Kéri Katalin: Holdarcú, karcsú ciprusok (Nők a középkori iszlámban) Terebess Kiadó, Budapest, 2003
A NŐTÖRTÉNET MUSZLIM FORRÁSAI


     Jogi források

      Kevés téma foglalkoztatja annyira az iszlám vallás, a muszlim társadalmak története és kultúrája iránt érdeklődőket, mint az iszlám nőképe, illetve a muszlim nők helyzete. Erről számtalan különböző, egyrészt az iszlám eltérő irányzataihoz tartozó, másrészt pedig nem muszlim szerzőktől való, egymásnak gyakorta ellentmondó leírás született a 7. század közepe, Mohamed fellépése óta. A sokféle leírás hátterében leggyakrabban az iszlám jogforrások eltérő értelmezése, illetve a jelenségek felületes szemlélete áll.

      E téma vizsgálatához elsődleges kútfő maga a Korán (Qur’án), melynek számos részlete szól a nőkről. A muszlimok életében központi jelentőségű ez a könyv, a benne található olvasmányok segítségével szemlélik és értelmezik az egész történelmet, az ember és Isten közötti kapcsolatot, az emberi együttélés jelenségeit, ez számukra maga a törvény. A muszlimok szerint ez a könyv Isten (Alláh) szava, amit Gábriel (Dzsibríl) arkangyallal küldött Mohamednek, aki Alláh üzenetének közvetítője az emberek felé. A Korán szó jelentése „olvasmány”, „kinyilatkoztatás” vagy „prédikáció”. A 7. századtól kezdve a Korán a muszlim élet alapkövévé vált. Széleskörű megismerésével kapcsolatosan nehezítette a helyzetet az, hogy a próféta által kinyilvánított szövegek lejegyzésére zömmel csak halála után került sor, hiszen amíg ő és tanítványai éltek, a szóban történő hagyományozás elsőbbséget élvezett az írásbelivel szemben. A szöveg részleteit eleinte pálmalevelekre, sima csontokra, ritkán pergamenre írták.2 A harmadik kalifa, Oszmán volt az, aki 652-ben elrendelte a kinyilatkoztatásnak tartott és akként továbbhagyományozott szövegek lejegyzését, és a Korán első teljes, írott változatát másolatokban szétküldte a muszlim birodalom valamennyi sarkába. A Korán végleges változatának kialakítása csak a 10. századra fejeződött be.3

      A Korán 6226 verssorból (ája) áll, amelyek 114 szúrába elrendezetten találhatóak a szent könyvben. A szúrák elhelyezése nem keletkezésük időrendjében történt, hanem terjedelmük szerint: a Korán elejére kerültek a hosszabb, végére pedig a rövidebb szakaszok (kivéve a Fátiha című nyitó szakaszt, mely a muszlim imádkozás központi eleme).

      Ahhoz, hogy a két nemet illetően feltáruljanak az alapvető eltérések és jellegzetességek, az iszlám jog Korán mellett létező forrásait is szükséges felidézni, hiszen a mindennapi vallásos életvitel Koránban le nem írt, nem szabályozott mozzanatai is útmutatásra szorulnak. Mohamed viselkedése, cselekedetei, véleménye és elhangzott gondolatai az iszlámban különös jelentőséggel bírnak, melyeket hagyományoknak nevezünk. Hagyomány alatt értjük egyrészt azokat a közléseket, elbeszéléseket (hadísz), amelyek főként a vallási, de akár egyéb, például történeti tárgykörből véve, szóban adtak tovább a muszlimok. Meg kell különböztetnünk azokat a szokásokat (szunna), amelyek a régi muszlim közösségben érvényben voltak, „tekintet nélkül arra, hogy létezik-e rá nézve szóbeli úton közölt hagyomány vagy sem. ... a dolog természetéből következik, hogy egy hadíszba foglalt norma szunnának számít; az azonban nem szükséges, hogy a szunnára mindig megfeleljen egy hadísz, amely azt szentesíti. Könnyen előfordulhat, hogy egy hadísz tartalma ellentmond a szunnának...”4 Valamennyi hadísz két részből áll: azoknak a személyeknek a felsorolásával kezdődik, akik szóban egymásnak továbbadták a megőrzött szöveget, vagyis az átadói lánc (szilszila) tagjainak nevei szerepelnek első helyen (isznád), s ezt követi maga a szöveg (matn). (A síiták Mohamed unokaöccse és veje, cAlí, valamint a leszármazottai által továbbadott szent mondásokat is elfogadják hitelesnek.)

