Apáczai Csere János

(Premiers pédagogues: de l’Antiquité à la Renaissance,
Dir.: Houssaye, Jean; Ed.: ESF, Issy-les-Moulineaux, Paris, 2002, 346-365. o.)


© 2002 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens


— Az írás francia nyelven jelent meg —


Életrajza

      Apácáról, a 17. századi Erdély egy kis falujából, az Olt folyó mellől indult útnak az a fiú, aki bejárta Európát, és rövid élete ellenére százada egyik legjelentősebb magyar gondolkodója lett. Apja taníttatta őt két bátyjával együtt, amely tény mutatja, hogy nem volt nagyon szegény a családja. Alapfokú tanulmányait a falu kálvinista iskolájában végezte, ott szerezte latin nyelvtudásának alapjait is.

      Utána Kolozsváron tanult a református kollégiumban. Iskolája egy szűk, magánházból kialakított épület volt, az oktatás módszere pedig szellemének szabott korlátokat (katekizálás, folyamatos ismétlés). Ebben a kolozsvári iskolában szinte egyáltalán nem tanítottak természettudományos ismereteket. A skolasztikus, merev rendszer nem kedvezett a szabad vélemény-nyilvánításnak, a kreatív gondolkodásnak, viszont szorgalomra, türelemre és alázatra nevelt, amely tulajdonságoknak Apáczai jó hasznát vette későbbi élete során.

      Kolozsváron volt egy tanára, Porcsalmi András, akinek modern gondolkodása, enciklopédikus szemlélete (Alstedt tanítványa volt) jelentősen hatott Apáczaira. Ő volt az, aki elsőként ismerte fel a fiú tehetségét, és arra buzdította tanítványát, hogy próbálja a világot a maga teljességében megismerni. Ebben az iskolában találkozott először Apáczai a puritanizmus eszményeivel, melyek jelentősen hatottak gondolkodására.

      Később a gyulafehérvári kollégiumba iratkozott be (Ma: Alba Iulia, Románia). A fejedelmi székhely, a jelentős kultúrával rendelkező város iskolája kiemelkedő jelentőségű volt az erdélyi és a magyar nevelés történetében. Ott tanítottak azok a nagyszerű tudós-tanárok (Alstedt, Bisterfeld és Piscator), akik Hernborból, az ottani iskola pusztulása után érkeztek Erdélybe. Bisterfeld volt Apáczai teológia tanára, és tőle a fiatal fiú ismét megerősítést kapott a természettudományokat is magába foglaló enciklopédikus tudás megszerzésében csakúgy, mint a puritánus meggyőződés vonatkozásában. És még valamiben: a tudományok szeretetét illetően.

      Miután Apáczai elvégezte a filozófiai és teológiai stúdiumokat Gyulafehérváron, és tudását, tehetségét mutatja, hogy meghívták a marosvásárhelyi triviális iskola rektori posztjára. Ezt a tisztséget azonban visszautasította, mert Gelei Katona István püspök külföldi tanulmányútra küldte.

      A 17. századi Erdélynek számos, több ezer diákja kereste fel Nyugat-Európa egyetemeit, főként holland és belga intézményeket. A magyar diákok nagy tekintélyt vívtak ki ezeken a helyszíneken, különösen magasszintű, más országokból jött társaik nyelvtudását messze felülmúló latin nyelvismeretüknek köszönhetően. Apáczai peregrinációjának színhelye is ez a terület volt. A kultúra és a polgári jólét fogadta őt Németalföldön; a kálvinista vallás áldásos hatásaival és a gondolkodás szabadságával találkozott ott. Az egyetemeken a tudományok széles választéka várta Apáczait, a csillagászattól a keleti nyelvek tanulmányozásáig mindenre lehetősége nyílott. A Franeker, Leyden, Utrecht és Harderwijk egyetemén eltöltött idő alatt (1648-53) a fiatal diák megismerkedett a Descartes-i tanításokkal és számos más kiváló tudós nézeteivel és kutatási eredményeivel. Bár a karteziánus nézetek tanítását tiltották a korszak holland egyetemein, az ifjúságot lázban tartotta Descartes filozófiája. Apáczai Utrechtben vált karteziánus gondolkodóvá. Puritánus nézetei is holland földön erősödtek meg, és váltak gondolkodásának alapjává.

