A 19. század, különösen annak második fele, a nagy természettudományos
fejlődés korszaka volt. A kor embere nem lehetett közömbös a körülötte zajló
változásokkal szemben, hiszen saját bőrén is érezhette a fejlődés, a kutatások
eredményeit, például ha az orvoslás módszereinek, eszközeinek változására
gondolunk. Átalakultak a háztartásokban használt eszközök és alapanyagok is.[1]
A sokasodó kísérleteket nem pusztán az állat- és növényvilág megfigyelésekor
alkalmazták, hanem az emberi nemmel kapcsolatosan is. A férfiak és nők közötti
különbségek megállapításánál különösen fontos szerepet játszottak az egyes
mérések. A század második felének biológusai, orvosai mérőszalaggal és
súlymérleggel próbálták betölteni azt az űrt, amely a felvilágosodás óta
tátongott a férfiak és nők különbözőségének taglalásakor. A 18. század előtti
Európában a nő helyét kijelölte az egyház Biblia-magyarázata, mely szerint a
nő „eredendően” a férfi alá rendelt, hiszen annak oldalbordájából
vétetett, tehát teremtése mintegy „mellékesen” történt.[2]
Ugyan a hosszas teológiai viták már a középkor elején eldöntötték, hogy a
nőnek is van lelke, és nem állat, hanem ember, helyzete ettől mit sem változott.
A 18. század végének új gondolatai szerint azonban a nő is egyenrangú a férfival,
és több gondolkodó követelte, hogy ez a jogalkotásban is jusson kifejezésre. A
19. század természettudományos eredményei aztán új érveket adtak a misogyn
gondolkodók kezébe. (Jóllehet, centiméterekkel és kilogramokkal kapcsolatosan
általánosságban nem tévedtek a múlt századi tudósok, vélekedésük és
„kutatási eredményeik” felidézése senkit nem vitt közelebb az
igazság megismeréséhez. Az általuk kapott adatoknak ugyanis egyrészt nem volt
igazi jelentőségük, másrészt pedig nem tudtak mit kezdeni a számos kivétellel,
egyedi esettel...)
A dualizmus kezdetén indult útjára a Királyi Magyar Természettudományi
Társulat havi folyóirata, a „Természettudományi Közlöny”. Ez a lap a
darwinizmus és a modern élettani kísérletek eredményeinek egyik közvetítője
volt, és fennállása alatt több ízben ejtett szót a nők biologikumáról, a férfi
és nő közti testi különbségekről. Egyik korai cikkében e lap meglepően
„modern” gondolatokat közölt a British Association ülése nyomán a
nőkérdést illetően. Megállapították, hogy ugyan a nők agytérfogata általában
alatta marad a férfiakénak, ám leszögezték, hogy az agytérfogat
testtérfogathoz viszonyított aránya a két nemnél
hasonló.[3] E cikkben
megállapították, hogy a nők szellemi képességei különböznek a férfiakétól,
ezért más nevelésben kell részesülniük, és más feladatok (is) várnak rájuk. Ám
azt leszögezték a lapban (az elsők között Magyarországon), hogy a nőket sem
lehet kizárni a műveltségi előrehaladásból (egyetemek, tudományok), csak
tisztában kell lenniük azzal, hogy vannak biologikumukból származó
kötelességeik is. Az efféle vélekedés azonban meglehetősen ritkának volt
mondható a korabeli Magyarországon. Inkább volt jellemző az, hogy egyoldalúan,
valamely oldalt kidomborítva vélekedtek a nőkről, eltúlozva biológiai
tulajdonságaikat vagy társadalmi lehetőségeiket.