      A prófétának – vagy közvetlen és hű követőinek – tulajdonított hagyományok összegyűjtését és egyeztetését halála után kezdték el azok az emberek, akik őt ismerték, életében gyakran vele voltak, szem- és fültanúként megtapasztalhatták, hogy maga Mohamed mit tesz különböző esetekben, viták alkalmával, otthonában vagy köztereken. Goldziher azonban kiemelte, hogy korántsem áll az a feltételezés, hogy Mohamed halálát követően a muszlim közösség tagjai a szunna, illetve a hadíszok szerint éltek volna. Ez legfeljebb a legrégebbi és igen vallásos medinai hívők között volt így. Történetileg vizsgálva a hadíszok összegyűjtésének és értékelésének folyamatát, kitetszik, hogy az Omajjáda uralkodók igen kevés gondot fordítottak a vallásos életvitelre, és annak közösségen belül való kialakítására. Az iszlám szempontjából az igazi vallásos kor II. Omár (uralk. 717-720) kalifával kezdődött csak el, és az cAbbászida korszakban virágzott fel.5 (Ez annak is köszönhető, hogy ez utóbbi dinasztia uralkodása alatt a muszlim birodalomban központi helyre kerülő, saját vallási hagyományokkal rendelkező művelt perzsák (mawálí) hitük elemeit átfordították az iszlám tanításaira, vallásos lelkületüket és ismereteiket is felhasználták az iszlám megerősítésére. A folyamat eredményeként az Omajjádák „királyi” méltóságával ellentétben az cAbbászida uralkodók „vallási vezető” mivolta vált hangsúlyossá.)6 Ekkor az eleinte szóban, majd – ahogyan az idő telt – írásban hagyományozott hadísz-gyűjtemény óriásira növekedett, több tízezer hadíszt gyűjtött és őrzött meg Mohamed követőinek és tanítványaiknak mintegy 14.000 fős láncolata, akik között százas nagyságrendben nők is voltak. A hagyományok gyűjtői és értékelői közül kiemelkedett a 9. századi al-Bukhari, aki mintegy 600.000 Mohamednek tulajdonított mondást és cselekedetet gyűjtött össze, melyek közül azonban csak valamivel több, mint hétezret talált hitelesnek. Időszakonként és területenként is változott tehát az iszlám születését követő körülbelül két-háromszáz évben a hadíszok mennyisége és tartalma, és a muszlim fennhatóság alá került idegen területek iszlámra áttérő lakosait éppúgy meg kellett tanítani a vallás előírásaira és a hívők számára előírt életvitelre, mint magukat az arabokat. A vallásjogi iskolák képviselői sokat fáradoztak azon, hogy a hadíszokat összevessék és összeegyeztessék a Korán tartalmával, illetve azon, hogy az ellentmondásokat kiküszöböljék és a szövegeket értelmezzék. A közép- és felsőfokú iskolák tananyagának a Korán szövegek tanulmányozása mellett mindig nagyon jelentős részét alkották a hagyományok, ezekre épült fel magának a klasszikus muszlim vallásjognak a rendszere is.

      Mivel a hagyományok és a Korán szövege maga is különböző interpretációkat tesz lehetővé, az iszlám jog történetében kiemelkedő jelentőséggel bír az idzsmá, ami nem más, mint egy adott problémát illető konszenzus, mely egy meghatározott korszakban kialakult.7 A jog negyedik forrása az analógiás módon lefolytatott dedukció, a mérlegelés (kijás), amit akkor alkalmaznak a muszlim jogtudósok, ha sem a Koránban, sem a hadíszokban, sem pedig a korábban született konszenzusokban közvetlenül és egyértelműen nem kínálkozik megoldás valamely probléma kapcsán.

