Hagyomány és megújulás a magyar oktatásban. (Neveléstörténeti Füzetek 19., OPKM, Budapest, 2002, 75-93. o.) - Dr. Kéri Katalin weboldala - neveléstörténet, művelődéstörténet, pedagógia, iszlám, muszlim, kelet, történelem, filozófia, kutatás, szakdolgozat, nőtörténet, lánynevelés, gyerekkortörténet, spanyolország, egészségnevelés, kurtizán, szépségápolás, Vives, Erazmus, Llull, dualizmus, hammám, azték, Latin-Amerika, csillagász, tudománytörténet, Brunszvik, Gerando, Apáczai, Ibn
Németh András

A MAGYAR NEVELÉSTUDOMÁNY
KATOLIKUS HAGYOMÁNYAI


      Miként azt a neveléstudomány egyetemi intézményesülésével foglalkozó tudománytörténeti kutatások egyértelműen bizonyítják, a neveléstudomány egésze és ezen belül a magyar tudományfejlődésre domináns hatást kifejtő német neveléstudomány is hosszabb előtörténet után, mintegy „megkésetten” a 20. század elején vált újkori értelemben vett tudományos diszciplínává.1 Jóllehet az első rendszerezett pedagógiai munkák már a felvilágosodás késői szakaszában megjelentek, a tudománnyá válásnak ebben a kezdeti szakaszában a nevelés jelenségeinek vizsgálata még más tudományok, elsősorban a teológia és a filozófia szemléletmódját követte, és szoros kapcsolatban állt a régiónkban erőteljesen érvényesülő keresztény nevelési hagyományokkal és a katolicizmusnak a középfokú és a felsőoktatásban tapasztalható erőteljes befolyásával.

      A továbbiakban legkorábbi, sokáig egyetlen hazai egyetemünk, a pesti egyetem bölcsészkarán kialakuló pedagógia tanszék fejlődését nyomon követve vizsgáljuk a pedagógia önálló egyetemi tudománnyá válásának folyamata során a katolikus szemléletmód hatását, illetve továbbélését a tanszék 1814-ben történő megalakításától egészen századunk közepéig, továbbá vázlatosan áttekintjük a két világháború között a szegedi és a pécsi egyetemen tevékenykedő néhány kiemelkedő katolikus neveléstudós munkásságát is.

1. Előzmények: a szerzetesi tanárképzés collegium repetentiumai

      A neveléstörténet és a pedagógiai gondolkodás történetének gazdag hagyományaival szemben az európai neveléstudomány története jóval rövidebb előzményekre nyúlik vissza. Az önálló neveléstudomány megteremtésére irányuló, a 19. század első évtizedeiben jelentkező első próbálkozások mind elméleti, mind társadalmi vonatkozásaikban szoros kapcsolatban állnak a filozófiával és a teológiával, illetve a pedagógus szakmai professzió korabeli szintjével, az abból fakadó igényekkel.

      Ebből adódóan – jóllehet a neveléssel kapcsolatos ismeretek csak a 19. században tűnnek fel az egyetemen oktatott tudományos igényességgel rendszerezett ismeretek sorában – a gyakorlati pedagógiai ismeretek oktatása már a 17. században megjelent a katolikus középiskolák tanárainak rendi keretek között történő képzésében. Elsőként a jezsuiták ismerték fel a pedagógusképzés fontosságát, így az európai tanárképzés legkorábbi intézményes formájának a jezsuita rend által alapított collegium repetentiumok tekinthetők.

A collegium repetentiumok képzési gyakorlata

      A jezsuiták legelőször 1561-ben jelentek meg magyar földön. Oláh Miklós érsek hívására Nagyszombatban telepedtek le és töltötték be az általa alapított gimnázium és akadémia tanári tisztségeit.

      A jezsuita tanügyi rendelkezés szerint a gimnázium tanárainak magiszteri címmel kellett rendelkezniük, amelynek megszerzésére hároméves filozófiai stúdium elvégzése után nyílt lehetőség. Ezt követően félesztendős kurzus keretében, szakszerű vezetéssel át kellett ismételniük a gimnáziumi és filozófiai kar tananyagát. A filozófiai kar tanárai viszont az ezt követő négyéves teológiai tanulmányok befejeztével felvett kétéves ismétlő kurzus keretében szerezhettek az akadémiai szinten folyó tanításra jogosító professzori képesítést. Ezzel a sajátos tevékenységgel függ össze a szerzetesi tanárképzés ezen intézménytípusának egészen a 19. század elejéig fennmaradó collegium repetentium elnevezése. A jezsuiták a speciális tanárképző kurzusok kialakítása mellett bevezették a rendszeres tanári értekezleteket, az egymás óráinak látogatását (hospitálás), továbbá a szervezett formában kialakított tanítási tapasztalatcserék rendjét is.2

      A hazai pedagógusképzés első dokumentuma, a trencsényi collegium repetentium tanára, Csákány Imre latin nyelvű munkája3 a korabeli tanárképzés főbb tananyagtartalmait foglalja össze. A jezsuita tanárképzés másik jellegzetes, korai „szakdidaktikai” munkáját a szakolcai intézetben 1734-ben Hellmayr Antal készítette, amely a gimnáziumi latin tananyag (grammatika, poétika, retorika) részletes kifejtését tartalmazza, és emellett széles körű szakirodalmi forrásokra támaszkodó, számos gyakorlati példát, módszertani tanácsot is megfogalmaz.4

      Az 1642-ben Podolinban megalapított első piarista rendház létrejöttét követően a jezsuiták mellett a Felvidéken újabb tanító szerzetesrend kezdte el munkáját. A két rend felfogásában fellelhető a rokon vonások mellett számos lényeges különbség is felfedezhető.5 Míg a jezsuitáknak csupán egyik – jóllehet nagyon fontos – tevékenysége volt az iskolai munka, addig a piarista rend kizárólag ezzel a tevékenységgel foglalkozott, így legfontosabb feladatuknak az oktatómunkát tekintették.

      Miután a tanárképzésre a piaristák is nagy súlyt helyeztek, iskoláik pedagógusait Krakkóban, majd Privigyén képezték. A korabeli piarista tanárképzés sokban hasonlított a jezsuiták rendszeréhez. A rend leendő tanárai szintén több esztendős tanulmányok során, „collegium repetentium”-ban mélyítették el a gimnáziumi osztályok tananyagát és tanulmányozták azok oktatásának didaktikai szempontjait.

