Eötvös József üzenete

(Előadás, 1999. január 19. Eötvös József Általános Iskola, Budapest)


© 1999 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens


      Egyes történészek szerint Magyarországnak három kiemelkedő kultuszminisztere volt történelme során: Eötvös József, Trefort Ágoston és Klebelsberg Kunó. Közülük most az elsőről, ezen iskola névadójáról, az 1813 és 1871 között élt báró Eötvös Józsefről szeretnék szólni. Eötvösről, akinek tevékenysége, gondolatai – bár másfél évszázados távolságban állnak tőlünk – ma is időszerűek, vállalhatóak és követhetőek.

      Életművét számtalan kutató vizsgálta, elemezte már, többek között Fináczy Ernő, Schneller István, Faludi Szilárd, Sőtér István, Bényei Miklós, Felkai László, Mészáros István. Személyében próbálta – olykor erőnek erejével – példaképét látni/láttatni egy-egy politikai irányzat. Bár az időutazás valóságosan nem lehetséges, gondolatban visszahelyezkedhetünk Eötvös korába, és megpróbálkozhatunk mi magunk azzal, hogy személyéhez, tetteihez, eszméihez közelebb lépjünk.

      Egykori miniszterünk megismerésében segítségünkre vannak – róla szóló tanulmányok, monográfiák mellett – a korabeli források, elsősorban Eötvös saját írásai. Nagyregégenyei, „A karthauzi”, „A falu jegyzője”, „A nővérek” és a „Magyarország 1514-ben” az írót hozzák elénk. Beszédei, naplóbejegyzései, publicisztikája, egyes levelei leginkább az államférfi, a művelődéspolitikus Eötvöst láttatják. Kartársainak leírásai (pl. Pulszky Ferencé) elsősorban Eötvöst, az embert mutatják be. A róla készült számtalan metszet, festmény segítségével pedig valóban szinte „személyes ismerősünkké” válhat a jeles államférfi.

      Ezen előadás egyfajta kísérlet annak bemutatására, hogy milyen is volt tehát Eötvös József, és a kor, amelyben élt. Érzésem szerint csakis ez lehet a kiindulópont ahhoz, hogy életművének a ma embere – főként napjaink pedagógusai, növendékei és politikusai – számára fontos üzenetét megérthessük.

      Az író és politikus Eötvös József két ízben volt Magyarország vallás- és közoktatásügyi minisztere. Oly időszakokban, amikor Magyarország történelmének sorsfordító eseményei zajlottak. Az apai ágon a császárt szolgáló felmenőkkel rendelkező, osztrák anya gyermekeként született Eötvös kétségkívül a múlt század legjelesebb államférfijai közül való. Fiatal íróként, a centralisták egyik vezéralakjaként kapcsolódott be a reformkori vitákba, és – annak ellenére, hogy nem is anyanyelve volt a magyar – magyarságáról és honszeretetéről már ebben az időben is számos tanúbizonyságot tett.

      Mielőtt röviden áttekintenénk az életpályáját, szükségesnek látszik bemutatni a 19. század első felének magyarországi miliőjét, a korabeli politikai és oktatásügyi törekvéseket. Az 1800-as évekre hazánkban is szinte valamennyi politikai csoportosulás számára világossá vált, hogy az ország polgári átalakulása elodázhatatlan. Az ipar, a mezőgazdaság, a közlekedés korszerűsítése összefonódott számos, a társadalom egészét érintő teendővel. A reformkori országgyűlések szónokai, a meginduló hírlapkiadás cikkírói a felvilágosodás eszméit hangoztatva hittek az emberiség, az ország haladásában. Ennek egyik – Eötvös szerint pedig a legfőbb – feltételének az oktatásügy fejlesztését, a népnevelés kibontakoztatását tartották.

      Magyarországon is sorra születtek e korszakban a nevelésügyi tervezetek, amelyek a hazai oktatási rendszer Ratio educationisokkal megkezdett kiépítését kívánták folytatni és kiszélesíteni. A tanulás és művelődés általánosságának és szükségességének hangoztatása, a tanítók képzésének és jobb helyzetének biztosítása, az oktatás minden szintjének átgondolt és összehangolt bővítése e tervezetekben általános volt. Szükség is volt erre, hiszen az alacsony szintű, államilag alig ellenőrzött, közép- és felső fokon latin nyelven oktató, elavult módszerekkel elavult tananyagot közvetítő iskolarendszer nem felelt meg a kor kívánalmainak. Az 1830-as években a megyékben megkezdődött a köznevelés reformja, és az 1831-es felkelés után valamennyi reformpolitikus számára bizonyossá vált, hogy a parasztságot nem lehet kihagyni terveikből. Kölcsey, Kossuth, Wesselényi és mások a gyakorlati életre felkészítő tanulmányok, a szakképzés fontosságát hangsúlyozták. Széchenyi így írt erről: „Sehol sincs annyi »sokat tanult« s mégis annyi egészen hasznavehetetlen ember, mint nálunk.”