      A puritánusok Európa-szerte a lelki kegyességet, a belső vallási elmélyülést tartották fontosnak, szembeszállva a hosszas vitatkozásokkal és vég nélküli filozófiai-teológiai okfejtésekkel. Amesius, az angol puritánusok vezéregyénisége, aki holland földre menekült, nagyon nagy hatással volt Apáczaira. Valószínűleg az ő személyének is jelentős köze volt ahhoz a tényhez, hogy az Utrechtben tanuló erdélyi diákok a 17. század közepén nyomon követték az angliai eseményeket, és ismerték a legújabb politikai és teológiai műveket is. Apáczai már korai írásaiban és nyilvános egyetemi szerepléseiben is kiállt a demokratikus egyházszervezet mellett, és kiemelte a nyelvészeti tanulmányok fontosságát a Szentírás tanulmányozását illetően. A héber és ógörög nyelv mellett az arab nyelv tanulásának szükségessége mellett is hitet tett.

      1651-ben Harderwijk egyetemén megszerezte a doktori címet, De primi hominis apostasia című értekezésével, mely az első ember bűnbeeséséről szólt. Ő volt az 1648-ban létesült fiatal egyetem első doktora.

      Ami a magánéletét illeti, Apáczai Csere János Utrechtben választott magának feleséget, Alettát, a város előkelő van der Maet családjának leányát. Felesége Erdélybe is követte férjét, és így egyike volt azon nyugat-európai asszonyoknak, akik magyar peregrinushoz mentek feleségül. 1652-ben Apáczait hazahívták Erdélybe, ahová 1653 tavaszán vissza is tért feleségével és gyermekével.

      Még külföldi tartózkodása alatt kezdte el összeállítani élete fő művét, a Magyar Encyclopaedia-t. Diákkori élményei, a puritánus etika és a kartezianizmus szelleme késztette arra, hogy összeállítson egy olyan tudományos gyűjteményt, amely magyar nyelven tájékoztatja olvasóit a kor eredményeiről. Az Utrechtben kiadott enciklopédiával tért vissza Erdélybe, ahol egykori iskolájában, a gyulafehérvári kollégiumban kapott állást. A kor szokása szerint székfoglaló beszédjében fejtette ki gondolatait a tudományokról tanár kollégái és leendő diákjai előtt 1653 novemberében. A De studio sapientiae (A bölcsesség tanulásáról) című beszédjében a hazai elmaradottság okait vizsgálta. A kollégiumban a poétikai osztályt vezette, és a felsőbb osztályokban görögöt, hébert, logikát és retorikát is tanított. Több műve nyomtatásra került ebben az időben: a Magyar Logikácska és Fortius mester Tanácsai dialógusos formában (1654).

      1655-ben Apáczai Csere Jánosnak nagyon nehéz éve volt. Bisterfeld halála után nem ő kapta meg egykori tanára katedráját, hanem Isaac Basirius, aki Angliából érkezett az erdélyi fejedelem udvarába. A fejedelem, II. Rákóczi György nem követte elődje, Bethlen Gábor politikáját. A virágzó erdélyi gazdaság Rákóczi alatt hanyatlásnak indult. Külpolitikáját dinasztikus érdekek mozgatták. Fejedelemsége idején megerősödtek az erdélyi nemesek pozíciói, újra előtérbe került a rendiség.

      Az állam és az egyház összefonódott, a kor ideológiája szerint a fejedelem hatalma Istentől elrendelt, ezért népének feltétel nélkül támogatnia kell őt. Basirius osztotta ezt a véleményt, Apáczai azonban másként gondolkodott, új szellemű egyházszervezeti felépítést hirdetett. Nyilvános vitában csapott össze Basirius-szal, aki a lefejezett I. Károly udvari papja volt, és aki Arisztotelész követőjeként mereven elutasította Ramus és Descartes modern tanításait. Apáczai a vita miatt elveszítette állását. Több tudós férfi és a fejedelem anyja, Lorántffy Zsuzsanna is közbenjárt az érdekében Rákóczi Györgynél, és így került végül az egyik kolozsvári iskola élére. A város, ahol korábban szintén tanult, nagy szeretettel fogadta. A virágzó kulturális központban több híres iskola is működött ebben az időben. Apáczai teológiát, hébert, görögöt és természetbölcseletet tanított, két kollégája pedig a többi tudományt.

