A XV. század elején, amikor az európai hódítók Közép-Amerikába
érkeztek, az azték birodalom kiterjedt és virágzó volt.
Városállamaikban különböző oktatási intézményekben nevelték a
fiúkat és lányokat, mely iskolák közül legfontosabb volt a calmecac
és a telpochcalli.
Az állandó hadi események miatt kiemelt figyelmet fordítottak az
egészséges, edzett gyermekek nevelésére. Puritán életvezetésre,
engedelmességre és a szenvedések elviselésére szoktatták az
ifjakat. Állandó testgyakorlatok, az orvoslás elemeinek tanítása,
gyógynövényismeret egészítették ki a növendékek erkölcsi és
esztétikai, értelmi nevelését.
Időben és térben nagyon távol van tőlünk az a nép, amely valaha, a XV.
század elején világra jött fiait így köszöntötte: „Sas vagy Te, jaguár
vagy!” A távolság ellenére sokat tudunk e népről, hiszen az aztékok
kultúrája, nevelési szokásaik leírása részben megőrződött a spanyol krónikák
lapjain, a hajdani bátor harcosok tekintetéből egy villanásnyi ma is él
Mexikó mostani lakóinak szemében. Nevelési céljaik, oktatási intézményeik,
testedzéssel, egészségneveléssel kapcsolatos szokásaik pedig a
neveléstörténészt nagyban emlékeztetik más katonaállamok (például az ókori
Spárta) nevelési törekvéseire. A rövid idő alatt nagy területeket elfoglaló,
alig néhány évszázad alatt magasszintű civilizációt létrehozó aztékok
„titka” egyrészt a nevelésben rejlett. Erős testű, egészséges alattvalóik
gyermekkora nem volt túl vidám, kemény fegyelem és állandó engedelmeskedés
volt az ifjak képzésének alapja.
Az aztékok a mai Utah állam területéről, a Nagy Sóstó vidékéről
vándoroltak Délre. Lassú vonulásuk során először a mai Új-Mexikó területén
telepedtek le, aztán újabb kirajzásaik során elérték Mexikó fennsíkjait.[1]
Amikor az azték civilizáció virágzásnak és fejlődésnek indult, Közép-Amerika
más indián kultúrái hanyatlottak (pl.: a maya vagy a tolték civilizáció).
Emiatt az azték hódítások az 1100-as évektől kezdve kibontakoztak, és egyre
nagyobb méreteket öltöttek. Az aztékok az 1300-as években a Texcoco-tó vizén
létrehozták azt a kb. 10 km-nyi területet, amelyen megalapították
Tenochtitlan városát, amely 1521-ig, – amikorra Cortes elpusztította – a
virágzó azték birodalom központja volt.
Az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig kiterjedt azték fennhatóság alá
vont terület igen nagy prosperitást élt meg; templomokat és közutakat
építettek, vízvezetékeket hoztak létre, virágzó városállamokban éltek a
magukat „mexika”, „tenochka”, „azteca” és egyéb nevekkel illető, nahuátl
nyelvet beszélő emberek. Több millió adófizetőjük volt a hatalmuk alatt
tartott területeken. Mindennapjaikat áthatotta az állandó katonai készenlét
és harc, még a gyermekek születését is csatának fogták fel. Hatalmuk
biztosításán kívül vallásos okai is voltak hadjárataiknak. Istenségük,
Hiutzilopochtli erejét állandóan pótolni kellett, és véleményük szerint
ennek „legbiztosabb módja az emberi vér volt, amelyről mint a »legdrágább
vízről« beszéltek.”[2] Emiatt mérhetetlenül sok foglyot ejtettek, és
tízezerszám áldozták fel őket templomaik oltárain.
