Az aztékok kincse
— A Kolumbusz előtti latin-amerikai orvoslás és hatása a XVI. századi Európára —

(Valóság, 2006/11. sz., 16-23. o.)


© 2006 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens



Bevezetés

      Globalizálódó világunkban nagyon fontos az egyes kultúrák védelme, a múlt eredményeire, kulturális örökségünkre való odafigyelés. Mivel a bolygó egyes népei, kultúrái nem egymástól elszigeteltek, hanem folytonos kölcsönhatásban állnak, napjaink jelenségeinek megértéséhez nagyban hozzájárulhat bármilyen kapcsolattörténeti elemzés, összehasonlító és hatásvizsgálati kutatások.

      Az 500 évvel ezelőtti, Spanyolország és Amerika közötti kapcsolatok vizsgálata, az akkulturációs folyamatok kutatása jelentős eredményeket hozhat. Ennek egy kicsi, de nagyon érdekes és a nemzetközi irodalomban jól feltárt területe az orvosi-gyógyászati ismeretek kontinensek közötti vándorlása. Elsősorban a gyógyanyagok hatásának, földrészek közti áramlásának illetve az orvosképzésnek a története állt az elmúlt évtizedek kutatói érdeklődésének homlokterében.

      A medicina története általánosan és hagyományosan népszerű tématerület a történészek körében. Ennek valószínűleg az az oka, hogy meglehetősen nagy számú írott és tárgyi forrás maradt ránk a téma vonatkozásában, ráadásul a gyógyítással kapcsolatos ismeretek kutatása során tulajdonképpen azt is nyomon követhetjük, hogyan történt magának a tudásnak az átadása. Az orvosi ismeretek vizsgálatához számtalan, kapcsolódó jelenséget kell feltárni, például az alábbiakat:
  • a korabeli világ (nép) emberről vallott nézeteit, betegség- és egészség-koncepcióját;
  • a korszak embereinek istenképét, mitológiáját, egyáltalán az ember és a transzcendens világ közti kapcsolatokat;
  • a kor higiénés és étkezési szokásait;
  • a korabeli botanikai, gyógyszerkészítési ismereteket;
  • az egykori technikai, eszközkészítési jellemzőket;
  • a korszak tudományos ismereteit;
  • az orvosképzés egykori jellemzőit;
  • a népi gyógymódok, a kuruzslás világát;
  • a kor halálfelfogását stb.
Historiográfia

      A történetírás számos művet hozott létre a Kolumbusz előtti amerikai kultúrák medicinális ismereteiről, orvoslásáról. A kutatások tárgyi emlékei között szerepelnek például azok az emberi maradványok, amelyeken az egykori betegségekre és azok gyógyítására utaló nyomok vannak, továbbá ikonográfiai források, melyek a gyógyítókat, az orvosi eszközöket, a gyógyanyagokat ábrázolják. Mivel az európai hódítók az írást használó amerikai népek feljegyzéseit nagyrészt elpusztították, a témát érintő kutatás írott forrásai között azoknak az európaiaknak (például Bernardino de Sahagún, Francisco Hernández, Nicolás Monardes) a leírásai szerepelnek, akik a XVI. században az Újvilágba érkeztek. A prekolumbián orvoslás gazdag forrásokra alapozott történetét számos európai és amerikai tudós dolgozta fel művében. Kiemelkedőek e téma kapcsán Somolinos Ardois[1], Guerra Francisco[2], Cortéz Martínez[3], Ortiz de Montellano[4] és Ramón Pardal[5] művei.

      A téma vizsgálatához kapcsolódóan meg kell említeni azokat a műveket is, amelyek a hódítások korában jellemző spanyolországi (európai) orvoslást mutatják be.[6] Ezek képet nyújtanak arról, hogy milyen orvosi, botanikai tudással és világképpel rendelkeztek azok az európai emberek, akik közvetlen vagy közvetett módon találkoztak az amerikai medicina eredményeivel és gyógyanyagaival.

