Angelina

(HetedHéthatár, Pécs, VII. évf., 20. sz., 2003. október 10., 7. o.)


© 2003 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens



      Napok óta nézte a nőt. Minden reggel követte szemével, amikor az gyors léptekkel elhaladt az árkádok alatt, és a sarokhoz érve átvágott a téren. Kecses, szinte légies volt a járása, pasztellszínű, lebegős szoknyát viselt. Az volt benne a legszebb, ahogy óriási szemeit félig lesütötte, mert ettől szinte olyan lett, mint aki még alszik. A fiú megbabonázva nézte. Szeretett volna a nyomába eredni, de nem tehette, mert még mielőtt nyitott a piac, ki kellett pakolnia a gyümölcsöket és a friss zöldséget. Tollpiheként dobálta az almával, paradicsommal és illatos barackkal teli ládákat, akkora ereje volt, hogy a téren magasodó templomot is képes lett volna felhajítani a levegőbe.

      – Kirakjam a pultra a narancsos kosarakat is? – kérdezte az apjától, de teljesen más járt a fejében. Szerette volna megölelni az ismeretlen nőt, akinek szőke hajába minduntalan belekapott a szél. Megmarkolt egy csokor zöldhagymát, és pörögni kezdett vele.

      – Megbolondultál? – förmedt rá az öreg, aki arra gondolt, hogy fiában kárt tett a Bolognába belopakodott tavasz lehellete.

      A nő eltűnt egy ház mögött, és vele együtt tüstént tovaszállt a varázslat is.

      – Egyszer úgyis megszólítom – mormogta csak úgy, maga elé a fiú, és hallgatta, hogyan zakatol a szíve. Másnap és harmadnap is megleste a nőt, ám az nem vette észre. Nem nézett se jobbra, se balra, csak áttáncolt könnyű szandáljában a téren. Aztán vasárnap lett, és a fiú úgy érezte, nem éli túl. Beült egy kávézóba, átlapozta az újságokat, kisétált a főtérre, visszamosolygott egy hamis szemű lányra, de valójában nem volt kedve semmihez. Nem tudott másra gondolni, csak a reggelenként elsuhanó nőre.

      – Mondd csak, talán szerelmes vagy? – faggatták este a fiúk, amikor a tér közepén ácsorogva nem volt egy szava sem. Nem válaszolt, azt sem tudta, hogy a Piazza Maggiorén van-e vagy a Holdon. Magában azt számolgatta, hány óra, hány perc, hány másodperc van még hátra hétfő reggelig.

      Aztán eljött az is. Kicsit borongós, barátságtalan májusi reggel volt.

      – Igyekezz azokkal a ládákkal, mert mindjárt esni fog – dohogta az apja, fogai között préselve a szavakat.

      – Ugyan! – felelte a fiú, de azért sietett a pakolással, mert nagyon nagy terve volt.

      És egyszerre csak meglátta a nőt. Égszínkék kardigánban volt és szürke nadrágban. Olyan volt, mint maguk a felhők. A fiú ledobta a zöldséges ládát, és egy „Mindjárt jövök!”-féle morgással az árkádok alatt termett. Egyenesen a nő elé ugrott, aki nagyon megijedt a hatalmas termetű férfitól.

      – Bocsánat, hölgyem, nem akartam megijeszteni, én... én... én csak... – hebegett a fiú, de sejtelme sem volt róla, hogy mit is mondhatna. Minden kiment a fejéből, amit előre kigondolt. A nő közelről még szebb volt, mint messziről, és csodák csodája, váratlanul elmosolyodott.

      – Miben segíthetek? – kérdezte olyan hangon, mint aki nagyon is jól tudja, hogy miben. – A kék pulóverem mindig szerencsét hoz – mondta kedvesen, aztán gyengéden arrébb tolta a fiút az útból. – Mennem kell, kérlek, engedj – mondta, és jól látta, milyen tűzzel a szemében tekint rá a másik.

      – Holnap is itt leszek – válaszolta a fiú, és nem volt sem élő, sem holt. Lehúnyta a szemét, és beleszagolt a nő után úszó finom, virágillatú párába. Állt, csak állt, elképzelni sem tudta, hogyan fog kibírni újabb 24 órát.

      A következő reggelen szakadt az eső.