      1656-ban tartotta kolozsvári székfoglaló beszédét De summa scholarum necessitate (Az iskolák felettébb szükséges voltáról) címmel. Apáczai a kolozsvári középiskolában módszeres munkával nevelte az ifjúságot, mindenütt dicsérték elért eredményei miatt. Iskolaszervező és oktató munkáját azonban – csakúgy, mint tudományos pályafutását – korai halála 1659-ben derékba törte. A magyar pedagógiai gondolkodás egyik legelső és legjelentősebb alakja, egy valódi européer gondolkodó távozott személyében.


PEDAGÓGIAI GONDOLATAI ÉS TEVÉKENYSÉGE

Fő műve: A Magyar Enciklopédia

      Apáczai fő műve 1655-ben jelent meg Utrechtben (1653-as dátummal). Ebben összefoglalta kora tudományos eredményeit anyanyelvén, magyarul. Az volt a célja ennek a tudományrendszerezés és pedagógia szempontjából is fontos műnek a megírásával, hogy „... a magyar nyelven írt tudományos könyvek nélkül szűkölködő nemzetemen tőlem kitelhetőképpen segítenék s oly könyvet adnék a magyar ifjúságnak kezébe, melyben az anyai nyelvén többire minden szép és hasznos tudományokat olvashatna. A hiába való vetélkedéseket egyáltaljában elkerültem. Oly dolgokat, amelyeket tudni szükséges és hasznos, a legjobb könyvekből kiírtam, illő rendbe szedtem s a szabad igazságnak zászlója alatt közlöttem a hazám fiaival ...”

      Amikor Apáczai élt, Erdélyben hiányzott az anyanyelvű tudományosság, így a könyv hiánypótló volt a művelődés, az oktatásügy szempontjából. Ez a nagy tanító és tudós közvetítette Európa kulturális-tudományos eredményeit az erdélyi olvasóközönségnek, terjesztvén a descartes-i filozófiát és a puritánus etikát. A könyvben előtérbe került a természettudományos eredmények bemutatása, de a csillagászat, számtan-mértan, fizika, orvoslás, botanika és egyéb tudományok mellett helyet kapott a logika, a teológia, a történelem, az etika, a neveléstudomány, a politika-elmélet és a filozófia eredményeinek bemutatása is. A kor jeles szerzőinek tudományos véleménye szerepelt a műben: Descartes mellett Ramus, Regius, Scribonius, Amesius és Alstedius műveiből készített fordításokat és kivonatokat Apáczai Csere János. Apáczai tehát nem maga írta ezt a művet, az Enciklopédia szerkezete, gondolati rendszere viszont az ő eredeti alkotása. „... a legkiválóbb emberek, szakmájuk legjobb tudósai sem félnek attól, hogy más írókból igen sok dolgot kölcsönözzenek ... Mert aki jó kalauzokat választ, az nem egykönnyen térhet le a helyes útról, csak állhatatos elhatározással kövesse őket. A csecsemő is, ha óriás vállára ül, többet láthat, mint maga az óriás.”

      Az Erdélyből Nyugat-Európába került fiatalember, aki tudományokkal töltekezve hazatért szülőföldjére, tarisznyájában hazahozta ezt a vastag enciklopédiát, ám – az életrajzában ismertetett – a fejedelemmel támadt nézeteltérései miatt nem nyílt alkalma arra, hogy a könyvet az iskolai tanórákon használja.