      A harmadik csoportba tartoznak azok a szakmunkák, amelyek a hódítások utáni amerikai állapotokat elemzik, esetenként napjainkig. Ezekben helyet kap az orvosi gyakorlat bemutatása mellett a latin-amerikai kórházak, orvosi karok létesítésének történeti elemzése és a kontinens orvosi tárgyú könyvkiadásának bemutatása. Bár mindhárom fentebb vázolt területhez kapcsolódik, azoktól mégis jól elválasztható azoknak a tudományos műveknek a csoportja, amelyekben a kultúrközi kapcsolatok bonyolult és nagy hatást gyakorló folyamatairól olvashatunk.[7]

      A nemzetközi, különösen a spanyol nyelvű szakirodalom tehát nagyon gazdag a latin-amerikai orvostörténeti feltárásokat illetően. Mindennek tükrében érthetetlen, hogy a magyarországi orvostörténet-írás miért tekint mostohagyermekként erre a fontos területre. Igaz, néhány műben találkozhatunk a téma (rövid) ismertetésével. A téma vonatkozásában magyar nyelven alapműnek tekinthető, Benedek István által írott könyv[8] azonban mára túlhaladottá vált. A műben ugyanis, melyet a szerző főként német feldolgozásokra alapozott, a latin-amerikai népek kultúrájának eléggé egyoldalú, negatív bemutatásával találkozhatunk. Benedek az orvosi eredményeket lekicsinylő, a kultúrák alacsonyabbrendűségét hangoztató könyvet készített, ahol elsősorban a Kolumbusz előtti medicina misztikus, mitologikus jellegét hangsúlyozza, és többször kiemeli (ellentétben a nemzetközi szakirodalomban található leírásokkal), hogy egyik vagy másik gyógyanyag és gyógyászati eljárás hasznossága ma nem bizonyítható. „A medicina krónikája”[9] című munka, amely szintén a tágabb magyar közvélemény tájékoztatására született, kifejezetten Európa-centrikus. Felfogásmódjából következik, hogy alig néhány bekezdésben számol be a Kolumbusz előtti, illetve az európai hódításokat követő latin-amerikai orvosi eredményekről. Szinte semmi utalás nincs benne a kontinensek között vándorló medicinális ismeretekre és anyagokra vonatkozóan. (Kivéve a perui kínafa-kéreg említését, amelyet a váltóláz és egyéb betegségek gyógyítása miatt hoztak be Európába.)

      Elvétve találkozhatunk azzal a magyar nyelvű könyvekben, hogy valaki utal a latin-amerikai orvoslásra. Témánk szempontjából példa értékű például a botanikus Járainé Komlódi Magda műve, a Világjárók könyvsorozatban megjelent „Kukoricaisten gyermekei” című könyv[10], ahol több, gyógynövényekre és régi gyógyítási eljárásokra való utalás is található.

A Kolumbusz előtti orvoslás

      Amerika népei a XV. században nagyon eltérő kulturális, politikai, gazdasági és társadalmi szinten álltak. Ami azonban a betegségekről, azok gyógyításáról való mágikus-vallásos alapokon nyugvó gyógyászati ismereteiket illeti, sok volt közöttük a hasonlóság. A mai Latin-Amerika területén több olyan nép is élt az európai hódítások előestéjén, amelyek nagyon magas civilizáltsági fokra jutottak az 1400-as évek végére. A taraszkók, a nahuák, a mixtékok, a zapotékok és a maják kultúrája ámulatba ejtette a megérkező spanyolokat. Kétségtelen, hogy az azték és az inka medicina a betegségek diagnosztizálását és gyógyítását illetően is kiemelkedett. Az aztékok például a gyógyító embereket a ticitl névvel illették, akik a vallásos kaszthoz tartoztak; a medicinális tudás apáról fiúra szállt közöttük. Több ilyen emberről a spanyol krónikások is megemlékeztek. Képzésük városaik szent templomaiban folyt. A korabeli források azt mutatják, hogy az orvos nagyon előkelő, megbecsült helyet foglalt el a közép- és dél-amerikai társadalmakban.

      A Kolumbusz előtti orvoslást a kultúra három fontos területe határozta meg: maga a vallás, az a hit, hogy a betegségeket bizonyos istenek bocsájtják az emberekre, és a gyógyírt is ők küldik mindenféle bajra. Továbbá a mágia, hiszen az amerikai őslakosok úgy hitték, némely betegséget varázslók okoznak; s végül a tudomány, a gyógyító növények és kövek beható ismerete.[11] Európa lakossága többek között általuk ismerte meg a – sokáig gyógyászati célokra is felhasznált – dohányt, a kopálgyantát, a szasszaparillát, különböző sebgyógyító, hashajtó- és hánytatószereket, a kígyómarás és a láz elleni gyógyanyagokat. Az amerikai őslakosok széles körben használták változatos balzsamjaikat, gyógyfőzeteiket, tapaszaikat és ecetjeiket, és nagyon fejlett volt az állandó hadi sérülések gyógyítása során kikísérletezett sebészetük is. Széles körben ismertek voltak a hallucinogénok[12], és mindennapos használatban állt például az aztékok körében a szauna-szerű gőzkamra (temazcal)[13].

