In the last century the experts on
Hungarian history of education paid hardly no attention to the introduction of
the history of Islamic education. However without this we can not understand
neither the history of education nor the cultural history of Europe in the
Middle Ages. This is also indispensable for the dialogue among cultures.
In this article we summed up the efforts made by our collegues working in the
Teacher Training Institute of the University of Pécs who contributed by their
lectures, publications to make Islamic history of education and cultural
history acquainted.
„Egyetemes” neveléstörténet-írásunk eredményei és hiányosságai
A neveléstörténet a történelem, a művelődés- és társadalomtörténet keretei
között vizsgálható és értelmezhető diszciplína, amely a neveléstudományok
által felvetett kérdésekre keres múltbeli válaszokat, a pedagógia történetét
kutatja a lehető legszélesebb értelemben, támaszkodva más tudományok
eredményeire és kutatási módszereire.[1] Határozottan állíthatjuk azonban,
hogy a magyar és nemzetközi neveléstörténet-írás minden eredménye és
erőfeszítése ellenére a neveléstörténeti kutatások mindmáig nem vezettek el a
múlt komplex feltárásához, és nem nyújtanak elégséges és helytálló
kapaszkodókat a megalapozott jövő-tervezés szempontjából.
Az alig másfélszáz évet „megélt” tudományág napjainkban is döntően
megmaradt a diakrón vizsgálódások szintjén, bár kétségkívül örvendetes, hogy
az elmúlt évtizedekben mind hazánkban, mind pedig külföldön több
szinkronisztikus feltárás indult. A történetírói, antropológiai, filozófiai,
szociológiai és más tudományos iskolák tanításai, szemlélete és kutatási
módszerei csak lassan, gyakran véletlenszerűen vagy esetlegesen jutnak el a
neveléstörténeti kutatókhoz, ha egyáltalán odaérnek.
Magyarországon (is) ennek okait egy olyan, neveléstörténet-írásunk
historiográfiáját feltáró kutatás világíthatná meg, amelynek fontosságáról az
elmúlt években több kutató is szólt (például Mészáros István, Zsolnai
József). Ezen vizsgálódás végigvitele régi hiányossága és adóssága a
magyarországi pedagógiai gondolkodásnak. Ezt a kutatást elsősorban
(történész végzettségű) neveléstörténészek hajthatnák végre. Alapos és
mélyreható historiográfiai vizsgálódások nélkül, részeredmények birtokában is
látszik azonban az a tény, hogy a magyarországi neveléstörténészek az elmúlt
másfélszáz évben Európa- és Észak-Amerika-centrikus egyetemes
neveléstörténetet műveltek. Ennek legfőbb oka feltehetőleg abban keresendő,
hogy ebben – a tudománytörténet szempontjából „rövid”
időciklusban – kutatóink (érthető módon) legfontosabbnak tartották
a magyar neveléstörténet lehető legalaposabb feltárását, és a nemzetközi
színtér forrásaiból csak azokat a kútfőket választották ki, gyűjtötték össze
és értelmezték, amelyek hatással voltak hazánk neveléstörténetének
alakulására. Le Goff szerint mindez magának a történettudomány alakulásának a
19. századi törekvéseiből eredeztethető: a történeti kutatások nemzeti
keretei „elfedték az elengedhetetlen mélységű, magasságú és szélességű
perspektívákat, és akadályozták az érvényesülésüket.”[2] Emellett
nyilvánvalóan meghatározó volt a kutatók szemléletmódjának alakulását illetően
többek között egy-egy korszak tudományos és politikai irányzatainak hatása,
személyes indíttatásuk, világnézetük, neveltetésük, nyelvtudásuk, sőt, még
nemük is.
A 20. század utolsó évtizedében országunk különböző kutatóhelyein egyaránt
megfigyelhető volt a problématörténeti témák hangsúlyossá válása, a kutatott
témák spektrumának kiszélesedése – összhangban a világban tapasztalható
kutatási törekvésekkel. Kontinensünk és más földrészek népeinek eddig kevéssé
ismert és kutatott neveléstörténete azonban hazánkban csak lassacskán kerül az
érdeklődés fókuszába, pedig a külföldi kutatások és publikált eredmények
irányt mutatóak lehetnének (például francia,[3]mexikói[4]stb.
szintézisek). Nehezíti a tájékozódást napjainkban az a tény, hogy
neveléstörténészeink közül kevesen tudják nyomon követni az angolszász
nyelvterületen kívül eső kultúrák szakirodalmát, így nem, vagy csak lassan, a
késlekedő fordítások nyomán épül be a francia, spanyol, olasz, orosz, kínai,
arab és más világnyelven írt információözön, nem is beszélve a ritka, kevesek
által ismert nyelven írott tanulmányokról. (E tény egyébként nem csupán az
Európán kívüli népek történetének megismerését nehezíti, hanem gyakorta a
földrészünkön, sőt a szomszédságunkban élő etnikumok nevelés- és
művelődéstörténetének kutatását is ellehetetleníti. A történeti Magyarország
illetve az államunkkal ma határos országokban élő népek kultúrájának
megismerése is több eredményt mutathatna fel, ha neveléstörténészeink közül
többen ismernék a horvát, szlovák, román, szerb vagy ukrán nyelvet.)