További művek

      Apáczai pedagógiai gondolatai főleg azokból a székfoglaló beszédekből ismerhetőek meg, amelyeket Gyulafehérváron, illetve Kolozsváron tartott. A De studio sapientiae című, 1653-ban tartott beszéd 1655-ben Utrechtben nyomtatásban is megjelent, így azt a nyugat-európai művelt közönség is ismerhette. Ebben áttekintette a tudományos ismeretek átadásának történetét, és kifejtette a nyelvtanulás (görög-latin-héber-arab) fontosságát. Tudományos alapokon állva próbálta megmagyarázni a magyarság kulturális elmaradottságának okait és az előrelépési lehetőségeket. Kifejtette az enciklopédikus műveltség fontosságát. A „tudni szükséges” dolgoknak és az ezekkel kapcsolatos tudományoknak a következő felosztását adta:

„A) A (nyelv által jelölt) dolgok:

     I. A természet világosságánál felismerhető dolgok:

          1. Az összes lehető dolgok általános tulajdonságai: logika.
          2. A testek mennyisége: matematika.
               a) A testek absztrakt mennyisége: aritmetika.
               b) A testek konkrét mennyisége: geometria.
          3. A világegyetem részei, az ég és a csillagok: asztronómia.
          4. A földi testek:
               a) Maguktól létező, tisztán természeti testek: fizika.
               b) Mesterkéz által formált testek: mechanika.

    II. A kegyelem világosságánál felismerhető dolgok:

          1. Az üdvösségre vonatkozó dolgok: teológia.
          2. Az erkölcsös életre vonatkozó dolgok: etika.
          3. A házi életre vonatkozó dolgok: ökonómia.
          4. A polgári életre vonatkozó dolgok: politika és jogtudomány.

B) Nyelvek (főképpen a héber, görög, latin és arab nyelv):

          1. A szavak: etimológia.
          2. Az egyszerű beszéd: syntaxis.
          3. A díszes beszéd: retorika.”

      Szerinte a történelem a bölcsesség fokozatos megvalósulása. Szerinte az újkori gondolkodás forradalma Descartes-tal kezdődött, felismerte a francia filozófus jelentőségét a gondolkodás történetben.

      „Mivel azonban sem egyetlen ember, sem egyetlen évszázad nem volt képes arra, hogy a filozófiai bölcsességet tökéletességre emelje, nem akarta a mindenható Isten, hogy a mi korunk is meg legyen fosztva jóságának tanújelétől. Ezért támasztotta a világnak e késő vén korában – úgy, hogy az előző évszázadok alaposan megirigyelhetik tőlünk – René Descartes-ot, az egész filozófia újjáteremtőjét, századunk páratlan ékességét és díszét, mind származás és család, mind műveltség és erények tekintetében oly nemes férfiút.”

      Apáczai úgy gondolta, hogy a bölcsesség, a tudományok megismerésének helyszíne az iskola, ahol szerinte anyanyelven és a természettudományok előtérbe helyezésével lehet művelt embereket nevelni. Apáczai a descartes-i tudományelméletnek megfelelően rámutatott tehát a tudományok összefüggéseire, és arra a – pedagógiai és tudomány-filozófiai értelemben is lényeges – tényre, hogy „minden egyes tudomány elősegíti a többi tudomány megértését, és egyetlen tudományt sem lehet tökéletesen elsajátítani a többi tudományok ismerete nélkül.”

      1656-ban, amikor Apáczai második munkahelyén, a Kolozsvári iskolában A De Summa Scholarum necessitate című székfoglaló beszédjét megtartotta, ugyancsak az erdélyi kulturális viszonyokról beszélt. A logikus felépítésű, az antik szónoklatok mintájára öt fő részből álló retorikai remekművében Apáczai élesen kritizálta az új társadalmi és szellemi törekvéseknek gátat vető, a régihez csökönyösen ragaszkodó kortársairól. Ebben a beszédében fő helyen állt a társadalomkritika, jól láthatóan nagyon elkeseredett volt hazája elmaradottsága miatt. Mindenkit felelősnek tartott a szomorú műveltségi állapotok okán, Erdély fejedelmét, nemeseit, papságát, jobbágyait és tanítóit is.