      A rendi tanárképzésnek ez a szervezeti kerete a 18. században is fennmaradt, a felvilágosodás szellemiségének hatására azonban annak tartalmaiban jelentős változások következtek be. Ez egyrészt a modern természettudományos szemléletmód (korszerű matematikai, fizikai ismeretek), továbbá a földrajz, történeti tárgyak szerepének növekedésében, másrészt a korabeli pedagógiai irodalom legújabb irányzatainak a képzési tartalmak közé történő felvételében nyilvánult meg.

      A jezsuita rend 1773-ban történő feloszlatásával vette kezdetét a magyar közoktatás rendszerének a felvilágosult abszolutizmus szellemiségében történő átalakítása. Jóllehet a megszüntetett rend tagjai világi paptanárként továbbra is taníthattak korábbi intézeteikben, a hazai oktatás-nevelés ekkor elkezdett korszerűsítése munkálatainak irányítását az egyházi-felekezeti hatóságok helyett egyre inkább az állam vette át.

2. A pedagógia teológiai alapokon nyugvó egyetemi neveléstanná válásának időszaka

A magyar egyetemi reform és a pedagógiaoktatás kezdetei

      A felvilágosult abszolutizmus (1765-1790) időszakában az 1770-es évektől a Habsburg Birodalomban porosz minta alapján megvalósuló, széles körben – a felsőoktatástól a népiskolákig – kibontakozó tanügyi reformjai nyomán veszi kezdetét. Ennek keretében 1773-ban a – bölcsészeti, teológiai és jogi kar mellett hamarosan már orvosi karral is rendelkező – nagyszombati egyetem a bécsi egyetem mintájára megreformált királyi egyetemmé alakul át.

      A nagyszombati egyetem újjászervezésével egy időben, már 1773-ban sor került az egyes karokon – a nagy hagyományokkal rendelkező katolikus rendi tanárképzés6 tapasztalatai alapján – a tanárképzést szolgáló ún. collegium repetentium felállítására. Ennek első tapasztalatai alapján az 1777-i Ratio educationis már részletesen foglalkozik az egyetemi keretek között kialakítandó tanárképzés feladataival is: „Annak érdekében, hogy ezután az előírt tananyag oktatására egy kiválogatott ifjakból álló együttes álljon rendelkezésre, bizonyos összegű éves ösztöndíjakat rendeltek el azok számára, akik – különös gonddal átismételve a teológiát, a jogtudományt, az orvostudományt és a filozófiát, vagy a latin klasszikus szerzőkkel kapcsolatos tanulmányaikat – az egyetemen felkészülnek a később betöltendő tanári állásra. E tanárképzős növendékek kiválasztásának joga, az egyes fakultások véleményének meghallgatásával, kizárólag az egyetem királyi igazgatótanácsát illeti meg, úgy, hogy a kijelöléshez nincs szükség a közigazgatósági főhatóság előzetes beleegyezésére.”7

      A nagyszombati egyetem tanárképzéssel kapcsolatos korai intézkedései összhangban állnak a pedagógus szakma Európa-szerte ebben az időben meginduló intézményesülési folyamatával. Ennek sajátos vonása, hogy a 18. század végén Közép-Európában, elsősorban a régió fejlődésére leginkább ható német gyakorlatot követve már két intézménytípusban oktatták rendszeresen a pedagógiát: megtalálható az a papnevelő intézetek (szemináriumok) tananyagában, valamint az egyetemeken általában a filozófiai vagy teológiai tanulmányok keretébe foglalva. Ez a kör a tanítóképzés intézményesülésével a 19. század elejétől kezdődően jelentős mértékben kiszélesedik. Így hazánkban is megfigyelhető ez az intézményesülési folyamat a század első évtizedeiben. Először az önálló akadémiai pedagógiai tanszékek megszervezésére került sor, majd 1814-ben a pesti egyetem bölcsészkarán is létrejött az önálló pedagógiai tanszék „magasabb pedagógia” (paedagogia sublimior) oktatására.8 A korábban felvázolt egyetemi oktatási igények – továbbá az arra irányuló törekvések, hogy az új diszciplína tudományos rangját elismertessék – ugyanis egyre inkább megkövetelték, hogy az előadók a pedagógiai eszméket és elveket rendszerbe foglalva dolgozzák fel.

      A 18. század utolsó harmadában a közép-európai régióban kibontakozó tudományos pedagógia kezdetei a német nyelvterületen jelentkező törekvésekhez vezethető vissza. A korszak későbbi, tudomány rangjára is igényt tartó neveléstanai protestáns és katolikus teológiára alapozva bontakoznak ki – elsősorban a neveléssel foglakozó szakemberek (lelkészek és pedagógusok) szakmai tudásának megalapozására szolgáltak. Miként szakmai körökben ismeretes, az első, néhány évig működő önálló pedagógia tanszék megalapítására 1779-ben a hallei egyetemen került sor. Ezt követően német nyelvterületen, elsőként 1805-ben a bécsi egyetemen vezették be kötelező egyetemi tantárgyként, és alapították meg a neveléstan tanszékét, amelynek első professzora a korabeli katolikus pedagógia legkiemelkedőbb képviselője, Vincenz Eduard Milde (1777-1853) lett. Ebben a minőségében 1810-ig jelentős elméleti pedagógiai tevékenységet folytatott, és a tanszék vezetőjeként számos pedagógiai előadást tartott. Ebben az időszakban született meg legfontosabb pedagógiai műve a „Lehrbuch der allgemeinen Erziehungskunde” (Az általános neveléstan tankönyve).

      A bécsi egyetem pedagógiaoktatással kapcsolatos gyakorlatát a pesti egyetemre is alkalmazva I. Ferenc 1814. december 4-én nevezte ki Krobot Jánost (1770-1833) a pesti egyetem bölcsészkarának pedagógiaprofesszorává. Az általa oktatandó neveléstant – miként azt a tanszék felállítását elrendelő királyi rendelet megfogalmazza –, „a fensőbb neveléstudományt (paedagogia sublimior) a harmad- vagy negyedéves teológusok négy rendkívüli órában hallgassák és e tudományszak számára Pesten nyilvános tanszék állíttassék fel, melynek tanárát teológusok és a tanári pályára készülő világiak együtt hallgassák”.9

      Krobot János 1814 és 1824 között, elsősorban saját latin nyelvű neveléstanára alapozva tartotta előadásait. A fennmaradt kéziratos jegyzetek alapján megállapítható, hogy az egyetem első pedagógiaprofesszora előadásait a testi, értelmi, érzelmi, erkölcsi és esztétikai nevelés kérdéseiről, a tanítandó anyag kiválasztásának szempontjairól, az oktatás rendszeréről és módszereiről tartotta. Jól ismertette Kant, Rousseau pedagógiai nézeteit, sőt előadásain szóba került Pestalozzi munkássága is.10