      Többen érveltek a magyar nyelv ügye mellett, mely 1844-ben államnyelvvé vált. Minden törekvés ellenére az 1840-es évek közepén mindössze 40% volt az elemi népiskolába járó gyerekek aránya, és a kb. 9000, zömmel egytanítós, osztatlan népiskola aligha hozhatta el az ország lakosságának politikusok által remélt műveltségbeli felemelkedését.

      Ezen a századeleji Magyarországon, 1813-ban látta meg a napvilágot az a kisfiú, aki származásánál fogva ugyan a legkiválóbb iskolákba járhatott, magánnevelő vigyázta lépteit, mégis kora ifjúkorában felfogta és megértette a magyarországi iskoláztatás problémáit. Eötvös József nevelőjétől, a Martinovics összeesküvés után börtönviselt emberré vált Pruzsinszky Józseftől hallott a felvilágosodás eszméiről. A budai gimnáziumban társai gúnyolódásának hatására sokszorozott energiával látott a magyar nyelv tanulásához, és fantasztikus szorgalmát, tehetségét dícséri, hogy nem magyar anyanyelvűként a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb írója lett. Életútjáról, eszméinek fejlődéséről számos általa mondott és írott, valamint kortásai által papírra vetett gondolat tanúskodik. 18 éves korától volt például egy „Gondolatok” című füzete, amelybe – és sok más hasonlóba – élete során számos dolgot feljegyzett. Aforizmái, maximái, epigrammái csakúgy tanúsítják gondolatainak változását, nézeteinek tisztulását, mint a kb. 2000 kötetből álló házi könyvtárának könyvmargóira írott reflexiói. Az 1840-es években nem csak mint hírlapi cikkek és irodalmi művek írója tűnt fel a fiatal ügyvéd, hanem mint a parlamenti szónokok egyik legkiválóbbja. (Felkai László idézi egy művében azt a korabeli esetet, hogy mikor egy 1843-as parlamenti rendbontás idején többen felálltak és a termet elhagyni készültek, Eötvös az emelvényre lépett, és mindenki szaladt vissza őt meghallgatni.) Eötvös a Széchenyi-Kossuth vitában Kossuth mellé állt, elsősorban azért, mert nem hitte, hogy a politikai jogok kiharcolása előbbre való teendő, mint a nevelésügy felvirágoztatása. Többi, centralista csoporthoz tartozó társával együtt hitt abban, hogy a birodalmon belül, reformok, és nem forradalom útján lehet a polgári átalakulást keresztülvinni. Magyarországon ez a csoportosulás volt a nyugati polgári műveltség hordozója, parlamentarizmussal próbáltak gátat szabni az uralkodó illetve a vármegyék hatalmának.

      Az 1848-as kormányban Eötvös lett a vallás- és közoktatásügyi miniszter. A forradalmat megelőző politikai tevékenysége, beszédeinek, cikkjeinek, regényeinek pedagógiai elképzelései szinte predesztinálták erre a posztra. Miniszteri tevékenységét áttekintve kiemelendő, hogy Eötvös milyen nagy mértékben próbált teret adni a szélesebb szakmai közvéleménynek. A polgári jellegű köznevelés alapjait segítendő számos beadvány, reformjavaslat érkezett a minisztériumba, és Eötvös a lehetőségekhez mérten próbálta mindenkor figyelembe venni közvetlen kollégái, tanítói testületek javaslatait éppúgy, mint a pesti egyetemisták reformelképzeléseit vagy az első nevelésügyi kongresszus tanácskozásainak anyagát. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium alá tartoztak az egyházi ügyek, az iskolák, a tudományos közintézetek, a könyvtárak és múzeumok ügye. Az öt ügyosztály közül legnagyobb apparátussal rendelkezett a közoktatási. Már ekkor, 1848-ban is jól kimutatható Eötvös oktatásüggyel kapcsolatos elképzeléseinek az a vonása, hogy miniszterünk az oktatásról való gondolkodást ugyan állami feladatnak tekintette, de ugyanakkor úgy vélte, hogy az állam hatásköre igencsak korlátozott kell, hogy legyen. Az oktatás tárgyai ugyan államilag előírhatóak, de a nevelés szelleme nem. Hangsúlyozta több ízben, hogy a kormányok mindenütt a világon folytonosan váltják egymást, így idő sincs arra, hogy a polgárok nevelését valamilyen szempontok szerint végigvigyék. Az iskola azonban Eötvös József felfogása szerint nem is erre való, nem adhat kész nézeteket. Az oktatási intézmények feladata ellenben az, hogy felkészítsenek az önálló ismeretszerzésre.

