Zarándokutak - Vallástudományi töprengések a harmadik évezred küszöbén (Szerk.: Ádám Antal és S. Szabó Péter) PTE, Pécs 2002. - Dr. Kéri Katalin weboldala - neveléstörténet, művelődéstörténet, pedagógia, iszlám, muszlim, kelet, történelem, filozófia, kutatás, szakdolgozat, nőtörténet, lánynevelés, gyerekkortörténet, spanyolország, egészségnevelés, kurtizán, szépségápolás, Vives, Erazmus, Llull, dualizmus, hammám, azték, Latin-Amerika, csillagász, tudománytörténet, Brunszvik, Gerando, Apáczai, Ibn
Dr. S. Szabó Péter
Dr. S. Szabó Péter 1946-ban született Székesfehérvárott. 1969-ben magyar-történelem szakos tanári oklevelet szerzett Pécsett, 1976-ban filozófia szakos előadói oklevelet az ELTE-n, Budapesten. 1989-ben szerezte meg a filozófiai tudomány kandidátusa tudományos fokozatot. 1990 óta dolgozik a PTE Bölcsészettudományi Karán, előbb a Filozófia, majd a Politikai Tanulmányok Tanszéken. Mintegy tizenöt éve foglalkozik vallástudományi témakörök kutatásával és oktatásával, a PTE-n kívül más egyetemeken, és főiskolákon is. Két önálló, három szerkesztett kötete és számos tanulmánya jelent meg. Tagja a Magyar Vallástudományi Társaságnak, a Magyar Filozófiai Társaságnak, a MAB Hit- és Vallástudományi Bizottságának és a Magyar Tudományos Akadémia Köztestületének.

S. Szabó Péter
A KERESZTÉNY EGYSÉGTEREMTÉS
„ZARÁNDOKÚTJA” ÉS „STÁCIÓI”

      Talán nem erőltetett asszociáció – különösen ennyi szép, a zarándoklat misztikájával, lelkiségével, misztériumával foglalkozó előadás után – a keresztény egységteremtés több évszázados folyamatát „zarándokúthoz” hasonlítani, amelynek különböző mérdföldkövei, „stációi” vannak, amelyek a folyamat, a „zarándoklat” jelentősebb mozzanatait, eseményeit jelölik. Gondolatmenetem ezt a „zarándokutat” választotta tájékozódása tárgyául, elidőzve, elgondolkodva az út irányjelző mozzanatainál. Az ezredforduló hangulatában inkább hazánk történetéről esett szó a közelmúltban, arról, hogy a kereszténység is ezredfordulóhoz ért, mégpedig a másodikhoz, tán kevésbé. De azért az évfordulóhoz kapcsolódó szentév, a pápa útjai és egyéb események kapcsán gyakran felvetődött magának a kereszténységnek a helyzete is, és az ezzel kapcsolatos kérdések közt az egyik legfontosabb; a kereszténység egysége, és az ezt előremozdítani akaró ökumenikus mozgalom sorsa.

      Valóban, kevés aktuálisabb téma vethető fel ennél. Mi az oka, hogy kétezer éves történelme után, a harmadik évezred kezdetén is megosztott a keresztények tábora? Ugyanaz a Krisztus, ugyanaz a Szentírás, ugyanazok az evangéliumok és mégis három nagy irányzat, a katolicizmus, az ortodoxia és a protestantizmus sarjadt ki a közös gyökerekből. Mi az oka e megosztottságnak – ami ebben az értelemben „botránya” is a kereszténységnek, hisz elbizonytalaníthatja a hozzá felnőtt fejjel közeledőket – és mi az oka annak, hogy ez a megosztottság mind a mai napig fennmaradt, a közeledési kísérletek nem eredményeztek lényegi előrelépést.

      „Krisztus varratlan köntösét szakadások tépték” – fogalmaz a II. vatikáni zsinat Unitatis Redintegratio kezdetű határozata.1 Mert valóban később, jóval Krisztus halála és feltámadása után, 1054-ben, majd 1530-ban keletkeztek azok a szakadások, vagy a mai politológia terminusával törésvonalak, amelyek megosztották a keresztény hívők közösségét. Ezeket a törésvonalakat a századok során kölcsönös kiátkozások, zsinati kiközösítések, vallásháborúk ekéi szántották egyre mélyebbre.