Az aztékok körében az állapotos anya köteles volt születendő gyermeke
egészségére ügyelni. A babonás hiedelmek betartása mellett – pl. a várandós
nő nem nézhetett a Napra vagy a Holdra – számos higiéniai, orvosi előírást
is be kellett tartaniuk a várandós asszonyoknak. Csakis megfelelő ételeket
fogyaszthattak, kíméletes munkát végezhettek, tartózkodniuk kellett a súlyos
holmik emelgetésétől, mértékkel élhettek nemi életet, sőt a terhesség utolsó
hónapjaiban nem fogadhatták el férjük közeledését, nehogy születendő
gyermekük gyenge és beteges legyen.[3]
A születés óráját a „halál órájának” nevezték. A bába növényi és állati
eredetű anyagokkal próbálta enyhíteni az anya fájdalmait. A gyermek
születése – csakúgy, mint más népeknél is – nagy ünnep volt, a szülést
követő 4. napon a szülők rendeztek egy lakomával egybekötött ünnepséget,
amely egyben a névadás ideje is volt.[4] Mivel az aztékok is hittek abban,
hogy az emberek sorsát az istenek irányítják, (Tlaloc az esőisten,
Quetzalcoatl a teremtő istenség, Tloque Nahuaque pedig főistenük volt,[5])
a születést követő napokban jövendőmondóért küldtek, aki értelmezte a sors
könyvét, azaz a napok könyvét (Tonalamatl).[6]
A gyerekeket anyjuk legalább két évig szoptatta, ezt követően pedig
fokozatosan szoktatták hozzá őket a szilárd táplálékokhoz. Az életkor
előrehaladtával arányosan nőtt a gyerekek élelemadagja. Vaillant leírása
szerint az aztékok legfőbb étele a „tortilla” volt, azaz a kukoricalisztből
sütött, kerek, lapos lepényszerű étel, mely mintegy 23 cm átmérőjű volt. 3
évesen a gyerekek napi fél tortillát kaptak, 4-5 éves korukban megduplázták
élelemadagjukat, 6-12 éves koruk között másfelet, 13 évesen pedig a
felnőtteknek járó napi két darabot fogyaszthatták el. Ezt az ételt a szülők
természetesen kiegészítették babbal és más házi ételféleségekkel, így a
gyermekek étkezése bőséges és tápláló volt.[7]
A gyermekek nevelésével 3 éves koruk körül kezdtek igazán foglalkozni. A
lányokat főként anyjuk tanítgatta a legfontosabb házimunkákra, a fiúk
nevelését pedig fokozatosan átvette az apjuk. Az aztékok nevelési
eszményüket az „Ixtlamachiliztli” fogalommal fejezték ki, ami annyit tett,
hogy „tudós arcúak és erős szívűek nevelése”.[8] Ezt valaha Sahagún versben
is megörökítette:
„Az érett ember ilyen:
Mint kő, állhatatos szíve,
Arcán ül bölcsessége,
Ura tekintetének
S ügyes, megnyerő szívének.”[9]
Az aztékok nevelési célja tehát az volt, hogy „józan életű, az időjárási
viszontagságokat jól elviselő, fájdalomtűrő fiúkat neveljenek; olyan
fiatalokat, akik érzéketlenek a halállal szemben.”[10]
15-16 évesen kerültek iskolába az azték fiúk és lányok. A
tankötelezettség általános volt, erre az állam igen nagy gondot fordított,
csakúgy mint az oktatás minőségére, a kultúra fejlesztésére és az erkölcsök
megőrzésére illetve a testnevelésre, az egészség kialakítására. Hagyományos
értelemben vett iskola kétféle létezett az aztékoknál: a CALMECAC és a
TELPOCHCALLI.
A calmecac intézménye elsősorban a vallásos nevelés szolgálatában állott,
itt képezték azokat a fiúkat, akik felnőttként főpapok, hadvezérek,
hivatalnokok vagy bírók lettek, de voltak ezekben a bentlakásos
intézményekben leányok is, akik házasságkötésükig szüzességben nevelkedtek,
különböző munkákat végeztek, pl.: ruhákat varrtak az egyházi
szertartásokhoz. Zuluaga azt írja, hogy valamennyi templom mellett volt egy
ilyen intézmény (Tenochtitlanban kb. 7), ahová eleinte csak nemesi
származású ifjakat vettek fel, később azonban a calmecac szélesebbre tárta
kapuit, és kereskedő – sőt idővel plebejus – származású gyermekek is
bekerülhettek ide.[11]
A fiatalokat ebben az iskolában nagy odaadásra és lemondásra nevelték,
komolyság és szigorúság uralkodott az intézmény falai között. Mindennapos
volt, hogy az ifjakat álmukból felriasztották, hogy az isteneknek
tömjénáldozatot mutassanak be, éjfélkor a lehető leghidegebb vízben kellett
megfürödniük. Gyakori volt az, hogy fülükből és lábukból vért vettek;
rendszeres volt a böjt és a különböző fizikai munkák végzése is (rőzsevágás,
vízhordás, téglavetés, mezőgazdasági munkákban való részvétel,
csatornatisztogatás, stb.).[12] A calmecacban folyó aszkétikus nevelés
célja az volt, hogy a diákok testét ellenállóvá tegyék hideggel és meleggel
szemben, hogy hozzászokjanak a teljesen puritán élethez, tanulják meg
elviselni az éhséget, szomjúságot és fáradtságot.
Az ifjak naponta vettek részt különböző testgyakorlatokon, és gyakran
szerepeltek sportversenyeken. Tanultak magas- és távolugrást, rövid- és
hosszú távú futószámokban edzettek, birkóztak, úsztak, súlyokat
emeltek.[13] Számos labdajátékot ismertek, melyeket úgy a felnőttek, mint
a gyerekek szívesen játszottak[14](esetenként életre-halálra).[15]
Esténként táncokat és dalokat tanultak a fiatalok. Az értelmi nevelés körébe
tartozott a képírás, piktogramok értelmezése és elsajátítása, a
naptárkészítés, a jóslás, a költészet és szónoklás.[16] A calmecacban éppen
úgy együtt ettek, tanultak, aludtak a fiúk, mint a telpochcalliban.