      Az 1848-as, oktatásügyet érintő elgondolásokból a szabadságharc kitörése miatt végül nem lett törvény. Hosszú időre elodázódott Magyarországon a tankötelezettség törvényben való kimondása, az oktatási rendszer teljeskörű átalakítása és kibővítése. Eötvös József – mint köztudomású – 1848 őszén, Lamberg utcán történt meggyilkolása után elhagyta az országot. E lépést már előbbre is fontolgatta, hiszen véleménye szerint „A szabadságot vérrel kell áztatni, de nem az utcákon ontott vérrel, hanem a csata mezőn.” Felkai szerint távozása annak is beismerése volt, hogy a centralisták által elképzelt módon nem lehet megvalósítani a polgári átalakulást.

      1853-ig Eötvös főként Münchenben és Salzburgban tartózkodott. Rengeteget olvasott abban az időszakban, leginkább jogi és állambölcseleti műveket. Új utak, Magyarország számára hasznosabb lehetőségek feltárásához szüksége volt egy széleskörű, a nagyvilág különböző országainak gondolkodóitól eredeztethető államelméleti-filozófiai alapozottságra. Gondolatainak tisztázása végett, olvasmányait, korábbi tanulmányait és tapasztalatait is egybefoglalva írta 1851 és 1854 között „A XIX. század uralkodó eszméinek hatása az álladalomra” című munkáját, mely azóta is a jog- és filozófiatörténeti kutatások fókuszában áll. Műve szerint a három legfőbb eszmény, a szabadság, az egyenlőség és a nemzetiség tekintetében a modern államok helyzete ellentmondásos. Eötvös szerint ezek közül legfőbb a szabadság. Ezen gondolata korunk embere számára is az egyik legfontosabb üzenet. Egyének és nemzetek szabadságáról is sokszor nyilatkozott. Úgy vélte, a polgárok felfogása szabjon irányt a kormányok működésének, ne pedig az állam az egyének politikai nézetének. Birodalmat nem lehet más nemzetek feletti uralomra alapozni, csak azok szabadságára. E műve szerint Eötvös úgy gondolta, hogy az emberiség fizikailag is és szellemileg is egyre fejlődik, a haladás foka a műveltséggel mérhető. A haladásnak három ismertetőjegye van:
  1. hogy milyen hatalommal bír az ember az anyagi világ erői felett; (Ne feledjük, ez a közlekedés- és távközlés fejlődésének, a folyószabályozások, növénynemesítések nagy hőskorszakában íródott vélemény!)
  2. mennyire általánosan elterjedt a műveltség;
  3. mennyiben ismerik és tartják tiszteletben az emberi méltóságot.
      „Hiszem, hogy az emberi nem oly haladásra képes, melyről még fogalmunk sincs, és a jólétnek és szellemi hatalomnak oly fokára emelkedhetik, mely legvérmesebb reményeinket is felülmúlja. Csakhogy az emberek nagy része jelenleg még nem emelkedett intelligens lénnyé és hogy mielőtt társadalmi és politicus helyzetünkben a nagy haladást remélhetjük, nagy haladást kell tennünk a civilisatióban. Ennek emelése a fő dolog. A többi játék.” – vélte Eötvös, hangsúlyozva a művelődés nagy szerepét.

      Eötvös szerint a szabad egyházak és az önkormányzatok jelenthetik a garanciát az állam túlkapásaival szemben, ezeket pedig különböző egyletek, helyi társadalmi szerveződések ellenőrízhetik.

