1989. október 7-én egy Párizs környéki állami középiskola három leánydiákja
sorozatosan megtagadta, hogy a tanítás alatt megváljon muszlim fátylától,
ezért kizárták őket az iskolából. Erre más francia iskolákban is ugyanez
történt, incidensek sora követte egymást, és végül a közoktatási miniszter
(a szocialista Lionel Jospin) jogi tanácsért fordult az Államtanácshoz.
Annak állásfoglalása nyomán körlevelet adott ki, amelyben megfogalmazta
álláspontját a lelkiismereti szabadsággal kapcsolatosan, az iskolaigazgatókra
bízva annak eldöntését, hogy egy-egy vallási szimbólum mely esetekben sérti
az iskola semlegességét.[1]
Miért kell most, 15 év múltán felemlegetnünk ezt az esetet? Egyrészt azért,
mert az akkor felszínre került probléma ma sem oldódott meg. Másrészt azért,
mert ez a kérdés nem csupán a kb. négymilliós muszlim lakossággal rendelkező
Franciaországot érinti, hanem kontinensünk több államát, főként Angliát,
Németországot és Spanyolországot. Az iszlám vallás tanainak gyors terjedése
azonban a mostanáig hagyományosan elenyésző muszlim lakossággal rendelkező
országokban – így például hazánkban is – elgondolkodásra ad okot.
Előadásunkban szeretnénk röviden összefoglalni az európai muszlimok
nevelésével kapcsolatos főbb problémákat, a kultúrák közötti konfliktusok
forrásait, valamint bemutatni azt, hogy milyen megoldási stratégiákat
próbálnak érvényre juttatni maguk az iszlám követői, illetve az európai
kormányok. Néhány gondolat erejéig szeretnénk hozzájárulni az eltérő
értékekkel és érdekekkel bíró csoportok közötti párbeszéd megalapozásához.
Összefoglalásunk főként az elmúlt évtizedben megjelent angol, spanyol és
francia nyelvű dokumentumokon alapul. Empirikus tapasztalatainkat is
felhasználva leginkább a franciaországi problémákra irányítjuk figyelmünket.
Laicizálódó oktatás és a muszlimok
Napjaink Európájában – különösen Francia- és Németországban – széles
körben nagy vitákat vált ki az állami iskolák laicizálására, a világnézetileg
„semleges” iskola megteremtésére vonatkozó több kormányzati
törekvés. A „fátyol- (helyesen: kendő-) viselés” problémája csupán
a jéghegy csúcsa, valójában sokkal mélyebb, és történetileg is messzire
vezető vitáról van szó ebben az esetben, mellyel kapcsolatosan például
legutóbb a magyarországi muszlim szervezetek is hallatták a hangjukat.[2]
Franciaországban a laicitás elve a hagyományos, 19. századi értelmezés szerint
a vallás és az állam közötti kapcsolatot szabályozza. Ennek lényege a köz- és
a magánszféra szétválasztása. Ennek egyik eleme az, hogy az államnak minden
tevékenységét illetően semlegesnek kell lennie, így például a vallás nem
képezheti részét az állami ünnepeknek vagy az állami oktatásnak. A másik
alappillér viszont az, hogy a vallás csak és kizárólag az egyén
magánszférájához tartozi, azt csakis az egyén lelkiismerete szabályozza, és
az államnak tiszteletben kell tartania a teljes vallásszabadságot, illetve
vallási toleranciát kell tanúsítania.[3]
Troper elemzése szerint valaha a jogi jelentésen túl komoly politikai tartalma
is volt ennek a törekvésnek: a francia köztársaságpártiak maguk próbáltak meg
olyan új értékeket teremteni, amelyek a régi vallási értékek helyére
léphettek, és olyan társadalmi integráció létrehozásán munkálkodtak, ahol a
polgárokat csak a köztársasághoz való viszonyuk határozza meg, nem nyelvi,
etnikai és/vagy vallási hovatartozásuk.[4]
Világosan belátható, hogy ezen törekvések megfogalmazói a 19-20. század
fordulóján aligha gondoltak az iszlám követőinek vallásos érzelmeire. A
laicitás elvének kikristályosodása időszakában francia földön –
Magyarországhoz hasonlóan – nem is volt bevett vallás az iszlám, csupán a
katolikus, a protestáns és a zsidó. A 20. század második felében azonban
meglehetősen nagy számú – elsősorban a volt gyarmati országokból
származó, a befogadó ország nyelvét is beszélő – bevándorló érkezett,
akiknek a francia társadalomba való beilleszkedését az állami iskolák ugyan
nagyban segítették, de akik mindezek ellenére nem mondtak le közösségi együvé
tartozásukról, vallásos és etnikai értelemben vett hagyományaikról.
