Gyermekek a történelemben

(Óvodatörténeti Konferencia, Pécs, 2004. március 18.)


© 2004 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens




Bevezetés

      Felmerül a kérdés, hogy miért kell beszélnünk az óvodáztatás jelenlegi és jövőbeni kérdéseit, problémáit illetően a gyermekek történelméről? Miért kell – legalább néhány röpke gondolat erejéig – felidéznünk azoknak a gonolkodóknak a munkásságát, akik a múltban a 6-7 éves kor előtti időszak sajátosságairól, a kisgyermekek nevelésével kapcsolatos kérdésekről írtak? Hasznos dolog-e különböző népek és kultúrák gyermekszemléletét tanulmányozni?

      A kérdések megválaszolásához induljunk ki a múlt, a történelem értelmezéséből. Az ember különleges lény. Képes megőrízni és szívében hordozni a történelmét. Egy Toynbee nevű filozófus szerint Janus arcú lények vagyunk mind, egyszerre előre és hátra tekintünk az időben,[1] tudatában vagyunk saját múltunknak, és a történelmet segítségül hívva tervezzük a jövőt. Mindez nem csupán az egyes emberekre, hanem emberi közösségekre, egész népekre is igaz, és jellemzi az élet bármely területét.

      Amióta ember él a földön, mindig is a gyermekek jelentették az élet folytatásának, a világ megújításának a zálogát. Bennük születik meg újra és újra a jövő, ők teszik halhatatlanná fajunkat az Univerzumban. Minden, amit számukra nyújtunk, lenyomatot hagy a világban. Ahogyan számukra átörökítjük a hagyományokat, a tudást, úgy marad meg a múltunk. A történeti kutatásokból világosan kitűnik, hogy azokban a korszakokban és azoknál a népeknél volt különösen fontos a gyermek, ahol maga az ember, az emberi élet fontos volt. A történeti kutatások segítenek minket korunk problémáinak leküzdésében, az ember, a gyermek időn átívelő fő sajátosságainak megismerésében és megértésében.

Gyermekkortörténeti kutatások

      A neveléstörténetben az elmúlt évtizedekben fellendült a gyermekkortörténet kutatása. Része ez annak a szemléletváltásnak, amely a kronologikus tárgyalás mellett hangsúlyt fektet a szinkronisztikus, a nevelés és művelődés egyes problémáit érintő vizsgálódásokra. A gyermekség múltjával foglalkozó kutatások a 19-20. század fordulóján kezdtek szárba szökni, amikor a reformpedagógiai irányzatok (azokon belül főként a pedológia) képviselői kiemelten a gyermekre irányították figyelmüket. A svéd tanítónő, Ellen Key műve, „A gyermek évszázada”[2] programadó munkának bizonyult.

A Key-féle könyv korabeli
olasz kiadásának címlapja
A Key-féle könyv korabeli olasz kiadásának címlapja


      A 20. század közepén a család-, nő- és mentalitástörténeti vizsgálódások, általánosabban fogalmazva a társadalomtörténeti kutatások nagyban hozzájárultak a gyermekkortörténet iránti érdeklődés növekedéséhez. Ariès, francia történetíró 1960-as években kiadott munkája[3] volt az újabb kori elindítója e téma kutatásának, azóta számos könyv íródott pro és kontra világszerte, így Magyarországon is a gyermekkortörténet kapcsán,[4] továbbá folyóiratok, konferenciák, kiállítások, kutatóhelyek szerveződtek.

      A gyermekkortörténet megismerése komplex feladat, különböző tudományterületek eredményeinek, módszereinek együttes felhasználását, összehangolását kívánja. Ami az eddigi vizsgálódások alapján világosan látszik, az az, hogy nem lehetséges teljes forrásanyagot feltárni, illetve a feltárt forrásokból nem lehet mindig valóságos képet kapni erről a témáról. Az is kitűnik, hogy a gyermekről való gondolatok (a gyermekkép) gyakran eltértek „a hétköznapi élethelyzetekhez kötődő”[5] gyermekfelfogástól. E kettő, a gyermekkép és a gyermekfelfogás adja egy-egy történeti korszak gyermekszemléletét.

