Az indusdió magja
— Hogyan tanuljunk meg 2500 oldalnyi szöveget? —

(Iskolakultúra, 1998/5., 76-78. o.)


© 1998 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens

      Manapság, amikor iskoláinkban a diákokat önállóságra, kreativitásra nevelik, amikor a memoritereknél és az adatok megtanulásánál hangsúlyosabb az összefüggések megértése és az információhordozó eszközök közötti biztonságos és gyors eligazodás, érdekes lehet visszapillantani a régi iszlám világ tanítási módszereire.
      A középkori iszlám világban Bagdadtól Cordobáig a tudás átörökítése elsősorban szóbelileg történt. Ez a fajta tanítási mód jellemezte az alsó- közép- és felsőfokú oktatást egyaránt. A koranikus hagyományoknak, mohamedi útmutatásoknak megfelelően a tanulás dicséretes tevékenység volt az arabok körében, amit számos szállóige és írott (vallásos és filozófiai) szöveg is tükröz. Ennek oka főként abban állott, hogy így látták biztosítottnak a tudás átadását. Az eleinte szóban, majd írásban is továbbadott ismeretek eredetiségét úgy próbálták garantálni és ellenőrízhetővé tenni, hogy Mohamed prófétáig visszavezetve életrajzi lexikonokat készítettek azokról a személyekről, akik az iszlám világban tanítókként felléptek. Ezekben a lexikonokban feltüntették, hogy ki, kitől, mikor, mit tanult.

      A muzulmán gyerekek tanulmányaikat a Korán szövegeinek megismerésével kezdték, és kezdik ma is. Ez nem csupán valamiféle ájtatos cselekedet volt a középkorban, hanem bevezetés az iszlám kultúrába, amelynek keretei között közösségi emberré kellett válniuk, megismerve a vallási, jogi, erkölcsi normákat.[1]

      A tanítás elsődleges célja volt tehát szóról szóra megtanítani a Koránt. Ehhez pedig nagyszerű memóriára volt szükség, és – mivel ezzel nem rendelkezett minden diák – jól kidolgozott memorizálási technikákra. A koranikus (alapszintű) iskolák így meglehetősen hangosak voltak, ezért általában nem is lehettek a mecsetek belsejében, nehogy a hangosan kántáló kisdiákok zavarják a nagyobbakat. A tanár rendszerint „előolvasta” vagy előre elmondta a megtanulandó szöveget. Ezt a diákok megtanulták, gondosan ügyelve a számukra legtöbb esetben archaikusnak, idegennek tűnő sorok kiejtésére, a szünetek és hangsúlyok pontos betartására. Ezt követően egyes tanulók újra meg újra elmondták a megtanult szövegeket – egy ékezetnyi változtatás nélkül –, és a többiek magukban követték a hallottakat.

      Egyes tanárok próbálták rávezetni diákjaikat arra, hogy hozzászokjanak a csendes tanuláshoz, ezért arra kötelezték a gyerekeket, hogy ajkaikat ne mozgassák. Volt, ahol a diákoknak szövegtanulás közben vizet kellett tartaniuk a szájukban.[2]

      Az alapfokú iskolákban nem volt ritka a durvább fegyelmezés, a testi fenyítés sem. Olykor szíjjal vagy vesszővel ütlegelték azoknak a fiúknak a talpát, akik nem mutattak kellő buzgalmat a szövegek megtanulásában. A veréshez általában magától az apától kapott engedélyt a tanár.[3] A tanítók és szülők által kötött szerződések rendszerint az elsajátított szövegekhez kötötték a tanerő fizetését. Az apa akkor fizette ki a tanár munkáját, ha a gyerek megtanulta a szerződésben jelölt Korán-részletet. Csak akkor kezdték írásban is rögzíteni a megtanultakat, amikor hosszabb szúra-részek összeálltak a gyerekek fejében[4] A leírt szövegeket a tanár állandóan ellenőrízte, nehogy csorbuljon a sorok értelme.

      Az iszlám oktatás további szintjein, a tudományok megismerése során is a tanárok nagy mértékben építettek a diákok memóriájára. Bámulatos és szinte hihetetlen eredményeket értek el egyesek a memorizálás tekintetében. A múlt századi spanyolországi történész, Ribera y Tarrago még könnyen (!) el tudta képzelni azt, hogy egy ember képes megtanulni egy 10-20 ezer sorból álló költeményt, ha annak epizódjai és cselekményei összeforrnak és érzékelhető egységet alkotnak. Ám a korabeli források szerint a középkori iszlám világ tudósai ennél nagyobb teljesítményekre is képesek voltak: sokan közülük valóban az utolsó betűig megtanulták a Korán szövegét, és az Isfahaní által írott Dalok Könyvét is gond nélkül bemagolták a maga kb. 2500 oldalnyi verseket és anekdotákat tartalmazó szövegével.[5] Érzékelhető tehát, hogy az amit ma „memorizálásnak” nevezünk, nem is hasonlítható nagyságrendileg a muzulmán diákok tanulási formájához.

