Az UNESCO keretei között létrejött, a „Kultúra és Fejlődés Világbizottsága”
nevet viselő csoportosulás 1997-es jelentésében – melyet tíz évnyi
kutatómunka, a világ különböző országaiban tett sokszínű vizsgálódások alapján
készítettek a bizottsági tagok – alapvető elvként fogalmazta meg a
pluralizmust. Kötetük bevezető összegzésében olvasható az, hogy „... az
etnikai azonosságtudat normális és egészséges válasz a globalizáció
nyomására...” és hogy a „kultúrák nem elszigeteltek, de nem is statikusak,
hanem egymásra hatnak és alakulnak.”[1]
A pluralizmus azonban üres szó marad
csupán, ha az egyes közösségek nem mutathatják meg értékeiket másoknak, ha nem
kommunikálhatnak más társadalmak tagjaival.
Bolygónk jövője szempontjából tehát fontos, hogy tekintetbe vegyük a
sokszínűség létezését és helyénvalóságát. Ez azonban – főként
„nyugati” szemmel nézve – egyáltalán nem könnyű feladat.
Kapuscinski, a történész végzettségű lengyel író-riporter így írt erről a
közelmúltban: „Nem könnyű belátni, hogy nem egyedül vagyunk a világon, és
hogy mások jelenléte, akik hatalmas földrészeket laknak be, befolyással lesz
ránk és sorsunkra. A gondolkodásból, amely nem vet számot ezzel a ténnyel,
hiányzik valami lényeges: a világméretű perspektíva. (...) Azért is
nehéz a Földünkről beszélni, mert a világ mindenhonnan másmilyennek látszik,
és a nézőpontok száma végtelen. Ez rögtön feltűnik, ha az ember utazik a
világban.”[2]
Samuel Huntington gondolatai – akinek The Clash of Civilizations and the
Remaking of World Order[3]
és The West and the Rest[4]
című művei nagy vitákat váltottak ki nemzetközi tudományos körökben –,
melyeket statisztikai tényekre és előrejelzésekre támaszkodva írt, sokakat
elgondolkodtattak a nyugati (európai és észak-amerikai fehér) kultúra
jövőjét illetően. „Nekünk, európaiaknak és amerikaiaknak be kell látnunk,
hogy jelentőségünk látványosan
csökken”[5] – írta
a nyugati kultúrát más népek kultúrájával összevető elemzésében, és e
kijelentését az angol nyelv használatának térvesztésével, illetve a
népességszám-beli arányok átbillenésével támasztotta
alá.[6] Több más adatsor,
vizsgálati eredmény és tudományos előrejelzés is mutatja, hogy kontinensünk és
Amerika északi féltekéje a jövőben mindenképpen veszít korábban kialakított
(vagy vélt) súlyából, még ha túlzóak is a Huntington által vázolt sötét
kilátások az összeomlásról. Mindez pedig – sok egyéb mellett –
jelentős hatással jár a történeti-filozófiai (így a neveléstörténeti)
gondolkodást illetően is.
Az Európában évszázadokon át alapérzésként jelenlevő, a történelembe és
haladásba vetett hit már a 19. században megkérdőjeleződött, és napjainkig
húzódóan különböző értelmezések és felfogások sokaságát különíthetjük
el.[7] A történetírói
irányzatok sorában már a 20. század első felétől kezdve megjelentek az
Európa-központú kutatásokat kiszélesítő, sokrétű, multidimenzionális
vizsgálódásokat végző iskolák, melyek közül az egyik legnagyobb hatású és
legismertebb volt az Annales (1929-) című franciaországi folyóirat köré
szerveződő csoport több nemzedéke. E történeti iskola irányt mutató képviselői
(Febvre, Bloch, Braudel, Lefebvre, Duby, Le Goff stb.) három fontos
célkitűzést állítottak maguk elé: 1. kiszélesíteni a kapcsolatokat a
társadalomtudományok között; 2. a kutatásokba beépíteni a számszerű tényeket,
felhasználva a demográfia, a statisztika eredményeit és módszereit, annak
érdekében, hogy a „történelmi sokaság”, a „névtelen és néma
tömeg” előtűnjön, vagyis az évezredek azon szereplői (pl.: a
szegények, a nők, a gyerekek, az idősek, a kisebbségben lévők stb.
csoportjai), akikről nem vagy alig szóltak az írástudó elit által
készített írásos források; 3. végezetül pedig a teljesség kifejezésére való
törekvés. Az Annales iskola kutatói szerint minden korszaknak és kultúrának
megvan az önmagában való értelme, ezért a történésznek kerülnie kell a haladás
teóriájának erővel való
hirdetését.[8]
Ez a történetírói iskola, valamint a világot behálózó – gyakran éppen
francia kiindulópontú – antropológiai, etnográfiai, vallástörténeti,
szociológiai és más kutatások megalapoztak egy olyan szemléletváltást a
történetírásban, amelynek következményeként reflektorfénybe kerültek
kontinensünk periférikus-félperiférikus helyzetű térségei, más földrészek
népeinek kultúrája, valamint a magánszféra, az emberiség korábban kutatások
alá nem vagy csak alig vont csoportjai és helyszínei.
