Öngyilkosok szirénje

(IPM, 2004. november, 46-48. o.)


© 2004 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens



      A belle époque, mint az 1914 előtti „boldog békeévek” megnevezésére szolgáló fogalom, francia történészektől és íróktól származik.

Bella Otero (1868-1965)
Bella Otero (1868-1965)
Valószínűleg elsőként Hilaire Belloc nevezte így a háborús évek szenvedéseihez és nyomorúságához képest valóban szép időszakot. Az angolok, akiknél a századforduló után – Viktória királynő 1901-ben bekövetkezett halálával – véget ért a viktoriánus korszak, a világháború előtti időszakot az új király, VII. Edward után edwardiánus kornak nevezik. Bár ezekben az évtizedekben Európa valamennyi részén jelentős városok léteztek, a belle époque időszakának szimbóluma kétségkívül Párizs, a lüktető francia főváros volt. Párizsról Deutsch Mór, a vállalati ügyeit intéző üzletember már 1866-ban ezt írta a „Magyarország és a nagyvilág” című lap hasábjain: „Éreztem, hogy itt van Európa ütere... itt lüktet a civilisatio leghevesebben s a continens apró városai e szeszélyes és kaczér hölgy lábainál hevernek, mosolyát ohajtva, akaratát lesve, parancsának hódolva...”

      1870 után, a III. köztársaság korában a város még jelentősebbé és hatalmasabbá vált. 1890-re Párizs a maga 2 és fél milliós lakosságával London mögött Európa második legnépesebb városa volt. Szépségét, mozgalmasságát és látogatói számát tekintve azonban vetekedett nem csak az angol, de valamennyi európai fővárossal. A franciák óriási épületeket emeltek, az utcákon hömpölygött a forgalom, tündököltek a nagyáruházak és divatszalonok, melyek egész Európa szívét jelentették a divat vonatkozásában. A Montmartre-on sorra nyíltak a kávéházak és kabarék, a második köztársaság alatt kiépített, fényárban úszó boulevard-okon tolongtak az emberek. A csábító „bohém” életmód, az ezernyi látnivaló és szórakozási lehetőség, a könnyen megszerezhető nők utáni sóvárgás utazók ezreit vonzotta a francia fővárosba hétről hétre. Az új idők sajátosságai a művészetekben is kifejeződtek; Monet, Cézanne, Toulouse-Lautrec illetve Mucha, Gallé, Laliqui sikereinek a korszaka is ez. Proust, Anatole France sorra alkották műveiket, miközben a párizsiakat és az oda látogató külföldieket Hortense Schneider kánkánja tartotta lázban.

Márványhideg kurtizánok

      A Maxim’s, a Moulin Rouge és a Folies-Bergère közönsége lelkesen tapsolt az új korszak új nőideáljának, a „szegény lányból végzet asszonyává” vált táncosnőknek. Artom Guido, spanyol történész szerint a századforduló Párizsának női „főszereplőit” három nagyobb csoportra lehet osztani. Az arisztokrata származású nők, valamint a polgárság felső rétegéhez tartozó hölgyek csoportjaira, előbbiek mellett állt nemesi származásuk, utóbbiak támasza a gazdagság és az ezzel megszerezhető hatalom volt. Továbbá a „demi monde” hölgyei, ahogyan ifjabb Dumas korabeli regényeiben azokat a nőket nevezte, akik a szépség és csábítás művészetét gyakorolták. E harmadik csoport tagjai voltak azok a nők, akik a legjobban vonzották az idegeneket. Az ő életvitelüket vették alapul az utazók, amikor a „párizsi nők”-ről mondtak ítéletet. A véleményt nyilvánítók között ott találhatjuk az európai arisztokrácia és nagypolgárság számos közismert alakját, valamint a politikai élet neves szereplőit. Egykori leírásokból úgy tűnik, hogy a félvilági hölgyeket egyetlen dolog érdekelte igazán Párizsban: a pénz. Egy korabeli francia hölgy, Clarisse Bader 1883-as leírása szerint „ezek a nők valójában márványból vannak, hidegek és érzéketlenek minden iránt, kivéve a pénz csörgését.” Természetesen a demi monde hölgyeit is számos csoportra lehet osztani jövedelmeik és társadalmi befolyásuk, vendégkörük tekintetében. Közülük csak a leggazdagabbak voltak azok, akik részt vettek szinte valamennyi fontos eseményen, ahol az előkelő és vagyonos arisztokraták, valamint a befolyásos polgárnők is megjelentek. Az operától a bálokig, a színházaktól a lóversenypályáig mindenütt árgus szemekkel figyelték a leghíresebb félvilági hölgyeket. Az előkelő vendégek, neves és befolyásos politikai személyiségek és üzletemberek Párizsban járva gyakran iktattak be hivatalos teendőik közé egy-egy „könnyed találkozást” Bella Oteróval vagy más, népszerű kurtizánnal. Ezeknek a nőknek a ruhái, ékszerei, hajviselete, lakberendezési tárgyai divatot teremtettek. Bader, a kortárs nem kevés rosszmájúsággal írta, hogy ezek a nők jobban elviselik azt, ha a becsületüket támadják, mint azt, ha a toilettjüket kritizálják.