      Ezek vizsgálata mellett a gyermekkortörténet kiemelkedő területei még: a gyermekápolás- és nevelés, a gyermekgyógyászat, a gyermekhalandóság, a gyermekjátékok, a gyermeköltözködés („gyermekdivat”"), a gyermekmunka, a gyermeki jogok, a gyermekvédelem, a gyermeklélektan, a gyermekirodalom múltjának kutatása, és egyre több műben találkozhatunk a gyermeki (az emberi) élet szakaszolását nyújtó régi és újabb művek elemzésével, összevetésével. A gyermekkortörténeti kutatásokban új, és nagyon fontos eredményeket hozó irány a képi és tárgyi források vizsgálata, illetve a szóbeli források (például gyermekmondókák, mesék,[6] altatók, maximák és parabolák) összegyűjtése.

Gyermekek a történelem különböző korszakaiban[7]

      Az emberi faj megszületett egyedeinek sajátossága, hogy hosszú éveken át gondoskodásra szorulnak, „több és hosszabb odafigyelést igényelnek, mint bármely más faj fiatal egyedei”.[8] Jóllehet, sohasem volt kérdés az, hogy a gyermek felnevelkedéséhez, a szó legszélesebb értelmében véve „emberré

Görög vázakép
Görög vázakép
válásához” szükséges más emberek, felnőttek (legalább egy személy) segítsége, gondoskodása, korunk tudományos kutatásait megelőlegezve a világ számos helyén már az ókorban is tudtak arról, hogy a csecsemő és kisgyermek nem „tiszta lappal” jön a világra,[9] hanem már megszületésekor számos tulajdonság hordozója és ismeretei (mégpedig fantasztikusan sokrétű ismeretei) vannak a körülötte lévő világról.[10]

      A gyermek gyámoltalansága és védtelensége évezredek óta mindenütt a földön kiváltotta a felnőttek gondoskodását. Már az emberiség legelső ismert írott forrásai is tartalmaznak a gyermeki, sőt, a magzati élettel kapcsolatos törvényeket, előírásokat (Mezopotámia államaiban, az ókori Indiában, Egyiptomban, Kínában stb.). A jogi szövegek mellett a gyermekekre való odafigyelésről, a gyermeki élet tiszteletéről vallanak továbbá irodalmi, mitológiai alkotások, rítusok, beavatási szertartások, a gyermekeket (főként édesanyjukkal együtt) ábrázoló képi, tárgyi emlékek, illetve a névadás.

      Kinek lehet például kérdéses akár 4000 év távlatából is, hogy őszintén örült fiacskájának az a sumer férfi, akinek boldogságát fia nevében ekként örökítették meg: „Apja a tetőig ugrott”.[11] Nem volt ritkaság a múltban, hogy a megszületett gyermeket nem csupán szülei, hanem az egész közösség kitörő örömmel fogadta, és a 15. századi aztékokhoz hasonló módon üdvözölték: „Ritka madártoll, csodálatos ékkő, köszöntelek. Legyél népünk megmentője és éltetője!”[12] Miként a világ különböző területeiről való panaszirodalom több száz ránk maradt szövege, illetve sírfeliratok, szájhagyományozás útján megőrzött siratóénekek bizonyítják, a kisgyermekek elvesztése régi korokban is fájdalmat okozott a szülőknek, miként például egy középkori mozlim költő írta egyik elégiájában: „Gyermekeink: mint a testünk tagjai, kezünk s a lábunk; bármelyiket elveszítjük, egész testünké a seb.”[13] A gyermekhez való pozitív viszonyulás, a gyermek- és ifjúságvédelmi jogalkotás, az ezt célul tűző hazai és nemzetközi szervezetek létezése tehát nem modern kori fejlemény, hanem évezredes jelenségek folytatása.