A sokféle, összeadódó hatás, tudományos törekvés világszerte friss szellemű, a
hagyományos történeti munkáktól eltérő szintézisek megalkotásának igényét
keltette életre, és hozzájárult annak felépítéséhez is. Mindez elmondható
például az amerikai történész, Eric Wolf könyvéről is, aki már az 1960-as
években látta, hogy az elemző történetírás „nem bontakozhat ki egyetlen
kultúra, nemzet, egyetlen kulturális area, sőt egyetlen kontinens
tanulmányozásából sem...”, és (Alfred Kroeber, Ralph Linton és más
antropológusok iránymutatása alapján) globális kultúrtörténet-írás
szükséges, hiszen „az emberi populációk a maguk kultúráit nem
elszigetelten, hanem egymással kölcsönhatásban alakítják
ki.”[9]
Lepenies szerint, aki napjaink kiemelkedő német társadalomtudósa, a globális,
mind gyorsabban uniformizálódó világ a társadalmak felszínén tapasztalható
jelenség csupán, és az ezen réteg alatt található „mélységekben”
él (és kell is, hogy virágozzon) a változatosság. Felhívta a figyelmet
arra, hogy a politika és a kultúra két különböző dolog. „A mi nyugati
iparosodott társadalmunk mindig (másokat is) nevelő társadalomnak
tartotta magát; de eljött az ideje, hogy maga is tanuljon – másoktól.
(...) Ilyen emberekkel kapcsolatba kerülve a velük való megismerkedés
legyen a cél, nem pedig az, hogy róluk szerezzünk
információkat”[10]
– írta a német tudós. Tanulmánya végén hangsúlyozta, mennyire bölcs dolog
lenne, ha a nyugati világ ezt az elvet alkalmazná a nem európai társadalmakkal
kiépítendő kapcsolataiban.
A nevelési-tanulási folyamat új tartalmakkal, új nézőpontokkal való gazdagítása
az egyik legfőbb feladat lesz ezen elv beteljesítésében az előttünk álló
évezredben. Ehhez a nehéz és problémákkal teli munkához szükséges a
neveléstudományok megújulása is, és a folyamathoz maga a neveléstörténet is
hozzájárulhat, felhasználva az embertudományok elért eredményeit, vizsgálati
módszereit és kérdésfeltevéseit.
„Egyetemes” neveléstörténet-írásunk
eredményei és hiányosságai
A neveléstörténet a történelem, a művelődés- és társadalomtörténet keretei
között vizsgálható és értelmezhető diszciplína, amely a neveléstudományok
által felvetett kérdésekre keres múltbeli válaszokat, a pedagógia történetét
kutatja a lehető legszélesebb értelemben, támaszkodva más tudományok
eredményeire és kutatási
módszereire.[11]
Határozottan állíthatjuk azonban, hogy a magyar és nemzetközi
neveléstörténet-írás minden eredménye és erőfeszítése ellenére a
neveléstörténeti kutatások mindmáig nem vezettek el a múlt komplex
feltárásához, és nem nyújtanak elégséges és helytálló kapaszkodókat a
megalapozott jövő-tervezés szempontjából.
Az alig másfélszáz évet „megélt” tudományág napjainkban is döntően
megmaradt a diakrón vizsgálódások szintjén, bár kétségkívül örvendetes, hogy
az elmúlt évtizedekben mind hazánkban, mind pedig külföldön több
szinkronisztikus feltárás indult. A történetírói, antropológiai, filozófiai,
szociológiai és más tudományos iskolák tanításai, szemlélete és kutatási
módszerei csak lassan, gyakran véletlenszerűen vagy esetlegesen jutnak el a
neveléstörténeti kutatókhoz, ha egyáltalán odaérnek.
Magyarországon (is) ennek okait egy olyan, neveléstörténet-írásunk
historiográfiáját feltáró kutatás világíthatná meg, amelynek fontosságáról az
elmúlt években több kutató is szólt (például Mészáros István, Zsolnai
József). Ezen vizsgálódás végigvitele régi hiányossága és adóssága a
magyarországi pedagógiai gondolkodásnak. Ezt a kutatást elsősorban
(történész végzettségű) neveléstörténészek hajthatnák végre. Alapos és
mélyreható historiográfiai vizsgálódások nélkül, részeredmények birtokában is
látszik azonban az a tény, hogy a magyarországi neveléstörténészek az elmúlt
másfélszáz évben Európa- és Észak-Amerika-centrikus egyetemes
neveléstörténetet műveltek. Ennek legfőbb oka feltehetőleg abban keresendő,
hogy ebben – a tudománytörténet szempontjából „rövid”
időciklusban – kutatóink (érthető módon) legfontosabbnak tartották
a magyar neveléstörténet lehető legalaposabb feltárását, és a nemzetközi
színtér forrásaiból csak azokat a kútfőket választották ki, gyűjtötték össze
és értelmezték, amelyek hatással voltak hazánk neveléstörténetének alakulására.
Emellett nyilvánvalóan meghatározó volt a kutatók szemléletmódjának alakulását
illetően többek között egy-egy korszak tudományos és politikai irányzatainak
hatása, személyes indíttatásuk, világnézetük, neveltetésük, nyelvtudásuk, sőt,
még nemük is.