      De szinte a szakadások megjelenésével egyidejűleg megjelentek a törekvések a keresztény egység újrateremtésére is. Elindult az a képletes zarándoklat, amelynek iránya, jellemzői nem földrajzi fogalmakkal írhatók le, nem meghatározott városokba, falvakba viszi a rajta közlekedő keresztényeket, hanem Krisztus nevében egymáshoz közelíti. Olyan zarándokút ez, amelyen minden keresztény úton van, de a valóban célba érkezők nemzedéke még tán meg sem született. Mert hosszú, több évszázados út ez. Az első „stáció” már a 13. században feltűnt a láthatáron. Katolikus részről az 1274-es II. lyoni egyetemes zsinaton történt kísérlet a keleti egyházakkal való egység helyreállítására. Ugyanerre törekedett az 1438-45 között tartott ferrarai-firenzei zsinat is. De ekkor már nem egyenlő felek tárgyaltak egymással. Ezeket az itáliai „uniós zsinatokat” Bizánc politikai szorongattatása diktálta. A török ekkor már birtokába vette Kisázsiát, Bizánc, a császárváros fennmaradásáért küzdött. A keletiek aláírtak ugyan 1444-ben egy uniós okmányt, de a megteremtett egység rövid életűnek bizonyult és felbomlott, hisz 1453-ban Konstantinápoly elesett, a szultánok székvárosává lett, a pátriárka pedig a szultán kegyéből lehetett vallási elöljáró. Ennek ellenére a katolikus egyházban sohasem aludt ki az egység vágya, de mivel ennek megteremtését kizárólag a rekatolizáció útján látták megvalósíthatónak, a másik két közösség részéről nem talált kedvező fogadtatásra.

      Protestáns részről az ökumenikus mozgalom keretében bontakozott ki a kereszténység egysége megteremtésének gondolata. A „zarándokút” elindítása a protestáns missziós lelkészek körében történt, akik munkájukban tapasztalták, hogy a kereszténység megosztottsága magát az evangelizációt nehezíti. 1910-ben Edinburgban tartott értekezletükön kezdődött az ökumené mozgalma és jelentős „stáció” ezúton 1948, amikor Amszterdamban megalakították az „Egyházak Világtanácsát”.

      Katolikus részről e kezdeményezést kezdetben tartózkodó magatartás kísérte. Döntő fordulatot, nagyjelentőségű „stációt” itt is a II. vatikáni zsinat jelentett. Ekkor szűnt meg a keletieket „szakadároknak”, a protestánsokat „eretnekeknek” nevező szóhasználat, és ekkortól számítható a „rekatolizáció” elvének feladása.