      A különféle forrásokból a nő kettős megítélése olvasható ki: az asszonyok egyrészt mint a férfiak társai, az iszlám hit letéteményesei, kiváló anyák, leányok és feleségek, erényes és a férfiak életét örömmel eltöltő teremtmények jelennek meg a szövegekben, másrészt viszont a férfi elsőrendűsége, a nő engedelmességre szorítása (ennek híján megfenyítése), közéleti színterekről való kizárása is több helyen felvillan. A misogyn8 gondolatok tehát keverednek a „feminizmus fuvallatával”, aminek nyilvánvaló oka volt már a kezdet kezdetén, Mohamed prófétálásának idején az egyes törzsek, városok, kisebb-nagyobb közösségek és személyek nőkkel kapcsolatos nézőpontjainak, hagyományainak, tapasztalatainak különbözősége. Lehetetlen nem felismerni az ókori Kelet, az antikvitás nőképét is a muszlim forrásokban (például a nők örökösödési, tanúságtételi jogait illetően, a fátyol- és ruhaviselet vagy a női lakrész kapcsán).


     Egyéb források

      A (vallás)jogi művek mellett – melyek a középkori muszlim nőtörténet tanulmányozásának egyik alappillérét jelentik – fontos forrásokként szolgálnak azok a biográfiai, irodalmi, medicinai művek és földrajzi útleírások, egyes képzőművészeti alkotások, amelyekből adalékok meríthetők a női szépség, a női egészség és szépségápolás, illetve a nők életmódja vonatkozásában. A források megoszlása témánként, koronként és földrajzi területenként is egyenetlennek mondható, s ez nehezíti a kutatást.

      A muszlim nők egy szűkebb csoportját illetően fontos források azok a közvetítői láncolatokat leíró életrajzi művek, amelyeket már az iszlám korai időszakában, a 8. század közepétől kezdtek egybeszerkeszteni. Lévén, hogy a muszlimok körében egészen századunkig kiemelkedő jelentőséggel bírt a szóbeli ismeretátadás, a tudósok többféle módon is igyekeztek biztosítani a tanítások hitelességét. Ennek egyik fontos eszköze volt annak leírása, hogy ki kitől, hogyan, hol és milyen körülmények között szerezte tudását.9 Mindez szorosan összefüggött azzal a jelenséggel, hogy Mohamed próféta halála után a neki és követőinek tulajdonított szent mondások egésze olyan hatalmas terjedelművé növekedett, hogy ki kellett dolgozni azokat a kritikai módszereket, amelyek segítségével megítélhették az egyes hadíszok értékét. A hagyományozók és ismeretátadók sorában a biográfiai lexikonok adatai szerint számos nő is szerepelt, főként Mohamed kortársai közül. Malik és Ibn Hanbal műveiben 1/4 illetve 1/5 részt tesz ki a női életutak ismertetése, és más törvénytudók és hadísz-magyarázók is támaszkodtak a próféta követőire – azok nemétől függetlenül. A hagyományozói lánc tagjainak második és harmadik generációja esetében azonban a nők száma minimálisra csökkent az életrajzírók adatai szerint.10 Ebben nyilvánvalóan szerepet játszott az a tény, hogy a nőknek, mint ismeretátadóknak, kisebb befolyásuk volt a muszlim közösség tagjaira, mint a férfiaknak, hiszen ők főleg a kisgyerekek, illetve – esetenként – nőtársaik tanításával foglalkoztak. Az értelmezés során figyelembe kell venni, hogy ezek az életrajzi leírások – bár a kútfők közül talán legreálisabb képet festenek a nőkről – nem reprezentálják a muszlim nőközösség egészét, így tartalmuk elemzése kapcsán aligha vonhatunk le általános következtetéseket.

