Zarándokutak - Vallástudományi töprengések a harmadik évezred küszöbén (Szerk.: Ádám Antal és S. Szabó Péter) PTE, Pécs 2002. - Dr. Kéri Katalin weboldala - neveléstörténet, művelődéstörténet, pedagógia, iszlám, muszlim, kelet, történelem, filozófia, kutatás, szakdolgozat, nőtörténet, lánynevelés, gyerekkortörténet, spanyolország, egészségnevelés, kurtizán, szépségápolás, Vives, Erazmus, Llull, dualizmus, hammám, azték, Latin-Amerika, csillagász, tudománytörténet, Brunszvik, Gerando, Apáczai, Ibn
Dr. Imre Mária (Lantos Miklósné)
Dr. Imre Mária (Lantos Miklósné) etnográfus, a Pécsi Tanárképző Főiskolán 1965-ben kapott magyar-történelem-rajz szakos tanári oklevelet. Ezt követően Szegeden elvégezte a magyar nyelv- és irodalom szakot. Budapesten, az ELTE egyéni levelezőjeként néprajzot hallgatott, majd 1979-ben néprajzból bölcsészdoktori minősítést szerzett. 1974-től a pécsi Janus Pannonius Múzeum munkatársa. A Magyar Néprajzi Társaság választmányának tagja, a Nemzetiségi Szakosztály, majd az Ethnografia Pannonica Szakosztályának titkára. Szerkeszti a Janus Pannonius Múzeum Évkönyvének néprajzi szekcióját. Kutatási területe a német nemzetiségi néprajz, a vallásos népélet, a népi műveltség és a tárgyi kultúra, valamint az interetnikus kölcsönhatások. A fenti témakörökben közel száz publikációja jelent meg.

Lantosné Imre Mária
ZARÁNDOKLAT A HAGYOMÁNY
ÉS A VÁLTOZÁS TÜKRÉBEN

      Az öntevékeny vallásgyakorlat sajátos eseménye a zarándoklat, évszázadokon keresztül végigkísérte a vallásos népéletet. Bár az egyház nem tette általános kötelezettséggé a búcsújárást, mégis az istenkapcsolat elmélyítése, a kiengesztelés jegyében inspirálta híveit a peregrinációra.1

      A magyar búcsújáróhelyekről és a búcsúsok szokásairól, az elmúlt évtizedekben számos kisebb-nagyobb tanulmány jelent meg. Ezek részben a téma történeti forrásainak feltárásával foglalkoznak. Többségük a szokások leírásával és néprajzi szempontú megfigyelésével ad képet a búcsújárásról. Különösen az utóbbi időben megélénkült az érdeklődés a kegyszobrok és a képek, valamint a búcsús tárgyak leírása és ikonográfiai értelmezése irányában.2

      A középkorban általánosabb volt a magánáhítat jegyében vállalt peregrináció. Ez szolgálhatta a megszentelődést, aminek során Jézus életének helyszíneit felkereső, az út fáradalmait átélő ember katartikus élményben részesült. Más változat szerint az egyén engesztelésből, vezeklő szándékkal zarándokolt távolabbi kegyhelyekre. Ez utóbbit egyházi hatóság (a püspök) rendelhette el súlyos bűn esetén feloldozás céljából.

      Hazánkban a török hódoltságot követően fogalmazódott újra a Mária-tisztelet. A barokk kor szellemiségében alakult ki a nagyobb közösségeket megmozgató zarándoklatok gyakorlata. A 17. század végétől és a 18. században alakul ki a búcsújáróhelyeinkhez kapcsolódó szokásrend, ami több-kevesebb változással napjainkig megtapasztalható.

      A fogadalom, a kérés és a hálaadás, a lelki szükségletek e három legfőbb igénye nyomán, a búcsújárások indítéka új értelmezést kapott. Említésre méltó, hogy a zarándoklatokon résztvevők sok esetben formálták és gazdagították a szakrális tájat is, megsokasodtak a fogadalmi (ex voto) felajánlások. Ennek jegyében a zarándoklatok útvonala mentén számos kápolnát építettek, valamint keresztet és képoszlopot állítottak.