      Ezekben az évtizedekben a pesti egyetem ajánlott tankönyveinek sorában első helyen szerepel Milde neveléstani munkája, amelynek nyomán jelent meg 1827-ben Budán az első teljességre törekvő magyar nyelvű neveléstan, a szombathelyi papnevelde tanára, Szilasy János (1791-1859) „A nevelés tudománya” című munkája. Könyvének sikere nyomán 1830-ban a Tudós Társaság elsőként vette fel tagjai sorába, majd 1835-ben a pesti egyetem teológiaprofesszorává nevezték ki.11

      Miután Krobót 1824-től visszalépett és a teológiai kar professzora lett, a tanszék egészen 1870-ig betöltetlen maradt. A következő, egészen 1870-ig tartó időszakban a neveléstant a bécsi és a pesti egyetemen egyaránt katolikus lelkészek, illetve a teológiai kar professzorai oktatták helyettes tanárként. A tanszék pozíciójában az első jelentős változások 1849-ben következtek be, amikor a Habsburg Birodalom minden tartományában, így a pesti egyetemen is elkezdődött a Humboldt által megalkotott porosz egyetemi modellre alapozódó egyetemi reform megvalósítása. Ennek részeként – legelőször Thun miniszter rendelete nyomán – 1849-ben a pesti egyetemen is megszületik a magántanári intézmény. 1866 januárjában szerezte meg magántanári habilitációját Peregriny Elek (1812-1885), aki nem csupán a tanszék első világi oktatója, hanem egyben a pedagógia első hazai magántanára lett. A magántanári habilitáció alapjául az 1864-ben megjelenő Általános neveléstan című munkája szolgált, amelyben bizonyos mértékben szakított a pedagógia oktatása során hosszú ideig uralkodó Milde-Szilasy-féle neveléstani szemlélettel.

      A pesti egyetem pedagógia tanszéke az 1870-es évekig a bécsi egyetem gyakorlatát követte.

      Miként ezt az alábbi táblázat is jól szemlélteti, a neveléstant oktató helyettes tanárok – Peregriny kivételével – egészen 1870-ig mindannyian egyházi személyek voltak.


      Ez részben azzal magyarázható, hogy főleg egyházi személyek rendelkeztek azzal a teológiai-filozófiai felkészültséggel, amely az egyetemi szintű pedagógia ebben az időszakban megkívánt színvonalas oktatásához szükséges volt. Másrészt ezek a tendenciák szorosan kapcsolódnak a katolicizmus egyetemen érvényesülő hagyományosan erős befolyásához is. A katolikus egyház és a bécsi udvar közötti kapcsolat erősségét jól jelzi a Ferenc József által 1855-ben aláírt konkordátum, amely az egyház tevékenységét szinte teljesen mentesítette az állami felügyelet alól, és a katolikus ifjúság nevelését minden szinten egyházi ellenőrzés alá helyezte.12

      A neveléssel kapcsolatos ismeretkörök önálló egyetemi tudományként történő megjelenése mellett és hatására már az 1830-as és az 1840-es években jelentős mértékben megnőtt a magyar nyelvű hazai szerzőktől származó, elsősorban a tanítók képzésére és továbbképzésére szolgáló pedagógiai munkák, neveléstani-didaktikai tankönyvek száma is. Ezek közül – orientációját tekintve – is figyelemre méltó Kis Pál azon törekvése, amely az angol oktatási módszerek elterjesztésére tett kísérletet (Új tanításmód Bell és Lancaster szerint. Tudományos Gyűjtemény, 1819.). Figyelemre méltóak Beke Kristóf törekvései is, amelyek eredményeként megszülettek az első tanítóképzők számára készített gyakorlati orientációjú hazai nevelés- és oktatáselméleti kézikönyvek (Kézikönyv a magyar falusi oskolamesterek számára. Buda, 1828.; Neveléstudomány a mesterképző intézetek számára. Pest, 1844.). Nevéhez fűződik az első magyar nyelvű A lélektudomány viszonya a neveléshez (Pest, 1846) című lélektani munka megalkotása is. A magyar nyelvű pszichológiai szakirodalom első magyar nyelvű alkotásai közé tartozik a bencés Rónay Jácint – a győri akadémia filozófiatanára – kétkötetes lélektani munkája (Mutatvány a tapasztalati lélektan köréből /1846/; Jellemisme lélektani szempontból /1847/). A katolikus tanügy fejlődését és a pedagógusképzés intézményesülését jól jelzik az ebben az időben születő további, széles körben használatos pedagógiai és módszertani munkák (Lesnyánszky András: Didaktika és methodika avagy a tanítóknak közönséges tudománya. Nagyvárad, 1832; Majer István: Népneveléstan. Buda, 1844; Rendek István: Tanítási módszer a falusi elemi iskolákban tanító mester urak számára. Pest, 1842.; Márki József: Neveléstan. Pest, 1843). A gimnáziumi tanárságra készülő rendtársai számára készítette latin nyelvű neveléstani tankönyvét Spányik Glicér (Doctrina educationis. Buda, 1835), a bencés Beély Fidél könyve (Alapnézetek a nevelésről és a leendő nevelő-tanítóról. Pozsony, 1848) pedig a pedagógusképzés általános problémáival foglalkozik. Katolikus tanügyi szakemberek adták közre 1841-ben Religio és Nevelés címmel az első magyar nyelvű nevelésügyi hetilapot, amely az oktatás-nevelés elméleti, módszertani kérdései mellett a korabeli iskolák mindennapi életének bemutatására is vállalkozott.13

3. A katolikus hagyományok továbbélése a kiegyezés utáni időszakban

      A kiegyezés után Eötvös József kultúrpolitikai koncepciója keretei között, az ország akkor még rövid ideig egyetlen, Pesten működő egyetemének újjászervezése kapcsán sor került 1870 februárjában a neveléstudományi tanszék nyilvános rendes egyetemi tanárának kinevezésére is. A neveléstan új professzora, Lubrich Ágost (1825-1900) ezt követően 30 évig állt a tanszék élén, mint annak első ténylegesen működő világi egyetemi tanára, aki az egyetemi pedagógiai oktatásra a tanszék megalapításától jellemző erőteljes katolikus orientációt vitte tovább.