      A kereszténység egysége megteremtésére irányuló bonyolult, szövevényes folyamatban a közelmúltban történtek jelentős események, születtek nagy visszhangot kiváltó dokumentumok, amelyek valóban stáció értékűek. Az egyik az 1999. október 31-én, a reformáció napján, Augsburgban aláírt evangélikus-katolikus Közös Nyilatkozat a megigazulás tanáról. Ez valóban komoly, teológiailag alaposan átgondolt, érdemi előrelépésnek tűnt. Hisz már 1965 óta folytatattak tanbeli megbeszéléseket a Vatikán és a Lutheránus Világszövetség bizottságai és ez idő alatt több részdokumentumot is kiadtak. Tartalmában szerteágazó, sok részletkérdésnek figyelmet szentelő, több évtizedes párbeszéd előzte meg tehát a Közös Nyilatkozat kiadását. A dokumentum arra vállalkozott, hogy az egyik legfőbb, évszázadok óta elválasztó különbséget okozó kérdésben – leegyszerűsítve, hogy az ember megigazulása hit, vagy jócselekedetek útján történik – közelítse a két fél álláspontját. A közös munkáról a Vatikán is elismerően szólt; „a kölcsönös megértésben és a dialóguspartnerek közeledésében figyelemre méltó haladásról tanúskodik; mutatja továbbá, hogy egy évszázadokon át vitatott kérdésben a római katolikus és az evangélikus álláspont között számos közeledési pont van.2 Maradtak ugyan továbbra is vitás kérdések, a Közös Nyilatkozat közel sem hozott végső áttörést, de közeledést az álláspontokban igen. „Az előremozdulást abban látom, hogy a két fél újabb elszánt erőfeszítést tett hitének közös kifejtésére... Évszázadok után egymásra talált testvérekként arra kellene egymást bíztatnunk és segítenünk, hogy az egyetértésen örvendezve, a különbségeket nem lebecsülve... figyeljünk még odaadóbban Krisztusra” – összegzi a „stáció” jelentősségét Reuss András, az EHE tanszékvezető professzora.3 „Valóban mérföldkőhöz érkeztünk, sőt a megoldatlan kérdések sokasága ellenére úgy léphetünk az új évezredbe, mint akik túljutottak az út (a keresztény egység felé vezető zarándokút – Sz. P.) felén – írja Sulyok Elemér bencés teológus.4 „Amikor 1999. október 31-én mindkét fél aláírta a dokumentumot, mindenkit eltöltött az öröm, mennyire valóságos az egység akarása!” – írja Joseph Ratzinger bíboros.5 A Közös Nyilatkozat aláírása tehát bizakodást keltett az ökumenét igénylők, a keresztény egység megteremtését óhajtók körében, a zarándokok derűsen, bizakodva, mosolyogva tekintettek egymásra.

      Ám alig egy évvel a Közös Nyilatkozat megjelenése után a pápa mellett működő, épp a fent idézett Ratzinger bíboros által vezetett Hittani Kongregáció 2000. szeptember 4-én új dokumentumot adott ki, amely némileg lehűtötte az előbb vázolt optimista várakozást, úgy tűnt, a keresztény egységteremtés képzeletbeli „zarándokútja” rögösebb szakaszhoz érkezett. A Dominus Jesus kezdetű nyilatkozat tulajdonképpen semmi új tartalmat nem közöl ahhoz képest, amit a Vatikán ezidáig megfogalmazott, csupán – ahogy fogalmaz –; „fölidézi a Tanítóhivatal korábbi dokumentumait, azzal a szándékkal, hogy megerősítse az egyház hitletéteményéhez tartozó igazságokat.”6

      A keresztény egység felé vezető út kimunkálása során, a „zarándokút” „stációin” a különböző irányzatokhoz tartozó teológusok munkájában tulajdonképpen két törekvést kellett egységbe hozni; egyidejűleg kellett törekedni a saját álláspont sarkalatos tételeinek artikulálására, és ugyanakkor a közös, a közeledést lehetővé tevő tartalmak keresésére. A Dominus Jesus ezekből a törekvésekből deklaráltan az elsőt, a saját álláspont leszögezését tekinti feladatának. Megfogalmazása markáns, egyértelmű; „A (katolikus – Sz. P.) hívőknek vallaniuk kell, hogy – apostoli jogfolytonosságban gyökerező – történeti folytonosság van a Krisztus által alapított egyház és a katolikus Egyház között: Krisztus egyetlen egyháza... melyet Üdvözítőnk feltámadása után Péternek adott át, hogy legeltesse (Jn 21,17), és őrá meg a többi apostolra bízta terjesztését és kormányzását (vö. Mt 28,18 kk), és mindörökre az igazság oszlopának és erősségének rendelte (1 Tim 3,15), e világban mint alkotmányos és rendezett társaság a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus egyházban létezik (subsistit in).”7 A szöveg tehát a korábbi dokumentumokat idézve egyértelművé teszi, hogy Krisztusnak egyetlen egyháza van, és ez a katolikus egyház. Ezután tér át a nem katolikus keresztény hívők közösségeire. A szöveg az „egyház” kifejezés használatát a már említett katolikus egyházon kívül egyedül az ortodoxia híveit magába foglaló szervezet megnevezésére tartja lehetségesnek: „Azok az egyházak, melyek, bár nincsenek teljes közösségben a katolikus Egyházzal, de nagyon szoros kötelék – az apostoli jogfolytonosság és az érvényes Eucharisztia – fűzik hozzá, valóban részegyházak,”8 Tehát az ortodox közösségek valóban részegyházak, még ha nem is ismerik el Róma primátusát. Simának tűnik itt a zarándokút, bár napjaink vatikáni intézkedései, az oroszországi négy katolikus egyházmegye létrehozása mintha újabb „kátyukat” eredményezne.