A századvég egyik tipikus, több kiadást is megért kötetében például Szabó
Richárd így írt a férfiak és a nők különböző tulajdonságairól:
„a férfi, erősebb testalkatánál s idegrendszerénél fogva, mind
szellemileg, mind testileg a nő fölött áll, innét több bátorságot,
szilárdságot, állhatatosságot, rettenthetetlenséget, küzdelmet és
határozottságot tanusit; gondolatokban s tettekben több erélyességet fejt ki,
kevésbé érzelgő; észt s erőt követelő foglalkozásokra alkalmasabb;
érzéketlenség-, kegyetlenség-, büszkeség- s önfejűségre hajlandóbb, mint a nő,
ki gyöngédebb testalkata s idegrendszere következtében inkább kicsinységekkel
foglalkozik, apróságokkal bibelődik; érzékenyebb, türelmesebb és szelidebb. A
nőt inkább a szív, mint az ész vezeti, inkább érez, mint gondolkozik, s innét
érzelgőbb, félénkebb, állhatatlanabb, csüggedésre hajlandóbb, mint a
férfi.”[4]
Somogyi Géza 1879-ben hasonlóakat írt könyve elején. Dr. Bockra hivatkozva
kifejtette, hogy a nő agya kisebb, teste gyengébb, mint a férfié. Testének
zsiradékanyaga viszont nagyobb. John Stuart Mill nézeteivel vitába szállt, aki
azt írta, hogy a nő értelmi tehetsége és agya azért kisebb, mert évezredeken
át el volt nyomva. Somogyi szerint ez azért nem helytálló, mert
„minél nagyobb a reactio, annál nagyobb actio következik
be”.[5] Hasonló
szellemben fogalmazott a kor sokat forgatott Paedagógiai encyclopaediájának
paedagógia címszava alatt a szerző: a fiú és lány közötti
szellemi különbségek magyarázataként ezt hozta fel: „Ezt némileg
megfejti a női fej kicsinysége, a koponyaüreg csekélyebb köbtartalma, valamint
az agyvelőnek aránylagos könnyűsége.”[6]
A „Vasárnapi Újság” című hetilap rendszeresen közölt tudósításokat a
nők biológiai, fiziológiás jellemzőit vizsgáló kutatásokról. 1881-ben például
arról írt a lap, hogy egy müncheni tanár, bizonyos Bischoff szerint a nők agya
143 grammal, vagyis 10,5%-kal könnyebb, mint a férfiaké. „Kutatásait 906
példányon eszközölte”[7]
– írta az újság, és még ez a nyelvezet is mutatja, hogy mennyire
uralkodó volt a természettudományos kutatások szóhasználata. Bár a cikkíró nem
kommentálta a „tényeket”, sugallata mégis világos lehetett a nők
alárendeltségével kapcsolatosan. Ezen még az sem enyhített sokat, hogy
érdekességképpen megemlítette, hogy a „czetek és elefántok agyveleje”
még a férfiakénál is súlyosabb.[8]
A Vasárnapi Újság szerkesztői attól sem riadtak vissza, hogy hírlapírói
„kacsákat” közöljenek a szórakoztatás kedvéért. E sorba tartozott
egy teljesen ostoba hír is, melyet a cikk tanúsága szerint a „Kentucky
State Journal”-ból vettek át. A tudósítás arról szólt, miért nincs a
nőknek szakálluk. A gúnyos, de a nőkre nézve korántsem vicces és hízelgő
leírás szerint azért, mert a nők szája állandóan mozog. „A
műveletlenebb nők örökké fecsegnek, a műveltek barátságosan vagy gunyosan
mosolyognak s igy az ajkakat annyira igénybe veszik, hogy szőr nem képződhetik
rajta. E sajátság azután későbbi nemzedékre öröklődik, még ha azok nem oly
fecsegők is.”[9]
E cikk arra is jó példa, hogy illusztráljuk, hogyan keveredett a fantázia, az
áltudományos okoskodás a valódi tudományos eredmények morzsáival. (Jelen
esetben az örökléstani kutatások eredményeiből „csípett fel” a
szerző...)
1884-ben ugyanez a lap egy párizsi „tudományos vizsgálatról” számolt
be, amely során a nők izomerejét mérték. 64 férfit és 52 nőt vizsgáltak meg a
francia fővárosban, és megállapították, hogy a nők izomereje 3/5-öd részét
teszi ki a férfiakénak.[10]
Bár ezt a tudósítást sem kommentálták az újságírók, mégis elképzelhető hatása
a közvéleményre abban az évtizedben, amikor az egyik központi kérdés a nők
munkábaállása volt.