      A kultúra az ő értelmezésében nem csupán ismeretek összességét jelenti, hanem magatartást, viselkedést, gondolkodást meghatározó bölcsesség, gyakorlati erkölcsességet is. Az iskolának mindezek kialakításában és gyarapításában óriási szerepe van Apáczai szerint.

      „Ideje hát, hogy felébredj, te álmos, te mámoros, te hályogos szemű magyar nép! Végre, végre ébredj fel az álomkórból, leheld ki magadból Bakkhoszt, kinek folyton áldozol, oszlasd el gyógyírral szemeid homályát! Nézd, szemléld, vizsgáld, milyen forrásból ered tömérdek nyomorúságod, melynek súlya alatt görnyedsz. Drága gyermekeid, hazánk reményei már bölcsőjüktől fogva a tudatlanság feneketlen örvényébe merülnek, és így felnőtt korukban sem látják meg soha a világosságot, sem saját javukat, sem a haza javát. Még egyszer mondom hát, serkenj fel, és állíts alsó iskolákat!”

      Ebben a beszédében felvázolta egy átfogó oktatási rendszer kiépítésének tervét. E terv lényeges pontja volt a felnőttoktatásról írott eszmefuttatás. Apáczai korában Erdélyben nem létezett egyetem, és Magyarország területén is csupán a nagyszombati jezsuita egyetem működött. Ennélfogva azok a tehetséges protestáns diákok, akik kiváló eredménnyel fejezték be a középiskolai tanulmányaikat, kénytelenek voltak más európai országokba utazni, hogy tanulmányaikat folytathassák. Platón gondolataira támaszkodva Apáczai kifejtette, hogy csakis az akadémiákon (így nevezte az egyetemet) végzett művelt és vallásos emberek lehetnek az állam vezetői. Saját korából is hozott példát e témához kapcsolódóan: az általa jól ismert holland mintaállam eredményeit, amelyeket nagyrészt az iskoláztatás, és főként a felsőfokú tanintézmények fejlesztésének köszönhetett a nyugat-európai ország.

      „... honnan van annyi nagyon rosszul intézett közügy? Onnan, hogy nincs nekünk, magyaroknak egyetlen egy akadémiánk sem, s így nincs hely, ahol tanítsuk és egyben sürgetőleg hangoztassuk az erkölcstant, mely megfékezi a bűnöket: az ökonómiát, mely igazgatja a családok életét; az orvostudományt, mely megőrzi az egészséget; a matematikát, mely városokat, utcákat, templomokat, palotákat és tornyokat emel; végül a filozófiát, mely gyökere minden tudománynak és mesterségnek. Nem is említem az ékesszólást és a történettudományt, sem a logikát, metafizikát, földrajzot, asztronómiát, optikát, zenét és kozmográfiát, melyeket összesítve filozófia néven foglalunk össze. Ennek alapos ismeretéhez senki el nem juthat, ha a felsorolt tudományágakban előbb becsületesen nem képezte magát.”

      Apáczai felismerte és megfogalmazta azt, hogy egy országnak a nemzetek közé való egyenrangú beilleszkedéséhez elengedhetetlenül szüksége van a tudományok ismeretére és művelésére, a kulturális szint emelésére, mert ez fontosabb kérdés a földrajzi elhelyezkedésnél vagy a katonapolitikánál.

      1658-ban Apáczai elkészítette az akadémia felállításának részletes tervét, amelyet Barcsai Ákos erdélyi fejedelemnek nyújtott be. Elképzelései szerint 11 tanár és körülbelül 100 diák ellátására lett volna elegendő az a pénzösszeg, amelyből korábban a gyulafehérvári kollégium magyar és külföldi tanárait fizették. Apáczai terve szerint a tanári posztok betöltésénél tudományos érdemek szerint kell eljárni. Fontos társadalmi kérdést érintett, amikor tervezetében leírta: csakis akkor érne valamit az akadémia megszervezése, ha az ott végzett diákok nemesi rangot kapnának.

      A leydeni egyetem mintájára Apáczai azt javasolta tervezetében a fejedelemnek, hogy az egyetem mellett szükséges még egy nyomda, egy botanikus kert és egy könyvtár felállítása is. A leydeni egyetemet botanikus kertje, melyet a francia Clusius (l’Écluse) létesített, csillagvizsgáló intézete, anatómiai és fizikai laboratóriumai a korszak legragyogóbb európai tudományos központjává emelték.