Spanyol medicinális ismeretek a XVI. század elején

      A spanyol hódítók Amerika földjére lépve szembesültek egy, a vallásos-mágikus eljárásokon kívül a természetből vett gyógyanyagokra épülő orvoslással. Ez a XVI. század elején nem állt messze az európai orvosok szemléletétől, jóllehet, kontinensünkön éppen a reneszánsz időszaka volt az a korszak, amikor Vesalius nyomán a medicinális ismeretek komoly anatómiai alapozást nyertek, és Paracelsus elméletei megújították az orvoslásról való gondolkodást.

      A XIV. század rettegett betegsége, a pestis ugyan nem tűnt el Európából, ám a XV-XVI. század fordulóján nagyobb rettegést keltett az ún. „francia betegség”, vagyis a szifilisz. Az orvosok lázasan keresték ennek a gyorsan terjedő betegségnek az ellenszerét, és éppen ezért a földrajzi felfedezések első pillanatától fogva élénken érdeklődtek az amerikai gyógyanyagok iránt is.

      A spanyolországi orvoslás a XVI. század elején a korszak keresztény-muszlim-zsidó medicinális tudásának mintegy esszenciája volt, e három nagy kultúra keresztmetszeteként Európa talán legmagasabb szintű orvosi tudását sikerült felhalmozni az Ibériai-félszigeten. A spanyol orvosokat más országok királyi, főúri udvaraiban is szívesen alkalmazták, és méltóképpen megbecsülték. Hozzájuk jutottak el elsőként Amerikából is az új ismeretek. Sajátossá teszi azonban az orvosi ismeretek és gyógyszerek európai megismerését az a tény, hogy a XVI. század során Európából csak igen kevés orvos jutott el az Újvilágba. Francisco Hernández doktor esete inkább kivételesnek, semmint általánosnak tekinthető.[14] Európai kortársai áttételesen értesültek csupán az új kontinens népeinek medicinájáról, az óceánt átszelő spanyol és portugál katonákat, hittérítőket és kalandorokat pedig „odaát” helyi gyógyító emberek kúrálták (akiket éppen ezért még a hódító harcok során is igyekeztek életben hagyni).

      Az orvosi ismeretek közvetítése a korabeli Európában elválaszthatatlan volt a természetrajz akkori törekvéseitől. A mindent leírni és rendszerezni vágyó európaiak hatalmas munkát végeztek az amerikai növények (és állatok) megismerése kapcsán is, műveikből gyakran kitetszik az ismeretlen, a távoli dolgok iránt megnyilvánuló élénk érdeklődés, az ottani kultúra elemeire és eredményeire való rácsodálkozás.[15]

Ismereteket cserélő kontinensek

      John Elliott „A régi és az új világ”[16] című könyvében azt írja, hogy Latin-Amerika megismerésében több különböző szakasz különíthető el: az első a megfigyelés, a második a leírás, a harmadik pedig az Újvilágban tapasztalt dolgokról, az ottani valóságról kialakított benyomások, eszmék elterjesztésének időszaka, a negyedik (az utolsó és egyben legnehezebb) szakasz pedig a megértés lépcsője, amely lehetővé tette azt, hogy a hagyományos európai gondolkodásba beépítsék az új ismereteket.[17] A medicina történetét vizsgálva is elkülöníthetjük ezeket a korszakokat.

      Az Újvilág fontos szerepet játszott a modern európai gondolkodás kialakulásában, hiszen Amerika jelenléte, puszta létezése, önálló jogi egységként való megjelenése a hagyományok, hitek, cselekvési szokások, ismeretek olyan színes együttesét jelentette, ami az európaiakat arra sarkallta, hogy áttekintsék az újvilági ismereteket, rendszerezzék és osztályozzák mindazt, amit a latin-amerikai valóságból merítettek; egy új gondolkodási rend keretei között.[18]

      Ebben a tanulmányban csupán két, a XVI. századi orvoslás-történet szempontjából fontos részterületet szeretnénk röviden kiemelni: az Újvilágból származó gyógyanyagok megjelenése az európai piacokon és a medicinális ismeretek átvételét illető néhány mozzanat.