A neveléstörténeti szemléletváltás kapcsán kívánatos volna több olyan
vita-fórum, információcsere, közös kutatás, amely során a magyarországi
(és külföldi) neveléstörténészek jobban megismernék egymás kutatásait
és közös programokat dolgoznának ki – többek között az Európán kívüli
népek neveléstörténetének vizsgálata kapcsán, amely kutatási irány a Pécsi
Tudományegyetem Tanárképző Intézetében az elmúlt években kezdett
körvonalazódni.
Az iszlám kultúra európai megítélése
Ma, amikor a világon több, mint 1,1-1,2 milliárd ember (vagyis az emberiség
egyhatoda, ezen belül kontinensünkön is sok millió hívő) muszlimnak vallja
magát, elképzelhetetlennek látszik az, hogy egy szintézisre törekvő, egyetemes
vallástörténeti műből kifelejtődjön az iszlám civilizáció bemutatása. Az
„egyetemesnek” nevezett neveléstörténet-írásban viszont hazánkban ma
is túlnyomórészt megíratlan az iszlám nevelés- és művelődés történetéről szóló
fejezet. Ez pedig több okból is érthetetlen. Egyrészt például amiatt, mert a
keresztény (középkori) Európa kultúrája, a keresztény-zsidó-muszlim
kultúrkör közötti kölcsönhatások és azok következményei nem tárhatóak fel
enélkül. Másrészt – történeti érdeklődés nélkül is – azért lehet
fontos az iszlám nevelés- és művelődéstörténet kutatása, mert az egyik
legjelentősebb hatású és leggyorsabban terjedő, immár a világ minden
kontinensén jelenlévő vallásról van szó, amelynek megtartásában és
erősítésében óriási szerepet és hangsúlyt kap a nevelés.
A „Nyugat” (és e fogalom alatt jelen esetben Magyarország is
értendő) iszlámellenessége vagy e vallással szemben mutatott
érdektelensége, a rendkívül sokszínű muszlin kultúra jelenségeinek és
értékeinek ignorálása vagy háttérbe szorítása illetve félreértelmezése nem új
keletű probléma kontinensünkön, ám napjainkban jelentős mértékben felerősödött
ez a tendencia. A tragikus amerikai merényletsorozat felkorbácsolta az
indulatokat, és a médiában meglehetősen sok, az iszlám vallás alaptanításait
félreértelmező, tévhiteken alapuló, olykor az egész iszlám világot bűnösnek
kikiáltó megnyilatkozás hangzott el. A hosszabb távú béke azonban
elképzelhetetlen a kultúrák, vallások közötti párbeszéd kiszélesítése nélkül.
II. János Pál pápa nemrégiben Damaszkuszban tett kijelentései, az iszlám
egyetemekkel már meglévő és kiépítendő tudományos kapcsolatok egyaránt jelzik az
iszlám kultúra „hagyományos” megítélését felülvizsgáló
szemléletváltást.
Meglehetősen hosszú múltra (jószerivel az iszlám kultúra kialakulásának
századáig húzódó históriára) tekint vissza ez a nehezen meghaladható
„hagyományos” szemlélet, mely mélyen beivódott a „nyugatiak”
(európaiak és észak-amerikaiak) közgondolkodásába.[5] Karen Armstrong
szerint, aki a Közel-Kelet kiváló ismerője, mindez érthető, hiszen a középkori
Európa évszázadokon át nem tudott felülkerekedni az iszlám virágzó és
dinamikus kultúráján, és – vallási okokból is – a muszlimok (maga
Mohamed) lettek a nyugati civilizáció legfőbb ellenségei.[6] Európában
való jelenlétük, mely a kulturális-gazdasági kapcsolatokon kívül véres
harcokkal tarkított volt évszázadokon át (Nyugaton az arab-berber jelenlét,
Dél-Kelet-Európában a török hódítások), és nyilván az európaiak ez utóbbi
„kollektív élménye” (a muszlimokkal szemben érzett félelem)
bizonyult maradandóbbnak. Ráadásul az iszlám fundamentalista irányzatok
tanításai és cselekedetei, ezen körök „Nyugat-ellenessége” is
rémisztőleg hatnak napjainkban is az amerikai és európai emberekre, jóllehet,
óriási hiba a „radikális muszlim mozgalmakat az iszlám egészével
azonosítani”.[7]
Külföldi kutatások a muszlim nevelés és művelődés történetéről
Nyugat-Európában, Észak-Amerikában és a muszlim országokban az elmúlt
évszázadban számos könyv és tanulmány került publikálásra, melyek az iszlám
nevelés- és művelődéstörténet kutatása nyomán születtek. A kutatók nagy
figyelmet fordítanak a muszlim iskola- és oktatástörténet, az iszlám világ
pedagógiai gondolatainak tanulmányozására. Ez a kutatás több, mint múltra
koncentráló feltárás: a muszlim nevelés lényeges vonásai, annak vallásos
meghatározottsága, ennél fogva céljai és alaptanításai az évszázadok során
szinte nem is változtak, inkább csak az oktatást segítő eszközök, intézmények,
módszerek igazodtak az újabb korok követelményeihez.