      A történeti források elemzése, kultúrantropológiai és néprajzi megfigyelések arra is rávilágítanak, hogy régi korok emberei, illetve természeti körülmények között élt/élő népek hozzánk hasonlóan tisztában voltak a gyermekkor sajátos jellemzőivel, például azzal, hogy a gyermek fő tevékenységi formája a játék. Már a legrégebbi emberi társadalmak világáról hírt hozó régészeti leletek között is találhatunk gyermekjátékokat. Ezek – hasonlóan korunk játékeszközeihez – általában a felnőttek használati tárgyainak, munkaeszközeinek, illetve a gyerekek környezetében található különböző tárgyaknak a kicsinyített másai (kicsi szerszámok, babák, főzőedények, szekerek, hajócskák, apró állatok stb.) voltak. Ezek segítségével a gyerekek évezredeken át gyakorolták a felnőttkori tevékenységeket, mégpedig saját nemük szerepelvárásaival összefüggésben, de játékos formában, életkori sajátosságaikhoz mérten.

      Ugyanez volt jellemző – legalábbis a 19. századi iparosodást és gazdasági fellendülést követő időkig – a gyermekmunka alkalmazására is. Bár a források tanúbizonysága szerint a gyerekek munkaerejét számos országban

Ókori egyiptomi gyermekjátékok
Ókori egyiptomi gyermekjátékok
felhasználták évezredeken keresztül, ez nem a mostani időkben helyenként (például Ázsiában és Afrikában) tragikus méreteket öltő haszonszerzés reményében történt, hanem azt célozta, hogy a kicsik fokozatosan beletanuljanak különböző tevékenységi formákba. A gyerekek fizikai-szellemi érettségüknek megfelelő mértékben vették ki részüket a közösség tevékenységi formáiból. A kislányok például vigyáztak kisebb testvéreikre, erejükhöz mérten segítettek a magok őrlésében, a vízhordásban, míg például a fiúcskák részt vettek a vetés őrzésében, az állatok gondozásában, vadászatkor a rájuk nem veszélyes vad (például nyúl) felhajtásában, a fegyverek, hálók és szerszámok kezelésének biztonságos elsajátításában. Addig sohasem végezhettek egyedül veszélyes és komoly fizikai megterhelést jelentő munkákat, amíg erre a közösség nem találta őket érettnek, amíg nem történt meg a beavatási szertartásuk. A felnőttek munkáinak tanulása során – főként a nem intézményesült nevelés keretei között – a 18-19. századig főleg a biztonságos tanulásra és a biztos tudásra törekedtek.

      A gyermeki életkor szakaszolására vonatkozó évezredes törekvések szintén azt bizonyítják, hogy különböző korok emberei tisztában voltak a gyermekek sajátosságaival. Ritkán gondolunk rá, pedig már például Hippokratész, Platón, Arisztotelész, Sevillai Isidorus, Ibn Tufajl és számos további európai, indiai, perzsa, arab és kínai szerző is megfogalmazta azt, hogy az ember első

Azték kislányt tanítja az édesanyja a söprésre
Azték kislányt tanítja az édesanyja a söprésre
6-7 éve sajátos életszakasz, amikor minden későbbinél nagyobb figyelmet kell fordítani a nevelésére, mert ilyenkor nem csupán az anyanyelv, de a jellem alapjai is megszilárdulnak. Gyakran olvashatjuk azt a Freudtól idézett híres mondást, hogy a „gyermekkor a felnőtt kor atyja”. Ugyanezt számos korábbi gondolkodó megfogalmazta már. Például a buddhista tanítások között máig kiemelkedő helyen áll az a mondás, hogy „Add nekem a gyermekedet az első hét évre, és utána mindörökké az enyém lesz!”

      Vives, Comenius, Rousseau, Rudolf Steiner, Maria Montessori, Nagy László és más neves, pedagógiai rendszertanukban az emberi (gyermeki) életkor szakaszainak jellemzésével foglalkozó gondolkodók sokban támaszkodhattak a korukat megelőzően élt filozófusok munkáira. Maguk a legelső, 18-19. század fordulóján élt európai óvodaszervezők is gazdagon meríthettek azokból a korábban született véleményekből,[14] hogy a gyermekeknek egészséges fejlődésükhöz kb. 3 és 6 (mások szerint 5 és 7) éves koruk között szükségük van más gyermekek társaságára, a közösségi nevelésre.