A gyógyanyagok útja Európába

      Arról, hogy milyen gyógyanyagok és miféle utakon jutottak el az Újvilágból Európába, számos korabeli forrásból (például Nicolás Monardes[19] vagy Francisco Hernández műveiből) szerezhetünk ismereteket. Több újabb kori kutató is részletesen foglalkozott ezzel a témával az elmúlt időszakban, például Somolinos Palencia, Pastor Frechoso, Pardo Tomás és mások.

      Luis Granjel egyik elemző munkájában azt írja, hogy a „Nyugat-Indiákról Spanyolországba vitt gyógyanyagok befogadását egy Álvarez Chanca nevű orvos levele előzte meg, aki Kolumbusz útitársa volt a Sevillából 1493-ban indított második expedíció során. Az ismeretlen földek természeti valóságáról szerzett benyomásai később bővültek és gazdagodtak a Sevillába érkező utazóktól származó közvetlen megfigyelésekkel és újvilági szerzők műveivel. (...) Az orvos Nicolás Monardes is így tudta ismereteit összegyűjtögetni, hogy aztán az ő művei nyomán az „egyszerű” amerikai gyógyászati módszerek hatást gyakoroljanak az európai orvosi ismeretekre.”[20] Monardes 1565 és 1574 között íródott műveiben leírást készített az Újvilágból Európába átkerült gyógyanyagokról. II. Fülöp megbízásából 1571 és 1577 között pedig Francisco Hernández kutatta és gyűjtötte az amerikai gyógyászati ismereteket, amiket vaskos kötetekben foglalt össze.

      Az Európába áthozott újvilági gyógyanyagok között előkelő helyen szerepeltek a különféle fájdalomcsillapítók és az emésztőrendszer tisztítására szolgáló növények, mint például a gvajakfa, a szasszaparilla és a kínafa kérge.

      A közelmúltban Bernard Ortiz de Montellano alapos vizsgálatnak vetett alá 25 olyan gyógyászati célra használt növényt, amelyeket a XVI. században amerikai mintára Európában is használtak, és közülük tizenhatról megállapította, hogy rendkívüli hatóerővel bírnak, s a továbbiakról is úgy találta, hogy kétségkívül jelentős gyógyanyagok. Napjaink modern biokémiai módszereit használva Montellano tulajdonképpen próbának vetette alá a Kolumbusz előtti kultúrák empirikus és kísérleti tapasztalatait a gyógyászat kapcsán, és vizsgálódásai kétséget kizáróan bizonyították, hogy Latin-Amerika egykori gyógynövényei és orvoslással foglalkozó őslakosai fényesen kiállták ezt a próbát.[21]

Új utak az európai és újvilági orvosképzésben

      Miként fentebb utaltunk rá, a XVI. század elején az európai orvosképzés két pilléren nyugodott: a görög-hellenisztikus és egyéb, kelet- és közép-ázsiai hagyományokat is asszimiláló, újraértelmező, kiegészítő mozlim orvoslás eredményein[22] és a klasszikus antik szövegek közvetlen tanulmányozásán nyugvó reneszánsz medicinális ismereteken. Az egyetemi katedrákról közvetített orvosi ismeretek akkoriban Hippokratész és Galénosz könyvei mellett az iszlám olyan kiemelkedő tudósainak műveiből származtak, mint Alí Abbász, Hunajn Ibn Iszháq, Ibn Szína, al-Rhazí, Ibn Rusd és Meszué.[23] A reneszánsz idején az európai egyetemekről fokozatosan eltűntek Hippokratész és Galénosz „arabizált” művei. Spanyolországban ez a folyamat a Valenciai Egyetemen kezdődött, aztán áttevődött az Alcalá de Henares-ben lévő és egyéb felsőoktatási központokra is.[24]

      Mint azt Marta Eugenía Rodríguez írja tanulmányában, ez a tendencia Új-Spanyolországban is végbement. Mexikóban például, ahol a XVI. században kiépülő egyetemi szintű orvosi képzésben a hippokratészi-galénoszi ismeretek domináltak, egészen a XVIII. századig. Sem az Újvilág, sem Európa orvosi képzésébe nem tudtak azonban jelentős módon bekerülni a Kolumbusz előtti Amerika népeinek medicinális ismeretei. Az őslakosok gyógyászati tudásának, gazdag tapasztalatainak közvetítésére, azok alkalmazására inkább a kórházak napi gyakorlatában illetve néhány újvilági kollégiumban került sor. Sahagún művében leírta például azt, hogy a Tlatelolkó-ban felállított Santa Cruz kollégiumban rendszeresen konzultált azokkal az őslakos orvosokkal, akik az iskolában tanítottak, és tőlük mérhetetlenül értékes információkat szerzett.