Franciaországban éppúgy, mint kontinensünk más helyszínein a muszlimok gyakran
egy tömbben élnek – sokszor például a nagyvárosok peremkerületeiben
–, ruházatuk, üzleteik, vendéglőik, mecsetjeik, újságjaik, televíziós és
rádiós állomásaik, piacaik jelzik, hogy nem „vegyülnek” az
anyaországok lakosságával, hanem megpróbálnak hasonló életet élni, mint
egykori szülőföldjükön.
Márpedig ez az életvitel a jelek szerint nem egyeztethető össze az iskolák
szekularizálására vonatkozó állami törekvésekkel. A családban, a muszlim
közösségben kapott vallásos szellemű nevelés nem áll összhangban az állami
iskolákban folyó „értéksemleges” neveléssel. A probléma tehát
sokkal-sokkal mélyebb, mint a fejkendő-viselés problémája, és azt is ki kell
emelni, hogy többé vagy kevésbé valamennyi vallásos közösséget érinti. A
nevelés céljának, tartalmának, módszereinek, magának a világképnek és
emberfelfogásnak változatai ütköznek a fellebbenő fátyol alatt...
Az iszlám szellemében való nevelés
Az iszlám tanításai szerint Allah kinyilatkoztatásai jelentik a biztos alapot
az erényes, a földöntúli boldogságra előkészítő élethez. Más, mai fogalommal
élve a pedagógiai konzervativizmus körébe sorolható irányzatokhoz hasonlóan a
muszlim pedagógia is normatív pedagógia, vagyis céljait és azok igazolását a
transzcendenciában leli fel.[5]
A nevelés az iszlámban is a vallásos gyakorlat sajátos formája. Mivel
a Korán szerint az ember szabad akarattal bír, fontos, hogy a muszlim
tanításokban hívő ember ne vakon kövesse, hanem ismerje jól hite pilléreit,
különben eltévelyedhet, és rossz útra térhet. Szerintük maga Isten csak akkor
tudja igazán harmonikussá tenni a földi életet, csak akkor tud jobbítani a
társadalmakon, ha maguk az emberek akaratukkal felé fordulnak, és tetteik,
gondolataik Allah iránti odaadásukat, engedelmességüket fejezik ki
(cibáda). A Korán szerint: „Allah nem változtat meg
semmit valamely népben, ameddig ők meg nem változtatják azt, ami az ő
lelkükben van.” (13:11) Az emberi lények Isten ágensei
(khalífatulláh) a földön, ezért a muszlim nőknek és férfiaknak
egyaránt kötelességük tanulni és továbbadni a Legfelsőbb parancsait.[6]
A Koránban ez áll: „[Emlékezz arra], amikor Urad így szólt az
angyalokhoz: Egy helyettest fogok rendelni a földre...” (2:30)
Az iszlám nevelésfilozófiájának alaptétele tehát az a gondolat, hogy a nevelés
elválaszthatatlan a vallástól, a nevelés tulajdonképpeni célja a hívő
muszlimmá válás. Mindenféle ismeretszerzés a vallásos életvitel kialakítását
és megerősítését, a muszlim közösségbe való beilleszkedést, a muszlim hit
továbbadását és védelmezését, illetve a túlvilági életre való felkészülést
célozza. Tudatlan ember nem lehet igazi muszlim, s aki nem ismeri meg az Allah
által teremtett világot, az az iszlám követői szerint sohasem értheti meg és
érezheti át az isteni teremtés nagyszerűségét és hatalmasságát. A tudás
keresése és átadása egyszersmind az iszlám tanításainak hiteles közvetítése
és állandó éltetése miatt is lényeges.