      A kinevezését megelőzően, 1868-ban jelent meg Lubrich négykötetes „Neveléstudomány” című alkotása, az első hazai rendszerezett és teljességre törekvő elméleti munka. A könyv a jelentős múlttal rendelkező Milde – és Szilasy – képviselte katolikus pedagógia felfogását követve a hazai keresztény pedagógiai hagyományokat a 19. század második felének új törekvéseivel igyekezett összekapcsolni. Részletes didaktikájában és módszertanában – több évtizedes gyakorlati tapasztalataira alapozva – jól hasznosítható alapokat nyújtott a korszak népiskolai tanítói és középiskolai tanárai számára. Pedagógiai munkásságának figyelemre méltó értékét jelenti „A nevelés történelme” I-II. című műve, amely az első teljes, magyar nyelvű neveléstörténeti összefoglalásnak tekinthető.

Lubrich és Kármán vitája: a katolikus pedagógia és a herbartianizmus „párharca”

      A magyar neveléstudomány további alakulásának szempontjából és Lubrich személyes sorsát tekintve egyaránt meghatározó jelentőségű az 1872-ben, neveléstudományi főműve és egész tudományos munkássága ellen meginduló támadás, amelynek hátterében közte és a hazai herbartiánus pedagógia kiemelkedő képviselője, Kármán Mór közötti személyes és szakmai ellentét húzódik. Az évtizedeken át tartó vita egyrészt a tanárképzés egyetemi gyakorlatával, másrészt Lubrich Herbart-ellenességével kapcsolatos. Lubrich a német gondolkodó és követőinek elméleti pedagógiai koncepcióját a korabeli katolikus nevelésfelfogás szemszögéből bírálva túlságosan mesterkéltnek, spekulatív jellegűnek tartotta annak filozófiai rendszerét, pszichológiájáról szólva annak gépies, az emberi értelem működését mechanikusan leegyszerűsítő jellegét bírálja. A koncepció legfőbb hibájának azonban azt tartja, hogy jóllehet határozottan állítja a vallás szükségességét, szinte „irtózik” Isten fogalmának pontos meghatározásától. Lubrich szerint az elméleti koncepció hiányosságaiból fakadóan hamisak és használhatatlanok az arra alapozott tanterv alapelvei is.14

      Az elmondottakból kiderül, hogy a közöttük feszülő ellentét több mint személyes rivalizálás. A hitvalló katolikus Lubrich pedagógiai rendszere a pesti egyetemen nagy hagyományokkal rendelkező, konzervatív katolikus pedagógiai szemléletmódot követte, az ellene irányuló kritika éle elsősorban ez ellen irányul. Jól érzékelteti ezt a tudományos munkásságát bíráló György Aladár azon kitétele, mely szerint „a mű szerzője buzgó ultramontán”, vagyis a korabeli radikális liberális frazeológiát magyarra átültetve: vakbuzgó katolikus, s eképpen hazafiatlan.15

      Ezzel szemben a Kármán által népszerűsített herbarti koncepció jellemzője a „gottfreie Metaphysik”. Kármán Mór és követői számára az akkoriban korszerűnek számító herbartiánus koncepció az, amely a hazai nemzeti liberalizmus közoktatásügyi modernizációt és az intézményes szekularizációt hangsúlyozó eszmevilágával leginkább összhangban állott. Ugyanis szerte Európában éppen ez az irányzat, Ziller és Rein által kidolgozott, egyre népszerűbbé váló felfogás jelentette az ebben az időszakban kibontakozó modern nemzeti közoktatási rendszerek szakszerű működésének tudományos megalapozottságát és hatékony munkájának iskolapedagógiai hátterét.

      Azonban Lubrich tiltakozása ellenére az 1870-es évektől kezdődően a herbartiánus pedagógia egyre számottevőbb hatást gyakorolt a magyar pedagógiai gondolkodás és iskolai gyakorlat alakulására is. Az irányzat legjelentősebb hazai képviselője, iskolateremtő személyisége Kármán Mór, aki – Lubrich Ágost Herbart-ellenessége ellenére – jelentős szerepet játszott a középiskola, illetve a középiskolai tanárképzés ebben az időben bekövetkező átszervezésében. Azonban a herbartiánus elméleti pedagógia – mint egyetemi tudományos diszciplína – csak a nagy rivális, Lubrich Ágost 1900-ban bekövetkező halála után kapott jelentősebb szerepet a pesti egyetem neveléstudományi tanszékén.

      Lubrich Ágost a hazai – keresztény pedagógiai hagyományokra alapozódó – katolikus orientációjú neveléstudomány hagyományainak továbbvitelére törekedve a pesti egyetem első ténylegesen működő világi professzoraként jelentős szerepet játszott a magyar neveléstudomány egyetemi tudománnyá válásának 1900-ig tartó első szakaszának alakulásában. Érdemei elvitathatatlanok, a tanszéken oktatott pedagógia egyetemi tudománnyá válásában, annak szervezeti, intézményes kereteinek megszilárdításában. Jól jelzi ezt, hogy munkássága időszakában – az 1849-es egyetemi reform nyomán – a korábbi időszakhoz viszonyítva jelentős mértékben megnőtt a pedagógiai témából habilitáltak száma, akik aztán magántanárként jelentős mértékben hozzájárultak az egyetemi tudományként oktatott pedagógia tartalmi és minőségi kínálatához.

4. Fináczy Ernő a katolikus orientációjú herbartiánus irányzat képviselője

      A pesti egyetem pedagógiai tanszékének arculatát – a Lubrich halálát követő harminc évben, egészen 1930-ig – a nagy tekintélyű neveléstudós, Fináczy Ernő, a Willmann által képviselt, tudományos igényű, katolikus alapokon nyugvó herbartianizmus megteremtője határozta meg. Szerepét kissé leegyszerűsítve úgy értékelhetjük, hogy a Lubrich és Kármán vitájában feszülő ellentét feloldására törekedve egy olyan középútat keresett, amelynek segítségével a katolikus pedagógiai hagyományok, azok világnézeti és értéktartalmai a kor színvonalán álló tudományos megalapozottsággal és alapossággal párosulva továbbfejleszthetővé váltak. Ezt a törekvést jól érzékelteti Fináczy Elméleti pedagógia című munkájának Világnézet és nevelés című fejezetét összegező alábbi rövid idézet: „Összefoglalva az elmondottakat, a vallási és a nemzeti eszmény az idealisztikus világnézet két sarkpontja. Nincs értékes élet Isten és haza nélkül. Azért vagyunk a földön, hogy magunkat az Isten-eszmény mértéke szerint tökéletesítsük, közvetlenül nemzetünk, közvetve az egész emberiség javára. Nagyobb, szentebb, nemesebb életcélt nem ismerek.”16

      Neveléstörténeti munkássága nyomán nyeri el katolikus orientációjú normatív pedagógiája antik, illetve keresztény nevelési hagyományokon nyugvó történelmi-deduktív alapjait, amelyek főbb elemei nagy formátumú, öt kötetes neveléstörténeti munkájában követhetők nyomon. Ezzel kapcsolatos vizsgálódásai arra az alapgondolatra épülnek, amely szerint a „neveléstörténet az emberiség fokozatos erkölcsösödésének útját mutatja meg”.