      A fogadalomból alapított szakrális objektumok évszázadok során egy-egy kegyhely kikristályosodási pontjává, a hívők lelki szülőföldjévé váltak.

      A fogadalmi alapítások nemcsak a zarándokhelyek környékén, hanem a települések határában és területén is megszaporodtak. A plébániák irattárában többnyire fennmaradtak az alapítványi levelek, bejegyzések, ezekben rögzítették az adományozó (alapító) szándékát és az objektumra szánt pénzösszeget, melynek kamataiból gondoskodtak annak fenntartásáról.

      A 17-18. századtól a tömegeket megmozgató búcsújárások során alakultak ki a gazdag változatokban élő szokáscselekmények. Nemcsak a gyakorlatból ismerjük ezek rítusát, hanem írott forrásból is. A magyarok 1238 óta egészen 1776-ig, a végleges osztrák zarándoklati tilalomig hétévenként indultak útnak Aachen felé, a magyar szentkirályok, István, Imre és László ereklyéinek felkeresésére. Aachenben, 1993-ban reprintben adtak ki egy 1700-ból származó „O-Vend, vagy Magyar Zarándok Szabályzat Könyvecské”-t. Jelen isme-reteink szerint ez az egyetlen, magyar zarándokokkal foglalkozó megmaradt példány, amely összefoglalja a búcsújáróhelyen tartózkodás normáit és a korabeli elvárásokat. Bizonyosan egykor több hasonló szabályzat foroghatott közkézen.

      A búcsújárás hagyományos szokásai az 1950-es évekig töretlenül éltek. A közösségeket vezető vallásos egyéniségek, a maguk és környezetükért nem egyszer lelki felelősséget is vállaló, elhivatottságban élő előimádkozók, búcsúvezetők, az ún. szentemberek gondoskodtak a zarándoklatok devóciós rendjéről, és a közösség eligazításáról.3

      A faluközösségek összetartozástudata fogalmazódott meg abban a gesztusban, amikor az útrakelők és az otthoniak lelki kapcsolatban maradtak egymással. A gyalogosan vagy szekéren indulókat a falu határáig, az első keresztig kísérték, és ott búcsúztak el egymástól. Élő hagyományként maradt fenn, hogy a búcsújárók és az otthonmaradók a zarándokút alatt imádkoztak egymásért.

      Különös jelentősége volt a határbeli pihenő állomásoknak, az útmenti kereszteknek és az ún. képes- vagy Máriás-fáknak, ahol pihenőt tartottak és együttes imádkozással lelkileg is rákészültek a kegyhelyre érkezés katartikus élményére.4

      A búcsúhelyre először érkezők, a kegyhely melletti szentkútnál helyenként búcsúkeresztségben részesültek. A választott búcsúkeresztszülő a Szentháromság nevében avatta, ill. „keresztelte” meg a zarándokúton először résztvevőt. A szentkút vize analógiás értelmezésben a testi és lelki tisztulás eszköze. Az archaikus népi imádságokban is megtaláljuk a víz tisztító erejének reminiszcenciáit.5

      Ez a paraliturgikus cselekmény sokszor egész életre kiható műrokoni kapcsolatot jelentett, kölcsönös lelki segítséget „keresztszülőnek és keresztgyermeknek” egyaránt. Az ismert Somogy megyei búcsújáróhelyre, Andocsra a Kapos-menti falvakból rendszeresen zarándokoltak. Az emlékezet szerint az 1920-as években Kapospulában, a szüleit elvesztett árván maradt leányt búcsúkeresztanyja nevelte fel és látta el hozománnyal.