      A protestáns hívők közösségei azonban, amelyekre nem jellemző a Dominus Jesus által hangsúlyozott, sőt egyedül döntőnek nyilvánított két „egyházzá tevő” jegy; a püspököknek az apostoloktól eredő jogfolytonossága és az Eucharisztia misztériuma teljességének elfogadása, más minősítést kapnak; „Azok a közösségek ellenben, melyek nem őrizték meg az érvényes püspökséget és az Eucharisztia misztériumának eredeti és teljes valóságát, nem egyházak a szó sajátos értelmében; mindazonáltal, akiket e közösségekben megkeresztelnek, azok a keresztség révén beletestesülnek Krisztusba, s ezért bizonyos, jóllehet tökéletlen közösségben vannak az Egyházzal.”9

      Ilyen módon úgy tűnik, legalább is sokak reakciójából erre lehet következtetni, a Dominus Jesus fogadtatása épp ellenkező hatást váltott ki, mint a Közös Nyilatkozat. Míg az utóbbi a keresztény egység felé vezető úton jelentős előrelépésként értékelődött, a Dominus Jesus visszalépésnek minősült ugyanabban a folyamatban, a vélemények szerint, noha a nyilatkozat szerkesztőinek saját bevallásuk szerint ez nem állt szándékában. Ennek ellenére úgy látszik mégis újra megerősítette, újrarajzolta, mélyítette azokat a törésvonalakat, szakadásokat, melyek a harmadik évezred kezdetén is megosztják a keresztényeket, mintha a „zarándokút” eddig megtett szakasza „körjáratnak”, „helybenjárásnak” bizonyult volna.

      Érthető, hogy különösen a protestánsok körében váltott ki éles reakciókat a Dominus Jesus. „Határozottan elutasítom a negyedik fejezet kizárólagossági igényét, egyházunk harmadik osztályba sorolását a többi protestáns felekezettel és az anglikánokkal együtt”10 – írja Hafenscher Károly protestáns teológus. „A Közös Nyilatkozat aláírása (és az általános pápai bocsánatkérés) után egy evangélikus különösen bántó kitételként hallja, hogy egyháza „nem egyház a szó sajátos értelmében”11 – írja Szentpétery Péter, evangélikus professzor. „Az evangélikus egyházak a reformáció más egyházaival együtt nem hajlandók elfogadni azokat a kategóriákat, amelyeket a Hittani Kongregáció hangsúlyoz... Csalódottak vagyunk, mert úgy látszik, hogy a 35 éve tartó ökumenikus párbeszédet a római katolikusok és evangélikusok között nem veszik figyelembe” – fogalmaz Ishmael Noko, a Lutheránus Világszövetség zimbabwei főtitkára. De ezeket a véleményeket, melyek a Dominus Jesus megjelenését követően, emocionális tartalmakat is hordozva születtek, higgadtabbak követik, melyek csak a keresztény egység felé vezető korántsem egyszerű zarándokút egyik állomásának tekintik a Dominus Jesust, ami nem állítja meg a menetet, legfeljebb az út rögösségére utal.