      Európában elegendő időre volt szükség ahhoz, hogy az új-spanyolországi medicinális ismeretek elterjedjenek. Szemben a (hatalmas piaci vállalkozásként is felfogható) gyógynövény-kereskedelemmel, az újvilági gyógyanyagok futó-tűzhöz hasonlítható európai elterjedésével, az őslakosok elméleti tudása kontinensünkön csak lassacskán jelent meg és csekély hatást gyakorolt. Ennek valódi oka tulajdonképpen a különböző érdekekben keresendő. A gyógyfüvektől, egyéb gyógyanyagoktól (például gyógyító hatású kövek) a számtalan betegségtől, járványoktól szenvedő európai lakosság széles körben gyors gyógyulást remélt. Ezért folyamatosan újabb és újabb, ismeretlenségük okán Európában valódi újdonságnak számító drogok, „csodaszerek” jelentek meg a kontinentális piacon, amelyek hatalmas érdeklődésre tarthattak számot. Forgalmazóik pedig óriási (de legalább is „tisztes”) haszonra. Az újvilági gyógyító anyagok forgalmazása gyümölcsöző üzletté vált, a kor kereskedelmi és orvosi megbízottjai lázasan gyűjtötték a szereket európai kortársaik számára.

      Ugyanakkor az egyetemi képzés során tanított ismeretek korántsem mutatták ezt a frissességet. A régi könyveken, évszázados, olykor évezredes szaktekintélyek gondolatain nyugvó oktatás a maga avíttas, ugyanakkor kőkemény formális struktúrájával képtelen volt a gyors változásra. Ez az egyetemek fenntartóinak, tanárainak gyakran nem is volt valójában érdeke. Mindemellett késleltette az újvilági medicinális ismeretek európai képzésbe való beépülését az a tény is, hogy idő kellett azoknak latin és más európai nyelveken történő összefoglalásához, s még ennél is nagyobb idő a korábbi európai orvosi gondolkodás megváltozásához, az ismeretek újra-rendszerezéséhez. Ráadásul Európa orvostudománya olyan időszakot élt, amikor Vesalius, Paracelsus és mások hatására a korábbi kontinentális medicina is alapjaiban remegett meg és változott át. Orvostörténeti értelemben minden bizonnyal elmondható, hogy a XVI. század az egyik legizgalmasabb időszaka a gyógyítás históriájának.

      Összefoglalva elmondható, hogy a kulturális kölcsönhatások ellenére a régi, originális latin-amerikai medicinális tudás a XVI. században és azóta sem tudta elfoglalni az őt megillető helyet a „nyugati” gondolkodásban.

Összegzés

      Földünk lakosságát ma is számtalan járvány, halálos kór fenyegeti. Az elmúlt kétszáz évben a természetes gyógyászati anyagok, gyógynövények és gyógymódok használata háttérbe szorult, ma a zömmel szintetikus gyógyszereket előállító és szuper-modern orvosi műszereket gyártó hatalmas vállalatok gyakorolnak jelentős hatást az orvostudományra.

      Egyre nagyobb figyelem fordul azonban a régi, korábbi időszakokban már bevált anyagok és technikák felé, valamint az orvostudományban is (újra) egyre jobban előtérbe kerül a holisztikus szemlélet.

      Kutatásaink azt mutatják, hogy 4-500 évvel ezelőtt élt európai elődeink képesek voltak meríteni a latin-amerikai orvoslás gazdag kincseiből, növényeket, műtéti eljárásokat hoztak el az azték, inka és más orvosoktól, jóllehet, a teoretikus ismeretek vonatkozásában az átvétel meglehetősen korlátozott volt. Ugyanakkor átplántálták az európai ismereteket is az Újvilágba, egyetemi karok, gazdag könyvkiadás és kórházak sora jelzi ezt a folyamatot. Az általunk áttekintett források vizsgálata (mely csupán kezdeti lépés a téma árnyaltabb magyarországi bemutatásához) máris világosan mutatja, hogy az orvoslás történetének vizsgálata kiválóan alkalmas terület a kultúrközi jelenségek részletesebb feltárásához.