      Egykor a gyalogosan, körmenetben érkező csoportok a zarándokhelyekre vívő úton „vezető kereszttel” és zászlókkal, rendszerint a templomot háromszor megkerülve járultak a kegyoltárhoz. Helyenként egész éjjel a templomban virrasztottak. Az ünnepélyes búcsúmise alatt, vagy ezt követően igyekeztek az oltárhoz, kegyszoborhoz vagy képhez jutni és azt megérinteni. Ez az ősi rítus jelentős mozzanata maradt a szokáscselekményeknek. Máriagyűdön a második világháború idején még élt a horvát asszonyok körében, hogy „... csupasz térdükön csúszva háromszor kerülték meg az oltárt, majd megcsókolták a menza közepét, és az oltár falait, a bejárattól jobbra és balra. Ha ezen rítus végeztével ismét az oltár előtt álltak feláldozták viaszofferjeiket, mellyel előbb keresztet vetnek, majd megcsókolják, az áldozat bemutatása után pedig eltörik azt...”6

      A szakrális kontaktus, az „érintőzés” kegyelemközvetítő élménye a későbbiekben is elkísérte őket. Számos a kegyoltárhoz, képhez, szoborhoz érintett tárgy: szentkép, gyertya, ruhadarab, kendő stb., mint „szentelmény” került a zarándokok otthonába, és szakralitása oltalmazó hatást gyakorolt a család életére.

      A votív tárgyak, a búcsújáróhelyek egykori világának sajátos csoportját képezik. A kegyhelyek birtokában levő miráculumos könyvek részletes leírásokat közöltek az imameghallgatások eseti történeteiről és a felajánlásokról. A máriagyűdi ferences rendház historája szerint 1786-ban, amikor II. József császár leltároztatta a kegyhely tárgyait, összesen 1724 db ezüst tárgyat és 106 db mankót regisztráltak.7 Bár búcsújáróhelyeinken az elmúlt történelmi viszontagságok ellenére Máriapócstól Celldömölkig sokféle fogadalmi ajándékot őríznek, a legbeszédesebbek napjainkra leginkább már csak a trianoni határainkon kívüli magyar, valamint a külföldi kegyhelyeken találhatók.

      A fentiekben vázolt kép nem megkövesült és elfelejtett hagyomány idézése, hanem a továbbélést a kontinuitást is magában hordozó jelen állapot rajza. Ennek nyomán szeretnék szólni arról a napjainkban kissé szemérmesen háttérben tartott, esetenként félremagyarázott motivációról, amely a hívőket zarándokútra indítja. A vallásos élmény keresése és megtapasztalása a hívő emberek számára újra spirituális igénnyé vált. Nyilvánvaló, hogy ez elsősorban belső lelki elkötelezettségből fakadó igény. Tapasztalataink szerint a fentiekben említett, a régi búcsújárások hármas indítéka, a fogadalom, a kérés és a hálaadás is valamilyen módon része az újkori indíttatásnak. Az eltelt 40-50 év korlátozásai múltán azonban ezek új szempontokkal gazdagodtak.

      Előre kell bocsátanunk, hogy a zarándokhelyek hagyományos vonzáskörzete napjainkra a közlekedési eszközök lehetőségével helyenként kibővült, a térben távolabbi, eddig ismeretlen kegyhelyek is nagyobb fizikai megterhelés nélkül felkereshetők. Ez a tény azonban relatív változást eredményezett a szokáscselekmények mozzanataiban. A hagyományokat folyamatosan megtartó közösségek, mint pl. a nógrádiak, palócföldiek, valamint a Kapos-menti magyar katolikusok, zarándoklatuk rendjét és áhítatformáit megtartották; így a kegyhelyre érkezés, a beköszönés, a kálváriajárás, a vigilálás, az érintőzés, a búcsús ajándék megáldatása, valamint a búcsúzás módozatai a régi formában maradtak meg.

      A továbbiakban korunk zarándoklatainak néhány sajátos vonását említenénk.

      Az egykor homogén vallásfelekezetben és vallásos elkötelezettségben élők a rendszerváltást követően már az első években törekedtek a lokális kultuszok újjáélesztésére. Számos kistáji központból már az első évben indultak zarándoklatok. Egy adatközlő frappáns megjegyzése „...ott folytattuk, ahol abbahagytuk” – arra is utalt, hogy a búcsújárások szokásának kifejezésmódjában megítélésük szerint nem változott semmi.

      Megfigyeléseink – amelyek nemcsak a dél-dunántúli régióra vonatkoznak, hanem távolabbi térségre is – mindenütt ezt igazolták.