A nevelés muszlim definíciója< eszerint – összegezve a fentieket ”:
a nevelés az a folyamat, amely során az emberi lények felkészülnek arra, hogy
Allah parancsai szerint éljék az életüket, és amelynek beteljesítéseként
haláluk után elnyerik majd méltó jutalmukat teremtőjüktől. E definícióban is
megjelenik az a, magára az iszlámra olyannyira jellemző holisztikus mozzanat,
mely visszautasít mindenféle szétválasztást az élet, a halál és a halál utáni
örök élet vonatkozásában, az evilági, a tapasztalati, a metafizikai és a
spirituális világ kapcsán.[7]
Az I. Muszlim Nevelésügyi Világkonferencia (Mekka, 1977) ajánlásai szerint:
„A nevelés célja az ember teljes személyiségének kiegyensúlyozott
fejlesztése, az emberi lélek, intellektus, értelem, érzések és testi
érzékelés fejlesztése, kibontakoztatása által. A nevelés útján kell
gondoskodni az ember minden szempontból való kiteljesítéséről: lelki,
intellektuális, képzeleti, fizikai, tudományos, nyelvi, individuális és
kollektív szempontból, és mindezen oldalait a jóságosság és a tökéletesség
elérése felé kell irányítani. A muszlim nevelés végső célja elfogadni az
Allahnak való teljes önalávetés megvalósulását, az egyén, a közösség és a
legtágabb értelemben vett emberiség szintjén.”[8]
Ennek értelmében a muszlim norma nem az „erősebb túlélése”,
az ügyesebb boldogulása, az egyén sikerre jutása, nem az értékek
relativizmusa, az „értéksemleges” nevelés, hanem a tisztesség, a
becsület, a nagylelkűség, az együttérzés, a kooperáció, az erkölcsi-lelki
értelemben vett „fejlettség”, valamint az abszolút értékekben, az
univerzalizmusban való hit hirdetése.
Egy, a közelmúltban készült tankönyvelemzés világosan rámutat a muszlim és a
„nyugati” nevelési eszmények (értékrendszerek) különbözőségére.
Sophie Milhaud-Akchar kutatása során szíriai és franciaországi alsó tagozatos
tankönyvek tartalmát vetette össze. A tartalmi azonosságokat
kiemelve megemlítette, hogy mindkét ország könyveiben sok szó esik az olyan
alapvető értékekről, mint a barátság, a kölcsönös segítségnyújtás, a
szolidaritás, a kitartás, a szorgalom és a gyerekek szeretete. Ami a
közvetített értékek és modellek különbségét illeti: ezek a nevelés eltérő
koncepciójából adódnak. A szír tankönyvekben a közösség, a nép együvé
tartozása és szabadsága kiemelt helyen áll, míg a francia könyvekben az egyén
szabadsága a fő eszmény. Szíriában alapvető érték a közösségi érdek elfogadása
és szem előtt tartása, egyáltalán a közösség (arabok, muszlimok) és a haza
megismerése. Ezért az olvasókönyvek jó részletes leírásokat adnak a
földrajzi-társadalmi környezetről, az ország és az iszlám történetéről, a
muszlim (szíriai) gazdaság és tudományok jellemzőiről. Könyveik számbaveszik
annak a középkori időszaknak a jellemzőit is, amikor a muszlimok
győzedelmeskedtek a bizánciak és a dél-nyugat-európai népek (franciák!)
felett. Megidézik az olvasmányokban az algériaiak, szírek és palesztínok
nemzeti felszabadító mozgalmait. A szíriai könyvekben az iskola, mint színtér
a társadalmi fejlődés előmozdítójaként szerepel, az ismeretek átadása mellett
viselkedési normákat, életvezetési elveket is közvetít, valamint az
állampolgári nevelés helyszíne.