      „Az ország északi tartományaiban ma mindenütt zápor, zivatar várható” – mondta a rádió a hatos hírekben.

      – Nehogy megint elszökjél nekem – morgott az öreg, de a fiú már nem volt sehol... Pontosabban az árkádok alatt állt, szinte levegőt sem kapott az izgalomtól. A nő késett. „Talán el sem jön” – gondolta a fiú, de nem telt el egy másodperc, és már látta is az esőkabátba burkolt, gyönyörű alakot.

      – Marco vagyok – nyújtotta a kezét, a nő viszont csak ennyit felelt:

      – Neked is jó reggelt! – és elmosolyodott.

      – Mi a neve? – kérdezte tőle a fiú, de ő nem válaszolt. Csak nézett, nézett ábrándos szemekkel, bőre és haja átvette a májusi eső mámorító illatát.

      – Én bármit megtennék magáért – mondta Marco, és ereiben vad hegyi patak módjára rohant a vér.

      – Az jó – hümmögte a nő, és teljesen lelassította a lépteit. – Akkor varázsold át ezt a csúf, szürke teret mesebeli rétté – tette hozzá, és a fiú nem tudta, mire vélje az efféle beszédet.

      Egész délelőtt a nő szavain töprengett. Összekeverte a hagymát a krumplival, a salátát a karfiollal. Ebédnél sót szórt a kávéjába, és azt sem vette észre délután, hogy kisütött a nap.

      Amikor leszállt az éjszaka, és végre kiürült a tér, a fiú nagy munkába kezdett. Több csomagnyi színes krétát vett, és a tér közepét telis-telerajzolta színpompás virágokkal. Aztán lefeküdt, de egy szemhunyásnyit sem aludt, mert egyfolytában azon imádkozott, nehogy megint eleredjen az eső.

      Alkotása nagyszerűen sikerült. Már kora hajnalban, amikor a nap első sugarai rózsaszínűre festették az égbolt alját, minden járókelő észrevette a virágokat a Piazza Maggiore közepén. A fiú rekord gyorsasággal dobálta ki a gyümölcsös ládákat a pultokra, és már fél hét előtt ott álldogált az árkád egyik oszlopa mellett.

      A nő fehér blúzban jött és könnyű selyemszoknyában.

      – Marco... – akart mondani valamit, de a fiú szájára tette a kezét, és gyengéden húzni kezdte a tér közepe felé.

      – Itt a réted. A rétünk – mondta, és mintegy varázsütésre, a tér kiürült körülöttük. Volt néhány olyan pillanat, amikor megnyílt felettük az égbolt, és a keskeny résen át záporoztak rájuk az apró, szikrákhoz hasonló csillagok.

      – Én nagyon szeretlek téged – súgta a fiú, és szorosan magához ölelte a nőt.

      – Én nem szerethetlek soha – válaszolta az, és a kék, sárga, piros és zöld virágok között állva tökéletesen eggyé váltak...

      Marco napokig hiába várt. Újabb eső esett, lemosta a virágokat a kövezetről. Próbált kérdezősködni. Szerette volna megtudni, kicsoda valójában ez a nő, hol lakik, mivel foglalkozik a másik életében. Szerette volna tudni, kedveli-e a virágokat, melyik zene a kedvence, de többé nem akadt a nyomára. Százszor, ezerszer is körbejárta a piachoz közeli utcákat, olvasgatta ismeretlen emberek névtábláit a kapuk alatt, de nem talált semmit. Aztán csak rakodta egykedvűen az epret, a körtét, majd az ősz zamatát magába rejtő édes szőlőfürtöket. Kereste a különösen szép és álomszerű nőt mindenütt, az ő lépteit vélte hallani még a tér kövére hullott hó puha roppanásában is.

      Lassan-lassan minden álma szertefoszlott. Nem akarta már újra átélni az ölelkezésüket, és nem vágyott látni többé a nő gyönyörű szemeit. Megértette, hogy az nem jön többet el. Végül már csak a nevét szerette volna tudni, csak a nevét, azt a néhány tűnékeny betűt...

      Hogy szívét megvédje az eljövendő évek gyötrő szenvedéseitől és találgatásaitól, a nőt elnevezte magában Angelinának.



Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék
H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366
© Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 ()