      A lokális kultusz újjáélesztésére nemcsak a nagyobb zarándokhelyek példáját, hanem a kistáji térségek templombúcsús helyeit és alkalmait is említhetnénk. A búcsúk során a hagyományos szokásokat a múltban és jelenleg is sajátosan, a szent és a profán együttes megnyilatkozása jegyében gyakorolták. Az emlékezet szerint ezek a találkozások mindenütt valós közösségformáló eseményt jelentettek. Úgy gondoljuk, nem véletlen, hogy a rendszerváltást követően ezeket a kistáji búcsúkat elevenítették fel leghamarabb.

      Ennek egyik szép példája a mohácsi járásból ismert. Palotabozsok és Somberek határában 1991-ben állították helyre a szentkúti kápolnát. Az endogám közösségben élő két szomszédos falu8 Sarlós Boldogasszony napján (július 2.) felelevenítette a németek kitelepítését megelőzően közösen tartott búcsú hagyományát. Hasonlóan a régi szokáshoz, aznap kora reggel a két településről egyidőben indult körmenet a szentkúti kápolnához. Az odaérkezők a korábbi gyakorlat szerint először a szentkút vizéből merítettek, majd a szentmisét követően a két szomszédos falu népe a kiterjedt rokonsággal együtt megvendégelte egymást, és a napot a kápolna mellett táncmulatsággal zárták.

      Napjainkban a vegyes nemzetiségű területeken – főleg a németek lakta régiókban a kistáji búcsújáróhelyek, mint például Máriakéménd, Cikó, Hajós, Bodajk stb. lakói és kitelepített rokonaik találkozót tartanak. Pár nappal a búcsút megelőzően Németországból, Ausztriából szervezett csoportokban, autóbuszokkal érkeznek, és rokonaiknál, ismerőseiknél szállnak meg. Ezek a búcsúhoz kötődő találkozások napjainkban a lelki és a nemzetiségi összetartozás-tudat kifejezőjévé váltak.

      Máriakéménd és környékére a 18. században a fuldai apátság vidékéről telepítettek katolikus németeket. Augusztus 15-én, a Nagyboldogasszony-napi búcsún, a kegytemplomnál a Fulda környéki rokonság, az innen elszármazottak utódai rendszeresen találkoznak a helybeliekkel. Az ünnep reggelén csoportosan végigjárják a templom melletti kálvária stációit, majd a német nyelvű püspöki szentmisét és a délutáni litániát követően házaknál jönnek össze ünnepelni.

      Az utóbbi 10 évben mindenütt tapasztalható a zarándokhelyek megújulása. Nemcsak a felújított kegytemplomok vallanak erről, hanem új kultuszformák is megfigyelhetők. Kezdeményezői elsősorban a helybeli plébánosok és az egyházközségek tagjai. A pécsi Havi-hegyi kápolnában, a hagyományos Havas-Boldogasszony-napi búcsú mellett, 1985 óta a fatimai jelenés emlékezetére külön engesztelő napot iktattak be minden hónap 13-án. Erre a közös imaalkalomra sokan jönnek nemcsak a környékről, de távolabbról is. A havihegyi lelkészség minden szerdán fogadóórát tart, mely a rózsafűzér elimádkozásával és szentmisével zárul.

      A hagyomány újraértelmezésének szép példája a homokkomáromi búcsújáróhely megújulása. A 18. századtól a németek felvirágoztatták a kegyhelyet. 1945-ig, a magyarok, németek és horvátok által folyamatosan látogatott kistáji zarándokhely azonban az 1950-es évektől fokozatosan elnéptelenedett. A rendszerváltást megelőzően, a magyarországi katolikus egyház engesztelő mozgalmának részeként, a kegytemplomot 1988-ban engesztelő templommá szentelték. Az ide kötődő imamozgalom szervezői a Nyolc Boldogság Katolikus Közösség és a helybeli plébános. Az imaórák, énekes áhítatok és a processziók, valamint az ünnepélyes szentmise újabb, távolabbi helyek közösségeit is ide vonzza. Palócföldről és a határokon túlról, Szlovéniából, a Mura vidékről is érkeznek búcsúsok a kegyhelyre.9