A franciaországi alsó tagozatos könyvek vizsgált csoportja az individualista
nevelés eszményét jeleníti meg. A szövegek nem adnak követendő viselkedési
modelleket, ha szó esik is erkölcsi erényekről, a morál csak szűken, gyakran
implicit formában jelenik meg. A gyerekek hazafias nevelése szinte teljesen
hiányzik, egy-egy régi királyt bemutató olvasmányon kívül csakis mai
történetek szerepelnek a könyvekben. Franciaország földrajzi és gazdasági
valósága éppúgy hiányzik a könyvekből, mint a tudományok eredményeit
gyereknyelven összegző bemutatások. Az iskola maga alig szerepel az
olvasmányokban, inkább csak mint „szükséges rossz” van jelen. A
francia tankönyvekben a gyerekek mindig játszanak, beszélgetnek, kalandokban
vesznek részt, és – ellentétben a szír könyvekkel – sohasem
ábrázolják őket valamilyen erőfeszítést kívánó helyzetben, esetleg munka
közben. A gyerekeknek a francia olvasmányokban nincsen családi, társadalmi
vagy egyéb „külső” kötelezettségei, amit tesznek, azt mindig
„örömmel” és „belső késztetésre” teszik. Tanulmánya
végén a kutatónő megállapította, hogy a szíriai tankönyvekkel ellentétben a
francia társadalom jelenleg kevés kollektív értéket közvetít, ami valószínűleg
azt az értékválságot mutatja, amikor is a régi értékek elveszítik
jelentőségüket, anélkül, hogy kialakult volna egy új etika.[9]
Napjaink azon, a „valódi” iszlám újjáélesztését szorgalmazó
szervezetei és kormányzatai, melyek szeretnék újra kialakítani (vagy
megőrízni) az állam vallásos elveken álló működését, a gyermekek (és
felnőttek) neveléséről is középkori gyökereikhez visszatérve, a korábbi
gondolatok szellemében, a Korán és a hadíszok segítségével kívánnak
gondoskodni. Olyan javaslatokat, programokat dolgoznak ki és fogadnak el
nemzetközi tanácskozásaikon, amelyek részletesen tartalmazzák teendőiket.
Az ő szempontjukból a világi hatalom ellentmond az isteni hatalomnak,
számukra nem értelmezhető az „adjátok meg a császárnak, ami a császáré,
Istennek, ami az Istené” mondat.
Problémamegoldási kísérletek a muszlimok részéről
Gondolataik megismerése nem csupán az összehasonlító pedagógia és a
nevelésfilozófia művelése miatt lehet számunkra, a neveléstudományok (nem
muszlim) európai kutatói számára fontos, hanem azért is, mert elképzeléseik
és törekvéseik megértése nélkül nem tudunk megalapozott álláspontot
kialakítani velük kapcsolatosan. Márpedig ez nagyon lényeges, hiszen a
neveléstudományokban jártas szakemberek véleménye szükséges ahhoz, hogy
kontinensünk (bolygónk) politikai hatalommal és gazdasági eszközökkel bíró
vezetői minden, az oktatásügy sorsát érintő kérdésben is felelősen, a
kisebbségek és a többség együttes javát szolgáló módon dönthessenek,
figyelembe véve valamennyi értéket és hagyományt.