      A kereszténység egysége megteremtésének zarándokútja, az ökumené most, a harmadik évezred kezdetén igen fontos kérdés. A vallás szellemisége Európa létrejöttében, arculatának kimunkálásában talán a legdominánsabb kohéziós tényezőnek számított már az első évezred második felétől, és nagyon fontos ma is, az Európai Unió kiteljesedésének folyamatában. Emellett, miután ez a legtöbb hívőt számláló világvallás, a kereszténységen belüli folyamatok a többi nagy vallás viszonyára, így általában a vallási tolerancia kibontakozására is hatással vannak. Töprenghetnek tehát az „útegyengetők”. Mikor jár el helyesen az ügyben állást foglaló? Ha mereven ragaszkodik egyfajta, saját körön belül kialakított állásponthoz, vagy ha ehelyett, vagy ezzel együtt nyitottabbá lesz a közös mozzanatok keresése, az egymáshoz közelítő megfontolások keresése terén. Elég általánosan elfogadott tény, hogy a kompromisszumok, a jó kompromisszumok megtalálásához nagyobb intellektuális bátorság kell, mint a megkövesedett állásponthoz való merev ragaszkodáshoz. Persze nagy veszély az elvtelen opportunizmus is. Nagyon nehéz helyzet ez, különösen olyan bonyolult kérdésekben, mint amilyenekről a szóban forgó dokumentumok szólnak. A probléma erkölcsi tartalma illusztrálásra álljon itt a már idézett, a Dominus Jesus létrejöttében döntő szerepben munkálkodó, és nem épp engedékenységéről híres Ratzinger bíboros véleménye: a megigazulás tannal kapcsolatos állásfoglalásokról: „Ebben a helyzetben nem teljesíti kötelességét a keresztény teológus, ha egyre körmönfontabb megkülönböztetéseivel belekapaszkodik a 16. század vitás folyamataiba.”12 Tehát e vélemény szerint is valamiféle előzetes erkölcsi megfontolás, a kötelesség helyes teljesítése az, ami az egység keresése felé kell, hogy indítsa az ebben munkálkodókat. Ratzinger az elválasztó dogmatikai gátakat időszerűtlennek tartja: „A klasszikus vitákat már csak a tudósok értik, akik természetesen annál jobban ragaszkodnak a mások számára idegen, önmaguknak kisajátított világukhoz”13 – folytatja igen figyelemreméltó gondolatait.

      De a fenti, erkölcsi minőséget is felmutató aspektuson túl van a téma erkölcsi megközelítésének egy másik iránya is. Ez pedig a különböző felekezetekhez tartozó keresztény hívők heves vágya a keresztény egység megteremtése, a „zarándokút” eredményessége iránt. Van valami elgondolkodtató a fenti dokumentumokat követő véleményhullámzásban, és az egység erőteljes igenlésében. Ez pedig olyasmi, ami túlmutat a teológiai megfontolásokon, földi, társadalmi, emberi vágyakat, igényeket, szükségleteket fejez ki. Ennek figyelembevétele tükröződik az Evangelische Kirche in Deutschland Tanácsa hallatlanul erőteljes, szinte drámai hangvételű nyilatkozatában, melyet a Közös Nyilatkozat kimunkálása során, az azt nehezítő jelek láttán fogalmazott meg: „Katolikus barátainknak mondjuk: együtt maradunk. Katolikus keresztyén testvéreinktől nem hagyjuk magunkat sem elválasztani, sem eltávolítani... Az emberek érdekében, akik hitben egységre és az istentiszteletben közösségre vágynak, megerősítjük: bosszantó visszaesések sem tántorítanak el attól az erőfeszítéstől, hogy egyházi tanokat tisztázzunk.”14 Eberhard Jüngel és Hans-Martin Barh evangélikus teológusok a DJ nyilatkozattal kapcsolatos kritikájukban fontos kérdésnek tartják a vegyesházasságok problémáját. Itt ugyanis nagyon életszerűen jelentkezik az igény, hogy a más felekezetű keresztény házastársak ugyanazon az eucharisztikus ünneplésen részesüljenek az úrvacsora/szentáldozás szentségében. És az is nyilvánvaló szerintük, hogy a különböző felekezetű házastársak szimbolikus jelentőséggel bírnak a még mindig elkülönült egyházak számára.15