A 20. század utolsó évtizedében az ország különböző kutatóhelyein egyaránt
megfigyelhető volt a problématörténeti témák hangsúlyossá válása, a kutatott
témák spektrumának kiszélesedése – összhangban a világban tapasztalható
kutatási törekvésekkel. Kontinensünk és más földrészek népeinek eddig
kevéssé ismert és kutatott neveléstörténete azonban hazánkban csak lassacskán
kerül az érdeklődés fókuszába, pedig a külföldi kutatások és publikált
eredmények irányt mutatóak lehetnének
(például francia,[12]
mexikói[13] stb.
szintézisek). Nehezíti a tájékozódást napjainkban az a tény, hogy
neveléstörténészeink közül kevesen tudják nyomon követni az angolszász
nyelvterületen kívül eső kultúrák szakirodalmát, így nem, vagy csak lassan, a
késlekedő fordítások nyomán épül be a francia, spanyol, olasz, orosz, kínai,
arab és más világnyelven írt információözön, nem is beszélve a ritka, kevesek
által ismert nyelven írott tanulmányokról. (E tény egyébként nem csupán az
Európán kívüli népek történetének megismerését nehezíti, hanem gyakorta a
földrészünkön, sőt a szomszédságunkban élő etnikumok nevelés- és
művelődéstörténetének kutatását is ellehetetleníti. A történeti Magyarország
illetve az államunkkal ma határos országokban élő népek kultúrájának
megismerése is több eredményt mutathatna fel, ha neveléstörténészeink közül
többen ismernék a horvát, szlovák, román, szerb vagy ukrán nyelvet.)
A neveléstörténeti szemléletváltás kapcsán kívánatos volna több olyan
vita-fórum, információcsere, közös kutatás, amely során a magyarországi
(és külföldi) neveléstörténészek jobban megismernék egymás kutatásait
és közös programokat dolgoznának ki – többek között az Európán kívüli
népek neveléstörténetének vizsgálata kapcsán, amely kutatási irány a Pécsi
Tudományegyetem Tanárképző Intézetében az elmúlt években kezdett
körvonalazódni.
Az iszlám kultúra európai megítélése
A téma fontossága és visszásságai
Ma, amikor a világon több, mint 1 milliárd ember (vagyis az emberiség
egyhatoda!) mozlimnak vallja magát, elképzelhetetlennek látszik az, hogy
egy szintézisre törekvő, egyetemes vallástörténeti műből kifelejtődjön az
iszlám civilizáció bemutatása. Az „egyetemesnek” nevezett
neveléstörténet-írásban viszont hazánkban ma is túlnyomórészt megíratlan az
iszlám nevelés- és művelődés történetéről szóló fejezet. Ez pedig több okból
is érthetetlen. Egyrészt például amiatt, mert a keresztény (középkori)
Európa kultúrája, a keresztény-zsidó-mozlim kultúrkör közötti kölcsönhatások
és azok következményei nem tárhatóak fel enélkül. Másrészt – történeti
érdeklődés nélkül is – azért lehet fontos az iszlám nevelés- és
művelődéstörténet kutatása, mert az egyik legjelentősebb hatású és
leggyorsabban terjedő, immár a világ minden kontinensén jelenlévő vallásról
van szó, amelynek megtartásában és erősítésében óriási szerepet és hangsúlyt
kap a nevelés.
A „Nyugat” (és e fogalom alatt jelen esetben Magyarország is
értendő) iszlámellenessége vagy e vallással szemben mutatott
érdektelensége, a rendkívül sokszínű muszlin kultúra jelenségeinek és
értékeinek ignorálása vagy háttérbe szorítása illetve félreértelmezése nem új
keletű probléma kontinensünkön. Meglehetősen hosszú múltra (jószerivel az
iszlám kultúra kialakulásának századáig húzódó históriára) tekint vissza
ez a nehezen meghaladható szemlélet, mely mélyen beivódott a
„nyugatiak” (európaiak és észak-amerikaiak)
közgondolkodásába.[14]
Karen Armstrong szerint, aki a Közel-Kelet kiváló ismerője, mindez érthető,
hiszen a középkori Európa évszázadokon át nem tudott felülkerekedni az iszlám
virágzó és dinamikus kultúráján, és – vallási okokból is – a
mozlimok (maga Mohamed) lettek a nyugati civilizáció legfőbb
ellenségei.[15] Európában
való jelenlétük, mely a kulturális-gazdasági kapcsolatokon kívül véres
harcokkal tarkított volt évszázadokon át (Nyugaton az arab-berber jelenlét,
Dél-Kelet-Európában a török hódítások), és nyilván az európaiak ez utóbbi
„kollektív élménye” (a mozlimokkal szemben érzett félelem)
bizonyult maradandóbbnak. Ráadásul az iszlám fundamentalista irányzatok
tanításai és cselekedetei, ezen körök „Nyugat-ellenessége” is
rémisztőleg hatnak napjainkban is az amerikai és európai emberekre, jóllehet,
óriási hiba a „radikális mozlim mozgalmakat az iszlám egészével
azonosítani”.[16]
Az iszlám kultúra képe az európai nyomtatott forrásokban
A magyar neveléstörténeti munkák iszlám képének áttekintése előtt érdemes
néhány jellegzetességet kiemelni a diszciplína másfélszáz éves históriájával
