven lett ismert, és 1178-ban halt meg Bagdadban (kilencvenes éveiben). Sok más hozzá hasonló muszlim hölgy élt még a középkorban, akiknek a tudásából férfiak is merítettek, például cUnaida, aki köré mintegy 500 diákból álló tanulókör szerveződött,209 vagy a száz évnél is magasabb kort megért Zajnab bint al-Shac, aki 1218 táján halt meg Nishápúrban.

      Az asszonyok sebgyógyításban, orvoslásban, gyógyító anyagok készítésében való jártassága is széles körben elterjedt volt a középkorban. A gyakori és igen véres, az iszlám hit védelme érdekében vívott harcok során ők is nagyon sokat fáradoztak a sebesült katonák ellátása és gyógyítása érdekében. A Mohamed seregei mellett komoly és fontos feladatokat ellátó hölgyek érdemei a későbbi időkben sem merültek feledésbe, így – bár jelenlétük nem volt túlságosan gyakori – a muszlim társadalmakban a női orvosok és gyógyszerészek nem számítottak rendkívüli jelenségnek. Elsősorban természetesen a nőgyógyászati betegségek gyógyítására készítették fel egymást.210


     Alkotóművészek

      Több helyszínen a középkori muszlim nők a Korán-értelmező olvasmányokon, vallástudományon, jogi ismereteken és gyógyászaton kívül olyasmiket is tanultak, amiknek a gyakorlati életben is hasznát vették. Például költészetet, grammatikát, éneklést, zenét és szépírást, amelyek ismerete biztosította számukra a munkavállalás lehetőségét. Az andalúziai városok középosztálybeli nőinek például a középkorban elsősorban a kalligráfia művelése jelentett felemelkedést, dolgozhattak egy-egy uralkodó titkárnőjeként vagy könyvmásolóként. Córdobában mintegy 170 nő foglalkozott kalligráfiával a 10. század végén,211 legalábbis abban a kerületben, melyet Ibn Fajad krónikaíró megemlített.212

      A szépírás, a miniatúrák készítése mellett sok nő számára saját gondolatainak míves formában való lejegyzése jelentette az igazi önkifejezési formát. Kiváló középkori költő- és írónők egész sorát említhetjük az iszlám valamennyi területén, akik műveikkel gyakran férfi pályatársaik fölé emelkedtek, s akár uralkodói udvarok, irodalmi szalonok kedvenc szereplői lehettek (társadalmi helyzetüktől függően). Andalúziában különösen sok olyan előkelő213 hölgyről maradtak adatok, akik neves tollforgatók voltak, és a mellettük tevékenykedő rabnők művészete sem lebecsülhető. Henri Pérès szerint főként a 11. században volt jellemző az Ibériai-félsziget muszlimjai között az, hogy a (szabad) nők szinte a férfiakkal egyenrangú helyet vívtak ki maguknak a társadalomban, és költeményeik tanúsága szerint ők is jogot formáltak a szerelemre, magára az életre, és férfi partnerüktől hűséget, kedvességet vártak el.214 Több tucatnyi költőnő neve és életművének darabjai maradtak ránk, jóllehet, biográfiájukról általában nagyon szűkszavúan szólnak a források; e helyen közülük csak a legkiemelkedőbbeket említjük meg.