1885-ben az újság egy brüsszeli antropológus véleményét közölte „csak úgy”,
aki a darwini elvek és egyéb természettudományos vizsgálati eljárások
segítségével megállapította, hogy „a nő közelebbi rokonságban van a
majomhoz, mint a férfi.”[11]
Az Albrecht nevű kutató állítását úgy próbálta bizonyítani, hogy kifejtette,
hogy a nőknél a hosszú koponyaalak gyakoribb, mint a férfiaknál, a belső
metszőfogak szélesebbek, az alsó keresztcsontok nem nőnek össze és hogy az
egész test alacsonyabb.[12]
Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a nő szervezete nem fejlődött ki
olyan magas fokra, mint a férfiaké.
Az állatokkal való hasonlítgatás más lapokban és más formában is „divatos”
volt a múlt század végén, bár e jelenségnek is megtalálhatjuk történeti
előpéldáit.[13] A „Pécsi
Közlöny” 1896-ban bizonyos Stettenheimtől idézett „közmondásokat”,
melyek rendkívüli gúnnyal szóltak a nőkről. Csak egyetlen példa ennek
alátámasztására: „Miért hímnemű a németben (no a latinban is!) a hal?
Furcsa kérdés! Nőnemű csak nem lehet, hiszen néma!”[14]
(Érdekesség, hogy ezt, és több más effajta adomát éppen a karácsonyi számban
közölt az újság...)
Számos korabeli könyvben is olvashatunk leírásokat a nők fizikumáról. Baboss
László például egy 1902-ben megjelent könyvében számos művet és gondolkodót
sorolt fel az emberiség történetéből, amelyek és akik a nőkről is szóltak.
Jupiter, Szolón, Fichte, Oken, Schiller és Schopenhauer művei illetve a Biblia
részletei szolgáltattak alapot fejtegetéseihez. Fichtének például azt a
gondolatát idézte, hogy "...a nő a férfi akaratának legkorlátlanabbul van
alárendelve...”, Okentől azt, hogy „...a férfi oly magasan
áll a nő fölött, mint a mily magasan áll a nőnövény a meddő, a fa a moha
fölött...” stb.[15]
Baboss a példák felidézése után biológiai, etológiai, antropológiai
fejtegetésekbe kezdett. Összevetette például az embereket az „állati
társadalmak” lakóival, a hangyákkal. Emellett azt bizonygatta, hogy a
nőknél a „kisagy (agyacs) legyező formája az, mi náluk a gondolatok
gyorsaságát, képzelmet és a makacsságot előidézi; miért is a nő már játékában
különbözik a fiutól, mint asszony pedig rettenthetetlen támasza lesz a
babonának, előitéletnek és vallási rajongásnak.”[16]
(Elgondolkodtató, hogy ezt a könyvet a szerző – miként ez a címből is
kiderül – kifejezetten a nők számára írta. Célja – fentebb idézett
soraival is – az lehetett, hogy a könyvet elolvasó nőkben megszilárdítsa
másságuk (alacsonyabb-rendűségük) tudatát.
Természetesen a nők érdekében, védelmében írott műveket is felidézhetünk a nők
biológiai jellemzésével kapcsolatosan. Ifj. Dumas például azt írta, hogy a
férfiak izomerejével a nők idegereje áll szemben. Az agyvelő méregetésével
kapcsolatosan pedig a francia író megjegyezte, hogy a 2200 gr-os agyvelő –
mely az addig mért legsúlyosabb – éppenséggel egy nőé volt.[17]
Európai viszonylatban az egyik legnagyobb hatású mű volt a nők védelme
szempontjából August Bebel: „A nő és a szocializmus” című könyve. A
szerző művének második részében, ahol a 11. fejezetben a nők művelődési
jogokért folytatott harcáról írt, kitért a férfiak és nők testi és szellemi
alkatának különbségeire is. Elismerte, hogy ugyan ezek a különbségek mint
tények léteznek, de nem indokolják a férfiak és nők társadalmi és politikai
egyenjogúságának a megkérdőjelezését. Ő éppenséggel olyan kutatók eredményeit
idézte, akik a férfiakról állították, hogy fejletlenebbek.[18]
Bebel könyve is – a fentebb idézett forrásokon kívül – jól mutatja
azt, hogy Európa-szerte hihetetlen módon megélénkültek a századvégen a férfiak
és nők különbségeit vizsgáló kutatások. Eleinte főleg azt bizonygatták a
kutatók – mint fentebb láthattuk –, hogy a nők alacsonyabbrendűek,
hiszen ez az érv jelentette a „természet-tudományos” magyarázatot
arra, hogy miért nem kerülhetnek be a felsőoktatási intézményekbe, egyes
munkahelyekre, pályákra. A társadalmi-gazdasági változások, a fejlődő ipar
óriási munkaerő-szükséglete, az új munkahelyek (távirda, telefonközpont stb.)
