Roberto Baggio
– Hogyan lettem nő létemre foci-szurkoló? –

(Napi Magyarország, 1998. augusztus 8., 20. o.)


© 1998 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens


      „Roberto Baggio!” – mondta a sötét hajú recepciós, és nagyot csettintett a nyelvével. Mivel a csöppnyi bolognai hotelben ő volt egyben a pultos is, töltött nekem egy pohárka Camparit. Nagyon értetlenül nézhettem rá, mert megismételte a nevet.

      „Calcio” – tette még hozzá, bár volt egy csipetnyi sértődöttség a hangjában. Én alig láthatóan felvontam a vállamat, erre ő elővett egy képet. Egy hozzá hasonló sötét hajú olasz mosolygott rajta, kék mezben.

      „Roberto Baggio” – mondta harmadszor is a nevet, és ez úgy hangzott, mint valami imádság utolsó sora.

      „Vagy úgy” – gondoltam magamban, és rájöttem, hogy ez a nyár is világtörténelmi jelentőségű: 1994 júliusa volt, a foci VB ideje. „Sí, sí” – mondtam, és nagyon sajnáltam, hogy lánynak születtem. Mert valahogy a foci a férfiak sportja. Legalábbis gyerekkoromban többször is ezt éreztem. Például amikor apám „A csodacsapat” című könyvet olvasta. Hiába kérleltem, hogy olvassa hangosan, hogy melléje kucorodva én is részese legyek a történetnek, mindig azt válaszolta, hogy ez nem való nekem. Aztán ott voltak a srácok a Csaba utcában. Egész nyáron rúgták a bőrt, de sosem vettek be egyik csapatba sem. „Ez nem lánynak való” – közölte az egyik nagyfiú, és én lesújtottan kullogtam haza. Felnőttként így aztán eszembe sem jutott meccset nézni. Ha valamelyik TV adón megláttam a zöld gyepen rohangáló játékosokat, rögtön csatornát váltottam.

      „Itália-Bulgária” – szakította félbe gondolataimat az olasz, és valami plakátfélét nyomott az orrom alá. Amennyire megértettem a szöveget, úgy vettem ki, hogy este valami parkban ünnepély lesz, ahol közvetítik a döntőbe jutásért vívott meccset.

      „Ciao” – mondtam a recepciósnak, és a Camparit szinte érintetlenül tettem vissza a pultra. Nagyon meleg volt. Kisétáltam az ifjúsági parkba, és ugyancsak meglepődtem az óriási tömeg láttán. A park közepén felállítottak egy hatalmas vetítővásznat, és három oldalról lelátókat ácsoltak. Nagy nehézségek árán sikerült befurakodnom az egyik sor közepére, de testi épségem kockáztatása ellenére is úgy éreztem, meg kell törnöm végre a régi varázst. Elhatároztam, hogy nő létemre igenis meg fogom nézni a meccset. Sok lányt láttam ott különben, az egyik tisztára úgy nézett ki, mint az Ornella Muti.

      Valószínűleg a játék helyszínén sem lehetett nagyobb hangzavar, mint ott, a bolognai parkban. Amint elkezdődött a közvetítés, mindenki torka szakadtából énekelte az olasz himnuszt, aztán kereplőket pörgettek és petárdákat pukkantottak. A játékosok még bele sem rúgtak a labdába, a hangulat máris felforrósodott. „A latin vér” – gondoltam akkor, de alighanem többről volt szó. Egy egész nemzet szurkolt egy emberként saját testéből való, imádott csapatának. A nézők szinte eggyé váltak a játékosokkal. A képernyő körvonalai felolvadtak, és egybefolytak a park fáival. A körülöttem ülők lelke, vágyai, reményei gurultak a labdával ide-oda. Az első másodperctől kezdve olyan ütemes bíztatás kísérte a hatalmas képernyőn mozgó focisták minden mozdulatát, mintha valóban élőben ott rohangáltak volna. Amikor Roberto Baggiot közelről mutatták, az olasz lányok megveszekedett őrültként sikoltoztak. Az Ornella Muti-féle még a nevét is kiabálta. (Ezen, persze, a szállodai recepcióssal folytatott beszélgetésem után egyáltalán nem csodálkoztam...)

      Az első olasz gólnál percekig a székekre felállva ünnepelt a bolognai fiatalság, ugráltak és kiabáltak, pezsgőket és petárdákat durrantottak, óriási nemzeti zászlókat lengettek. A bolgár gólt néma csendben nézték, és annyira bánatosak voltak, hogy én akkor szívből kívántam, hogy győzzenek az olaszok. Elképzelni is nehéz volt, mi lenne, ha kikapnának. Egyszeriben én is azon kaptam magam, hogy teli torokból bíztatom Roberto Baggiot! Egy pillanatra elhallgattam, de körülöttem mindenki annyira ordított, és különben is, annyira izgultam az olasz csapatért, hogy átadtam magam a csodálatos, magával ragadó, frenetikus élménynek: SZURKOLTAM!!!

      Igen, szurkoltam. Ráadásul egy idegen ország számomra addig ismeretlen csapatának, de azokban a pillanatokban a körülöttem lévő olaszokat testvéreimnek éreztem. Bármilyen hangos kiabálás kitelt volna tőlem, hogy legyőzzük a bolgárokat. Az est csúcspontja kétségkívül az a pillanat volt, amikor az olaszok berúgták a döntőbe repítő győztes gólt. A park közönsége összeborulva sírt és nevetett, hullámzott és ölelkezett. Nagyszerű pillanatok voltak ezek. Senki nem gondolt még Roberto Baggio döntőn kihagyott tizenegyesére, nem gondolt élete problémáira. Mindenki egyszerűen eufórikus állapotba került. A város (egész Olaszország) hajnalig ünnepelt és mulatott.

      Még álmomban is zöld gyepet láttam. Reggel félig alvó állapotban vánszorogtam az árkádok alatt az aznapi hivatalos megbeszélésre. Ahogy a Piazza Maggiore-n átvágtam, hallottam, hogy mindenki a meccsről beszél. Az újságosbódék falait elárasztották a sportlapok és a győztes olasz csapatról készült fotók, emléktárgyak. Én is vettem egy képet, hogy mindig emlékeztessen arra a gyönyörű éjszakára. Míg az apróval bajlódtam, az újságárus kihajolt a bódéból, és rám kacsintott. „Roberto Baggio!!!” – szólt sokatmondóan, így, három felkiáltójellel.

      „Roberto Baggio” – feleltem, és én is kicsit hunyorítottam. Arra gondoltam, milyen tökéletesen kitárgyaltuk a meccs eredményeit. Nem kellettek ehhez nagy szavak. Úgy éreztem, messziről látszik rajtam, hogy micsoda futball-rajongó vagyok. Ami, ugye, nő létemre becsületemre válik. Azon töprengtem, ha ilyen fantasztikus volt az olaszoknak drukkolni, milyen jó érzés volna egyszer a döntőbe jutott magyarokért is kiabálni...



Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
© Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 ()