Ez utóbbi iskolában (az ifjak háza) különböző mesterségekre tanították az
ifjakat, valamint művészetekre, hagyományokra, vallási normákra,
fegyverhasználatra, vadászatra, állampolgári kötelességekre. Ez az iskola
kevésbé „kemény” és szigorú volt, mint a calmecac, a tanulók itt nagyobb
szabadságot élveztek. A tanítók ebben az iskolában a törzs öreg indiánjai
voltak, akik régebben a harcokban illetve a munkákban kitűntek, és nagy
tapasztalatokkal rendelkeztek.[17] Egészében elmondhatjuk, hogy a
telpochcalli a felnőtt élet feladataira, harcra, munkára előkészítő amolyan
„népiskola” volt, ahol az ifjak a gyakorlati képzés mellett némi vallásos,
művészeti és történelmi képzésben is részesültek, de feltehetőleg csak olyan
mértékben, mely szükséges volt ahhoz, hogy törzsük hasznos tagjaivá
váljanak. Az iskolákat általában az adott területen élő törzs tartotta fenn,
és a tananyag is „helyi színezettel” bírt.
Egyéb oktatási intézmények is voltak, például a lányoknak fenntartott
ichpochcalli iskolák; a cuicacalco nevű hely, ahol éneket és zenét tanultak
az azték ifjak.[18] Sahagún feljegyezte, hogy a felnőtt aztékoknak
anatómiai és fiziológiai ismereteket is tanítottak. Színes ábrák
segítségével ismerhették meg a férfiak az emberi test részeit, azok
működését. Elsajátították a fitoterápia alapjait, megismerkedtek az
orvoslással. A korabeli leírások szerint orvostudományuk nagyon fejlett
volt, a – mai szóval plasztikai sebészetnek nevezhető – ág művelői
hihetetlen eredményeket produkáltak. „... az orrukon ejtett vágásokat és
sebeket minden különösebb sopánkodás nélkül viselték, úgy gyógyították, hogy
sóval elkevert fehér mézzel vonták be a seb felületét, és ha ezután levált
az orrukról egy darab, akkor kipótolták (a hiányt).”[19]
E rövid idézetből is látható, hogy a folyamatosan hadban álló aztékoknak
főként harcban szerzett sérüléseik kezelése miatt volt szükséges tisztában
lenni az alapvető orvosi tudnivalókkal. A csatamezőn megsebesülve ugyanis
nemigen számíthattak más életmentőre, mint saját magukra.
Összegzésképpen elmondható, hogy a XV. századi azték gyermekeket és
ifjakat meglehetősen puritán életvezetés kialakítására ösztönözték, hiszen
nevelésük legfőbb célja az volt, hogy városállamuk jó katonái legyenek.
Felnőtt életük mindennapjait kitöltötte a harc és a fizikai munkákban való
aktív részvétel – hiszen ez volt óriási birodalmuk fenntartásának záloga.
Emiatt ügyeltek kiemelten a fiúk és lányok egészségére, testi fejlődésére.
Bár nevelési-oktatási rendszerüket az oda érkező európai hódítóknak még
alkalmuk volt megismerni, birodalmuk pusztulásával eszményeik is nagyrészt
feledésbe merültek. Az azték neveléstörténet e néhány elemének felvillantása
is elegendő azonban ahhoz, hogy elgondolkodjunk rajta: az állam (a
társadalom) szükségletei, igényei mindenkor meghatározzák a nevelés céljait,
gyakorlatát. Emiatt különböző történeti korszakok más-más népeinek
neveléstörténetét vizsgálva jelentős eltéréseket tapasztalhatunk. A test
művelése, az egészség kialakítása és megőrzése azonban – úgy az aztékoknál,
mint a történelem során más népek körében is – mindig nagy jelentőséggel
bírt.
Időben és térben nagyon távol van tőlünk az a nép, amely valaha, a XV.
század elején világra jött fiait így köszöntötte: „Sas vagy Te, jaguár
vagy!” A távolság ellenére sokat tudunk e népről, hiszen az aztékok
kultúrája, nevelési szokásaik leírása részben megőrződött a spanyol krónikák
lapjain, a hajdani bátor harcosok tekintetéből egy villanásnyi ma is él
Mexikó mostani lakóinak szemében. Nevelési céljaik, oktatási intézményeik,
testedzéssel, egészségneveléssel kapcsolatos szokásaik pedig a
neveléstörténészt nagyban emlékeztetik más katonaállamok (például az ókori
Spárta) nevelési törekvéseire. A rövid idő alatt nagy területeket elfoglaló,
alig néhány évszázad alatt magasszintű civilizációt létrehozó aztékok
„titka” egyrészt a nevelésben rejlett. Erős testű, egészséges alattvalóik
gyermekkora nem volt túl vidám, kemény fegyelem és állandó engedelmeskedés
volt az ifjak képzésének alapja.
Az ifjak naponta vettek részt különböző testgyakorlatokon, és gyakran
szerepeltek sportversenyeken. Tanultak magas- és távolugrást, rövid- és
hosszú távú futószámokban edzettek, birkóztak, úsztak, súlyokat
emeltek.
szabadságot élveztek. A tanítók ebben az iskolában a törzs öreg indiánjai
voltak, akik régebben a harcokban illetve a munkákban kitűntek, és nagy
tapasztalatokkal rendelkeztek.