azonban továbblendítették az effajta kísérleteket, kutatásokat, és a
századvégre már jól láthatóan felsorakozott az „ellentábor”, vagyis
azok a kutatók, akik a nők mellett, képzésük, munkábaállásuk érdekében
hallatták hangjukat és folytatták „kísérleteiket”. Egyes magyar
művekben is volt nyoma e kutatások hatásának, főként a századforduló után.
Harkányi Ede például 1905-ben megjelent könyvében nem csupán a nemek
értékelését adta, hanem biológiai, orvosi, örökléstani szempontú levezetéseket
is közölt.[19]
A „Természettudományi Közlöny” 1900-ban egy párizsi
kísérlet eredményeit közölte, melynek során 20 és 30 év közötti férfiakkal és
nőkkel szagoltattak kámfort, és megállapították, hogy a nők szaglóereje
sokkalta fejlettebb.[20]
A 20. század első évtizedének végén, a női emancipáció eredményeként már több
írás jelzi, hogy a nőkről kezdett pozitívabb kép kialakulni. A korábbi negatív
vélekedések most ellenkezőleg kerültek kinyilvánításra, az érvkészlet és a
„kísérleti módszerek” mit sem változtak, a gúny iránya annál inkább.
Míg korábban például a nők agyának kicsiségét bizonygatták, 1909-ben egy
újságíró ezt írta (a „Természettudományi Közlöny” fentebb idézett
cikkével egybecsengően): „Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a
nőnek feje aránylag kisebb, mint a férfié: ellenkezőleg, teste méreteihez
viszonyítottan a nőnek nagyobb feje van, mint a férfinak, a miként testi
súlyához viszonyítottan agyvelőjének súlya is valamivel nagyobb.”[21]
A vélemények másik, tetemesebb része a nők lelki tulajdonságaival
foglalkozott, és természetesen az effajta jellemzésük sem volt öncélú.
Ugyanolyan okok vezérelték a megnyilatkozók tollát, mint az orvosi kísérletek
egy részét. A 19. század végére – Magyarországon is – fordulópont
állt be a nők életmódját, társadalmi helyzetét és neveltetését illetően. Azok
számára, akik szerették volna továbbra is a közélettől, a jogtól, az
egyetemektől és a tudományos élettől minél távolabb tartani a nőket,
kézenfekvőnek látszott, hogy a hagyományos női szerepeket és az évezredeken át
elfogadott felfogást erősítsék a nők hivatásával kapcsolatosan. Másrészt egyre
nagyobb teret nyertek azok a szószólók (újságírók, politikusok, filozófusok
vagy magánemberek), akik a nők újabb lehetőségeit, szerepköreit, megváltozott
életkörülményeit emelték ki, illetve méltatták (gyakran aláhúzva, hogy a nő
legfontosabb élethivatása az anyaság).