      Egészen bizonyos, hogy érdemes a fél évezreddel ezelőtt élt európai utazókhoz (orvosokhoz, misszionáriusokhoz) hasonlóan nyitott szemmel és kitárt szívvel Latin-Amerika felé fordulni. Eljött az ideje annak, hogy magyar nyelven is olyan újabb orvostörténeti munkák szülessenek, amelyekben Közép- és Dél-Amerika is elfoglalja méltó helyét. Ennél a tudományterületnél éppúgy, mint más diszciplínák (például a nevelés- és művelődéstörténet) esetében is elengedhetetlenül szükséges az Európán kívüli népek kultúrájára való kitekintés. Ez nem egyszerűen érdekes, hanem életbevágóan fontos is a napjaink problémáival megbirkózni kénytelen (és gyakran képtelen) emberiség számára.

JEGYZETEK
  1. ARDOIS, Somolinos Germán de: Historia y medicina: figuras y hechos de la historigrafía médica mexicana. Impr. Universitaria, México, 1957.; Uő: Capítulos de historia médica mexicana. I-III. México, 1979.

  2. GUERRA, Francisco: La medicina precolombina. Ed. de Cultura Hispania, Madrid, 1990.

  3. CORTÉS, Martínez F. (ed. gen.,): Historia general de la medicina en México. UNAM, México, 1984.

  4. ORTIZ DE MONTELLANO, B.: Medicina, salud y nutrición aztecas. Ed. Siglo XXI., México, 1993.; Uő: Empirical Aztec Medicine. = Science, 18 April, Vol. 188, Number 4185. 1975. 215-220. l.

  5. PARDAL, Ramón: Medicina aborigen americana. Humanior, Biblioteca del Americanista Moderno, Sección C., tomo 3, Buenos Aires. 1938.

  6. L. például ARDOIS, Somolinos Germán de: La fusión indoeuropea en la medicina mexicana del siglo XVI. IN: Medicina novohispana. Siglo XVI: Tomo II. Academia Nacional de Medicina, Universidad Nacional Autónoma de México, México, 1990.; PALMERO, Juan Riera: La medicina precolombina. In: La medicina en el descubrimiento. Universidad de Valladolid, Secretariado de Publicaciones, Valladolid. Acta Historico-medica vallisoletana XXXIV. 1991. 11-28. l.

  7. ARISMENDI, Andrea: La convergencia científica entre Espana y América: el caso de la medicina. Siglo XVI. IN: Medicina y sociedad: curar y sanar en la Espana de los siglos XIII al XVI. González de Fauve, María Estela (coord.) Instituto de Historia de Espana „Claudio Sánchez Albornoz”, Fac. de Filosofía y Letras, Universidad de Buenos Aires, Buenos Aires, 1996. 241-265. l.

  8. BENEDEK, István: Varázslás és orvoslás az azték, maya és inka birodalomban. Magvető, Budapest, 1976.

  9. SCHOTT, Heinz: A medicina krónikája. Officina Nova, Budapest, 1993.

  10. JÁRAINÉ KOMLÓDI, Magda: Kukoricaisten gyermekei. Gondolat, Budapest, 1984.

  11. Medicina tradicional. http://www.edomexico.gob.mx/newweb/servicios/civica/pasajes/medicina.htm (2005.01.14.)

  12. PARDAL, Ramón: El peyotl, una raíz difundida en todo el México precolombino. http://www.siicsalud.com/dato/dat025/01816007.htm (2002.03.04.)

  13. PEDRON, Martin: Le tour du monde des bains de vapeur. IN: L’Histoire, 2004, No. 286, avril, 60-63. l.

  14. Ardois: La fusión indoeuropea en la medicina mexicana ... i. m. 128. l.

  15. TOMÁS, José Pardo: El tesoro natural de América. Colonialismo y ciencia en el siglo XVI. Nivola, Madrid, 2002. 19. l.