párhuzamba állítható „Kelet-kép” kapcsán. A 19. század közepéig, a
vasutak, gőzhajók, automobilok és repülőgépek elterjedése előtt a legtöbb
földlakó számára a szomszédos településre való „kikocsizás” is nagy
kalandnak számított. Mivel a legtöbb európai embernek esélye sem volt arra,
hogy beutazza a világot, távoli, egzotikus országok iránti kiváncsiságukat
útleírásokkal próbálták kielégíteni (feltéve, ha tudtak olvasni a
tankötelezettség bevezetése előtti időkben), vagy kocsmákban és vásárokon
hallgatták épségben hazatért honfitársaik elbeszéléseit. A 19. század nagy
utazói – a könyv- és sajtótermékek számának exponenciális növekedése
következtében – egyre több hosszabb-rövidebb lélegzetű útirajzot
készítettek valós vagy képzelt élményeikről. Ami az iszlám civilizációt
illeti, a kutatók szerint méltánytalanul sok hibás, torz képet mutató
beszámoló látott napvilágot az útleírásokra éhes Európában. Ez a fentebb
említett okokon kívül sok egyéb dologgal is magyarázható: az arab országokba
érkező (gyarmatosító vagy „turista”, kisebb részben tudós vagy
politikus) személyek kiríttak a külföldi környezetből, így eleve esélyük
sem volt arra, hogy „beleolvadjanak” a mozlim kultúra
mindennapjaiba, az ottani helyszínek eseményeibe. Súlyosbította helyzetüket a
megismerés szempontjából az a tény is, hogy a legtöbb esetben helyi tolmács
segítségére kellett hagyatkozniuk, akinek kalauzolása mellett sokszor inkább
az egyedi, kirívó, semmint a tipikus, iszlám kultúrára jellemző jelenségeket
tudták megragadni. Egy angol szerző szerint a „Közel-Keletről vázolt kép
gyakran annyira volt pontos, mintha a külföldiek az angol nemzetkarakterről a
londoni Tower megszemlélése és VIII. Henrik feleségeivel kapcsolatos
bánásmódjának megismerése nyomán
döntenének...”[17]
Magyarországon is mindvégig a múlt században jelen volt a mozlimok
kultúrájának efféle, torzításokkal és kiszínezett történetekkel teli
ábrázolása, sőt, ez napjainkban is gyakorta megfigyelhető. Ugyanakkor az
1848-49-es szabadságharc magyarországi menekültjeinek törökországi befogadása
a magyar közvélemény szimpátiáját az iszlám világ felé fordította. A magyar
emigráció több tagja is felvette a mozlim hitet, és iszlám országban
telepedett le.[18] A
század középső felében több Koránból vett részlet magyar fordítása is
megjelent hazánkban.[19] A
későbbiekben is éppen a soknemzetiségű Osztrák-Magyar-Monarchián belül
elhelyezkedő Magyarország lett földrészünkön az egyik helyszíne annak a
hitelességre törekvő, reális képet festő tudományos kutatásnak és újságírásnak,
mely nagyban hozzájárult az iszlám kultúra európai megismeréséhez. Ennek több
oka is volt a 19. század második felében és a 20. század elején. Egyrészt a
Monarchia Kelet-Dél-Kelet felé orientálódása, a törökbarát illetve a Balkán
(Bosznia-Hercegovina) felé tekintgető külpolitika. A Törökországgal
kötött megállapodások illetve Bosznia-Hercegovina okkupálása (1878) és
annektálása (1908) is hozzájárult e folyamathoz. Az iszlám vallás
követői az 1895:XLIII. tc. 1. paragrafusa nyomán nyertek bizonyos
vallásszabadságot. 1915-ben került a magyar országgyűlés elé (a VKM
miniszter beterjesztése alapján) az iszlám vallás elismeréséről szóló
törvényjavaslat, és az iszlám magyarországi jogállását az 1916:XVII. tc.
szentesítette.
Fontos volt továbbá azoknak a magyar Kelet-kutatóknak, orientalisztikával
foglalkozó tudósoknak az igényes információközvetítése a mozlimok kultúráját
illetően (legfőképpen Goldziher Ignác és tanára, Vámbéry Ármin munkásságát
emelhetjük ki), akik nemzetközi viszonylatban is elismert tudósok voltak.
Kiemelhető azoknak a magyar művelődéspolitikusoknak a támogatása is, akik
nélkül e tudósok kevesebb sikert érhettek volna el: legendás például a pályája
alkonyán lévő vallás- és közoktatásügyi miniszter, Eötvös József kapcsolata a
fiatal „titánnal”,
Goldziherrel.[20]
A 20. századi Európában – noha számtalan könyv és tanulmány látott
napvilágot a mozlimok kultúráját illetően – még mindig csak szűkebb
szakmai körökre jellemző a szemléletváltás az iszlámot illetően. A helyzetet
csak súlyosbítja, hogy a média katasztrófákra és háborúkra, terrortámadásokra
és politikai csatározásokra figyelő információközvetítései éppen az iszlám
azon szegmenseire irányítják a figyelmet, amelyek nem a vallás és kultúra
lényegéhez visznek közelebb, és a legtöbb médium meg sem kísérli felvillantani
az iszlám világ sokszínűségét, a mozlim vallás irányzatait és alaptanításait.