Amint Szegvári Katalin írja egyik művében, az 1850-es, 1860-as évek
időszakában Magyarországon a hivatalos állásfoglalás az volt a nők társadalmi
és jogi helyzetét illetően, hogy „a nő gyámoltalan, s a külvilág
eseményeivel szemben oltalomra szorul – ne engedjük tehát oly területre,
ahol elbukhat. A nő sorsa tehát egész életén át tartó kiskorúság.”[22]
A szerzőnő több korabeli példát is idéz ennek alátámasztására, például
Tersztyánszky Gyula egyik írását, aki a „Hazai Kincsestár” című
protestáns családi lapban 1863-ban így írt: „A nő-nagyság koszorújának
legdrágább kincse az igénytelenség.” Míg a férfiak a társadalmi
életben tevékenykednek, addig a nő „leszorítva a cselekvés teréről
– legmagasabb erényeivel csendes házi körébe elvonulva ténykedik... Mégis
van tér, hol a nő nagy, feltűnő lehet, hol a férfivilág tiszteletkoszorúit
arathatja, a családi kör, a honszerelem s a vallásbuzgóság szent terein.”[23]
Hasonló gondolatokat más írásokban is szép számmal találhatunk, és nem csak a
kifejezetten vallásos érzelmű kiadványokban, hanem egyéb művekben,
sajtótermékekben is. Számos újságcikk például azokat a női erényeket
domborította ki, melyek a „haza szolgálata közben” válnak fontossá.
A Nővilág című lap például azt írta 1861-ben, hogy „nem a kard, hanem
szíve erejével alakítja a nő a világot, ehhez az kell, hogy a női szív
szeretetteljes, önfeláldozó, körültekintő és nemes legyen.”[24]
Medve Imre szerint a nő legyen jellemes, mérsékletes, vallásos, őszinte,
méltányos, udvarias, hűséges, hazaszerető, csendes, férjének engedelmes,
hiszen „...a teremtés egyedül a férfit jelölte ki arra, hogy a világ
ura legyen...”[25]
1871-ben viszont egy meglehetősen érdekes cikkben Dapsy László arról
értekezett, hogy a népek műveltségi állapotának javulásával javul a nők
helyzete. Ez szerinte abból a tényből következik, hogy a férfiak
agytérfogatának növekedésével az agy fontosabb szerepet kap az életben, mint
az izomzat, az erő. Ahogy a férfi megszűnik a természet rabszolgája lenni, úgy
szűnik meg a nő a férfi rabszolgája lenni szerinte.[26]
Az 1870-es években aztán mind több mű vette védelmébe a nőket, és emelte ki jó
tulajdonságaikat. Feltehetőleg hatást gyakorolt a közvéleményre John Stuart
Mill fentebb idézett munkája is, melyet 1876-ban adtak ki Magyarországon.[27]
Mill bizonyos sorai szinte szó szerint ismétlődtek egyes magyar szerzőknél is,
ami nem jelenti persze azt, hogy mindegyikükre hatással volt az angol
gondolkodó, legalábbis ez ma már nemigen mutatható ki. Azt viszont feltétlenül
jelzi ez a tény, hogy Magyarországon is hasonlóképpen gondolkodtak egyes
szerzők, mint sokan Nyugat-Európában. Mill művében olvasható, hogy a férfiak
inkább a női testet ismerik, a nő lelkét azonban kevésbé, így tehát ideje
volna azt is tanulmányozni.[28]
Dr. Sikor József egy kis művében ugyanezt fejtegette 1876-ban, ekként
nyilvánítva ki véleményét: „Egy nőre igen meggyalázó már magában az,
ha a férfivilág benne semmi mást meg nem becsül, mint az ő fizikai alakjának
hibátlanságát.”[29]
Sikor könyvében is előfordul az, a múlt században sokszor és sokat
hangoztatott nézőpont, hogy ha egy ország műveltségi fokát, népének
kulturáltságát kívánja valaki lemérni, akkor nem szükséges semmilyen