      A nehéz történelmi körülmények és az 1659-es fejedelemváltás nem tették lehetővé Apáczai akadémia-tervének megvalósítását.

Apáczai, a karteziánus gondolkodó

      A 16. és 17. századi erdélyi filozófia esetében megállapítható, hogy a haladó eszmék vallásos keretek között jelentkeztek, metafizikai magyarázatok kíséretében. Ebben az időszakban a tudomány és filozófia elválaszthatatlan volt a vallástól, a teológiától. Apáczai is hasonlóképpen gondolkodott, hiszen erdélyi iskoláiban ugyanúgy, mint a nyugat-európai egyetemeken, ezt tanulta.

      Nem volt eredeti filozófiai gondolkodó, nem alkotott saját filozófiai rendszert, ám szintetizálta kora legfőbb tudományos áramlatait. A valóság tapasztalati megismerésének induktív módszere domborodik ki műveiből, mint legjelentősebb elem.

      „A filozófiáról Apáczai úgy vélte, az a bölcsesség tanulmányozása. A bölcsesség az összes dolgok tudománya. A tudomány a dolgok végokainak ismerete, (causae primae), a végokok azok az alapelvek (principia) (...) amelyeket ha betartunk és helyesen alkalmazunk, ismeretlen igazságokat fedezünk fel...”

      Erről Apáczai a Philosophia naturalis című művében írt, amelyet kiegészítésnek szánt az Encyclopaediához. Ebben a könyvében világosan látszik az, hogy descartes-i alapokon állt; a jelentős francia gondolkodó műveit eredetiben olvasta, és gondolatait megértette, felhasználta. Kettőjük felfogása megegyezett abban, hogy úgy gondolták, a hit és a tudomány igazságai különbözőek: az egyik a kinyilatkoztatáson, a másik az észen alapul.

      A 17. században a karteziánusok efféle dualista felfogása általánosan jellemző volt. A tudományos igazságok keresését a természet Teremtőjének dicsőségére és az emberiség javára akarták véghez vinni. Ezt Robert Boyle is kifejtette a „The usefulness of Experimental Philosophy”-ban. A puritánusok pedig a természetfilozófiában vallásos világnézetük igazolását látták, számos természettudós került ki soraikból. A puritánus etika a lélek szabadságának „gyakorlati filozófiája” volt, a puritánusok a polgári társadalom fejlődésének jelentős előremozdítói voltak szorgalmukkal, erkölcsi jelentőségtudattal végzett munkájukkal. A 17. századi Erdélyben viszont ez a szemlélet, melyet Apáczai közvetített, nem tudott meggyökerezni.

Apáczai a pedagógus

      A 17. század puritánus-karteziánus gondolkodásából, az új természettudományos eredményekből következően jelentősen átalakult a pedagógiai gondolkodás is. Azok a korabeli gondolkodók (Comenius, Ratke, Apáczai stb.), akik a természet megismerését hirdették, szerették volna az ismereteket közkinccsé, mindenki számára elérhetővé tenni. Ehhez pedig pedagógiai, iskolai reformok kidolgozására volt szükség. Megújuló iskolaszerkezet, új, kibővített tartalmak, a skolasztikus módszereknél hatásosabb, megfigyelésekre, egyéni tapasztalatokra épített, anyanyelvű tanulás volt szükséges mindehhez. A korszak nagy pedagógiai újítóinak jelentős része olyan országban született, amely a polgári fejlődés tekintetében elmaradott volt.