Egy, a közelmúltban megjelent magyarországi mozlim folyóirat,
a Minaret
próbaszámában egy mozlim szerző az alábbiakat írta – a közeledés és
békesség-teremtés nyilvánvaló szándékával: eddig „nem adódott meg a
lehetőség az európaiaknak arra, hogy hiteles és megbízható információk
birtokában ítéljék meg az iszlám tanításait és erkölcsi
rendszerét.”[21]
Művek az iszlám nevelés és művelődés
történetéről
Főbb külföldi művek
Nyugat-Európában és a mozlim országokban az elmúlt évszázadban számos könyv és
tanulmány került publikálásra, melyek az iszlám nevelés- és művelődéstörténet
kutatása nyomán születtek. A kutatók nagy figyelmet fordítanak a mozlim
iskola- és oktatástörténet, az iszlám világ pedagógiai gondolatainak
tanulmányozására. Ez a kutatás több, mint múltra koncentráló feltárás: a
mozlim nevelés lényeges vonásai, annak vallásos meghatározottsága, ennél fogva
céljai és alaptanításai az évszázadok során szinte nem is változtak, inkább
csak az oktatást segítő eszközök, intézmények, módszerek igazodtak az újabb
korok követelményeihez.
A neveléstörténeti munkák között alapműnek számít Tritton Materials on Muslim
Education in the Middle Ages (1957) és Dodge Muslim Education in
Medieval Times (1962) című munkája, melyek egyaránt a középkori iszlám
világába kalauzolnak el. Mindkét gyűjtemény forrásválogatásként is felfogható.
Az újabb idők kutatói közül kiemelkedik George Makdisi neve, aki sokat
fáradozik azon, hogy kidolgozza azokat az értelmezési kereteket, amelyek
szükségesek ahhoz, hogy a középkori iszlám és keresztény világ egyes
nevelési-oktatási jelenségeit, intézményeit, fogalmait összevessük. Az ő
írásaiból kiindulva a témához újabb adalékokkal szolgált több tanulmányában A.
L. Tibawi.
A spanyolországi kutatók közül számos foglalkozott az (al-andalúszi)
iszlám kultúra történetével. Asín Palacios, Millás Vallicrosa, Menéndez Pidal,
García Gomez és Sanchez Albornoz írásaikban az oktatástörténetet is
érintették. A spanyolországi iszlám neveléstörténet máig legteljesebb
feldolgozását Ribera y Tarrago adta a La ensenanza entre los musulmanes
espanoles című művében, 1893-ban.
Idegen nyelven számos elsődleges forrás is rendelkezésünkre áll a téma
tanulmányozásához, például az-Zarnúji, Ibn Sza‘id, al-Farábi, Ibn Szína
és mások művei, melyeket oktatási célból illetve az oktatásról írtak. Magyar
nyelven a Korán szövegrészletei, a hadísz fragmentumai, továbbá Ibn Khaldún,
Ibn Tufail, Ibn Battúta és más utazók művei emelhetőek ki, mint
pedagógiatörténeti értelemben véve is fontos források. A tanulás tartalmának,
az iszlám oktatási anyag mibenlétének megértése kapcsán a nagy mozlim
tudományrendszerezők művei is haszonnal forgathatóak.
A mozlim neveléstörténet kutatása kapcsán kiemelendők még – másodlagos
forrásokként – azok a cikkek és tanulmányok, amelyek különböző
orientalisztikai kiadványokban jelentek meg a világban (Arabica –
Revue d’études arabes; L’Occidente e l’Islam nell’alto
medioevo; Estudios de Asia y Africa; Studia Islamica; al-Qantara; Bulletin of
the School of Oriental and African Studies; Revue des Etudes islamiques; The
Maghreb Review; Bulletin d’Etudes Orientales; al-Andalus stb.).
Az iszlám nevelésügy a magyar pedagógiai szakirodalomban
Magyarországon az iszlám vallás és kultúra kapcsán több kutató neve is
említhető. A neves magyar orientalista, Goldziher Ignác 60. születésnapjára
(1910) megjelent, tanítványai által írott kötetben helyet kapott egy, a
magyarországi iszlám kutatások addigi történetét összefoglaló tanulmány,
Richtmann Mózes
tollából.[22] Az írás első
sora akár ma is aktuális lehet, különösen a neveléstörténet vonatkozásában:
„Az arab tanulmányoknak csak kis története van Magyarországon.”
Jelen összegzés megírása során elsősorban az a Goldziher által írott gondolat
vezérelt, amit a nagy tudós 1892-ben fogalmazott meg, és amely máig mit sem
veszített időszerűségéből: „... a nem orientalista tudós világ,
úgyszintén nagy művelt közönségünk hiába keres irodalmunkban közvetítőt, mely
őt e tudománynak a tudós és művelt emberre egyaránt tartozó mozgalmaival s
eredményeivel
megismertetné.”[23]
Ami tehát a mozlim nevelés és oktatás történetét illeti, a terjedelmesebb,
átfogó, összehasonlításokat végző magyar nyelvű művek még váratnak magukra.