statisztikai adatokat böngésznie, elemezni, csakis a nők helyzetét érdemes
megvizsgálni. Ő is kiemelte a szív, azaz a női érzelmek és erények
fontosságát, hasonlóan számos egyéb íráshoz és a fentebb idézett Nővilág-beli
cikkhez.[30]
Beniczky Irma, aki a század 60-as, 70-es éveiben több, nőkről és nőknek szóló
kötetével is a nyilvánosság elé lépett,[31]
minden írásában hagyományos képet festett a nőkről; a szokásos, évszázadokon
át hangoztatott véleményeket ismételte. A nők hivatásáról írt könyvében
például hosszasan kifejtette a nők jellembeli hibáit, melyek szerinte
alapvetően a következőek: a nő fecsegő, és „izgattatás utáni égető
szomj” van benne; inkább a kitalált történeteket kedveli és nem a
valódiakat; a fiatal nők jobban törődnek külsejükkel, mint az elméjükkel; a
nők szeretnek önmagukról beszélni, panaszkodni; egymás között féltékenyek;
szeretik magukra vonni a nyilvánosság figyelmét; hajlamuk van a zsugoriságra
és a fösvénykedésre, és végezetül Beniczky Irma megemlített olyan
„apró női hibákat”, melyek a gyerekneveléssel kapcsolatosak. A
szerző szerint – amint ezt a nők fejére olvasott bűnlajstroma végén
hozzáfűzte – mindezek a női tulajdonságok a rossz nevelés következményei,
és nem a nővel született bűnök.[32]
Beniczky Irma ilyen, és hasonló gondolatokat tartalmazó könyvei vélhetőleg
kelendőek voltak, legalábbis erre utal nagy számú, rangos kiadóknál megjelent
műve. Az 1870-es években Magyarországon a legtöbben valószínűleg sok mindenben
egyetértettek vele, maguk a nők is; ezenkívül pedig az írónő számos olyan
tanácsot adott műveiben a lakberendezést, háztartásvezetést, divatot és
gyereknevelést illetően, amelyek érdeklődésre tarthattak számot a hölgyolvasók
körében.
Több szerző foglalkozott a női lélekkel. Egyesek, mint például Somogyi Géza, a
modern pszichológiai vizsgálatok eredményeit, illetve szókincsét használták és
mutatták be műveikben. Ő azt írta fentebb már idézett művében, hogy
„a nő értelmi-felfogó, rendszerező, feltaláló-tehetsége a férfi e nemű
tehetsége alatt áll.”[33]
Érzelmek terén viszont, úgy vélte, a nő áll jobban. Vérmérséklet alapján
Somogyi szerint a nők a kolerikus és melankólikus típushoz tartoznak, míg a
férfiak a másik két – szangvinikus és flegmatikus – típushoz. (Bár
azt maga is óvatosan hozzátette, hogy az egyes „népeket” e
besorolásnál figyelembe kell venni).
Lewald Fanni is utalt már korábban az efféle, férfiaktól származó ítéletekre.
Ő is elismerte, hogy a leányok tudása felületesebb, hogy az alaposság ritka
tulajdonság a nők körében, ugyanakkor kifejtette, hogy ennek csakis
neveltetésük az oka, és nem képességeik.[34]
Pulszky Polyxénia ezt úgy fogalmazta meg, hogy a nők „észtehetsége”
jobb, de „logice” nem vetekedhetnek a férfiakkal.[35]
1883-ban a „Filozófiai Szemlé”-ben is megjelent egy pszichológiai
ihletettségű írás Böhm Károly, a neves filozófus tollából.[36]
A szerző azt fejtegette művében, hogy a lélektan nagy hibája, hogy nem
tárgyalja külön a nő pszichológiáját. Meglehetősen furcsa és a nőkre nézve
sértő „sémákat’ alkotott a pszichológia számára Böhm, melyek
kiváltották a művelt nők tiltakozását. Az emberi lélek ösztöneit a
pszichológus két csoportra osztotta, realisztikus és idealisztikus ösztönökre.