      cÁisha bint Ahmad al-Qurtubijja a 10. századi Córdobában élt, egy nagyon híres, előkelő család sarja volt. A leírások szerint saját korában nem volt olyan nemesi származású nő Andalúziában, aki vetekedhetett volna vele a vallásos és világi tudományokban, ékesszólásban és költészeti ismeretekben. Királyokat dicsőítő költeményeket írt például, és betanította azok előadásmódját. Híres volt továbbá szépírói képességéről és csodálatos magánkönyvtáráról. 1009-ben halt meg, hajadonként.215 Utolsó verse egy őt nőül kérő költőnek írott csípős hangú válasz volt:
„Nemes vagyok, büszke oroszlán,
Idegen fészekben helyem nem találnám,
Ha választanom kellene valakit,
Kutyára szavamat sose pazarolnám,
Én, ki éltem eddig oroszlánok hangján.”216
      III. Mohamed al-Musztakfí, az alig egy évig kalifaként uralkodó előkelő férfiú leánya volt a 11. században élt híres andalúziai költőnő, al-Walláda. Igazi megtestesülése volt ő a magas műveltségű és finom viselkedésű középkori királykisasszonyoknak, aki az életrajzírók szerint káprázatos szépségű és – a róla szóló korabeli pletykákkal ellentétben – feddhetetlen erkölcsű nő volt.217 Büszkeségét, szabad szellemét jól példázzák azok a verssorok, amelyeket a kor előkelőségeinek divatja szerint a vállaira íratott: A jobb vállán ez állt:
„Alláh dicsőségre teremtett,
Büszkén járok saját utamon.”
      A bal vállán pedig ez:
„Szeretőmnek hagyom, hogy arcomhoz érjen,
Aki megkíván, csókom annak adom.”218
      Walláda is egy költőbe, Ibn Zajdúnba volt szerelmes, miként ezt ránk maradt verseik kölcsönösen bizonyítják. Kapcsolatuknak azonban hamar vége szakadt, talán amiatt, mert a férfi beleszeretett egy fekete bőrű rabnőbe, aki ráadásul Walláda szolgálója volt.219 A költőnő életútjáról kevés adat maradt ránk, annyi bizonyos, hogy ő is hajadonként halt meg, valamikor 1077 után.220

      Az andalúziai költőnők közül a leghíresebb kétségkívül az a Hafsza bint al-Háddzs al-Rakunijja volt, aki 1135 körül született Granadában. Gazdag, nemesi családból származott, és a források mesés szépségéről szólnak. Széleskörűen művelt volt, hiszen kiváló neveltetésben részesült, valószínűleg ezzel magyarázható, hogy élete végén Jáqúb al-Manszúr marrakesi palotájában az Almoháda hercegkisasszonyok nevelőnője (cusztáza) lett. Az 1191-ben meghalt hölgy életének talán legtöbbet idézett részlete az Abú Dzsafár Ibn Szacíd nevű, erőszakos halált halt költőhöz fűződő szerelme. A költőnő szerelmeséhez írott verseiben éppúgy feltűnik a féltékenység gyötrő érzése, mint a kedves távollétében érzett szomorúság vagy az érzelmekről tett bizalmas vallomások.

      Költeményeik mellett e hölgyek zenei játékukkal és énektudásukkal is gyakran elbűvölték hallgatóikat. A muszlim énekesnők közül egy Dzsamíla nevű volt az egyik legkorábban ismertté vált művész. Ő nem csupán dalolt, hanem más férfiakat és nőket is tanított szép éneklésre, gyakran ő volt a nagyon népszerűnek számító dalversenyek bírája. Danánír hasonló tehetségű énekes hölgy volt, akiről al-Iszfahání azt írta, hogy készített egy, az éneklésről szóló könyvet. Az énekes és dalszerző hölgyek mellett magasszintű zenei nevelésben részesültek azok a lányok is, akik valamilyen hangszeren játszva kápráztatták el közönségüket. cUbaida al-Tamburijja például szépséges zenész volt, aki még nevét is hangszeréről vette.