Talán meglepő, hogy a vizsgálatra kiválasztott pedagógiai szakirodalmak sorát
Apáczai Csere János Magyar
Encyclopaedia[24] című
munkájának említésével kezdjük, hiszen ez a mű aligha tekinthető
neveléstörténeti kézikönyvnek. A 17. században élt, Európát-járt erdélyi
gondolkodó neve és műve azonban feltétlenül említésre méltó, hiszen ő azon
tudósaink közé tartozott, akik nagyra tartották elődeik tudományos munkáit,
akkor is, ha azok mozlimok voltak. Enciklopédiája elkészítésére vállalkozva
Apáczai foglalkozott a világ tudományait nagy egységbe állító mozlim
gondolkodók műveivel is, bár életműve kutatásával kapcsolatosan
megállapítható, hogy az iszlám tudományosságban nálánál sokkalta járatlanabb
újabb kori Apáczai-kutatók máig még azt sem tudták teljes körűen feltárni,
hogy pontosan kikre is hivatkozott a jeles karteziánus tudós... A mozlim
kultúra tanulmányozását Apáczai olyan fontosnak tartotta, hogy a héber, görög
és latin nyelv mellett az arab nyelv tanulását ajánlotta. (Ennek nyilván a
keresztény hittérítés illetve az iszlám vallással szembeni érvek kialakítása
kapcsán is jelentős szerepe lett volna.)
Mint fentebb is jeleztük, a magyarországi neveléstörténet 19. században
kiformálódó diszciplínája mind kezdetben, mind pedig napjainkban elsősorban
magyar Kelet-kutatóink írásaira illetve némi német nyelvű szakirodalomra
támaszkodott. Goldziher Ignác művelődéstörténeti tanulmányai és korabeli
akadémiai székfoglalója megfelelő kiindulópontot jelenthet e téma
tanulmányozásához.[25] Az
ő múlt században írott műveit használták fel többen azon a magyar kutatók
közül is, akik a 19-20. század fordulóján neveléstörténettel foglalkoztak.
Munkáinak nagy része ma sem olvasható magyarul, valószínűleg emiatt van az,
hogy megszámlálhatatlanul többen és többet hivatkoztak írásaira a külföldi
szakirodalomban, mint a hazai könyvekben. Várat még magára műveinek
neveléstörténeti szempontú áttekintése és elemzése, és természetesen
szükséges nézeteinek kiegészítése azokkal az információkkal, amelyek a
székfoglalója óta eltelt több, mint 125 évben kerültek publikálásra. Hozzá
hasonló látókörű, az iszlám kultúra egészét szemlélő, különböző mozlim
országokban kutatásokat végző és tanulmányokat folytató magyarországi tudós a
20. században is számos akadt (köztük talán a legkiemelkedőbb Germanus
Gyula volt), a neveléstörténet vonatkozásában azonban Goldziher hatása
bizonyult a legjelentősebbnek és legmaradandóbbnak.
Főként az ő műveit kivonatolták és közölték rövidítve a pedagógiai lexikonok
és neveléstörténeti összefoglalások készítői a 19/20. század fordulóján, a
későbbi szerzők pedig e művekre támaszkodtak – ha egyáltalán írtak az
iszlám nevelésügyről. Verédy Károly például, aki a 19. század legnagyobb
hatású pedagógiai enciklopédiáját készítette
Magyarországon,[26] a
Koránból vett idézet mellett Goldziher egyik 1881-es könyvét használta
fel,[27] abból is leginkább
azt a részt (az 5. fejezetet), amely korábban már a Budapesti Szemlében
is megjelent.[28] Mindezt
kiegészítette Asbóth János Egyiptomról írott útibeszámolójának
részleteivel.[29]
Az „Afrika nevelési állapota” című lexikon-szócikk több
pontatlanságot is tartalmazott az iszlám kultúrára vonatkozóan. Az első, máig
élő torzítása ezen írásnak az, hogy az iszlám fogalmát csakis az arabsággal
kapcsolatosan használta a szerző, figyelmen kívül hagyva a mozlim civilizáció
sokféle népet egybefogó jellegét. Egy másik fontos tévedése a szócikknek, hogy
a Korán szövegét Mohamednek tulajdonítja, és nem utal annak isteni
kinyilatkoztatás
jellegére.[30]
A szócikk kitért arra a tényre, hogy milyen jelentős szinkretizáló és
közvetítő szerepük volt a mozlimoknak az antik görög és keleti, illetve a
középkori keresztény Európa között. Egyértelműen Goldziher gondolataira
támaszkodva Verédy kifejtette azt, hogy minden, az iszlám világban
tapasztalható megtorpanás és hanyatlás ellenére „az iszlámnak vannak
tudományos iskolái, s van jelentékeny irodalma
is.”[31] Az
enciklopédiában szereplő leírás további része (kb. 3/4-e) a 19. század
70-es és 80-as éveinek iszlám világát írja le, tehát akkoriban nem volt
történeti leírásnak tekinthető, inkább – mai fogalmainkkal élve – az
„összehasonlító pedagógia” tárgykörébe illett, felvonultatva ezen,
akkoriban épp, hogy születőben lévő diszciplína minden buktatóját. (Mélyebb
elemzés, reálérték-összehasonlítás nélkül olvashatunk például adatokat a
kairói és magyarországi tanárok béréről, a piaszter-forint akkori
váltóárán.) Mivel Goldziher és Asbóth leírásai főleg Kairó iskoláiról
szóltak, Verédy sem lépett túl ezen a kereten, az egyiptomi fővároson túl csak
Algírt említette néhány szó erejéig. Ám sem ebből a leírásból, sem pedig
enciklopédiája „Arab tudományosság és nevelés” szócikkéből nem
derül fény az iszlám vallás alaptanításaira, az ezen nyugvó nevelés
jellegzetességeire illetve az oktatási intézménytípusok konkrét esetektől
elvonatkoztatott, tipizált bemutatására. Ez utóbbi részben viszont megjelent a
legfontosabb mozlim tudományok felsorolása, felvillantásra került az
iskolákban elsajátítandó curriculum, és Verédy kiemelte (magyar nyelven
sajnos, mindmáig eléggé egyedülálló módon) az andalúziai iszlám tudományos
központok (pl. Córdoba) szerepét és hatását a keresztény Európa
fejlődésére nézve, és kitért az európai egyetemek alapításának mozlim
hátterére is.