      Miként Bán Imre írta monográfiájában „Apáczai gondolatvilágának és gyakorlati tevékenységének középponti kérdése az iskola és az a pedagógiai optimizmus, amely egész magatartásából árad.” Apáczai Csere János tehát minden tervét az iskolán keresztül akarta megvalósítani, és hitt a nevelés mindenható erejében. Ismerte magyar elődeinek pedagógiai törekvéseit (pl. az anyanyelvű oktatás kiterjesztésével kapcsolatban), és számos tapasztalattal rendelkezett más európai országok törekvéseit illetően is. Pedagógiai érdeme abban áll, hogy nem csupán kézikönyvekkel próbálta segíteni az erdélyi iskoláztatás ügyét, hanem a fentiekben ismertetett, az egész iskolarendszert átfogó reformterveivel. Meggyőződése volt, hogy a tudás terjesztése, a nevelés, az iskolák fejlesztése az egyetlen igazi eszköz a magyar nép fejlődése és gazdagodása kapcsán, és ez a záloga annak, hogy Erdély az európai nemzetek közé emelkedjen.

      Erényes és sokoldalúan képzett, enciklopédikus műveltségű állampolgárok nevelése volt Apáczai célja, álma. „Tanács” című művében, melyet Joachim Fortius németalföldi szerző gondolataira támaszkodva írt, kifejtette, hogy a tudományokban való előmenetelhez három dolog szükséges: az erkölcsi előkészület, a helyes út (módszer) kiválasztása és maguk a tudományos ismeretek (a megfelelő tartalom). Legfontosabb szerinte a „legmagasabb cél” kitűzése, mert az sarkall igazán a tanulásra.

      „Tégy oly célt fel, amelyre soha senki nem ért.” – tanácsolta Apáczai. „Megutálván a henyélést, szeressed a munkát. Fuss mindentől, ami az embert kényessé teheti. ... Egészségedre gondot viselj, mert anélkül dolgodban el nem járhatsz.Állj inkább, mint ülj; fuss, mint menj: soha tudományi fegyveredet kezdeből le ne tedd. A munka közepette virágzik az erény. Nem is lehet derekas dolog, úgy látszik, melyhez fáradtság nélkül juthatsz. Qui cupit, capit omnia. A tudomány gyökere keserű, gyümlöcse pedig gyönyörűséges” – írta diákjainak a jeles pedagógus.

      A sztoikus Fortius gondolatait az erdélyi tudós a puritán etika szellemében fordította magyarra, mindvégig hangoztatva, hogy az embernek mindent fel kell áldoznia a szellemi értékek megszerzéséért, mert csak az maradandó a világban, ami ilyen érték.

      Bár Apáczai – mivel rövid élete során túlságosan sok mindennel foglalkozott – rendszeres didaktikát, elejétől a végéig kifejtett módszertani útmutatót nem alkotott, különböző műveiből kibontható számos oktatástani elképzelése. A szemléltetés fontosságának hangsúlyozása, a világos és tömör tanári magyarázat szükségessége, a tanulói aktivitás kiemelése, az önképzés jelentősége, a gyakorlatiasság elvének emlegetése műveiben több helyen, részletes kifejtésben szerepel. Elsősorban azt tartotta fontos, elérendő célnak, hogy a tanulók ismerjék fel a rendszertani összefüggéseket, és legyenek képesek önálló gondolkodásra.

      Erasmushoz, Viveshez és Comeniushoz hasonlóan Apáczai is a szelídség, a szeretet pedagógiájának híve volt. Több művében részletesen foglalkozott a tanár-diák kapcsolattal, és a Magyar Encyclopaediában azt is kifejtette, hogy milyen legyen a tanár. Szerinte „A tanítótól ... megkívántatik, hogy tanításához illendő életet éljen, s tanítványainak jó és dicséretes példát adjon, hogy elég tudós legyen, hogy jó lelkiismerettel és isteni félelemmel amit tud, azt másokkal közölje, tanítványait mint atyjuk, úgy szeresse. Tanítsa őket világosan, röviden és tökéletesen. Őket Isten előtt való könyörgésében megemlítse. Ne legyen ajándékokon kapdosó; tanítványainak erkölcsét és nyelvét igyekezze leginkább újítani. Egyedül csak arra igyekezzék minden dolgában, hogy tanítványaival magát megszerettesse...”