A kiegyezés után

      1867 után Eötvös ismét vallás- és közoktatásügyi miniszterként foglalhatott helyet a kormányban. A forradalom óta eltelt csaknem húsz év sokban befolyásolta nézeteit, mind az oktatásügyet, mind pedig a politikát illetően. Széleslátókörűségével, alapos tudásával, külföldi tapasztalataival és elvi igényességével egyedül állt a kabinetben. Jellemének ábrázolásához fontos adalék, hogy képes volt élete során folyamatosan revideálni nézeteit. Ahogy tudása gyarapodott, tapasztalatai sokasodtak, felülbírálta saját korábbi nézeteit is. Míg azonban „mások vígan túlteszik magukat a nagy eszmék devalválódásán, az ő életét ez beárnyékolja”.

      A kiegyezés utáni kormányban tulajdonképpen folytatnia kellett a magyar oktatásügy 1848-ban megkezdett polgári átalakítását. Ekkor is neves, a tanügyhöz kiválóan értő férfiúkkal vette körül magát, akiknek sorából magasan kiemelkedett Gönczy Pál. Elsődleges fontosságúnak tartotta Eötvös a népoktatás színvonalának emelését. Így írt erről: „... én mindenek közt, bármennyire tisztelem a magasabb tudományokat, bármennyire meg legyek győződve arról, hogy magasabb népművelés lehetetlen oly országban, hol tudomány nem létezik, most is ezt mondom, fő és első teendő a népnevelés; mert teljes meggyőződésem, hogy a magasabb tudomány kifejlődése csak ott lehetséges, hol ezen magasabb tudomány egy művelt népnek egységes talaján nyugszik. Nem akarom, hogy a tudomány Magyarországon karácsonyfa módra állíttassék föl, fölékesítve mindenféle csecsebecsékkel, különben pedig arra teremtve, hogy elszáradjon; én azt akarom, hogy a fa gyökereket verjen a hazában, s erre nézve mindenekelőtt szükséges, hogy a talaj legyen előkészítve.”

      A népoktatási törvényjavaslat kidolgozásakor ismét számítottak és támaszkodtak az országos szakmai közvéleményre, valamint a külföldi példákat is szemügyre vették. Eötvös előtt pozitív példaként állt az amerikai általános műveltséget nyújtó oktatási szisztéma csakúgy, mint a német tudományos élet decentralizáltsága és a fejlett franciaországi felsőoktatás. E külföldi modelleket azonban mindig kellő kritikával szemlélte, és sohasem gondolta ezeket egy az egyben adaptálhatónak Magyarországon. Eötvös a magyar modellt kívánta megteremteni, és e munka során felhasznált, koncepciójába épített számos kisebb-nagyobb elemet. A törvény előkészítése során Eötvös méltányosan foglalt állást a nemzetiségekkel és a felekezetekkel szemben. A népoktatással kapcsolatosan azt fogalmazta meg egy parlamenti felszólalásában, hogy ahogyan az ország az anyagi kultúra felvirágoztatása terén a közlekedési eszközöket tökéletesíti, ugyanúgy gondoskodnia kell az iskolákról is, amelyeken „az eszmék közlekednek”. Szerinte ugyanis bármilyen áldozatokat hoz is az ország az anyagi célok előmozdítása érdekében, „mind nem fognak czélhoz vezetni, még az anyagi érdekek terén sem, ha nem gondoskodunk mindenekelőtt a népnek értelmi neveléséről. A népnek értelmi emelésében fekszik legbenső meggyőződésem szerint ezen haza egész jövője.”

      1868-ban a 38. cikkelyként bejegyzett népoktatási törvény csaknem egy évszázadra irányt szabott az alapfokú oktatásnak, és megalapozta a közép- és felsőoktatás – Eötvös által is felvázolt, de csak későbbi lépésekben megvalósuló – kibontakozását. A tankötelezettség törvényben való kimondásával azonban nem hárult el minden akadály a népnevelés útjából; ellenkezőleg: újabb problémák kerültek napvilágra. A felekezetek kezén meghagyott, községi, állami és magánkézben levő iskolákkal színesedő rendszer kiépítéséhez ugyanis iskolaépítkezésekre, a törvény betartásának ellenőrzésére, a népiskolai közigazgatás szervezetének létrehozására, a tanítóképzés bővítésére és a tanítók helyzetének rendezésére volt szükség.