Az angliai Muslim Educational Trust tagjai például az alábbi módon
fogalmazták meg az iszlám alapjain álló nevelési-oktatási rendszer
kiépítésének állomásait: át kell alakítani a jelenlegi infrastruktúrát annak
érdekében, hogy a muszlimok szerte a világon az iszlám tanításainak
szellemében ismerkedjenek meg valamennyi tudományos eredménnyel, és létre kell
hozni olyan helyszíneket, ahol a nem muszlimoknak is lehetőségük nyílik az
iszlám tanulmányozására és a muszlimokkal való eszmecserére. Meg kell
szüntetni szerintük a vallásos és világi (oktatási) intézmények párhuzamos
létezését, megszüntetve azt a jelenlegi helyzetet, hogy a vallásos intézmények
csupán lelki célokat és szükségleteket elégítenek ki, míg az evilági (anyagi)
létre csupán a világi intézmények készítenek fel. A curriculum vonatkozásában
azt tették közzé, hogy valamennyi olyan hasznos ismeretet tanítani kell, amely
nem mond ellent a Teremtőben való hitnek, és a muszlim szemléleten, a Korán és
a hadíszok tanításain nyugszik. Ebből a célból ajánlásaik szerint gondosan és
részletesen meg kell vizsgálni a jelenleg használt tankönyveket, tanári
segédleteket, szöveggyűjteményeket és egyéb taneszközöket. Az átalakításokat
előmozdítandó, tudós-csoportoknak sillabuszokat kell készíteniük minden egyes
tantárgy (tudományág) főbb ismeretei kapcsán, mégpedig úgy, hogy elváljon a
„kinyilatkoztatott” tudás és a „szerzett” tudás.
Mint más, muszlim szervezetek törekvései között is, e helyen is kiemelten
szerepel a tanárképzés muszlim szempontok alapján való reformja, melynek
központi gondolata az – a fentiekben bemutatott középkori tanításokkal
teljesen egybecsengő megfogalmazás –, hogy a tanárok a kinyilatkoztatott
és szerzett tudás átadásában ma is a próféta követői, ezért óriási a
felelősségük az iszlám hiteles közvetítésében. A tudást (cilm)
és annak gyakorlatban való hasznosítását (camal) kell
közvetíteniük, az iszlám fennmaradása érdekében. Kiemelten fontosnak tartják a
muszlim értékek őrzése és megértése szempontjából az arab nyelv tanulását.
A szervezet tagjai szerint az iszlám megújulása valamennyi oktatási szintet
kell, hogy átalakítsa, és – bátorítva minden egyéni kezdeményezést és
támogatást – a rendszer fenntartását állami feladattá kell tenni
mindenütt. Ahol a muszlimok kisebbségben élnek, példamutató magatartásukkal,
az iszlámon nyugvó magasszintű tudományos eredményeikkel és a nem muszlimok
számára vonzó életvitelükkel kell kitűnniük.[10]
Az európai szervezetekre is befolyást gyakorló testület, a
Meccacentric Da’wah Group tagjai szerint is a muszlim
nevelésügynek vissza kell térnie a középkori törekvésekhez, és fel kell
éleszteniük az évezredes gyökerű, magas szintű muszlim képzést nyújtó
madraszák (például a bagdadi Nizámijja, a kairói al-Azhar vagy a fezi
Qarawijjin) működésének követését más helyszíneken is. Abdal Hakim Murad sejk
szerint ma a világban a „nyugati” típusú nevelésnek csakis egyetlen
alternatívája van, ez pedig a hagyományos iszlám modell.[11]
Az iszlám tanításainak iskolákban való megismerése, illetve – távolabbi
célként – a teljesen muszlim szellemű oktatás számos európai országban
fogalmazódott meg az iszlámot követő tudósok, felsőoktatásban dolgozó muszlim
kutatók, tanárok által. Abdullah Sahin, a Birmingham-i Egyetem tanára például