Bella Otero, a végzet asszonya
Bella Otero, a végzet asszonya


      A magyar utazók közül a századvégen műveltségével kiemelkedett Alvinczy Sándor, aki 15 évet töltött a francia fővárosban. 1893-ban, Franciaországról szóló könyve második köteteként egy hosszabb lélegzetű művet szentelt a francia nőknek. Könyve „A párisi nő” című fejezetében óva intette olvasóit attól, hogy általánosításokat vonjanak le a francia főváros hölgyeivel kapcsolatosan. Ő úgy vélte, az átlagos párizsi nők hűségesek, s csak azért terjedt el róluk a csapodárság híre, mert a Párizsba érkező külföldiek arról a 200 nőről alkotják véleményüket, akik „meseszerű fény közepette” űzik mesterségüket, azaz a félvilági hölgyekről. A századelőn is megfigyelhető volt még ez az általánosítás, legalábbis erről vall az, a magyar lapokban is megjelent hír, mely szerint Clemanceau 1907-ben ki akart utasítani hazájából egy olyan olasz újságírót, aki a francia nőkről és erkölcseikről hazug, sértő cikkeket közölt. Az ügyet ugyan végül elsimították, de az eset feltehetően nem egyedi volt. Arányi Miksa egy, az „Újság” című lapban 1907-ben közzétett cikkében hasonlóan vélekedett, mint korábban Alvinczy: szerinte is tipikusnak mondható, ha egy Párizsban rövid ideig tartózkodó idegen felületesen ítél az ottani nőkről, „...és ezen kozmopolita városba a világ minden részéről érkező és leggyakrabban vagy legkönnyebben látható nőket, a szerény, finom műveltségű, jó modorú franczia nőkkel zavarja össze.”

A végzet négy asszonya

      A félvilági hölgyek közül négynek volt igazán nagy hírneve Párizsban: Emilienne d’Alençon, Liane de Pougy, Cléo de Mérode és a spanyol-görög származású Caroline Otero, akit egyszerűen csak Bellának (Szép) neveztek, álltak a közérdeklődés fókuszában. Ők négyen olyanok voltak, mint több „elődjük” is a francia történelemben. Diana Poitiers, Madame Pompadour és Dubarry kései utódai voltak, és folytatói annak az életvitelnek, melyet a 19. század kurtizánjai teremtettek meg. A századforduló eme félvilági hölgyei is trónörökösöket és uralkodókat fogadtak, és nem csupán szépségükkel, de elméjükkel, művészi tehetségükkel, szeszélyeikkel is magukhoz vonzották koruk legkiemelkedőbb férfi egyéniségeit. Mind a négyen szinte a „semmiből” emelkedtek a párizsi élet legfényesebb színtereire, és folytonosan egymással is vetélkedtek. Emilienne d’Alençon párizsi színházaknál statisztaként kezdte, és akkor következett be fordulat nyomorúságos életében, amikor a Nyári Cirkusz igazgatója szerződtette. Cléo de Mérode a párizsi Opera balettkarában táncolt, ott látta meg őt a Folies-Bergère munkatársa, és felkínálta neki a „Lorenza” című balett-pantomím darab főszerepét, mely meghozta számára a hírnevet. (Miatta csúfolták „Cleopold”-nak II. Leopold belga uralkodót, aki egyébként Emilienne d’Alençonért is rajongott...) Liane de Pougy is a Folies-Bergère-ben tűnt fel, egy bűvész segédjeként, „erkölcstelenül szűk fekete fürdőtrikóban”. Ugyanitt figyeltek fel a párizsiak a tehetséges spanyol cigánylányra, Caroline Oterora, aki talán valamennyi félvilági hölgy közül a legkiemelkedőbb és legismertebb volt.

Oterot ábrázoló üdvözlőlap
Oterot ábrázoló üdvözlőlap


      Bella Otero (Caroline Iglesias) 1868-ban született Puente-Valgában (Pontevedra). Anyja Carmencita Otero, spanyol cigánylány volt, aki Cadizban ismerkedett meg Caroline apjával, azzal a Carasson nevű görög katonatiszttel, aki egy szót sem beszélt spanyolul. Rövid kapcsolatukból született Caroline, aki alig volt 13 éves, amikor megszökött egy olasz énekessel, akivel házasságot kötött, és együtt Monte Carlóba mentek. Szinte mesébe illő a történet, hogy a lány egyetlen aranyát tették fel tétként egy kaszinóban, és jelentős pénzhez jutottak. Ez az összeg és veleszületett zenei és táncos tehetsége egyengették a fiatal nő útját, aki elhagyta férjét, és előbb Marseille, majd Párizs mulatóiban tűnt fel a századvégen. Valódi hírnevét a Folies-Bergère-ben aratott táncos és énekes szerepléseivel alapozta meg, a tánckarral rendszeresen körutazásokat tett Európában, beleértve még Magyarországot is. Eljutott egészen Oroszországig, Szentpéterváron ugyanazok az arisztokraták és katonatisztek ünnepelték, akik már Párizsban is találkoztak vele. Egyetlen életrajzírója sem mulasztja el felsorolni, hogy mely híres személyeknek volt a kedvese Bella Otero. Hódolóinak sorában megtalálhatjuk VII. Edward angol királyt, XIII. Alfonz spanyol uralkodót, II. Miklós orosz cárt, II. Vilmost német császárt, Aristide Briand-t, Franciaország miniszterelnökét és Gabriele d’Annunziót, a neves olasz költőt és politikust. E nevek az akkori Európa legkiemelkedőbb személyiségeinek nevei. II. Vilmost például annyira elbűvölte Otero, hogy még egy pantomim-darabot is írt külön, neki, „A modell” címmel, melyet Caroline a berlini Télikertben mutatott be hatalmas közönség előtt.