      Az eltelt évtizedek során nemzeti-etnikai értelmezésben egyetemleges szimbólummá vált Csíksomlyó.10 A kegyhely felkeresése nemcsak a hit demonstrációja, a keresztény identitástudat, és a haza iránti elkötelezettség fóruma, hanem a magyar keresztény ökumené jelképe is. A néprajzos szemével látva a csíksomlyói búcsú ünnepét, paradoxonnak tűnik, hogy korunk lelkisége, és a nemzeti megmaradásért folytatott küzdelem e szakrális színhelyén összesereglett zarándokok szokásai, gesztusai, imamódozatai a legarchaikusabbak maradtak. Ez leginkább a Gyergyóból, Gyimesből és a csángó vidékekről érkezők szokáscselekményeire vonatkozik. A „Krisztus-hágóján” (ke-resztúton) imádkozók, a kápolnákat járók, az ünnepélyes szentmisére igyekvő, a Labarumot11 és zászlókat vívők processziója mellett legkifejezőbb az egyének magatartása. A zöldágakkal és kendőjükkel az oltár felett, Mária szobránál „érintőzők” sora, énekesek és imádkozók részvétele a hagyományok folyamatosságát tükrözi.

      Felvetődik a kérdés, hogy a hagyomány és a változás összefüggésében mit jelentenek napjainkban a zarándokhelyek. Tapasztalataink szerint a zarándokhelyek jelen korunkban ismét hordozzák a lelki akkumláció lehetőségét. Gondoljunk pl. a Máriagyűdre vagy akár Czestochowa-ba, vagy az újkori zarándokhelyre Taizébe szervezett, a fiatalok tömegét megmozgató gyalogos zarándoklatokra.

      Nem elég a szokások felelevenítése, szükséges a hagyományok újraértelmezése is, a közösségek újfajta kapcsolatrendszerének kialakítására.

Középkori búcsús jelvény másolata Aachenből
1. sz. kép
Középkori búcsús jelvény másolata Aachenből


Magyar hívek Aachenben
2. sz. kép
Magyar hívek Aachenben, az egykori 7 évenkénti
nemzeti zarándoklatok újraindítása alkalmából, 1993-ban


Nógrádvarsányiak a somogy megyei Andocson
3. sz. kép
A Somogy megyei Andocsra az utóbbi 10-12 évben autóbusszal
nógrádvarsányiak is érkeznek, akik ünneplőjüket a buszban felöltve,
zászlókkal körmenetben közelítik meg a templomot, beköszönésük és
részvételük az ünnepi liturgián a hagyományos szokás szerint történik


Segesd, búcsúmise a kápolnánál, előtérben a szentkúttal
4. sz. kép
Segesd, búcsúmise a kápolnánál, előtérben a szentkúttal


Búcsús csoport Máriagyűdön
5. sz. kép
Búcsús csoport Máriagyűdön, zászlóikkal először
a Szeplőtelen Szűz Mária szobránál köszöntik a kegyhelyet


Búcsúmise a pécsi Havas-Boldogasszony kápolnánál
6. sz. kép
Búcsúmise a pécsi Havas-Boldogasszony kápolnánál.
A magyar, német és horvát hívek számára anyanyelvükön
külön tartanak szentmisét


Szabadtéri szentmise Csíksomlyón, 1999-ben
7. sz. kép
Szabadtéri szentmise Csíksomlyón, 1999-ben.
(A fényképeket Lantos Miklós készítette.)


JEGYZETEK
  1. A peregrinatio latin elnevezése eredetileg az idegen földre távozást, utazást, átvitt értelemben a számkivetettséget jelentette. A középkorban a kifejezés jelentése módosult. Ezt az elnevezést használták a vezeklés céljából vállalt elvándorlásra, a saját szándékból, engesztelésből vállalt utazásra is. Az önként vállalt utazások a kora középkortól elsősorban a szent helyekre irányultak, másfelől, pl. a népvándorlás korában, a hittérítést célozták. A peregrinatio sacra ill. peregrinatio religiosa elnevezése a XI. századtól vált ismertté, és később „peregrinatio” önálló alakban a zarándoklatok megnevezésére szolgált.