A nőket úgy jellemezte, mint olyan lényeket, akik az előbbi ösztönök szerint
élnek, vagyis a nemi ösztönök, a vegetatív, mozgási és érzékelési
ösztöncsoportokkal jellemezhetőek. Ő is megismételte, hogy a nő ugyan
csekélységeket kitűnően tud észlelni, de terjedelmes tervek áttekintésére nem
képes. Sommás megállapítása szerint a nők gondjainak „legfőbbjét
képezik a vaskos realizmus élvezetei: evés, ivás, ruházat s a mi ezzel
összefügg...”[37]
A „Nemzeti Nőnevelés” hasábjain egy álnevet használó újságírónő
válaszolt Böhm cikkére, kiemelve azt, hogy lelki különbségek valóban léteznek
férfi és nő között, de nem olyasfélék, mint amilyeneket a filozófus kiemelt. A
„firkáló hölgy” (Böhm gúnyos megjegyzése...) úgy vélte,
számos női tudós és író adott már cáfolatot munkásságával a rosszindulatú
rágalmakra.[38]
A „Vasárnapi Újság”, mely számos esetben hozott hírt keleti (török,
arab, kínai stb.) nőkről, 1883-ban szintén a nők lelkével kapcsolatos írást
közölt, melyben egy régi teológiai vitát elevenített fel. A Koránt és a
„khinai köznépet” idézték a cikkben azzal kapcsolatosan, hogy van-e
a nőknek lelkük. Emellett a középkori keresztény vitákat, és az 1693-as
zsinatot, ahol is egy skót pap tagadta, hogy a nőknek volna lelke, és ezt úgy
próbálta alátámasztani, hogy a Bibliából idézte az apokalipszis leírását,
melyben megtalálható az a kijelentés, hogy „egykor a menyországban fél
óránál tovább tartó csend volt.”[39]
Bár az újságíró ezt a hírt sem
kommentálta, annyit azért megjegyzett az írás végén, hogy „ez nem
élcz, hanem komoly theológiai vita volt.”[40]
A nőkép kialakulásához, a közítélet befolyásolásához gyakran az irodalmi művek
is hozzájárultak.[41]
Erre mutatott rá az „Új Idők” című folyóirat egyik könyvkritikája is
1897-ben, melyben az újságíró Alapi Gyula „Asszonyok” című
elbeszélésgyűjteményét vonta nagyító alá. Elmarasztalta a könyvet, azért, mert
a nőket csakis úgy ábrázolta elbeszéléseiben az író, mint
„sűrű, fekete vérűek”, akik csakis csábítással foglalkoznak,
és valamennyien olyan kedves egyszerűséggel csalják meg férjüket, mintha a
világon az volna a legtermészetesebb dolog.”[42] A cikk szerzője
felemelte szavát a nők ízléstelen bemutatása ellen, mely leírás
erkölcstelennek és érzékinek mutatta be valamennyiüket. Ez a fajta
általánosítás nem csupán egyes irodalmi művek (gyakorta a ponyva- és
fércművek) jellemzője volt, és nem akadt minden esetben olyan író vagy
újságíró, aki kikelt volna a csúsztatások és általánosító, negatív ábrázolások
ellen. Voltak újságírók, akik egyes cikkeikben a nők védelmére keltek, máskor
maguk is sztereotíp jelzőkkel illették a hölgyeket. Tutsek Anna is például
– jóllehet a nők, leányok nagy védelmezőjének számított – azt írta
egy, a századvégen megjelent cikkében, hogy míg a férfiak képviselik az
akaratot, a bátorságot, az erőt, addig a nők a jóságot, a türelmet, a
szeretetet, a ravaszságot és a légiességet.[43]
A keresztény nőképről szólt az a Bangha Béla által szerkesztett Keresztény
Lexikon is, mely ugyan 1932-ben került kiadásra, de a „nőkérdés”
címszónál századeleji forrásműveket használtak fel, melyek a csaknem kétezer
éves keresztény felfogást tükrözték. A nő e szócikk szerint ugyan a férfihez
hasonló, teljes jogú ember, de a férfi segítője, és „bizonyos
szociális alárendeltséget mutat a férfival (családfővel)
szemben.”[44]
A szerző szerint a nőt természetes hajlamai „a gondoskodó gyengédség,
csín- és rendszeretet, részvét- és önfeláldozás, a finomabb szemérem- és
erkölcsérzék, a zárkózottság és a háziasság épúgy a családi körre utalják,
mint a férfit a maga értelmi és akarati hajlamai a családonkívüli, közéleti
érvényesülésre.”[45]
Szinte valamennyi korabeli leírásból látszik, hogy szerzőik általánosítottak,
akár férfiakról, akár nőkről beszéltek, csaknem minden esetben figyelmen kívül
hagyták az általános tulajdonságok felvonultatása mellett az egyedi eseteket,
az ember sokszínűségét, az emberi jellem fejlődésének és változásának
lehetőségét. „Zárkózott” és ész dolgában hátrányos helyzetűnek
kikiáltott nőknek kellett érvelniük a közvélemény előtt jogaikért és
lehetőségeik megteremtéséért.