Bár Verédy enciklopédiájának és Fináczy Ernő középkori nevelésről szóló
kötetének kiadása között 4 évtized telt
el,[32] utóbbi
szerző – aki egyébként a magyarországi neveléstörténet-írás egyik
legigényesebb és legnagyobb formátumú alakja volt – szintén főleg
Goldziher kutatásaira
támaszkodott.[33] Könyve
11. fejezetét Muszlimok és zsidók címmel készítette el. E fejezet
bevezetésében (123. rész) „A nevelés módja és menete a
muszlimoknál” címmel olvashatunk az iszlám világ nevelésről vallott
gondolataiból egy csokorra valót, valamint információkat a főbb oktatási
intézménytípusokról, tartalmakról, az oktatás menetéről, a tanítói
mesterségről és a gyerekek fegyelmezéséről. Bár ez a leírás tartalmát,
szerkezetét tekintve az előző enciklopédiánál átgondoltabb, alaposabb,
mégsem ad kimerítő és hiteles képet a mozlim neveléstörténet
jellegzetességeiről. Hiányzik belőle a vallás alaptanításainak bemutatása
(pedig ezt Fináczy a keresztény nevelésről szóló fejezetből nem felejtette
ki...), és szinte utalás sem történik a mozlim civilizáció sokszínűségére,
az iszlám hitet vallók etnikai másságára, a földrajzi területenként és
történeti korszakonként tapasztalható különbségekre, és az iszlám
irányzatairól sem esik szó. A 124. pontban, a mozlim nőnevelésről írván
viszont Fináczy kiemelte az (ortodox) iszlám vallási teória és
gyakorlat kettősségét.
A 125. pont alatt a mozlim nevelkedés elmélkedőiről szólt, mely fejezet
alapok és előzmények nélkül való, és a benne említett mozlim szerzők neve
mellett csak néhány – inkább közhelyszerű – gondolat áll pedagógiai
rendszerük jellemzése kapcsán, műcímek és tudományrendszertani leírások
említése nélkül. Így, ahogyan Fináczy közvetítette, csak az a gondolat
alakulhatott ki az egykori (és mai!) olvasóban, hogy a mozlim
pedagógiai gondolkodás az európaihoz képest rendszerezetlen, kezdetleges és
fajsúlytalan, holott ez a „sugallat” egyáltalán nem helytálló. Csak
az iszlám témának szánt „kegyelemdöfés” volt az a 126. alpont,
amelyben Fináczy ismételten megerősítette az iszlám nevelés „nem
nemes” jellegét. (A mélyen keresztény világnézetű szerző esetében ez
ha nem is elfogadható, de érthető álláspont, és műveinek más részeinél is
megfigyelhető, például az ókori kínai nevelés
tárgyalásánál.)[34]
Ebben az utolsó szakaszban viszont kifejezetten értékes részek is vannak: a
szerző röviden bemutatta a mozlim (nála is arab), a keresztény és a
zsidó kultúrkör közötti kapcsolatokat, és találkozási pontokat, valamint azok
jelentőségét.
Fináczy Ernő a századelőn minisztériumi megbízatást teljesítve készítette el a
máig legegyetemesebbnek mondható neveléstörténeti összefoglalást, amelynek
kötetei, legalábbis azok egyes részletei szinte mostanáig meghatározónak
bizonyultak a neveléstörténet tanulmányozása kapcsán. Ezek a kötetek az
1980-as évek közepétől (amikor reprint kiadásban megjelentek)
reneszánszukat élik. Ennek nyilvánvaló oka az, hogy az 1940-es és 1980-as évek
között nem készültek igazán alaposabb, az övénél átfogóbb egyetemes
neveléstörténeti munkák. Ami az iszlám neveléstörténetet illeti, ezen
évtizedekben a pedagógiai kézikönyvekből, szemelvénygyűjteményekből és
lexikonokból vagy eltűntek a témával kapcsolatos információk, vagy miniatűr
méretűvé zsugorodtak. (A sokáig, sokak által használt, hetvenes években
kiadott Pedagógiai Lexikonban például az „iszlám nevelés” címszó
alig haladja meg a vele egy lapon található Ityelszon „szovjet”
pszichológust bemutató illetve az Izland oktatásügyét leíró szócikk
terjedelmét. Pedig a kötetet megjelentető kiadó annak a Magyar Tudományos
Akadémiának az égisze alatt működött, ahol száz évvel korábban Goldziher az
iszlámról szóló székfoglalójával kápráztatta el tudós
hallgatóit...)[35]
Erre a – nem túl szerencsés és részletesnek egyáltalán nem mondható
– lexikon-szócikkre támaszkodtak az újabb időszak lexikon-összeállítói
is. A Keraban Kiadónál 1997-ben megjelent Pedagógiai Lexikon „iszlám
nevelés, arab nevelés” szócikkében több hiba és csúsztatás található, és
egyáltalán nem derül fény a mozlim nevelésügy legfőbb
sajátosságaira.[36] A
szöveg tudósítása szerint a medreszékben csak „tehetősebb gyermek”
tanulhatott, ami teljesen ellentmond annak a ténynek, hogy az iszlám világban
széleskörben elterjedt volt – hiszen vallásos kötelezettség! – a
tanulni vágyó emberek támogatása, a szegény diákok élelemmel, szállással,
ösztöndíjjal, sőt ruhaneműkkel való ellátása illetve a tanulmányi úton lévők
segítése. A „legtöbb helyen a mecsetben folyt az oktatás” szövegrész
nem vesz tudomást a sok ezer – 10-11. századtól kezdve szervezett –
önálló és virágzó iskola létezéséről. A testi fenyítés legfőbb nevelési
módszerként való kiemelése is meglehetősen hamis képzeteket kelt az olvasóban,
hiszen a régi iszlám világ számos forrásából kiolvasható, hogy milyen
átgondolt módon próbálták minimálisra korlátozni a diákok ilyenfajta
fegyelmezését, s hogy mennyire sok egyéb eszköz is volt a tanárok kezében az
érdeklődés felkeltésére s a fegyelem fenntartására (például nagyszerű
didaktikus költemények, jól szervezett tanítási szünetek, kellemes oktatási
környezet, segédtanító foglalkoztatása és így tovább). „A tanítók
papok voltak” mondat pedig arról tanúskodik, hogy a szócikk lektora nem
ismeri jól az iszlám vallás alapvető sajátosságait (azon belül tudniillik
nincsenek „papok”).