      Fináczy 1904-1925 között a Magyar Paedagogiai Társaság elnökeként is tevékenykedett, így szakmai tekintélye döntő módon meghatározta a korszak pedagógiai arculatának alakulását. Jelentős szerepe volt abban, hogy a századforduló után kibontakozó szociológiai irányzatok és empirikus gyermektanulmányi törekvések egészen a húszas évek elejéig az egyetem falain kívül maradtak. Rendszeres felépítésű, elvi következetességet tükröző, széles körű nemzetközi szakirodalmi tájékozottsággal és stiláris szempontból is kiváló elméleti pedagógiai és neveléstörténeti munkái a hazai neveléstudomány máig maradandó értékű alkotásai. Professzori munkásságának évei alatt tartott előadásaiban a neveléstudomány klasszikus területeit tárgyaló neveléselméleti, didaktikai és neveléstörténeti témái dominálnak.

5. A szellemtudományos pedagógia katolikus képviselői a pesti egyetemen

      Ezt a katolikus orientációt a húszas évek megváltozott viszonyai közepette vitte tovább a hazai szellemtudomány első generációjának egyik legjelesebb képviselője, a korszak meghatározó jelentőségű tudósa, kultúr-politikusa, a piarista szerzetes Kornis Gyula (1885-1958), az egyetem második filozófia tanszékének professzora. Kornis rendkívül sokoldalú tudományos munkássága a szellemtörténeti orientációjú történelem- és kultúr-filozófia mellett kiterjedt a pszichológia és a pedagógia területére is. Pedagógiai szempontból legjelentősebb az 1927-ben megjelenő „A magyar művelődés eszményei” című munkája, amelyben a magyar nevelési intézmények és a bennük ápolt értékek (eszmények) történeti elemzését adja. Ennek keretében azzal a céllal mutatta be a magyar felvilágosodás, a neohumanizmus, a reformkor és a természettudományos korszak főbb művelődési ideáljait, hogy „a legközelebbi múltnak a lelkiség mélyéig ható ismeretéből vonja le a jelenre vonatkozó kulturális feladatokat”.17 Kornis számos olyan hiánypótló munkát alkotott, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a korabeli magyar társadalomtudománynak a korszerű nyugati gondolkodáshoz történő felzárkózásához.

      A harmincas évek közepéig további két kiváló katolikus tudós játszott jelentős szerepet a pesti egyetem tudományos és tanárképző munkájában. Pauler Ákos a filozófia és az erkölcstan, Weszely Ödön pedig a pedagógia professzoraként fejtett ki jelentős hatást.

      A húszas évek legjelentősebb tartalmi változása – a szellemtudomány egyre erőteljesebb térhódítása mellett – a reformpedagógia szemléletmódjának és az ennek megalapozására szolgáló korszerű gyermeklélektan valamint a szociológiai orientáció egyre erőteljesebb érvényesülése. Kornis maga is rendszeresen meghirdette gyermeklélektani előadásait. Emellett 1923-ban a gyermektanulmány magántanára lett Bognár Cecil bencés szerzetes (1883-1967) a pécsi (1938-), majd a szegedi egyetem (1941-1950) későbbi pedagógiaprofesszora, de hitvalló katolikus volt a hazai szellemtudományos pedagógia legkiválóbb képviselője, a tanszék utolsó professzora Prohászka Lajos, akinek kinevezésével a szellemtudományos szemléletmód egyeduralkodóvá vált a pesti egyetem pedagógiaoktatásában is. Ez jelentős mértékben meggyorsította a pedagógia egyetemi tudománnyá válásának több évtizedes folyamatát, melynek eredményeként ebben az időszakban a hazai neveléstudomány is jelentős lépéseket tett a modern tudományos diszciplínává válás útján.18 Prohászka keresztény szemléletű, kultúr-pedagógiai alapokon nyugvó nevelés- és oktatáselmélete nagy hatással volt a korabeli egyetemi tanárképzés elméletére és gyakorlatára.19

      Prohászka kultúrpedagógiai rendszerének alapelveit az 1929-ben megjelenő „Pedagógia mint kultúrfilozófia” című munkájában fejti ki részletesen. Ebben német mestere, Spranger felfogására alapozva foglalja össze a kultúrfilozófia és az arra épülő pedagógia alapvető jellemzőit, akivel egybehangzóan állapítja meg, hogy a pedagógia csak a kultúrfilozófia részeként tarthat igényt a tudományosságra, mert csupán annak egyetemes érvényű elveire alapozva vezethető le egy szisztematikusan felépített fogalmi rendszer. A pedagógiának ugyanis – véli Prohászka – nem a gyermekből, sem valamely metafizikai alapelvből, hanem a műveltség fogalmából kell kiindulnia.20

      A kultúrfilozófián alapuló pedagógia alapvető jellemzője továbbá, hogy az nem régi irányzatokkal szemben fellépő reflexió, nem fellengzős, utópisztikus program, hanem lelkiismeretes tudományos vizsgálódás eredménye. Nemcsak a műveltség-művelődés viszonylatait elemzi, hanem azokat egyben értékszempontok alapján tagolja is. Távol marad a herbarti normativitástól, mert a művelődési célok normatív megállapítása csak közvetve érdekli, és elsősorban a művelődés és műveltség strukturális elemzésével foglalkozik. Az alapul szolgáló kultúrfilozófia tárgya az objektív szellem, feladata pedig azon struktúrák és felelősségek vizsgálata, amelyekben az megnyilvánul.