iskolákban végzett felmérései alapján azt erősítette meg, hogy az angliai
oktatási rendszer valamennyi szintjén egyre nagyobb teret nyer –
összhangban a multikulturalizmussal és globalizációval – a különböző
vallások tanainak megismerése. Kiemelte, hogy az iszlám tanulmányozása és
kutatása a jövőben várhatóan kiszélesedik, hiszen Angliában és Walesban a
jelenleg ott élő kb. 2 millió muszlim között mintegy 450.000 a gyermek, és
közülük minél több kerül az iskolai rendszer valamelyik szintjére, annál
inkább megerősödik a nevelésügy muszlim színezete.[12]
Hasonló gondolatokkal találkozhatunk más, a muszlim nevelésügy jelenéről és
jövőjéről szóló muszlim írásokban is. Spanyolországban például, ahol 1992 óta
óvodai, valamint alap- és középiskolai szinten törvény garantálja a muszlimok
gyermekei számára az iszlám szellemében való tanulást, a Muszlim Egyesület
Dokumentációs és Publikációs Központja (Centro de Documentación y
Publicaciones de Junta Islámica) lapja, a Revista Verde (Zöld
Újság) rendszeresen közöl a témával kapcsolatos írásokat, interjúkat. Ott,
miként például Angliában is, a muszlim nevelésügy lehetőségeinek bővítése
kapcsán a tervezésnél tartanak, és tulajdonképpen azt a pillanatot várják,
amikor a spanyolországi gyermekkorú népesség mainál nagyobb hányada lesz
muszlim, mert akkor lesz igazán létjogosultsága annak, hogy az iskolákban
megjelenjenek a muszlim tanítások (is). Addig is, sőt, egyes vélemények
szerint azután is a családi körben kapott nevelés áll első helyen.[13]
Az ő terveik szerint is fontos helyet foglal el a nevelésben az arab nyelv
tanulása és a nem muszlimok számára történő információközvetítés.
Egy évtizeddel későbbi állapotot mutat egy másik forrás, mely egy kongresszus
tanácskozási anyagának írott változata. 2000-ben tartották ugyanis
Spanyolországban azt a muszlim nőkonferenciát, amelynek mintegy háromszáz
résztvevője kiemelkedő témaként tárgyalta a nevelésügy kérdéseit.[14]
A megjelentek kérdőíves felmérés keretében is nyilatkoztak e kérdést illetően, feleletválasztásos és
véleménykifejtő feladatok formájában. Válaszaikból kiderül, hogy csaknem 100
százalékos arányban úgy vélik, hogy – nemzetiségüktől függetlenül –
ahhoz, hogy gyermekeik az iszlám szellemében nevelkedjenek, tudniuk kell
arabul, tanulmányozniuk kell a muszlim tudományosság eredményeit, alkalmazniuk
kell az iszlám normáit, és szolidaritást kell mutatniuk környezetük minden
tagja iránt. Arra a kérdésre, hogy milyen nehézségeket jelent egy nem muszlim
társadalomban a muszlim nők számára gyermekeik nevelése, a konferencia
résztvevői többek között az alábbi válaszokat adták: a családi és az iskolai
nevelés élesen kettéválik; a tanárok kevéssé tolerálják a muszlim diákokat, és
társaik, más felnőttek részéről is gyakran diszkrimináció éri őket; a
„kinti” és „benti” világ normáinak eltérései miatt
nehézkes a szülők és gyerekeik közötti igazi párbeszéd, csökken a szülők
példamutató szerepe; nincsenek hittan-órák, a gyerekek az iskolákban szinte
nem is hallanak az iszlámról; a televízió (általában a média) az iszlám
tanításaival ellentétes értékeket közvetít, ráadásul torz képet ad erről a
világvallásról; családi, muszlim közösségi kereteken kívül nagyon nehéz
megoldani (ellenőrízni) a diákok iszlám szerint való étkezését.