      Eötvös számos intézkedése segítette a törvény hazai és külföldi színtereken való megismerését, a hiányosságok és az eredmények számbavételét. 1868-tól megindult, és hosszú évtizedekre meghatározóvá vált a pedagógiai sajtó termékei között a Néptanítók Lapja. A tanítókhoz hetente – később kéthetente – eljutó, ingyenes, anyanyelvükön írott lap segítette az információáramlást, szolgálta a tanítók képzését és tucatjával buzdítta a korabeli pedagógusokat didaktikai és egyéb tapasztalataik, kutatási eredményeik közzétételére. 1869-től kiadták – a magyarországi nemzetiségek nyelvén is – a tanterveket és óraterveket, és pályázatokat írtak ki tan- és vezérkönyvek kidolgozására. A taneszközkiadás fellendülése is erre az időszakra, Eötvös második miniszterségére tehető. Ezzel szoros összefüggésben elrendelték minden iskolában a leltározást, és számtalan módon segítették az iskolai adminisztráció megszervezését.

      A tanítók anyagi és erkölcsi helyzetének javítása mindig is Eötvös szívügye volt. Ezt támasztják alá többek között az alábbi – Eötvös 1868-as felszólalásaiból vett – idézetek:

      „Tekintve azon körülémnyt, hogy a néptanítók fontos hivatásukhoz képest, általában véve úgy is mostohán lévén díjazva, megélhetésök szempontjából is szükséges, hogy javadalmaik pontosan s kellő időben kiszolgáltassanak.”

      Minthogy az anyagi zavarok közt élő ember ritkán képes „különösen szellemi föladatának higgadt teljesítésére, az ily viszonyokban élő tanító is kedvét szokta veszteni a tanításhoz s figyelmét nem tudja összpontosítani lelki nyugalmat és föláldozást igénylő hivatása teljesítésére, ennélfogva nem tud kellően megfelelni föladatának – s szenvedni, satnyulni fog mellette az iskola, s szenved ennek következtében a közművelődés, melynek nagyobb emelkedésétől függ minden szellemi és erkölcsi erőnk, mind anyagi jobblétünk.”
      „...e hazában nem csak az elismerést, de a jutalmat is senki inkább nem érdemli, mint azok, akik a neveléssel foglalkoznak.”
      „(Remélem), e haza anyagi tekintetben is annyira emelkedni fog, hogy idővel meg fogja hálálhatni népoktatóinak azt, amivel nekik tartozik.”

      A törvényben rendezték a fizetéseket és megalapozták az állami tanító- és tanítónő-képzést. Külföldi ösztöndíjakkal, hazai póttanfolyamokkal tették lehetővé a tanítók továbbképzését. Eötvös megpróbált kiemelt figyelmet fordítani a pedagógusképző intézmények tanárainak a képzésére, ez azonban csak terv maradt. A tanítók önművelésének, szervezkedésüknek, érdekérvényesítésüknek szempontjából fontos volt az Eötvös által olyannyira szorgalmazott tanítóegyleteknek a létrejötte, munkálkodása. E testületek nem terjedtek el oly mértékben, ahogyan kiváló miniszterünk szerette volna.

      Eötvös, aki a női nem nagy tisztelője volt, édesanyját, feleségét és lányait is rajongással szerette, határozottan fellépett a nők taníttatása mellett, és az intézményes nőnevelésnek egyik korai támogatója volt hazánkban. A tanítónőképzők felállítása mellett támogatta az Országos Nőképző Egylet célkitűzéseit, és valószínűleg csupán halála akadályozta meg abban, hogy tárcája e téren is jelentősebb eredményeket tudjon felmutatni; csakúgy, mint a kisdedóvással kapcsolatosan.

      E helyen, az 1868-as népoktatási illetve nemzetiségi törvényhez kapcsolódóan kell kiemelni Eötvösnek a nemzetiségek helyzetéről vallott felfogásárt. Következetesen kiállt amellett, hogy a magyarok és a nemzetiségek egyenlők, a magyarok viszont elsők az egyenlők között. Az anyanyelven folyó oktatás törvénybe iktatásával próbálta lehetővé tenni a nemzetiségiek kulturális felemelkedését.

      „A haza minden polgárának jövője – mindenekelőtt jogai – kulturáltságától függ, vagyis a műveltségnek a nevelés útján való társadalmi méretű elterjedésétől. Ezért kell a népiskolákat szaporítani, felszerelésüket s a bennük folyó oktatást javítani a haza minden lakója számára és érdekében.”