      A munka megjelenését követő, 1949-ig tartó két évtizedes – alkotóereje teljében kényszerű módon befejeződő – tudományos munkássága során erre alapozva elkészülő, a hazai kultúrpedagógia legszínvonalasabb szellemi produktumainak tekinthető, elsősorban didaktikai, tantervelméleti, illetve neveléstörténeti műveiben sorra kidolgozta a koncepció legfontosabb pedagógiai összefüggéseit (Az oktatás elmélete. 1937; Hagyomány, nevelés, jövő. 1940; A hellenisztikus kor nevelésének története. 1947; A római nevelés. 1948; A nevelés története a középkorban. 1948; A tanterv elmélete. 1948). Az a tény, hogy tudományos munkássága kényszerű befejezése idején csupán 52 éves volt, egyben azt is jelzi, hogy a Prohászkát szellemi kalodába záró kommunista hatalom számos további jelentős alkotástól fosztotta meg a magyar neveléstudományt. Ennek tudatában, munkássága végső értékeléseként idézzük Tőkéczki László 1989-ben írt monográfiájának máig aktuális záró sorait: „Prohászka Lajosról is azt lehet mondani, mint olyan sok más kortársáról vagy egyéb elfelejtett történelmi személyiségről: nem rehabilitációra van szüksége – nem követett el semmiféle büntetendő cselekvést –, hanem megfelelő értékelésre, mert nélküle is szegényebb a magyar szellemi élet múltja és jelene. Az életmű – amely természetesen nem függetleníthető az alkotó világfelfogásától, kötődéseitől – megismerésére nekünk van szükségünk.”21

6. A szegedi egyetem katolikus pedagógia- és pszichológiaprofesszorai

      A katolikus pedagógia hazai fellegvárának számító pesti egyetem mellett a két világháború közötti időben a másik jelentős korabeli hazai felsőoktatási intézményünkben, a szegedi egyetemen is több kiemelkedő katolikus pedagógia-, illetve pszichológiaprofesszor tevékenykedett.

      A bencés Várkonyi Hildebrand az egyetem átszervezését követően 1929-ben lett az első hazai pedagógiai-lélektani tanszék nyilvános rendes tanára, és ekkor nyert kinevezést a második filozófiai tanszék élére Mester János, továbbá ekkor lett az irodalomtörténet tanára, a magyar cserkészpedagógia jelentős személyisége, Sík Sándor is.

      Várkonyi Hildebrand (1888-1972) Szent Benedek-rendi áldozópap. Középiskoláit az esztergomi főgimnázium-ban, főiskolai tanulmányait a pannonhalmi hittudományi és tanárképző főiskolán és a Pázmány Péter tudományegyetemen végezte, ugyanitt szerzett bölcsészdoktori oklevelet (bölcselet, pedagógia, esztétika). 1912-től 1923-ig főiskolai tanár volt Pannonhalmán. 1923-ban az Erzsébet tudományegyetemen m. tanár lett „A logika és logika története” c. tárgykörből. Habilitációjának jogkörét a pedagógia mellett később kiterjesztették a lélektan területére is. 1925-től az egyetem könyvtárőre és mb. könyvtárigazgatója, 1922-től c. rk. tanára, majd 1929 végén a szegedi tudományegyetemre a pedagógiai lélektan nyilvános rendes tanárává nevezték ki. Kinevezését megelőzően 1928-1929 között Párizsban, a Sorbonne-on ösztöndíjasként folytatott további filozófiai és pszichológiai tanulmányokat. 1935-ben a neveléstudomány ny. r. tanára, és az 1936/37-es tanévben a bölcsészettudományi kar dékánja. 1940-1945 között a Kolozsvárra visszatelepülő egyetem, majd a műegyetem, végül 1948-1950 között a budapesti tudományegyetem tanára.

      Várkonyi a korabeli lélektan eredményeit kiválóan ismerő, kiváló előadó volt, óráin a hallgatók széles körében népszerűsítette a legmodernebbnek számító nemzetközi pszichológiai irányzatokat (Piaget, Janet, Freud, Jung és Adler) és a korabeli reformpedagógia elképzeléseit. Tagja (egy ideig társelnöke) volt a Magyar Gyermektanulmányi Társaságnak. Bekapcsolódott a szegedi polgári iskolai tanárképző főiskola Cselekvő Iskola néven ismertté vált gyakorlóiskolájának működésébe, rendszeresen publikált az iskola Cselekvés Iskolája című folyóiratában is. Eszmei irányításával munkatársa, Dolch Erzsébet vezetése alatt működött 1936-1940 között Szeged egyik reformiskolája, az újszegedi Kerti Iskola, ahol lehetőség nyílt az új elvek és módszerek kipróbálására.22 Nagy hatású egyetemi előadásaira egyik tanítványa így emlékezik vissza:
„Másokra viszont a szenzáció erejével hatottak a »Várkonyi-órák« és a szemináriumok. Már csak azért is, mert ezek során sokkal behatóbban ismertette a tárgyalt kérdések irodalmát, mint a publikációiban, ahol elegendő lehetett, ha szűkszavúan szólt róla. Így azután nemcsak a pedagógiai lélektan új irányzatait (Claparede, Ferriere, Piaget etc.) méltatta, a modern pszichológia szinte valamennyi jelentős képviselőjével megismerkedhettünk nála, többek között Pavlovval, Junggal, Adlerrel, hogy csak azoknak a nevét említsem, akikről akkoriban nemcsak hazánkban, más országokban sem sokat beszéltek egyetemi katedrákról. Aligha túlzok tehát, amikor azt állítom, hogy azt a korszerű lélektani műveltséget, amelynek így vagy úgy későbbi pályánkon is nagy hasznát vettük, nálunk akkoriban csak a szegedi egyetemen lehetett megszerezni.”23
      Jelentős Várkonyi tudományos iskolateremtő hatása is. Az általa vezetett Pedagógiai Lélektani Intézet országos szinten is elismert kutatóhely, amelyben vezetésével doktori értekezések egész sora született. Ezek témája rendkívül gazdag, tanítványai foglalkoznak a proletárnevelés kérdéseivel, a parasztság szemléletmódjának lélektani vizsgálatával, az ifjúság irodalmi érdeklődésével, a nemek együttes nevelésével, Ovide Decroly és Maria Montessori pedagógiájával, Schneller István életművével, az „Új Nevelés” elméleti és gyakorlati kérdéseivel, a munkaiskolával, a gyermekrajzok lélektani vizsgálatával, a matematikai képességek lélektanával, a fáradság pszichológiájával.24

      Mester János (1879-1954) felsőfokú tanulmányait 1899-1906 között a római Gergely Egyetemen folytatta, és szerzett filozófiai és teológiai, majd 1915-ben a pesti egyetemen szerzett újabb bölcsészdoktorátust. 1910-től a jezsuita rend tagja lett, 1922-től a polgári iskolai tanárnőképző filozófia- és pedagógiatanára, majd 1926-tól az Állami Polgári Iskolai Tanárképző tanára lesz. A főiskola Szegedre költözését követően lett az egyetem filozófia- és pedagógia-, majd 1940-től pedagógiaprofesszora, mely tisztségét az 1948-49-es tanévig töltötte be.25 Tudományos munkássága elsősorban a tanárképzés tartalmi és módszertani korszerűsítésére irányult. Foglalkozott a tehetségnevelés és a munkáltató oktatás kérdéseivel is. Figyelemre méltó az a törekvése, amely a herbartiánus pedagógia formális fokozatai és a reformpedagógia szellemében működő munkaiskola tanítási tartalmainak összekapcsolására irányult. Emellett az olasz pedagógia egyik legjobb hazai ismerőjeként sokat tett neves képviselőinek hazai bemutatása érdekében.26 Ebben a témában született egyik legjelentősebb munkája is.27