      De a magyarországi megnyilatkozások is hasonló tartalmúak. „Szem- és fültanúként bizonyíthatom, hatalmas görcstől szabadult meg Augsburgban az egyház népe” – írja Hafenscher Károly.16 Majd arról ír, hogy az ökumenikus imahét miatti aggódással hívta fel egy római katolikus pap barátja, mondván: mi lesz most, hisz „a Dominus Jesus nyilatkozat után már nem vagyunk együtt”.17 Maga a nyugdíjas professzor így ír: „Bevallom emberileg én is féltem az ökumenizmust, mert nagyon szeretem... reménységgel vagyok még egy döcögős szakaszon is, hogy van tovább, az útirány jó volt az elmúlt fél évszázadban, és hogy Ady szavával „az élet élni akar”.”18

      Az itt felsorolt néhány példa is mutatja, milyen erősen él a hívőkben a vágy a keresztény egység megteremtése iránt. Felvetődik a gondolat, de hát mi az, ami akadályozza, ami nehezíti, hogy ez a törekvés teljesüljön? Mire hivatkozva lehet nemet mondani erre a hiteles emberi igényre? Ratzinger bíboros így ír az egységtörekvésről korunkban: „Aktuális kifejezéssel azt mondhatnánk: paradigmaváltozás történt; a valóság koordinátarendszerében elfoglalt helyünk egészen más látószögbe helyezett minket. Innen kitekintve újra kell rendeznünk felismeréseinket és tapasztalatainkat. Az ökumené éppen ezt a lehetőséget adja meg nekünk. Az, hogy ma feloldhatjuk a bennünket akkor szakadékként elválasztó ellentéteinket, nem abból ered, hogy bölcsebbek, vagy jámborabbak lennénk (vagy jobban tudnánk olvasni a Bibliát, jobban értenénk a hermeneutikához stb.), hanem egészen egyszerűen abból, hogy valóságban elfoglalt helyünk más szemszögből láttatja velünk ennek egészét.”19

      A fentiekből világosan kiderül, hogy nem transzcendens természetű okok rejlenek a kereszténység szakadásai, törésvonalai létrejötte mögött. Nem is lehet ilyen, hisz a szakadások ezer, másfélezer évvel Krisztus után keletkeztek. Nem is az emberek meghatározott minősége (bölcsesség, jámborság, tudás) változott, lett jobb az idők folyamán. Akkor hát mi?

      Ratzinger szerint, mint láthattuk, a valóságban elfoglalt helyünk lett más, és ez más szemszögből láttatja velünk a kérdéseket. Elég homályos válaszok, de fogadjuk el. Akkor viszont felvetődik: ha – egyfelől – természetfeletti természetű elválasztó korlátok nincsenek, a keresztényeket elválasztó vélemények idejétmúltak, csak a tudósok ismerik őket, és ma már a megváltozott történelmi helyzet miatt másnak látszanak, – másfelől viszont – nagyon erőteljes vágy él a hívőkben az egység iránt, – akkor most már tényleg nagyon erős etikai hangsúllyal felvethető: mi indokolja tulajdonképpen a kereszténység megosztottságát a Krisztus utáni harmadik évezred küszöbén?

      Itt, e kérdésfelvetésnél tulajdonképpen abba is hagyhatnám a fejtegetést, hisz a probléma körvonalazása elég plasztikus. Úgy tűnik, van olyan gondolati ív, amelynek mentén haladva, még etikai nyomatékkal is megerősítve, el lehet jutni a keresztény egységteremtés akadályainak akár azonnali felszámolásához, hiszen ennek érvei racionálisan beláthatók, a „zarándok” már-már látja a célt. De sajnos a probléma sokkal bonyolultabb. Nemcsak racionális összetevők vannak, hanem emocionálisak, életmódban, szokásban gyökerezők. A katolikus és a protestáns keresztények készségesen, a keresztény egység őszinte vágyával, szinte a zarándoklat emelkedettségével nyújtják a kezüket egymás felé Németországban, de ugyanezen felekezetekhez tartozók képesek fegyverrel fenyegetni iskolás gyermekeket Észak-Írországban. S. P. Huntington írja, hogy „azok a népek, amelyek etnikailag és nyelvükben azonosak, de vallásuk különbözik, képesek egymás ellen rémtetteket elkövetni, amint ez megtörtént Libanonban, a volt Jugoszlávia területén és az indiai szubkontinensen.”20 Nehéz megmagyarázni, legfeljebb leírni lehet a jelenséget, melyben egészen elvont, talán már elavult dogmatikai ellentétek a szétválasztó okok eredetileg, olyanok, amelyeket a hétköznapi ember jóformán sosem gondol végig, hatásukat csak a liturgiában, a vallásgyakorlásban rögzült formákon érzékeli, és mégis képesek véres, akár a genocídiumba torkolló fejlemények kiváltására. Ezek bizony beárnyékolják a keresztény egységteremtés útján mozgó zarándok reményeit, és az árnyékok a többi világvallás viszonyán, és a toleranciatörekvéseken is ott sötétlenek.