     Rabnők

      A 8-9. században a harcok következtében az iszlám birodalmában mindenütt jelentősen megnőtt a rabok száma, mivel az elfoglalt területek „hitetlen” lakói közül sokakat fogságba ejtettek a muszlimok. Az iszlám jog szempontjából – csakúgy, mint a judaizmus vagy a kereszténység esetében – a rabszolgák „szélső” helyet foglaltak el. A muszlim tanítások nem tiltották a rabszolgaságot, ám a témát illetően a jogforrások minden esetben könyörületes bánásmódot írtak elő velük kapcsolatosan. A Korán egyértelmű útmutatása az alábbi módon került kifejezésre: „Legyetek jók a szülőkhöz, a rokonokhoz, az árvákhoz, a szegényekhez, a rokon-szomszédhoz és az idegenből jött szomszédhoz, a bizalmas társhoz, ahhoz aki úton van és a (rabszolgákhoz), akiket jobbotok birtokol.” (Korán 4:36) Egy másik szúra arra intette a hívőket, hogy adjanak szabadságlevelet rabszolgáiknak, ha azok úgy kívánják. (Korán 24:33) A hagyományok szerint a rabok a muszlimok fivérei, ezért a hívőknek tanácsos jól bánni velük, biztosítva megélhetésüket.221 Több hadíszban is szerepel, hogy aki jó nevelést nyújt egy rabnőnek, aztán felszabadítja és kiházasítja, duplán nyer kárpótlást.

      Az cAbbászida kalifátus korában, a hatalmasra nőtt muszlim területeken azonban nem mindenkor tartották be ezeket a kívánalmakat, és eltértek az iszlám tanításaitól. Virágzott az emberkereskedelem, és státusz-szimbólummá vált a rabszolgák birtoklása. Maguk a kalifák és magasrangú tisztviselőik gyönyörű és művelt rabnők (dzsarijja) ezreit hozatták palotáikba és házaikba, akiknek jelentős része nem muszlim vallású volt. A rabnők tömeges megjelenése alapjaiban változtatta meg a muszlim nők helyzetét. Az előkelő hívő szabad nők a 8. század közepétől például nem lehettek biztosak benne, hogy az általuk szült törvényes fiú lesz apja (az uralkodó) követője. Így a feleségek elestek attól a lehetőségtől, hogy fiukon keresztül politikai befolyást gyakoroljanak. Mivel a 8-9. században a mesés jólét következtében az arab kalifák és hercegek sokaságának ideje és lehetősége nyílott arra, hogy művészetekkel és tudományokkal foglalkozzék, az efféle képzettséget nőtársaiktól is elvárták. Eme követelményeknek pedig leginkább azok a rabnők feleltek meg, akik kislány koruktól zárt intézetekben tanulták a költészet, a zene és a tánc alapjait, sőt, akár csillagászati, orvosi vagy matematikai ismeretekkel is bírtak. A szépség és az erényesség ebben az időszakban a kalifátus nagyvárosainak előkelői között már nem volt elegendő a női vonzerőhöz. A hívő muszlim asszonyok ezért esetenként próbáltak tanulni férjük vagy férfi családtagjaik rabnőitől, hogy pozíciójukat megerősítsék és férjük szívét elbűvöljék. Egyes rabnők akár olyannyira is képesek voltak társadalmilag felemelkedni, hogy törvényes uralkodói feleséggé váltak.

      Az cAbbászidák uralkodásának elején például rabnőként került a bagdadi udvarba az a szépséges és pallérozott elméjű Khaizurán nevű lány, aki 774-ben al-Mahdí kalifa felesége lett. A hölgy mindkét fia, Múszá al-Hádí és Hárún al-Rasíd is később kalifaként uralkodott. Az anyakirálynő különösen idősebb fia, Múszá hatalomra kerülése után nagy politikai befolyást gyakorolt Irakban. Amikor 790-ben meghalt, Hárún al-Rasíd maga vezette Bagdad utcáin a temetési menetet, anyja iránti tiszteletből mezítláb a szakadó esőben.222 Khaizurán menye, Hárún sok régi történetből ismert kedvenc felesége, Zubejda ugyan szabad hercegkisasszonyként született, ám a leírások szerint neveltetése során rabnőktől is tanult.