      Bognár Cecil (1883-1967) 1899. aug. 6-án belépett a pannonhalmi Szent Benedek rendbe. Az ottani tanárképző intézetben és a pesti Pázmány Péter egyetemen végezte felsőbb tanulmányait és szerzett mennyiségtan-, természettan- és filozófiatanári oklevelet, majd 1911-ben tett doktori szigorlatot filozófiából mint főtárgyból, a pedagógiából és elméleti fizikából mint melléktárgyakból. 1921-ben a pesti egyetem bölcsészettudományi karán „A természettudományok ismerettana” c. tárgykörből nyerte el magántanári habilitációját, majd ennek körét 1926-ban „Az ismerettan és logika” c. tárgykörre, 1930-ban pedig a „Pszichológia” és a „Kísérleti pedagógia” tárgykörre is kiterjesztette. Emellett helyettes tanárként a filozófiai tanszéken is tartott előadásokat, majd 1933-ban az egyetem nyilvános rendkívüli tanára. Ezzel párhuzamosan 1932-től a pécsi tudományegyetem pedagógiai tanszékének nyilvános rendkívüli, majd 1938-ban nyilvános rendes tanárává nevezték ki. A bölcsészkar áttelepítése után, 1941-től a szegedi egyetem tanára. Az egyetem Kolozsvárra történő visszatelepülése után a Szegeden maradó intézmény Lélektani Intézetének első vezetője. A húszas évektől kezdődően számos jelentős gyermeklélektani munka szerzője (Tanulmányok a gyermeklélekről. 1923; Gyermekpsychológia és pedagógia. 1930; Az iskolásgyermek. 1935; Psychológia. 1935; Lélektan és nevelés. 1943). A tudományos közéletben is jelentős szerepet játszott, 1931-től ő vezette a Magyar Gyermektanulmányi Társaság Gyermekpszichológiai Szakosztályát. Szegedi éveinek elején jelent meg a „Mi és mások. A mindennapi élet lélektana” című munkája.

      Régi tanítványai, köztük a világhírű kanadai professzor visszaemlékezéseikben kiemelik, hogy milyen mesteri módon tudta feléleszteni tanítványaiban az igazi tudomány tiszteletét, annak szenvedélyként való művelésének vágyát. Életstílusa hasonlított a régi humanisták életfelfogásához. Rendtársai megőrizték egyik ausztriai nyaralásának történetét: „Dollfusz meggyilkolásakor forradalomra, háborúra számítva taxiba ugrott, s Kőszegig meg sem állt. Ott találkozott Bódog és Árpád rendtársaival; éppen Máriacellbe készültek, s ezért elkérték Cecil bácsi maradék schillingjeit. Színes szellemességgel azt mondta nekik: – Maguk szerencsétlenek, belerohannak a biztos vértanúságba, amelyet Bognár Cecil finanszírozott!”28

7. Marczell Mihály katolikus neveléstudományi szintézise

      Marczell Mihály (1883-1962) a két világháború közötti katolikus neveléstudomány legjelentősebb szintézisének megalkotója, a pesti Szent Imre Kollégium és a Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola Központi Szemináriumának rektora, a Papnevelő Intézet rektoraként tevékenykedett. 1928-tól a hittudományi kar magántanára „A neveléstan újabb útjai” című témában, 1934-től címzetes rendkívüli tanár, majd 1936-tól a kar erkölcstan tanszékének nyilvános rendes tanára.

      Bontakozó élet című 1931-1937 között írt nyolckötetes munkája a hazai neveléstudomány máig maradandó értéket jelentő, méltatlanul elfelejtett alkotása. Marczell munkájával jelentős mértékben hatott a korszak katolikus tanár- és tanítóképzésének elméletére és gyakorlatára. Nagy formátumú, széles körű hazai és nemzetközi szakirodalmi forrásokra támaszkodó nyolckötetes munkájának A nevelés alapvonalai címet viselő hatodik kötetében a nevelés legáltalánosabb alapelveinek bemutatására vállalkozik. A nevelői munka kiindulópontja – felfogása szerint – az ember belső világának ismerete: „...aki komolyan akar az ember lelki életével foglalkozni, annak ismernie kell az emberi természetet, a kívülről és felülről ható tényezők erősségét és jelentőségét. Ez az ismeret azonban nem lehet csak általános vagy elvont, hanem gyakorlati és az egyes lelkekre vonatkozó, vagyis egyéni megismerés. A nevelés tehát – a legmélyebben – nem reprodukálható tudomány, hanem az egyéni életet alkotó priori – művészet.”29

      Ezért az emberi lélek arculatát formáló pedagógusnak világosan megfogalmazott, organikus nevelési elvekre kell munkáját alapoznia, olyan módszereket kell elsajátítania, amelyek segítségével az emberben – a gyermekben, a serdülőben, az ifjúban, a felnőttben és az öregemberben – képes lesz kialakítani a tökéletes életet. Ennek megvalósítása az örök emberi tulajdonságok megtalálása után, az emberi lélek gazdagítására hivatott segítségével lehetséges: „A paedagogia perennis az egyetemes emberi kifejlesztése, amelyben a részletkérdések mindig egyetemlegesek és nyíltak. (...) ...mindig örök törvényszerűséggel dolgozik az emberlélek szolgálatában, de eredménye nem a gépszerűen egyforma ember, hanem az egyénien sajátos személyiség.”30

      Marczell Mihály neveléselméleti szintézise a magyar katolikus neveléstudomány máig legteljesebb, a korabeli európai tudományosság mércéjével mérve is kiemelkedő alkotása. Olyan maradandó munka, amely az azóta eltelt évtizedek során sem veszített aktualitásából. Tudományos igényesség, filológiai pontosság és pedagógiai szakszerűség vonatkozásában egyaránt biztos alapot, kiindulási pontot és etalont jelenthet – a ma még megalkotás előtt álló – újabb igényes katolikus orientációjú neveléstudományi munkák alkotói számára.