  16. ELLIOTT, John: El viejo mundo y el nuevo. Alianza Universitaria, Madrid, 1984.

  17. ARISMENDI, Andrea L. La convergencia científica entre Espana y América: el caso de la medicina. Siglo XVI. IN: FAUVE, Gonzalez de, ESTELA, María (coord.): Medicina y sociedad: curar y sanar en la Espana de los siglos XIII al XVI. Instituto de Historia de Espana „Claudio Sánchez Albornoz”, Facultad de Filosofía y Letras, Universidad de Buenos Aires, Buenos Aires, 1996. p. 247.

  18. Arismendi i. m. 247. l.

  19. L.: MONARDES, Nicolás: La Historia Medicinal de las cosas que se traen de nuestras Indias Occidentales (1565-1574). Ministerio de Sanidad y Consumo, Madrid, 1989.

  20. L.: HERNÁNDEZ, Francisco: Obras completas. Ed. dir.: ARDOIS, Somolinos Germán de, 7 vols. México, Universidad Nacional Autónoma de México, 1960-1984.

  21. GRANJEL, Luis S.: Las repercusiones médicas del descubrimiento. IN: La medicina en el descubrimiento. Universidad de Valladolid. Acta Historico-medica vallisoletana XXXIV. Valladolid, 1991. 33-34. l.

  22. MONTELLANO, Bernard Ortiz: Empirical Aztec Medicine. In: Science, 18 April, 1975, Vol. 188 Number 4185. 215-220. l.

  23. L. erről: KÉRI Katalin: „Édes szirupok, gyógyító balzsamok...” – A középkori mozlim orvoslás története. = Valóság, 2000/6. 58-69. l.

  24. RODRÍGUEZ, Martha Eugenia: La Real y Pontífica Universidad y las cátedras de medicina. In: Medicina novohispana. Siglo XVI: Tomo II. i. m. 266. l.

TOVÁBBI IRODALOM
  • AGUIERRE, Beltrán, G.: Medicina y magia. El proceso de aculturación en la estructura colonial. INI, México, 1963.
  • ARDOIS, Somolinos Germán de: Capítulos de historia médica mexicana. I-III. México, 1979.
  • BERNÁRDEZ, Ricardo Montes: El uso de alucinógenos en la América prehispánica. IN: Historia 16, 1986/nov. XI/No 123. pp. 75-85.
  • CASTIGLIONI, A.: A History of Medicine. Alfred A. Knopf, New York.). Salvat, Barcelona, 1958.
  • FERNÁNDEZ, José María Díaz: Prácticas quirurgicas en el antiguo Peru. IN: Historia 16, 1981/marzo. VI/No 59. pp. 73-79.
  • HAGEN, Victor W. von: Los aztecas. Joaquín Mortiz, México, 1976.
  • HERNÁNDEZ, Francisco: Historia de las plantas de Nueva Espana. Imprenta Universitaria, México, 1942.
  • JUEZ, María S. – BONINO, Víctor G.: La medicina en el imperio incaico. IN: Historia 16, 1976/junio, I/No 2. pp. 69-72.
  • LAÍN, Entralgo Pedro (ed.): Historia universal de la medicina, t. IV. Medicina moderna. Ed. Salvat, Barcelona, 1976. pp. 141-143.
  • LÓPEZ, Austin, A.: Textos de medicina náhuatl. UNAM, México, 1975.
  • MARTÍNEZ, Cortés, F. (ed. gen.): Historia general de la medicina en México. UNAM, México, 1984.
  • MARTINEZ, M.: Las plantas medicinales de México. Ed. Botas, México, 1969.
  • ORTIZ DE MONTELLANO, B.: Medicina, salud y nutrición aztecas. Ed. Siglo XXI., México, 1993.
  • PÉREZ, Tamayo, R.: El concepto de la enfermedad. Su evolución a través de la historia (2 tomos). UNAM/FCE/Conacyt, México, 1988.
  • ROJAS, José Luis: Los aztecas entre el dios de lluvia y el de la guerra. Anaya, Madrid, 1988.
  • SAHAGÚN, Bernardino de: Historia general de las cosas de Nueva Espana. I-II. Porrúa, México, 1969.
  • SOUSTELLE, Jacques: L’Univers des Aztèques. Ed. Hermann, Paris, 1979.
  • TESTAS, Guy et Jean: Les conquistadores 1492-1556. Hachette, Paris, 1988. pp. 116-121.
  • WERNER, Michael S.: Concise Encyclopedia of Mexico. Fitzroy dearborn Publishers, Chicago-London, 2001.


Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
© Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2006 ()