      Mit várhat, mit remélhet tehát e sajátos zarándok? Hogy hosszú és göröngyös még az út, az elég valószínűnek látszik. Vannak-e jelek, melyek bíztathatják? Igen, talán vannak. Ide sorolhatók II. János Pál legutóbb kifejtett gondolatai, melyek abban az üzenetben találhatók, melyeket Walter Kasper bíboroshoz, a Keresztény Egység Pápai Tanácsa elnökéhez intézett, miszerint: a katolikus egyház visszavonhatatlanul elkötelezte magát az ökumenizmus terén, ő maga pedig pápasága kezdeteitől apostoli szolgálata elsőrendű feladatai közé sorolja a keresztény egyházak egységének megteremtését... a katolikus egyház tudatában van annak, hogy az egység keresése megfelel a Krisztusba vetett hitnek. Éppen ezért bizalommal, halad előre ezen a nehéz, de örömökben is gazdag úton. A pápa bízik és derűlátó...”21

      Hölgyeim és Uraim! Legyünk hát mi is azok!

JEGYZETEK
  1. A II. Vatikáni zsinat tanítása. Budapest, SZIT, 1968. 398. o.

  2. Reuss András: A római katolikus-evangélikus Közös Nyilatkozat. Kultúra és Közösség 2000/4 – 2001/1. sz. 19. o.

  3. Reuss András: i. m. uo.

  4. Sulyok Elemér: Túl a keresztény egység felé vezető út felén. Pannonhalmi Szemle, 2000. VIII/3. sz. 44. o.

  5. Joseph Ratzinger: Meddig terjed az egyetértés a megigazulás tanában? Vigilia, 2001/2. sz.

  6. Dominus Jesus. A Hittani Kongregáció nyilatkozata Jézus Krisztus és az Egyház egyetlen és egyetemesen üdvözítő voltáról. Budapest, SZIT, 2000. 30. o.

  7. DJ. 32. o.

  8. Uo.

  9. Hafenscher Károly: A Dominus Jesus egyetemes jellegű hittani nyilatkozatra reflexió. Evangélikus Élet. 2000/4. okt. 29. 1. o.

  10. Szentpétery Péter: „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség.” Evangélikus gondolatok a Dominus Jesus nyilatkozatról – megigazulás – nyilatkozat (és pápai bocsánatkérés) után. Kultúra és Közösség. 2000/4 – 2001/1. sz. 31. o.

  11. Joseph Ratzinger: i. m.

  12. Uo.

  13. Uo.

  14. Reuss András: i. m.

  15. Vö. Szentpétery Péter: i. m.

  16. Hafenscher Károly: Quo vadis ecclesia? Quo vadis ökumené? Vigilia, 2001/2. sz. 89-95. o.

  17. Uo.

  18. Uo.

  19. Joseph Ratzinger: i. m.

  20. S. P. Huntington: Civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Budapest, Európa, 1999. 51-52. o.

  21. „Párbeszéd az igazságban, találkozás a testvériségben” Pápai megnyilatkozás az ökumené jövőjéről. In: Új Ember, 2001. november 25. sz. 1. o.