ÉLETMŰVÉNEK KUTATÁSA ÉS ÉRTÉKELÉSE

      Apáczai Csere Jánost minden neves magyarországi pedagógiai gondolkodó és iskolareformer példaképének tekintette az elmúlt századokban és manapság is így van ez. Közvetlen tanítványai már életében terjesztették Erdélyben pedagógiai és tudományos eszméit, tanítói gyakorlatát és erkölcsi magatartását. Természettudományos gondolatai is serkentőleg hatottak orvosi és más tudós generációk tagjaira, például Pápai Páriz Ferencre, a 17. század 2. felének neves erdélyi orvosára és szótárírójára. Több szerző művébe beleépültek az évszázadok során a Magyar Encyclopaedia részletei, a könyvben található tudományos szakkifejezések. Erdély kollégiumaiban illetve magánszemélyeknél féltve őrzött, fontos kincs volt ez a könyv. Apáczai egyik életrajzírója, Bán Imre szerint a mű „megtette a szolgálatot, amelyre szerzője szánta: érdeklődő magyarok ezreit nevelte.” Apáczai eszmei hagyatéka a 18. században is felismerhető. Egyik késői örököse e századból a nagy erdélyi nemzetnevelő, Bod Péter, aki ezt írta róla a Magyar Athenas című művében: „Ha ez az ember tovább élhetett volna, úgy lehet ítélni, hogy a tudományok is jobb lábra álltak volna; mivel neki a tanításban nagy földön mása nem volt, kivált ha az ország csendességben maradhatott volna.” A 18. század végére azonban Apáczai műveit kezdték elfelejteni, könyveit a magyarországi nyelvújítók többsége nem használta vagy nem is ismerte. Ezen a helyzeten jelentősen változtatott az, hogy 1803-ban újra kiadták a Magyar Encyclopaediát. Apáczait újra felfedezték a magyar tudomány és a pedagógia számára, rá hivatkoztak a 19. században azok az oktatáspolitikusok, akik az iskolarendszer kiépítésén dolgoztak, és azok a reformpedagógusok, akik századunk elején a gyermeki aktivitásra, az önálló ismeret- és tapasztalatszerzésre, az élmény-szerű tanulásra fektették a hangsúlyt. Különböző szellemi áramlatok és tudományágak képviselői részleteiben eltérő módon ítélték meg Apáczai életművét, ám abban mindenki egyetértett, hogy a magyar gondolkodástörténet egyik korai kiválósága volt, aki hazáját és Európát is jól ismerte.

      Az ő személye és művei jelentették mindig is az egyik legfontosabb kapaszkodót az erdélyi magyar értelmiségiek számára történelmük, hagyományaik, nyelvük és nemzeti identitásuk kapcsán. Apáczai Csere Jánost – bár kritizálva vallásos meggyőződését – a marxista történetírók is jelentős gondolkodónak tartották, mint a magyar polgári pedagógia úttörőjét. Alakja megjelent a magyar irodalmi művekben, versekben, regényekben és drámákban is.

      Élete valamennyi magyar számára útmutatást jelent, művei a magyar és egyetemes nevelés- és művelődéstörténet értékes kincsei. Apáczai Csere János igazi européer tudós volt, aki hazája sorsát elválaszthatatlannak tartotta kontinense jövőjétől. Összekötő kapocs volt ő a magyarság és Európa más nemzetei között. Olyan világotjárt, enciklopédikus műveltségű férfi, akinek filozófiai és pedagógiai gondolatai egyetemesek és minden időben értéket képviselnek.


FELHASZNÁLT ÉS AJÁNLOTT IRODALOM

      Források:
  • Apáczai Csere János: Magyar Encyclopaedia (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1959.)
  • Apáczai Csere János: Válogatott pedagógiai művei (Szerk.: Orosz Lajos, Tankönyvkiadó, Budapest, 1976.)
      Feldolgozások:
  • Bán Imre: Apáczai Csere János (MTA-Irodalomtörténeti Intézete, Budapest, 1958.)
  • Fábián Ernő: Apáczai Csere János (Dacia Kiadó, Kolozsvár-Napoca, 1975.)
  • Gyulai Farkas: Apáczai Csere János életrajzához és műveinek bibliográfiájához. (Kolozsvár, 1892.)



Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
© Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 ()