Az óvodai nevelés jövője – a múlt tükrében

      A fentiekben említett, a történelem során mindig is nagy figyelmet kiváltó 3-6 éves kor közötti népesség nevelése a nem intézményesült keretek (család, rokonság, szűkebb-tágabb értelemben vett természeti-társadalmi környezet) mellett csaknem kétszáz éve az óvodák falai között és kertjében is történik. Az óvodák megszületésének pillanataiban a nők tömegesedő munkába állása csupán egyik mozgatója volt az intézménytípus létrejöttének. (Jól tudjuk, hogy Magyarországon például a 19. század folyamán ez a tényező szinte egyáltalán nem is játszott szerepet az óvodáztatás fejlődésében, hiszen a 19-20. század fordulóján élt kb. 8 és fél milliós magyarországi női társadalom tagjainak elenyésző hányada volt csak az otthonán kívül munkát vállaló személy, köztük is nagy százalékarányban találhatjuk a gyermektelen hajadonokat.) Lényegesebb volt sok esetben az az igény, amelyet a polgárosodó társadalmak felismertek: a nevelés, a kultúra áthagyományozása az egyik legfontosabb tartópillér a világban, melyen emberek és egész népek sorsa nyugszik. Brunszvik Terézhez hasonlóan az első óvoda-alapítók és az óvodákban dolgozó nevelők hitték, hogy a világ erkölcsi felemelkedésének fontos záloga a fogékony kisgyermekek nevelése. Abban a korszakban, amikor az újabb és újabb természettudományos eredmények kikezdték a korábban évezredeken át szilárd transzcendens világképet, amikor a technikai haladás, az anyagi gyarapodás kezdett felülkerekedni az örök erkölcsi értékeken, fontos volt azok szava, akik a lelki tökéletesedés és más emberek segítése mellett szálltak síkra. Magyarország egyik legkiemelkedőbb kultuszminisztere, báró Eötvös József például úgy fogalmazott egy korabeli munkájában, hogy a világban nem a tudomány, hanem a szeretet művel csodákat. Azok az óvónők és dajkák, akik akkor és azóta kisgyerekekkel foglalkoznak, pontosan értik ennek a mondatnak a jelentőségét.

Brunszvik Teréz (1775-1861)
Brunszvik Teréz (1775-1861)


      Első óvodáinkban az erkölcsi nemesedés mellett fontos volt a nemzeti értékek, az anyanyelv ápolása is, nem véletlenül nevezték Brunszvik Terézt kortársai – személyét párhuzamba állítva Széchenyi Istvánnal – a „legnagyobb magyar honleánynak”. Csaknem 180 év elteltével sem szabad felednünk, különösen most, államunk közelgő Európai Uniós csatlakozása időszakában, hogy az óvoda nem csak a jellemfejlődés, az erkölcsi nevelés fő színtere az iskolára való előkészítés mellett, hanem hazánk értékeinek ápolására, éltetésére is szolgál. Országunkban is maradéktalanul teljesülnie kell annak az elvnek, hogy minden kisgyermek anyanyelvén is tanulhasson, beszélhessen már az óvodában, és ismerhesse meg közössége, ősei, etnikuma hagyományait, értékeit, hogy aztán felnőttként azokat továbbadhassa.

      Az óvodának továbbra is olyan helyszínnek kell maradnia, ahol a kisgyermekek testi-lelki-szellemi fejlődésükhöz minden szükséges segítséget és lehetőséget megkapnak, ahol nevelőik tág teret adnak fantáziájuknak és kreativitásuknak, s ahol ugyanakkor megtanulják a társas viselkedés, az illem legfontosabb szabályait.

      Nem feledkezhetünk el arról, hogy bár a történelem során kontinensünkön sohasem védte ennyi törvény a gyermekeket, mint ma, mégis sok olyan van közöttük, aki nem élhet teljes anyagi-érzelmi biztonságban. Az értékválság, a gazdasági problémák, a válások magas száma, a folyamatosan új és új körülményekhez való alkalmazkodás nem csupán a kisgyermekek jelenét, hanem hazánk és kontinensünk jövőjét is beárnyékolja.