Ahhoz, hogy a megkérdezettek szerint erősíthető legyen a muszlim szellemű
nevelés, a szülőknek jó példával kell elöljárniuk; kapcsolatokat kell ápolni
más, az iszlámot követő családokkal; a lehető leggyakrabban lehetőséget kell
találni arra, hogy muszlim országokba utazzon a család; logikusan, kitartóan
és folyamatosan tanítani kell az iszlám normáit, kiemelve a tudás keresésének
és a türelemnek az erényét. Ez utóbbiak között a konferencián részt vevő nők
a hitet, az állhatatosságot, a toleranciát, a szolidaritást, a
becsületességet, a nagylelkűséget, az iszlám értékeinek védelmét (de: a
fanatizmustól való tartózkodást!), a felelősséget, az erkölcsösséget, a munka
tiszteletét, a szülők megbecsülését, az iszlám keretei között értelmezett
szabadságot emelték ki.[15]
Európa muszlim közösségeinek egy (jelentős) része tehát gyermekei nevelését
szeretné az iszlám tanításaira alapozni, úgy az intézményesült, mint a
családi nevelés szintjein. Európa kormányai azonban – többnyire úgy
tűnik – a muszlimok integrálását szeretnék előmozdítani, és az állami
iskolákban sokszínű, ám értéksemleges oktatást kívánnak megvalósítani.
A „nyugati” problémamegoldási kísérletek kudarcának okai
A régi viták felélénkülése kapcsán Franciaországban a közelmúltban Bernard
Stasi, híres politikai gondolkodó készített egy jelentést arról, hogy a
muszlim nők fátyolviselése összeegyeztethető-e a modern állam törvényeivel.[16]
Ez, illetve az állam más, vezető személyiségeinek megnyilvánulásai ismét – minden eddiginél szélesebb
körben – kiváltották a hagyományokhoz ragaszkodó muszlimok széles
köreinek tiltakozását. A vallásos jelképek viselésének megtiltását[17]
előirányzó javaslat készítője erre azzal az ötlettel állt elő, hogy a legnagyobb muszlim ünnepen,
Aid al-kabír-kor, illetve a zsidó kippúr-kor is legyen tanítási
szünet az iskolákban, csakúgy, mint a keresztény ünnepeken. Ez viszont egyet
jelentene annak elismerésével, hogy Franciaország sokvallású.
Akár ezen, akár más probléma, a nevelés- és iskolaüggyel kapcsolatosan
felmerülő vita megoldását nehezíti számos olyan tény, sajátosság, melyek a
kultúrák találkozásából, az eltérő világfelfogásból és értékrendszerekből
erednek. Az iskolák szekularizálására vonatkozó évszázados igény szembekerül
egyrészt a hagyományos muszlim világszemlélettel (mely szerint az iszlám
törvényeinek mindenütt, az élet minden területén fundamentumként kell
szerepelniük), másrészt az Európai Unió tagállamaiban alapvető jogként
deklarált lelkiismereti- és vallásszabadsággal. A párbeszédet rendkívülien
nehezíti, hogy a muszlimokat nehéz „megszólítani”, hiszen
egyáltalán nem alkotnak egységes csoportot egyik európai országban sem. Nem
csupán a közismert szunnita-síita megosztottság tapasztalható körükben,[18]
hanem földrajzi hovatartozásuk, származási helyük szerint is egymástól
eltérően gondolkod(hat)nak. Franciaországban „muszlimnak” lenni
például ugyanazt az erős vagy gyenge kötődést jelenti magához a valláshoz,
mint az, hogy valaki „kereszténynek” mondja magát.[19]
A muszlimok integrációja – a kendőviselést illető konkrét, bár
kétségkívül rendkívülien összetett problémától általánosabb szintre
emelkedve – kontinensünkön azért nagyon nehéz, mert az iszlámban
tulajdonképpen nem létezik a katolikus egyházéhoz hasonló egyházszervezet.
Nincsenek papok, és a hívők nem alárendeltek semmiféle hierarchiának. Az
imámok csupán az imádkozást vezetik, és bárki lehet imám, aki a többieknél
szebben, kifejezőbben tudja imádkozni a Korán szúráit, és aki természetesen
– az iszlám tanításai szerint – erkölcsös ember. Így tulajdonképpen
általában nincs közvetítő a hívők és a politikai hatalom között, eltekintve
bizonyos muszlim szervezetek vezetőitől, akik viszont általában csak kisebb
csoportokra gyakorolnak befolyást, és gyakran egymástól élesen eltérő
álláspontot képviselnek.