      Nagy viták voltak egyébként a dualizmus kezdeti időszakában a nemzetiségek jogait és oktatását illetően. Eötvösnek olyan körülmények között kellett megvédeni a saját álláspontját, amikor például egy Tisza Kálmán úgy vélekedett a történelem tanítását illetően, hogy a nemzetiségeknek csak annyiban volt és van történelme, amióta Magyarország területén élnek. Ha volnának „külön tényeik”, akkor azokat „nem külön dicsőíteni és történelembe foglalni, hanem mindnyájuknak elfelejteni kellene.” A történelemtanításnál is nagyobb vihart kavart a nemzetiségi tanítóképzés, amely mellett Eötvös szintén következetesen kiállt.

      Eötvös életművének legfőbb írásai közül való utolsó fontosabb, „Jelentés....” címmel készült összefoglalása, amelyben 1870-ben jellemezte minisztersége időszakát. Az országgyűlés elé tárt jelentésből megismerhetjük a kultusztárca 1868-1870 közötti működésének eredményeit és a hiányosságokat is. Eötvösnek is nagyban köszönhető, hogy 1868 és 1870 között a VKM állami költségvetésből való részesedése 0,8-ról 1,1%-ra emelkedett. (1871-ben: 1,7% volt.)

      (Felkai László Eötvösről szóló monográfiájában megemlítette a kortárs, Schvarz Gyula kritikájának adatait, mely szerint 1869 és 1880 között Magyarországon a népoktatásra körülbelül annyit fordítottak, mint az adózás ellenőrzésére. Kétszer-háromszor annyit költöttek évente az állami utak karbantartására illetve a fegyintézetek fenntartására, mint a népoktatásra, és a császári udvartartás a duplájára rúgott, mint az iskoláztatás költségei. A hadseregre pedig – csakúgy, mint napjaink legtöbb államában is – aránytalanul több jutott. Schvarz szerint több fehér kréta fogy a katonák fehér posztó egyenruhájának tisztogatására, mint az iskolákban, és a katonai egyenruhák fehér zsinórjának árából fenntartható lenne egy tanítóképezde.)

      Eötvös többször, például az 1870-es évi költségvetési vitában is kifejtette, hogy nem hiúsági szempontok, nem a külsöleg tetszetős eredmények elérése vezérlik a tárca pénzének elköltésében. Ahogyan ő maga mondta:

      „Nem bánom én, beszéljenek bármit rólam, támadjanak meg bármiként; tartsanak obscurusnak, bigotnak, reakczionáriusnak: érzem, hogy a kultúra magjai után, melyeket az országban elhintek, egykor majd az aratás ideje megérkezik, akkor ez idővel az én nevem is össze lesz kapcsolva. De ha csak néhány száz az én szegény iskolamestereim közül fogja is áldani emlékemet, az is gazdag elégtétel lesz nekem.”

Összegzés

      Összegezve Eötvös József életútjának főbb állomásait, kiemelhetjük, hogy életműve számos, üzenet-értékű mozzanatot és gondolatot foglal magába, amelyek kibontása és megértése jövőnk építését segítheti. A ma embere előtt egy hazáját híven szerető férfi képe bontakozik ki, aki mindig vallotta, hogy a szív, és nem a nyelv számít, noha ő dacolva német nyelvű, nagybirtokos családjával, kiválóan megtanult magyarul. Européer volt, de mindig magyarsága hangsúlyozásával. Még egészen ifjú korában vetette papírra az alábbi gondolatokat:

      „A haza azon kis világ, mely mindenkit a nagy földhöz csatol, s melyet mindenki megfoghat.”
     „Egyes emberek patrióták, de népek kozmopoliták legyenek, és boldog lesz a világ.” Hazánk sorsát mindig tágabb kontextusban vizsgálta, de sohasem feledve a belső problémákat, megoldásra váró kérdéseket, pl. a magyarok és nemzetiségek viszonyát.

      Eötvöst a világra való nyitottság, széleslátókörűség, tájékozottság jellemezte, precíz és alapos ember volt. A valóságból vett tapasztalatait rengeteg olvasmányélménnyel egészítette ki, és kiemelendő tulajdonsága, hogy folyamatosan revideálta nézeteit. Képes volt tévedései, hibái beismerésére, az újrakezdére, és mindennél fontosabbnak tartotta, hogy hazájának szolgáljon.