      A memorizálás ilyen nagy mennyiségű szöveg esetében elképzelhetetlen lett volna segédletek nélkül. A diákok (és tanárok) legfőbb segédeszközeit azok a könyvek jelentették, melyekben úgy foglalták össze egyes tudományok, tudományágak „lényegét”, hogy megkönnyítsék a memorizálást. Olyan sajátos didaktikai irodalom jött így létre az arabok körében, mely ugyan az ókortól napjainkig minden népnél fellelhető, de amelynek az iszlám világban tapasztalható változatossága és elterjedtsége egészen sajátos. A könnyebb megtanulhatóság érdekében az arab szerzők irodalmi formákban írták meg tudományos mondandójukat. Az aforizma-gyűjtemények, az ókori és iszlám szerzők műveiről készült kivonatok, szinopszisok, a katekizmus-szerű összefoglalások, a fa-formát utánzó (ágrajz) alakú táblázatok és a didaktikus tanköltemények az oktatás minden szintjét áthatották.[6]

      Ez utóbbi műfaj darabjai, a didaktikus költemények jelen voltak a csillagászat, matematika, orvoslás tanítása során éppúgy, mint a jog és a nyelvtan tanulásánál; e két utolsó tudomány alaptételeinek, szabályainak elsajátításánál különösen fontosak voltak. A neveléstörténészek szerint a didaktikus költemények óriási mértékű elterjedése szorosan összefüggött az iszlám felsőoktatási intézmények kibontakozásával, ahol szinte kizárólag a tanulók memóriájára építettek, értelme jelentősebb fejlesztése nélkül.[7] A korabeli arab mondás szerint „Akinek nincs a tudomány a mellkasában (azt hitték, a megtanultak a szívben raktározódnak el), képtelen lesz válaszolni a hozzá intézett kérdésekre.”

      Egy másik műben az állt, hogy „Megtanulod a tudományokat, de (memorizálás nélkül) olyan lesz ez, mintha egy kosárba dobálnád. És ha azután nem vésed az emlékezetedbe? Ha így teszel, sosem győzedelmeskedsz, mivel csak az győz, aki memorizálja is (az ismereteket), miután megértette azokat.”[8]

      A neves polihisztor, az andalúziai Ibn Hazm is azt írta, amikor Sevillában elrendelték könyvei elégetését:
„Ha elégeted a papírt, nem égeted el
Azt, amit a papír elzár, mivel ez a
keblemben van,
Velem jön, bárhová is megyek...
Ott lesz, ahol én tartózkodom,
És eltemetik velem a sírba...”[9]
      Avicenna világhírű könyve, az orvoslásról írott didaktikus költemény az ókori görög és a középkori arab orvosi munkák legjavának összefoglalása volt. A latinul „Cantica” vagy „Canticum” (Versek vagy vers) címmel kiadott mű, melyet Keleten arabul, Európában pedig latinul egészen a 16. századig, sőt bizonyos egyetemeken még tovább is használtak, ritmikus prózában íródott. Eredeti címe „Manzúma fi’t-Tibb” (Költemény az orvoslásról) volt. E könyv, mely számos nyelvre lefordítva ma is tanulmányozható, lehetővé teszi elképzelnünk azt, hogy hogyan folyt az oktatás a régi (arab és európai) felsőoktatási intézményekben. Az előadótermekben a diákok kórusban mondták a (vers)sorokat, melyeket a tanár jegyzetei és személyes tapasztalatai alapján kommentált. Avicenna e könyvéről sokan úgy vélekedtek, hogy egyesíti magában valamennyi természettudomány főbb alaptételeit, és értékesebb, mint egy egész könyvgyűjtemény.[10] Ehhez, és más hasonló könyvhöz számtalan kommentár született, hiszen a versbe „erőltetett” mondanivaló gyakorta kissé (vagy túlontúl) homályosnak bizonyult. A kommentárok a korabeli kéziratokon általában elválasztva, bekeretezve szerepeltek, egyes esetben több tudós magyarázatai is. A kommentárok szövege gyakran sokkalta terjedelmesebb volt, mint maga a rímekbe szedett tananyag. Ibn Khaldún szerint kortársai között sokan voltak, akik ugyan óriási mennyiségű szöveget tudtak felidézni, de azonnal elbizonytalanodtak, ha azokat magyarázni kellett.