      Bella Otero a források szerint kevésbé híres férfiakkal is gyakorta volt együtt, ám – más félvilági hölgyekhez hasonlóan – nagyon fontos volt számára a pénz és az ékszerek, hiszen egyrészt így tudott bizonyos értelemben vett szabadságot teremteni magának, másrészt pazar ruhákra és más luxuscikkekre volt szüksége ahhoz, hogy mindig a középpontban álljon. Egy korabeli történet szerint mikor Otero szobalánya azt találta mondani egy dúsgazdag német bankárra, hogy csúnya, Caroline válasza az volt, hogy nem lehet csúnyának mondani azt a férfit, aki minden nap hoz ajándékba valamilyen szép ékszert.

Jelkép és árnyék

      Oteroval kapcsolatosan még a szűkszavú életrajzi lexikonok is megemlítik, mennyire kedvelte az értékes ékszereket. Az ékszergyűjtés valósággal a szenvedélyévé vált. Valahányszor, amikor például Szentpétervárra utazott, elkísérte őt párizsi ékszerésze, aki mindig tudta, hogy Caroline gazdag csodálóival zsíros üzleteket üthet nyélbe. A kurtizán gyűjteményében szerepelt Eugénia császárné gyöngysora és Marie Antoinette gyémánt nyakéke. Otero viselte is feltűnő ékszereit, ez hozzátartozott ahhoz a vetélkedéshez, melyet riválisaival folytatott. Egyszer például, amikor az Operában Caroline óriási rubinokkal felékszerezve jelent meg, másnap Liane de Pougy gyöngyökből készült ruhát öltött „válaszként”. Otero is a legjobb divatüzletekből öltözött, rendszeres vásárlója volt például annak a neves divatárus hölgynek, Jeanne Paquinnak, aki még a francia Becsületrend piros szalagját is megkapta. Caroline azonban bármilyen gazdag volt, a legnagyobb fényűzés közepette is, mindig ragaszkodott ahhoz, hogy színházakban szerepeljen. Fergeteges spanyol táncaival sokakat elbűvölt, nőies alakja gyakran volt látható a korabeli plakátokon és párizsi képeslapokon. Nagy sikert aratott a Carmen-ben, a kortársak elragadtatással szóltak drámai és

Otero idős korában, nizzai erkélyén
Otero idős korában, nizzai erkélyén
zenei tehetségéről. Bella Otero valóban a századforduló szimbólumává vált. De negatív jelkép is volt egyben, egy amerikai újságíró szóhasználatával élve „az öngyilkosok szirénje”. Sokan voltak ugyanis olyan kispénzű, jelentéktelen férfiak Párizs mulatóiban és a kaszinókban, akik csak vágyakoztak az elérhetetlen álomkép, a „tökéletes szépség” felé, de amikor látták, hogy imádott hölgyüket nem érhetik el, vagy a rulettasztalnál a maradék csekélyke pénzüket is elveszítették, akkor öngyilkosok lettek. Ily módon Otero személyével összefonódott a fény és az árny, csakúgy, mint a belle époque egész korszakával. A félvilági hölgyek pazar élete, a párizsi fényűzés és szórakozás csak felszín volt. Felszíne olyan társadalmi, gazdasági folyamatoknak és megbúvó ellentéteknek, melyek aztán feltörve a boldog békeidők valamennyi szereplőjét lesöpörték a színről. Bár 1913-ban még az argentín tangó hozta lázba Európa nagyvárosait, a kontinens hamarosan haláltáncát járta...

      Bella Otero, a legendás szépségű táncosnő és kurtizán nagyon hosszú életet élt. Párizs fényei közül Nizzába vonult vissza, és ott élt 1965-ig. Élete végén viszonylag szegényen halt meg, mert az évtizedek alatt ékszereit és pénzét a francia Riviéra kaszinóiban eltékozolta. Az utolsó nagy kurtizán csaknem egy évszázadot átívelő sorsa valószínűleg sok kutatót, írót és filmrendezőt fog a jövőben is megihletni és kutatásokra sarkallni. Élettörténete ugyanis (amit ő maga is papírra vetett) tükröt tart az olvasó elé a belle époque Európájáról, a meseszerű fények és szorongató árnyak Párizsáról, kurtizánok tündökléséről és nyomorúságáról.       ¦  ¦  ¦



Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
© Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 ()