  2. Néhány jelentősebb publikáció a témában: Jánosi Gyula: A barokk hitélet Magyarországon. Pannonhalma, 1939. Bonomi Jenő (Eugen) 1936 és 1971 között megjelent számos munkája., Bálint Sándor: Sacra Hungaria. Kassa, 1943., Dám Ince: A „Hordozó Mária” valláséleti szerepe a Mátraalján. Gyöngyös, 1944., Székely László: Csíki áhitat. Budapest, 1995. Hetény János: Nagyboldogasszony virrasztása. Devotio Hungarorum 7. Szeged, 2000. stb. A témát monografikus igénnyel összegezi Bálint Sándor – Barna Gábor: Búcsújáró magyarok. Szt. István Társulat, Budapest, 1994.
    Ikonográfiai témában többek között ld. Szilárdfy Zoltán: Barokk szentképek Magyarországon. Budapest, 1984., stb.
    A középkori európai zarándoklatokról ld. többek között: Schreiber, Georg: Wallfahrt und Volkstum. Düsseldorf, 1934., Pierre Sigal: Isten vándorai. Gondolat Kiadó, Budapest, 1989., valamint a német nyelvterületről többek között a Handbuch der Marienkunde (Hrsg: Wolfgang Beinert és Heinrich Petri) kötetének tanulmányai, Verlag F. Pustet, Regensburg, 1984., stb.


  3. A „szentemberek” fogalmának megalkotója Bálint Sándor, aki Orosz István jászladányi búcsúvezető önéletrajzának előtanulmányában ír a vallásos kultusz szervezőiről.

  4. A „Máriás-fa” többnyire határt jelölő fa, amelyre Szűz Mária képet erősítettek, ahol a búcsúra menő zarándokok imádkoztak és megpihentek. Az évszázadok során így kialakult állomásokat a szóbeli hagyományon kívül a földrajzi (dűlő) nevek is megőrízték számunkra.

  5. Vö. Lantosné Imre Mária: Szakrális táj és kultusz a pécsi egyházmegyében I. Csodaforrások és szentkutak. In: Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 39. (1994) Pécs, 1995. 197-211. o.

  6. Vö. Lenz Kriss – Rettenbeck: Wallfahrtsorte Europas. München, 1950. 104. o.
    A (viasz) Opfer, – népies nevén – offer, német fordításban áldozati tárgyat jelent. A kéréshez és az imameghallgatáshoz fogadalomból ajánlották fel, ezért változatos formában készítették. Ezek lehettek emberi beteg testrészre utalók, kéz, szem, láb, ill. állatfigurák, ház stb. A többnyire kisméretű tárgyak nemcsak viaszból, hanem ezüstből is készültek.


  7. HP Máriagyűd, Kézirat 209. o.

  8. Endogám kapcsolat: a két falu lakói közötti házasodás társadalmi szokása. Ez a gyakorlat esetünkben a német lakosság kitelepítéséig fennállt.

  9. Vö. Sándor Ildikó: Búcsújárás és engesztelés a homokkomáromi kegyhelyen. Adatok egy szent kontinuitásának és megújulásának kérdéséhez. In: Démonikus és szakrális világok határán. Budapest, 1999. 477-485. o.

  10. Csíksomlyó történetéről és a kegyhelyhez fűződő sokrétű kultuszról átfogó képet kapunk többek között Domokos Pál Péter: „...édes Hazámnak akartam szolgálni...” (Budapest, 1979.) című kötetéből.

  11. A Labarum-nak egykor a rómaiak díszes hadizászlóját nevezték. Csíksomlyói értelmezésben a Labarum díszes kelmével bevont, méhkas alakú jelvény, amelyet a tanuló ifjúság a körmenetek alkalmával hordoz.
    Aki a nagy körmeneten segítség nélkül tudja visszavinni e jelvényt a kegytemplomba, annak nevét erre a célra készített könyvbe írják. Az egykori helyi hagyomány szerint ezek a fiatal legények rendszerint papi pályára léptek.