JEGYZETEK
  1. L. erről részletesen Tenorth, H-E. – Horn, K.P.: A neveléstudomány fejlődése Németországban 1900 és 1950 között. In: Németh András – Tenorth, Heinz-Elmar: Neveléstudomány-történeti Tanulmányok. Osiris 2000, 69-140. o., továbbá Helm, L. – Tenorth, H-E. – Horn, K. P. – Keimer, E.: Autonomie und Heteronomie – Erziehungswissenschaft im historischen Prozeß. In: Schriewer, J. – Keimer, E. – Charle, Ch. (Hrsg.): Sozialer Raum und akademische Kulturen. Lang, Frankfurth aM., Berlin etc. 251-275. o.

  2. Mészáros István: Az iskolaügy története Magyarországon. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1981, 246. o.

  3. Szövege megtalálható Gyenis A.: P. Csákány Imre S. J. tanárképzős oktatásai 1695-ből. Bp., 1942. című munkájában.

  4. Vö.: Mészáros, i. m.: 457-458. o.

  5. A korabeli katolikus iskolaügy és a rendi oktató-nevelő munka európai fejlődésének részletes elemzését l. Paul, E.: Geschichte der christlichen Erziehung. Bd. II. Freiburg, Herder, 1995.

  6. L. erről részletesebben: Németh A.: Fejezetek a katolikus tanárképzés történetéből. Vigilia, 2000. május.

  7. Ratio Educationis. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1981, 171. o.

  8. Fináczy E.: Neveléselméletek a XIX. században. Budapest, MTA Kiadása, 1934, 111. o.

  9. Fináczy (1905): 5858. o.

  10. Az 1814-1970 közötti időszakban tevékenykedő neveléstan-tanárok munkásságának bemutatása során az alábbi fontosabb szakirodalmi forrásokat használtuk fel: Csighy S.: A szabadságharc előtti kor pedagógiai törekvései. Budapest, 1936.; Szelényi Ö.: A filozófiai pedagógia magyar úttörői. Sopron, 1931.; Fináczy E.: A paedagogia tanítása a pesti egyetemen 1870-ig. Magyar Paedagogia, 1905, 584-586. o.; továbbá Mészáros I.: A neveléstudomány rendszere az első magyar neveléselméletben. In: Nagy S. (szerk.): Vizsgálatok a nevelés-oktatás korszerűsítésével kapcsolatban. Budapest, Tankönyvkiadó, 1977, 147-169. o.; uő.: Az ELTE bölcsészkar neveléstudományi tanszékének története 1814-1900 között. Magyar Pedagógia, 1980. 1. sz.; Fehér K.: A felvilágosodás pedagógiai eszméi Magyarországon. Budapest, Eötvös József Könyvkiadó, 1999.

  11. Fináczy E.: Neveléselméletek a XIX. században. Budapest, MTA Kiadása, 1934, 111. o.

  12. Uo.

  13. Mészáros I.: A katolikus iskola ezeréves története Magyarországon. Szent István Társulat, Bp., 2000, 187-189. o.

  14. Garamszegi Lubrich Á.: Herbart bölcseleti rendszerének alaptévedései és a magyar ministerialis középiskolai tanterv. Bp., 1875, 146-147. o.

  15. A Lubrich Neveléstudományát bíráló cikkeket l. a Hon 1872. évi 127, 128. számában. Részletesen idézi és kommentálja Pacséri-Lubrich LXXVIII-LXXX.

  16. Fináczy E.: Elméleti pedagógia. Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest, 1937. 19. o.

  17. Kecskés P.: A bölcselet története főbb vonásaiban. Budapest, 1943. 669. o.

  18. A téma részletes elemző kifejtését l. Németh, A.: Nemzetközi tudományfejlődési és recepciós tendenciák a század első hazai pedagógiai lexikonjaiban. Magyar Pedagógia, 2000. 2. sz. 187-208.; uő.: Die Entwicklung der Pädagogik zum Universitätdisziplin, sowie ihre Institutionisierung an der Universität in Budapest. In: Horn, K.P. – Németh, A. – Pukánszky Béla – Tenorth, H.-E. (Hrsg.): Erziehungswissenschaft in Mitteleuropa. Budapest, Osiris, 2001. 309-345. o., uő.: A pedagógia egyetemi tudományjellegének kialakulása és intézményesülése a pesti egyetemen. Magyar Pedagógia, 2001 (megjelenés alatt).

  19. Munkásságának részletes bemutatását l. Németh A.: Prohászka Lajos neveléstudományi munkássága a nemzetközi recepció tükrében. In. Balogh L. (szerk.): Hatszáz év neveléstörténetéből. Neveléstörténeti Füzetek 17. Bp., OPKM, 2000. 56-64. o.

  20. Prohászka L.: A pedagógia mint kultúrfilozófia. Budapest, 1929, Egyetemi Nyomda.

  21. Tőkéczki L.: Prohászka Lajos. Magyar Pedagógusok. Budapest, 1989, 44. o.

  22. Vö.: Németh, A. – Pukánszky, B.: Magyar reformpedagógiai törekvések a XX. század első felében. Magyar Pedagógia 1999, 3. sz., 246-247. o., továbbá Pukánszky, B.: Pedagógiai és pszichológiai tudományos iskolák a szegedi egyetemen. In: Németh, A. – Tenorth, H.-E.: Neveléstudomány-történeti Tanulmányok. Osiris 2000, 219-220. o.

  23. Baróthi D.: Várkonyi, a professzor. In: Várkonyi (Hildebrand) Dezső emlékkötet. Acta Universitatis Szegediensis des Attila József nominatae. Sectio Paedagogica et Psychologia, 30. Szeged. 1988. 199., idézi Pukánszky, 2000, 220. o.

  24. Vö.: Pukánszky, 2000, 222. o., továbbá uő.: Pedagógia és pszichológia. In: Rácz B. et al. (szerk.): A szegedi tudományegyetem múltja és jelene. 1921-1998. Szeged 1999, 219-220. o.

  25. Oláh J.: Mester János élete és munkássága. Gyula, én., 20-22. o.

  26. Vö.: Pukánszky, 2000, 213. o.

  27. Mester J.: Az olasz nevelés a XIX. és a XX. században. Budapest 1936.

  28. Emlékezés Bognár Cecil OSB halála alkalmával. In: Gyökössy, E. – Bognár, C.: Mi és mások. A mindennapi élet lélektana. Budapest, 1992, 399. o.

  29. Marczell M.: A nevelés alapvonalai. A bontakozó életet, VI. Budapest, 1934. 5. o.

  30. Marczell M.: Neveléstan. A bontakozó élet, VIII. Budapest, 1938, 44. o.

(In: Hagyomány és megújulás a magyar oktatásban.
Neveléstörténeti Füzetek 19., OPKM, Budapest, 2002, 75-93. o.)