      Az emberi szabadságot minden más eszménynél fontosabbnak tartotta, és iskolapolitikája szempontjából is meghatározó volt ez a gondolata. Az iskola, mint önálló ismretszerzésre nevelőintézmény, a személyiség kibontakoztatásának színhelye jelenik meg az eötvösi koncepcióban, ahol az egyének világnézetüknek megfelelő, anyanyelvükön nyújtott tudást szerezhetnek.

      Ismételten szeretném kiemelni azt, hogy Eötvös tudta: kormányok jönnek-mennek a történelem színpadán, az örök emberi értékek azonban e forgatagban sem változnak, így ezekhez, és nem a múlékony politikai csatározásokhoz kelligazítani a nevelést.

      Azt, hogy Eötvös tisztában volt a hatalom mindenkori természetével, nem csupán saját, valóban miniszteri, azaz alázatosan a hazáját szolgáló magatartása támasztja alá. Az is, hogy bármilyen átalakításba, fejlesztésbe fogott, a lehető legszélesebb értelemben vett közvéleményre és szakmai tanácsadókra támaszkodott, az alulról felfelé építkezés híve volt. Fontos volt számára Magyarország minden egyes polgára, minden tanítója és diákja a nádtetős tanyasi iskolától a fényes egyetemig.

      Fináczy Ernő az 1913-ban, Eötvös születési centenáriumának évében beszédében azt mondotta, hogy egykori kultuszminiszterünk „... kicsiny és szegény, de annál forróbban szeretett hazánknak elmaradt népét akarta minden rétegében belevinni az erópai műveltség közösségébe, hogy ezzel sajátos nemzeti feladataink megértő és lelkes teljesítésére képesebbé tegye.”

      Schneller István – ugyancsak az emlékünnepség kapcsán – úgy fogalmazott, hogy Eötvös etikus ember volt, benne nem a khálosz, hanem az agáthosz munkált. A gyermek Eötvöst anyja valaha arra tanította, hogy „Ne higyjen oly gondolatban, melynek szíve ellentmond.” Ezt az életszabályt pályája során mindvégig betartotta.

      Eötvös józsef, a magyar oktatásügy és politikai élet, az irodalom és az állambölcselet kimagasló alakja tehát ma is sokmindenre tanít. Előadásom legvégén hadd emeljem ki azt a gondolatát, amely – tetemes mennyiségű írását átolvasva – számomra a legfontosabb üzenete:

„A világon nem a tudomány, a szeretet művel csodákat.”


Ajánló irodalom
Eötvös József életművének tanulmányozásához

  • Báró Eötvös József Összes Munkái. Révai, Budapest, 1901-1903. 1-20. k.

  • Eötvös József válogatott pedagógiai művei. (szerk.: Felkai László) Tankönyvkiadó, Budapest, 1957.

  • Eötvös József: „Neveljünk polgárokat...” (Eötvös Dessewffyhez írott levelét bemutatja: Fenyő István) Európa, Budapest, 1984.

  • Eötvös József: Aforizmák. (Vál.: Sőtér István) Orsz. Eötvös Emlékbizottság, Budapest, 1988.

  • Eötvös József: Kultúra és nevelés. (szerk.: Mezei Márta) Magyar Helikon, Budapest, 1976.

  • Arató Ferenc: Eötvös József és a nemzetiségi népoktatás. In: Pedagógiai Szemle 1969/6.

  • Bényei Miklós: Eötvös József könyvei és eszméi. Csokonai, Debrecen, 1996.

  • Faludi Szilárd: Eötvös József emlékezete. In: Pedagógiai Szemle 1963/10.

  • Felkai László: Eötvös József közoktatásügyi tevékenysége. Akadémiai, Budapest, 1979.

  • Köte Sándor: Közoktatás és pedagógia az abszolutizmus és a dualizmus korában (1849-1918). Tankönyvkiadó, Budapest, 1975.

  • Megemlékezések Eötvösről. In: Magyar Paedagogia 1913/9. sz.

  • Oktatáspolitikai koncepciók a dualizmus korából. (szerk.: Mann Miklós) Tankönyvkiadó, Budapest, 1987.

  • Schlett István: Eötvös József. Gondolat, Budapest,1987.

  • Sőtér István: Eötvös József. Akadémiai, Budapest, 1967.

  • Szabad György: Eötvös József a politika útjain. In: Századok, 1971/3-4. sz.



Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
© Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 ()