Nem csupán az állami iskolák működésével kapcsolatosan dúlnak napjainkban
parázs viták a muszlimok jogait illetően, hanem (az állam által támogatott)
Korán-iskolákat illetően is. Ezekben ugyanis – bár az iszlám tanításain
nyugszik valamennyi tárgy oktatása és maga a nevelés –, sérül a
lelkiismereti szabadság elve azzal, hogy a diákok nem ismerkednek meg más
vallások tanításaival.[20]
További számos, kisebb-nagyobb probléma[21]
és félreértés mutatja még, hogy Európa nevelési intézményrendszerei egyelőre
nem tudnak mit kezdeni az iszlám alaptanításaihoz (mereven) ragaszkodó, nem
kis létszámú muszlim népességgel, amely így integráció helyett egyre inkább
elszeparálódik, perifériára szorul, és saját kézben lévő oktatási
intézményeiben termeli újjá (esetenként a radikalizmus csíráit is hordozó)
utánpótlását.
Összegzés
Mivel ma a történelem során korábban sosem látott mértékben vannak jelen a
muszlimok kontinensünkön, és számuk – szemben Európa legtöbb népének
mutatóival – még mindig dinamikusan növekszik, folyamatosan kiegészülve
újabb- és újabb betelepülőkkel, ideiglenes munkavállalókkal és az iszlámot
felvevő európaiakkal, minden lehetséges tudományos eszközzel is elő kell
segítenünk a békésebb és zökkenőmentesebb együttélést.
Az első legfontosabb lépés a párbeszéd, az eltérő múltú, hagyományú és
világnézetű közösségek és személyek közötti közeledés elősegítése. Az
iszlámmal foglalkozó tudósok véleménye világszerte az, hogy a „nyugati”
emberek sokkal kevésbé ismerik az iszlámot, mint amennyire az szükséges volna
a civilizációs különbségekből fakadó problémák, konfliktusok megoldásához.
Amerika és Európa évszázadok óta félreértelmezi (és legalább ilyen fontos,
hogy félve értelmezi) az iszlám jellemzőit.
A nevelés- és iskolaügy vonatkozásában is igaz, hogy a kontinensünkre
beköltözött, hosszabb-rövidebb időre itt letelepedett muszlimok jobban ismerik
a mi kultúránkat, mint mi az övékét. Erre egyszerűen szükségük van ahhoz,
hogy legalább némileg beilleszkedjenek az európai környezetbe. Jövőnk
tervezése, felelős döntések meghozatala előtt feltétlenül szükség van a velük
folytatott eszmecserékre. Számos jel mutatja és bizonyítja, hogy a muszlimok
készen állnak arra, hogy megmutassák gondolataikat, vallásukból fakadó
világlátásukat és törekvéseiket. Az eredményes együttműködés, a sikeres –
közösen előkészített – problémamegoldást előmozdítandó az európai
felsőoktatási intézményekben és kutatóközpontokban meg kell alapozni és
erősíteni az iszlámmal foglalkozó (muszlim és nem muszlim) tudósok munkáját.
Politikai döntések meghozatalánál figyelembe kell venni a véleményüket. A
média teljes területén nagyobb felelőséggel, a megalapozatlan sztereotípiák
lebontásával kell szólni a muszlimokról. Számos további, előremutató módszert
kell továbbá „átvenni” az európai országok más kisebbségeit érintő
intézkedésekből.
Annyi bizonyos, hogy nem csupán az iskolákat, a nevelést érintő kérdésekben,
hanem általánosságban, az egymással érintkező, több területen konfrontálódó
kultúrák vonatkozásában is nagy erőfeszítésekre, türelemre és toleranciára
van szükség ahhoz, hogy megnyugtatóan rendeződjenek a ma még igencsak
„fátyolos” problémák, és hogy képesek legyünk a fátyol letépése
nélkül is meglátni a muszlim kislányok igazi arcát.