Érthetetlennek és szomorúnak mondható az a tény, hogy a történeti,
művelődéstörténeti, vallástörténeti kutatások sokasodása, az iszlám nevelés-
és művelődéstörténet magyar nyelven (is) hozzáférhető szakirodalmának
gyarapodása ellenére az 1990-es évek újonnan készült neveléstörténet könyveibe
sem került be részletesebben a mozlimok nevelés- és kultúrtörténete és annak
Európával (Magyarországgal) való kapcsolódási pontjai.
A fentiekben említett kézikönyvek mellett a pedagógiai szaksajtó is sokat tehet
a valóban egyetemes neveléstörténet bemutatása kapcsán. Kutatómunkánk jelenlegi
állásában még nem került sor a főbb folyóiratok ilyen szempontú elemzésére,
annyi azonban néhány kiragadott példa alapján is látszik, hogy nem elegendő
a „jó szándék” ezen ügyet, a neveléstörténeti szemléletváltást
illetően. Az iszlám neveléstörténettel kapcsolatosan például kevés előrelépést
jelent, ha pontatlanul és stilisztikailag sem kicsiszolva kerülnek lefordításra
és közlésre külföldi szerzők
művei.[37] Az előítéletek
lebontásában, az iszlám magyarországi megismertetésében nem megengedhető, hogy
tudományos kontroll nélkül kerüljenek olvasóközönség elé az írások. Főként
azért súlyos ez a kérdés, mivel a pedagógiai szakirodalom olvasói elsősorban
azok a gyakorló vagy leendő pedagógusok, akiknek a kezébe van (lesz)
letéve népünk nevelése.
Az iszlám nevelés- és művelődéstörténet újabb kutatásokon nyugvó
megismertetése kapcsán a pedagógiai folyóiratok közül az elmúlt években igen
sokat tett a Magyar Pedagógia, az Iskolakultúra illetve az Egészségnevelés
című lap.
Összegzés
A globális etika kialakításának szükségessége nem mond ellent a világban
jelenlevő kulturális sokszínűség megőrzésének, sőt, annak megértéséből és
megismeréséből építhető fel. Bolygónk lakói együttesen felelősek saját
sorsukért, Földünk jövőjéért, és a 21. században az eddigieknél is több közös
cselekvésre és együttgondolkodásra lesz szükség. Mindez elképzelhetetlen úgy,
ha a népek egymás kultúráját nem próbálják megismerni, éppen most, amikor a
telekommunikációs lehetőségek és a felgyorsult közlekedés nyomán először van
igazán esély a közeledésre.
Napjainkban is igaznak tűnik az a régi közmondás, hogy az utazás toleranciára
nevel – legyen ez valóságos vagy képzeletbeli. A neveléstörténet olyan
időbeli kalandozásra hív, amely – tudományos alapokon állva, széles
forrásbázisra támaszkodva, diakrón és szinkrón szemléletmód együttes
felhasználásával – közelebb vihet „idegen” vagy rosszul
megismert kultúrák valóságához, mégpedig nem öncélúan, hanem a jövőnk
megtervezése érdekében. Mindazonáltal hangsúlyozandó, hogy időben és térben is
igen nehéz és kockázatos a „másság” megragadása és értelmezése, és
minden kutatási helyzetben kiemelt feladat lesz a továbbiakban is – a
legnagyobb horderejű összehasonlító vizsgálatok során is – saját
gyökereink, saját hazánk és kultúránk megismerése.
Pascal Bruckner egy írásában így foglalta össze gondolatait a világ átfogó
megragadását és befogadását célzó törekvésekkel kapcsolatosan: „Egyik
civilizációból a másikba átmenni egy vedléssel ér fel; olyan metamorfózis,
mely szenvedést és munkát követel, és semmi köze a kontinenseket átszelő
óriás repülőgépek puha
siklásához.”[38]