      E probléma olykor fennáll az irodalmi alkotások, mint források kapcsán is. A középkorban született prózai és költői művek skálája meglehetősen széles, így bőséges forrás vagy forrásrészlet kínálkozik a női szépség és női életmód vizsgálata kapcsán. A versek, elbeszélések azonban gyakran nem valóságos, hanem egy, a költő képzeletében létező nőt, női eszményt jelenítenek meg. A mesék és legendák közelebb visznek a nők valós világához, hiszen azokat legnagyobbrészt a háremekben élő női mesemondók mesélték, a történethez hozzászőve saját élettapasztalataikat is. Így ezek az elbeszélések sokszor kevésbé kifinomultak és fennköltek, mint a szerelmes költemények; megcsillan bennük a szenvedély, a féltékenység, a fájdalom, a gyűlölet és sok más, az akkori nők életéhez hozzátartozó érzelem.

      Maga az arab költészet sokkal régebben született, mint a legelső fennmaradt írott szövegek keletkezési időpontja. A dzsahilijja korában11 a beduinok körében több költő is akadt, köztük nők is, akik főként elégiákat írtak. Az uralkodói környezethez is már a legrégebbi időkben mindig tartoztak udvari költők, akik verseikben a hatalmon lévők dicső tetteit örökítették meg.12 Germanus Gyula szerint a költők nyelve által született meg az egységes arab nyelv, amelynek emelkedett szólásban való használata elképzelhetetlen volt a prózai beszéd rímelése nélkül.13 A költészet a legrégebbi művészi kifejezési forma a muszlim gondolkodásban. Az iszlám kialakulása előtti korszak költőfejedelme a 6-7. század fordulóján élt, tragikus sorsú14 Imru’l-Qajsz (meghalt 650 k.), akinek költeményei, az azokban megjelenített nőideál halála után is nagy hatást gyakoroltak követőire.

      Az Omajjádák korában (661-751), a kalifátus idején a minden korábbinál jelentősebb – az uralkodók és az előkelő családok számára gyakran mesés – jólét kedvezett a költészet virágzásának. Az irodalomtörténészek szerint ebben az időszakban az arab költők tovább éltették a pogány arab kor irodalmi hagyományait, ám egyre tágabb teret nyert a szerelmi líra. A korszak kiemelkedő költője a 8. században élt Omar Ibn Abi Rabica, aki az előkelő nők kedvence volt, és szerelmes versei valóságos kapcsolatait tükrözik.15 Az Omajjáda hatalom ellen fellángoló harcoknak a dinasztia valamennyi tagja áldozatul esett, kivéve azt az Abdelrahmánt, aki Andalúziába menekülve megalakította a córdobai kalifátust. A muszlim birodalom így kettévált: keleti és nyugati részre.

      Az cAbbászida korszakban (750-1258) – amikor is a korábbi birodalmi központ, Damaszkusz helyét Bagdad vette át – a muszlim kultúra minden rétegét átjárta a perzsa civilizáció hatása. Maga az arab nyelv azonban virágzott, és Iránban is kiszorította a korábban használt pehlevit. Ezen időszakban a muszlim irodalom csodálatos fejlődést élt meg. Ehhez jelentősen hozzájárult az a széleskörű fordítói munka, amelynek köszönhetően a muszlimok megismerhették az indiai, görög és egyiptomi irodalmi és tudományos műveket. Az iszlám műveltségeszményének köszönhetően, a tudás fontosságának felismerése nyomán a birodalom keleti és nyugati felében kibontakozott és intézményesült a szisztematikus nevelés, a korabeli Európával összevetve jelentősen nőtt az írni-olvasni tudók száma.16 Így az irodalmi műveknek nem csupán hallgatói, de olvasói is voltak a középkori muszlimok. A perzsa költészet virágkora is erre az időszakra tehető, és kifejlődéséhez nagyban hozzájárult maga az iszlám vallás, illetve a perzsa nyelv reneszánsza.17 Többek között a baszrai (perzsa származású) Bassár Ibn Burd, az arab Abú Nuvász, a bagdadi (görög származású) Ibn Rúmi nevével fémjelezhető e korszak muszlim irodalma. Az cAbbászida kalifátus politikai hanyatlása után, a részfejedelemségek időszakában is virágzott a költészet, hiszen az uralkodói és főúri udvarok elengedhetetlen szereplőivé váltak a költők és énekesnők.