      Az iszlám birodalmának keleti és nyugati felében is tapasztalható jelenség volt a kalifátus időszakában, hogy a legsokoldalúbb képzésben azok a rabnők részesültek, akiket kislány koruktól kezdve gazdag és művelt férfiak szórakoztatására készítettek elő. Az első rabnők Bizáncból és Perzsiából érkeztek Irakba, és olyan zenei-irodalmi műveltséget vittek magukkal Arábiába, mely nagy hatással volt az ottani irodalmi kultúra kifejlődésére. A folklór, illetve a Biblia történetei elevenedtek meg ajkukon, és tehetséges zenészek készítették fel őket az éneklésre, a lantpengetésre. A tánc és ének mellett a legműveltebb rabnők perzsa és arab nyelvtant és irodalmat is tanultak, hogy elkerüljék a hibás szófordulatokat, és hogy megértsék és helyesen közvetítsék az archaikus költeményeket.223 A 11. században egy keresztény orvos a lánynevelésről írott útmutatójában azt tanácsolta, hogy ha valaki megfelelően képzett rabnőt akar nevelni, akkor ő maga gondoskodjon róla, gyermekkorától kezdve. Válasszon egy kilenc év körüli berber kislányt, akit aztán neveltessen három éven át Mekkában vagy Medinában. Amikor a lány felcseperedik, küldje Mezopotámiába, hogy megismerkedjen a tudományokkal. A korabeli szerző szerint így a felnőtté érő rabnő egyesíti majd magában a medinai huncutságot, a mekkai édességet és a mezopotámiai jólneveltséget.224

      A rabnők neveltetésére vonatkozóan több más forrást is idézhetünk, például Anísz al-Dzsalísz történetét Az Ezeregyéjszaka meséiből. A lányt „tízezer dínárra tartották, de a gazdája esküdözött, hogy a tízezer dínárból nem futja a csirkék ára, amiket megevett, az italokra és a díszköntösökre, amiket tanítómestereinek adományozott, ugyanis tanult szépírást, grammatikát, Korán-magyarázatot, elsajátította a jog-, a vallás- és az orvostudomány, valamint az időszámítás alapjait, és tud különféle hangszereken játszani.”225 Más, magas műveltségű rablányokról is megőrződtek emlékek e mesés történetek között. cUmar ibn an-Nucmán király például Sárkán királynak ezt írta egy levelében: „... a bizánciak földjéről érkezett hozzánk egy jámbor öregasszony, s véle öt gömbölyű keblű szűz rablány, kik minden tudománynak, szép műveltségnek, s a bölcselet mindazon ágazatainak birtokában vannak, amit csak az embernek ismernie kell, szavam erőtlen ahhoz, hogy eme öregasszonyt és társnőit leírjam, minthogy tárházai ők a különféle tudományoknak, az erénynek és a bölcsességnek. Mihelyt megpillantottam, megszerettem őket, s azt kívánom, hogy palotámban legyenek, s a birtokomba kerüljenek, mert nincs hozzájuk fogható más birodalomban. Megkérdeztem az öregasszonyt az áruk felől, s ő azt felelte, hogy nem adja őket alább, mint Damaszkusz adójáért. Alláhra, ezt én nem sokallom őérettük, hisz egy is megéri közülük az egész összeget...”226

      Hozzá hasonlóan más tehetős férfiaknak is módjukban állt alaposan megszemlélni és akár meghallgatni is a megvásárolandó leányt vagy nőt, és annak érdemei szerint kialkudni az árat. A kereskedők természetesen megpróbálták egekig magasztalni az általuk „kínált” rabokat. Egy másik mese szerint így folyt az alkudozás: „– Kereskedők, pénzes urak, ki nyitja meg az árverés kapuját e rablányra, a Holdúrnőre, a pompás drágagyöngyre, Zumurrudra, az ékkőre, áhitozók reményére, sóvárgóknak ligetére? Nyissák meg hát kapuikat, ki elsőnek nyitja azt meg, senki ugyan nem szólja meg! – Az egyik kereskedő megszólalt: – Ötszáz dínárt adok! – Még tizet rá! – mondta a másik. Egy Rasíd ad-Dín nevű öreg, aki kék szemű és rút ábrázatú volt, így szólt: – Még százat rá! – Egy másik így szólt: – Még tízet rá! – Erre az öreg így szólt: – Ezer dínár! – A kereskedők megkötötték nyelvüket, hallgattak.”227

      Sok olyan jól képzett rabnőt ismer a történelem, akik vezírek és uralkodók szolgálatában állva messze túltettek éleselméjűségben, művészi előadásmódban a környezetükben élő férfiakon. E képzett nők tucatjai emelkedtek magas udvari pozíciókba, és váltak gyakorta szülőanyjává későbbi neves férfiúknak.