      Egyes szerzők – különösen a nyelvészeti és jogi tanulnivaló esetében – valóságos rébuszokat találtak ki a memorizálás elősegítése érdekében. Al-Jazrachi, sevillai nyelvész például úgy tanította az arab metrika szabályait, hogy egy 96 soros versen mutatta be annak főbb jellemzőit. A rövid-hosszú szótagok váltakozását úgy tette megtanulhatóvá, hogy a szavak kezdőbetűi utaltak a szótag hosszúságára. Így egyes részletek megtanulása egy-egy versmérték elsajátítását is jelentette egyben.[11] A didaktikus költemények gyakorta ízetlenek voltak, az ütemesen kopogó rímek mindössze egy-egy formula lezárását jelentették, és nem irodalmi értékkel bírtak. Az ilyenfajta memorizálás általában rendkívüli intelligenciát is kívánt, a diákok közül sokaknak okozott gyötrelmeket és izadtságot a szövegtanulás, és még inkább a szöveg megértése, valódi értelmének kibogozása.

      A memória élénkítésére különböző csodaszereket is használtak, gyógyitalokat és gyógynövényeket. Mivel az iszlám világban jelentős volt a tudás értéke, és tanulással a társadalmi ranglétrán is emelkedni lehetett, nagy keletje volt például az Indiából származó indusdió magvainak, melyeket speciális módon készítettek el a diákok számára.[12] E növény sokszor csak a kereskedők zsebét duzzasztotta, és haszontalan volt a memóriafejlesztés tekintetében, sőt a források szerint egyes esetekben károsnak is bizonyult, mert görcsöket idézett elő fogyasztóinál. Alkalmazása valószínűleg azzal (is) magyarázható, hogy szív alakúak voltak magvai, lévén az arabok szerint e szerv a memória, a tudás színtere. (l.: fentebb!)[13]

      A memorizálás tehát a segédkönyvek és csodaszerek ellenére sem ment könnyen. Bár a legtöbb korabeli szöveg a tanár egyik legfőbb tulajdonságának tartotta a türelmet, nem volt ritkaság, hogy szöveget tévesztő, a memorizálásban lankadó tanulókat a tanár „disznóknak”, „szörnyetegeknek” és „ostobáknak” nevezte, vagy egyszerűen csak rájuk kiabált, hogy „Elég!” – és berekesztette az előadást.[14]

      Jóllehet, mai világunkban a memoriterek sokkal kisebb teret foglalnak el az oktatás folyamatában, mint a régi, elsősorban szóbeli tudás-átörökítéssel élő kultúráknál, a tanulás e módszerét felidézni ma sem haszontalan. Egyrészt közelebb léphetünk így azokhoz a korabeli szőlő- és fügeárusokhoz, akik még a piacokon is széltében-hosszában tudtak Korán-részleteket és más verseket idézni, és többet megtudhatunk róluk, a mindennapjaikról. Másrészt jobban elképzelhetjük és megérthetjük a tudás átadásának ősi, hagyományos folyamatát, ezáltal régi korok gondolkodásmódját is. És mindemellett tagadhatatlan, hogy meríthetünk ötleteket e régi didaktikai módszerekből napi oktatómunkánk során.

JEGYZETEK
  1. Historia de la Humanidad 3. Les grandes civilizaciones medievales I. Ed. Elisséeff, Vadim és munkatársai; Planeta, Barcelona, 1977., 486. o.

  2. Delgado, Buanaventura (ed.): Historia de la educación en Espana y America I. – La educación en la Hispania antigua y medieval. Fundación Santa María, Morata, Madrid, 1992., 187. o.

  3. Esteban, León – Lopez Martin, Ramon: Historia de la ensenanza y de la escuela. Tirant lo Blanch, Barcelona, 1994., 97. o.

  4. Ribera y Tarrago, Julián: La enseanza entre los musulmanes espaoles. In: Disertaciones y opusculos I. Madrid, 1928., 270-272. o.

  5. Uott., 272. o.

  6. Kuhne Brabant, Rosa: Algunos aspectos de la literatura didactica entre los medicos arabes. In: Actas de las II. Jornadas de Cultura arabe e islamica 1980. Instituto Hispano-Arabe de Cultura, Madrid, 1985., 273.o.

  7. Historia de la Humanidad 3. ... i. m., 486. o.

  8. Delgado (ed.)... i. m., 187. o.

  9. Uott., 187. o.

  10. Avicenne: Poeme de la medecine, Paris, Société d’Édition. „Les belles lettres”, 1956., 4-5. o.

  11. Delgado (ed.)... i. m., 186. o.

  12. Ribera y Tarrago... i. m., 273. o.

  13. Uott., 273. o.

  14. Delgado (ed.)... i. m., 188. o.



Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
© Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 ()