      Mivel sokféle kapaszkodóra van szükség a problémák enyhítéséhez, vissza kell fordulnunk múltunk értékei, generációk és évezredek gyermekkel, neveléssel kapcsolatos tradíciói, tapasztalatai felé. A múlt, a gyermekkortörténet tanulmányozása nem csupán érdekes kirándulás, hanem jövőnk szempontjából életfontosságú időutazás. Minden jó példát, minden korábban használt és bevált módszert, gondolatot és intézkedést fel kell használnunk társadalmunk és kontinensünk, tulajdonképpen az egész „megsebzett bolygó” sebeinek orvoslásához.

      Soha, egyetlen percre sem szabad megfeledkeznünk a gyermekek tiszteletéről. A gyermekekéről, akik az óvodából hazafelé menet mintásra rágcsálják a kekszet, és elhiszik még, hogy tündérek laknak a patak parti nádasban. Nem feledhetjük a híres mondást: „A gyermek szeme a jövő tükre, és jaj annak, aki elhomályosítja!”

      Előadásomat szeretném egy latin-amerikai költőnő, Gabriela Mistral versével[15] zárni, melynek címe: „MA”:

Bűnösök vagyunk oly sok tévedés és sok hiba miatt.
De legnagyobb bűnünk, hogy elhagytuk a gyermekeket,
hogy elhanyagoltuk az élet forrását.
Körülöttünk sok minden várhat, a gyerek nem.
Most van itt az idő.
Most alakulnak a csontjai,
Most készül a vére,
Most fejlődnek ki az érzékszervei.
Neki nem mondhatjuk: majd „holnap”.
Az ő neve: „ma”.


JEGYZETEK
  1. Toynbee, Arnold J.: Válogatott tanulmányok. Budapest: Gondolat, 1971. 5. o.

  2. Key, Ellen: A gyermek évszázada. Budapest: Tankönyvkiadó, 1976.

  3. Magyarul lásd: Ariès, Philippe: Gyermek, család, halál. Budapest: Gondolat, 1981.

  4. Ezek válogatott bibliográfiája a tanulmány végén található.

  5. Pukánszky Béla: Tizenkilencedik századi magyar neveléstani kézikönyvek gyermekszemlélete a gyermekkor történetére vonatkozó kutatások tükrében. Akadémiai doktori értekezés. Tézisek. Budapest, 2004. 7. o.

  6. L. erről pl.: Duzmathné Tancz Tünde: A népmese mint neveléstörténeti forrás és Kuslits Kata: Mindenáron sikeresnek kell-e lennem? In: Ezerszínű világ. Szerk.: Kéri Katalin. Pécs: JPTE, 2000. 28-42. o. és 42-57. o.

  7. Elöljáróban szeretném jelezni, hogy az alábbiakban következő rövid áttekintés természetesen nem a teljesség igényével készült, csupán vázlatos gondolatébresztő a jelzett téma kutatásához, értelmezéséhez.

  8. Morris, Desmond: Az emberállat. Személyes vélemény az emberi fajról. Budapest: Magyar Könyvklub, 1997. 157. o.

  9. L. például Pythagorasz, Hippokratész, Platón, Arisztotelész és más ókori filozófusok tanításait.

  10. L. erről pl.: Gopnik, Alison – Meltzoff, Andrew N. – Kuhl, Patricia K.: Bölcsek a bölcsőben. Hogyan gondolkodnak a kisbabák? Budapest: Typotex Kiadó, 2003.

  11. A sumér nevelés történetéről l.: „Fénylő ölednek édes örömében...” – A sumer irodalom kistükre. Szerk., ford.: Komoróczy Géza. Budapest: Európa Kiadó, 1983.

  12. Bernardino de Sahagún: Historia General de las Cosas de Nueva España. Ed. Porrúa, México, 1981. 2. k. 20. fejezet, 327. o.

  13. Al-Huszajn ibn ad-Dhahhák: Elégia fia halálára (részlet). Fordította: Jékely Zoltán. In: Arab költők a pogánykortól napjainkig. Vál.: Germanus Gyula; Budapest: Magyar Helikon, 1961. 181-182. o.

  14. L. pl.: Platón, Vives, Morus stb.munkáit.

  15. Gabriela Mistral: Ma. In: Kreatív sokszínűség. A Kultúra és Fejlődés Világbizottságának jelentése. Budapest: Osiris Kiadó – Magyar UNESCO Bizottság, 1996. 151. o.


További ajánlott irodalom



Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
© Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 ()