      Több olyan kalifa is akadt, mint I. Walíd, aki nyolc előkelő felesége társaságánál jobban kedvelte rabnői közelségét. Tizenkilenc gyermekéből tizenhat valamelyik rabnőjétől született, és hét felesége egyáltalán nem hozott utódot a világra. A trónon őt követő fia, III. Jazíd kalifa is egyik ágyasának a gyermeke volt.228 Egy korabeli rabnő megfogalmazása szerint a férfiakat törvényes feleségük hibái vezették el rabnőik erényeihez.

      Az cAbbászidák idején egy Arib nevű rabnő volt a leghíresebb, akinek a korabeli leírások szerint varázslatos énekhangja volt. Kisleányként került a bagdadi hárembe, ahonnan viszont szerelmesét követve megszökött, és így, egyedi módon alkalma nyílt megismerni a külvilági életet. Amikor visszavitték al-Ma’mún kalifa színe elé, éppen ezért vált a társaság kedvencévé: a kintről hozott nyers szókimondása, obszcén költeményei mulattatták az udvar férfi tagjait. A legendák szerint Arib nyolc kalifával osztotta meg ágyát.229 Több korabeli író is lejegyezte, hogy mennyire szabadosan éltek a hozzá hasonló, jól képzett és szép énekes-rabnők, akik ismerték és használták a csábítás minden praktikáját.

      A középkori Európa muszlim területein is éltek kiemelkedő műveltségű rabnők, Andalúzia területén több ilyen énekes- és költőnőről is hoznak hírt az életrajzi leírások. A Keletről érkezett híres zenetanár, Zirjáb rabnője volt például Mutca, aki kiváló nevelésben részesült, és ennek köszönhetően sok-sok dalt ismert. Gyakran szórakoztatta II. cAbd al-Rahmán emírt és udvarát, akinek végül tanítómestere odaajándékozta.230 A 9-10. század fordulóján szintén Bagdadból érkezett az a Qamar nevű lány, akit a sevillai uralkodó, Ibráhim ibn Haddzsádzs parancsára hoztak Andalúziába. Az arab nyelvű források kiemelik választékos beszédjét, zenei és költészettani ismereteit. Jóllehet, számos verset írt, alig néhány őrződött meg napjainkig.231 A 12. századi arab vers- és zeneművészet nagyjai között említik a Játiva városából való Hind nevű hölgyet, aki a tollforgatás mellett mestere volt a lantnak és csodálatosan énekelt.232

      A rabnők jogi státuszuk, alárendelt helyzetük ellenére több kutató szerint öltözködésüket, szexuális életüket, tanulási lehetőségeiket, mozgásterüket és férfiakra tett befolyásukat illetően tulajdonképpen nagyobb szabadsággal rendelkeztek a muszlim aranykorban, mint városban élő „szabad” nőtársaik, a törvényes feleségek. Ugyanakkor tény, hogy életük állandó bizonytalanságban telt, mert bármikor eladhatták vagy elajándékozhatták őket, hiszen csupán a férfiak szórakozásának „kellékei” voltak. Ha megöregedtek vagy betegek lettek, vagy ha uruk egyszerűen rájuk unt, akkor a rabnők egycsapásra elveszíthették minden, korábbiakban kivívott befolyásukat és hárembeli pozíciójukat, szemben a törvényes feleségekkel, akiknek férjük gondoskodása még válás esetén is megjárt.