A neveléstörténeti munkák között alapműnek számít Tritton Materials on Muslim
Education in the Middle Ages (1957) és Dodge Muslim Education in
Medieval Times (1962) című munkája, melyek egyaránt a középkori iszlám
világába kalauzolnak el. Mindkét gyűjtemény forrásválogatásként is felfogható.
Az újabb idők kutatói közül kiemelkedik George Makdisi neve, aki sokat
fáradozik azon, hogy kidolgozza azokat az értelmezési kereteket, amelyek
szükségesek ahhoz, hogy a középkori iszlám és keresztény világ egyes
nevelési-oktatási jelenségeit, intézményeit, fogalmait összevessük. Az ő
írásaiból kiindulva a témához újabb adalékokkal szolgált több tanulmányában A.
L. Tibawi.
A spanyolországi kutatók közül számos foglalkozott az (al-andalúszi)
iszlám kultúra történetével. Asín Palacios, Millás Vallicrosa, Menéndez Pidal,
García Gomez és Sanchez Albornoz írásaikban az oktatástörténetet is
érintették. A spanyolországi iszlám neveléstörténet máig legteljesebb
feldolgozását Ribera y Tarrago adta a La ensenanza entre los musulmanes
espanoles című művében, 1893-ban.
Idegen nyelven számos elsődleges forrás is rendelkezésünkre áll a téma
tanulmányozásához, például az-Zarnúji, Ibn Sza’id, al-Farábi, Ibn Szína
és mások művei, melyeket oktatási célból illetve az oktatásról írtak. Magyar
nyelven a Korán szövegrészletei, a hadísz fragmentumai, továbbá Ibn Khaldún,
Ibn Tufail, Ibn Battúta és más utazók művei emelhetőek ki, mint
pedagógiatörténeti értelemben véve is fontos források. A tanulás tartalmának,
az iszlám oktatási anyag mibenlétének megértése kapcsán a nagy muszlim
tudományrendszerezők művei is haszonnal forgathatóak.
Az iszlám a magyarországi neveléstörténet-írásban
A magyarországi neveléstörténeti kutatók az utóbbi évekig meglehetősen keveset
foglalkoztak az iszlám nevelés történetével. Bár a 17. század közepén Apáczai
Csere János még pontosan tisztában volt a muszlim kultúra és az arab nyelvű
tudományos művek nagy jelentőségével, és keresztény társainak is ajánlotta a
görög, latin, héber nyelv tanulmányozása mellé az arabot, a 19. századra alig
maradt nyoma az ilyenfajta gondolkodásnak jeles pedagógusaink körében. Meg kell
jegyeznünk azonban, hogy a 19-20. század fordulóján az iszlám nevelés
történetének és jelenének a bemutatása sokkal jelentősebb helyet foglalt el a
hazai pedagógiai lexikonokban és egyetemes neveléstörténeti könyvekben, mint
az azt követő évszázadban. Verédy Károly, Fináczy Ernő és a 100 évvel ezelőtt
élt több más pedagógiai gondolkodónk és szakírónk szinte kizárólag az igen
tehetséges Kelet-kutató, Goldziher Ignác írásait felhasználva írt az
iszlámról. (A 20. századi magyar történettudomány „furcsasága” az
is, hogy magát Goldzihert is, akinek művein nevelkedett az egész nyugati világ
szinte minden orientalistája, hazánkban csak napjainkban kezdik újra
felfedezni, hála például Simon Róbert munkáinak.)