      Andalúziában talán minden más muszlim területnél jobban érvényesült az iszlám kultúrájának szinkretizmusa, és a művészetekben, tudományokban az arab-berber hagyományok mellett elvegyült és feloldódott a félszigeten élt népek szellemi öröksége. Az ibér világ városait belakó muszlimok költészete játékosabb, kreatívabb volt, mint a keleti, rögzült szabályokhoz ragaszkodó irodalom, és Andalúziában – főként a 10-11. században – a költők között jelentős számú nőt is találhatunk (például Walládát és Hafsza bint al-Rakunijját).

      A részekre bomlott cAbbászida kalifátus akkor ért véget, amikor Hülegü mongol kán seregei 1258-ban tönkretették Bagdadot. Egyiptomban a mamelukok (szolgák) uralma köszöntött be, Andalúzia pedig a kiskirályságok időszakát élte, és a rekonkviszta következtében a muszlimok egyre inkább kiszorultak Európából. A katonai-politikai események miatt, a társadalmi-gazdasági bizonytalanság légkörében az iszlám világ keleti és nyugati felében egyaránt hanyatlottak a tudományok és a művészetek, így az irodalom is.

      A költemények mellett több olyan, nagyobb lélegzetű, a világirodalom részét képező mű emelhető ki a muszlim literatúra gazdag kincsestárából, amely – más forrásokkal egybevetve – a nőtörténetre vonatkozó részleteket is tartalmaz. Az Ezeregyéjszaka meséi, melyeknek élő alakulása a 9-16. század között ment végbe, s amelyeket Európa alig kétszáz éve fedezett fel magának, változatos és több kultúrkört felvillantó képeket fest a középkori nőkről. Firdauszí (934-?1025/6) nagy műve, a „Királyok könyve” népe történelmének, mítoszainak közvetítése mellett tükrözi az irániak nőeszményét, a női divat és életvitel mozaikjait is. Hamadání (969-1007), Harírí (1054-1122) és más szerzők verses prózai műveinek, a modoros és kissé körülményes szövegezésben készült makamáknak szintén állandó szereplői a különböző korú és társadalmi helyzetű nők.

      Az útleírások – melyekből az iszlám birodalmának óriási területén kalandozó, illetve a kötelező zarándoklatot megtevő szerzők tolla alatt számos született az évszázadok során – ugyancsak hírt hoznak a női viseletekről és frizurákról, a szépségideálról, valamint hétköznapi és ünnepi szokásokról. Az egyik legkiemelkedőbb könyv e műfajon belül a nagy világutazó, Ibn Battúta (1304-?1369) műve, aki színes beszámolókban mutatta be a mekkai, sirázi, ládziki nőket.

      A kimagasló eredményekben gazdag, nem muszlim tudósok tudásából is bőségesen merítő medicina egykori forrásai is gyakorta tartalmaznak részleteket a nőkről: a női betegségekről és egészségvédelemről, illetve a női szépségápolásról, miként például a híres aleppói orvos, al-Sirází munkái.

      A forráscsoportok sorában végezetül megemlíthetőek még a középkori iszlám és keresztény világ azon ikonografikus alkotásai, melyeken muszlim nők láthatók. Egyrészt azok – a főként perzsa – miniatúrák, amelyekkel az irodalmi művek lapjait díszítették; másrészt pedig olyan képek, melyeket az egykori keresztény művészek hagytak örökül a számukra különös keleti világ lakóiról.

      A forrásbázis vázlatos bemutatása is bizonyítja, hogy a középkori muszlim nőtörténet kutatását gazdag szöveges és képi anyag segíti, ugyanakkor kiemelendő, hogy a források megoszlása időben és területenként meglehetősen egyenetlen, a kútfők információértéke és terjedelme nagy mértékben különböző. A témát érintő vizsgálódás bővíthető lenne azoknak a forrásoknak az értelmezésével, melyek a középkor nem muszlim szerzőinek tollából valók.