A 20. század végének magyar neveléstörténeti munkái és szakfolyóiratai
gyakran – feledve a 100 évvel korábbi kezdeményezéseket – szinte
egyáltalán nem vagy nem tudományos igénnyel említik az iszlámot. (Az ókor
időszakát kivéve egyébként a többi Európán kívüli kultúrával is hasonlóképpen
mostohán bánnak a neveléstörténészek és pedagógiai szakírók.) Napjaink
eseményei, valamint a 21. század tág értelemben vett kihívásai és feladatai,
az emberiség egésze előtt álló, csakis együttesen és egymás tudását
felhasználva megoldható (enyhíthető) problémái azonban gyökeres
szemléletváltást sürgetnek a neveléstörténetet illetően is.
Az iszlám nevelés- és művelődéstörténet
tanítása és kutatása a PTE Tanárképző Intézetében
A tanárképzés megújítására irányuló program keretében a Pécsi Tudományegyetem
Tanárképző Intézetében 1995-től zajlik a neveléstörténet oktatásában és
kutatásában szükséges szemléletváltás végigvitele is. Ez a folyamat egyes
helyi kollégák és diákok, valamint külső szakemberek közreműködésével zajlik,
és – a szinkronisztikus kutatások fokozott hangsúlyozása keretében –
ennek részét képezi az Európán kívüli népek nevelés- és művelődéstörténetéről
szóló elsődleges és másodlagos források gyűjtése, fordítása és értelmezése.[8]
Az alapórák tartalmának bizonyos módosulása, művelődéstörténeti kurzus
hangsúlyozott iszlám világkép-elemzési résszel és különböző speciálkollégiumok
megjelenése,[9] andalúziai szakmai gyakorlat,[10] OTKA kutatás[11] és
kötetekben,[12] pedagógiai folyóiratokban megjelent publikációk,
konferencia-előadások vagy azok részletei,[13] hallgatói szakdolgozatok,
diákok által készített referátumok, fordítások jelzik az eddigi eredményeket.
A helyszínen rendelkezésre álló szellemi potenciál mellett nagy jelentősége
van azoknak a hazai és külföldi szakmai eredményeknek és tapasztalatoknak,
amelyek a neveléstörténeti szemléletváltást, az egyetemes és magyar
neveléstörténet szinesítését segítik. A muszlim civilizáció kapcsán
Magyarországon a legfontosabb együttműködő partnereknek a Pázmány Péter
Tudományegyetem iszlám kultúrával foglalkozó szakemberei tekinthetők,
külföldön pedig a Madridi Autonóm Egyetem Arabisztikai Kutatóközpontjának,
valamint a Salamancai Egyetem Neveléstudományi Karának munkatársai, akikkel az
Intézet hivatalos kapcsolatban áll, illetve córdobai kutatóhelyek dolgozói.
Fontos szakmai kontrollt jelent még továbbá a Minaret Iszlám Alapítvány
működtetőinek közreműködése, akik az iszlám vallásra vonatkozó ismereteikkel
sokat segítenek a muszlim neveléstörténet kutatása kapcsán.[14] A
magyarországi folyóiratok közül a Magyar Pedagógia[15] és az Iskolakultúra[16]
az utóbbi években különösen sokat tett a – szakmailag kontrollált –
muszlim neveléstörténettel kapcsolatos írások megjelenése érdekében. Az
„Iskolakultúra-könyvek” sorozatban két, hamarosan megjelenő, muszlim
nevelés- és művelődéstörténetről szóló kötet áll előkészítés alatt.
2002 februárjától kerül meghirdetésre a „Muszlim nevelés- és művelődés
története” című speciálkollégium, mely remélhetőleg diákok újabb körét
vonja be a kutatómunkába.
Összegzés
A globális etika kialakításának szükségessége nem mond ellent a világban
jelenlevő kulturális sokszínűség megőrzésének, sőt, annak megértéséből és
megismeréséből építhető fel. Bolygónk lakói együttesen felelősek saját
sorsukért, Földünk jövőjéért, és a 21. században az eddigieknél is több közös
cselekvésre és együttgondolkodásra lesz szükség. Mindez elképzelhetetlen úgy,
ha a népek egymás kultúráját nem próbálják megismerni, éppen most, amikor a
telekommunikációs lehetőségek és a felgyorsult közlekedés nyomán először van
igazán esély a közeledésre.
KÉRI Katalin: Rendszer és tudás.
MTA-PAB Neveléstörténeti felolvasóülés, Pécs, 1997. október 17.; U. ő: Mit
jelent a dzsihád? – korreferátum; Isten neve a béke: Keresztény-iszlám
konferencia, 2001. november 28., Pécs; GÉCZI János: Neveléstörténet és/vagy
művelődéstörténet. I. Neveléstudományi konferencia, 2001. október 24-26.
Budapest.