Kéri Katalin (szerk.): Ezerszínû világ - Dr. Kéri Katalin weboldala - neveléstörténet, művelődéstörténet, pedagógia, iszlám, muszlim, kelet, történelem, filozófia, kutatás, szakdolgozat, nőtörténet, lánynevelés, gyerekkortörténet, spanyolország, egészségnevelés, kurtizán, szépségápolás, Vives, Erazmus, Llull, dualizmus, hammám, azték, Latin-Amerika, csillagász, tudománytörténet, Brunszvik, Gerando, Apáczai, Ibn

DR. WERLING JÓZSEFNÉ FORRAI MÁRTA:
A MAGYARORSZÁGI BÁBAKÉPZÉS FÔBB ÁLLOMÁSAI

A magyar bábaság története az ősmagyarok koráig vezethető vissza. Ebben az időben a szülésnél olyan asszonyok segédkeztek, akiknek tudása főleg saját és környezetükből szerzett gyakorlati ismeretekből állt. Tevékenységükben több volt a babona, mint a tudás, hiányzó ismereteiket földöntúli erőkben, csodatételekben való hittel pótolták. A magyar "bába" elnevezésre vonatkozó abszolút első adat 1111-ből való és Kálmán király oklevelében található. Eszerint négy jelentésváltozata van, mégpedig: vénasszony, nagyanya, boszorkány, szülésznő. (Érdekességként megemlíthető, hogy Ipolyi Arnold szerint: "a bába = tündér szalagja"). A magyar nyelvben valamikor a bába szó mellé lopódzott a szülésznő kifejezés is. A korai időszakban tagadhatatlanul a bába kifejezést használták, azonban ezzel párhuzamosan megjelent a szülésznő kifejezés, mely a későbbi időszakban teljesen elfoglalta helyét a bába szó használatának. A köznyelvben még megtalálható a "madám" kifejezés is, mely a bábák tekintélyének növekedésével hozható összefüggésbe. A kereszténység megjelenésével a 10. század végén megjelentek hazánkban is a bencés szerzetesek, később más szerzetesrendek orvosai is. Ôk azonban csak a szülészet elméleti kérdéseivel foglalkoztak, a tényleges gyakorlati ténykedés továbbra is a bábák feladata maradt. Legelőször 1552-ben jelent meg egy rendelet, mely a bábák működését szabályozta. Ez azt jelentette, hogy aki bábaként kívánt továbbra is dolgozni, annak a főhatóságok előtt esküt kellett tennie. A bábák szervezett képzése még nem jött szóba. Így nem meglepő, hogy nagyarányú volt a halálozás a szülés alatt is és a gyermekágyas időszakban is. Gyakoriak voltak a boszorkányperek, amelyeknek főszereplői tapasztalatlan, tudatlan, képzetlen, mágikus eljárásokat alkalmazó bábák voltak. Ezekben az években a bábák képzettsége hármas tagozódást mutatott: Voltak okleveles bábák: ez volt a legkisebb létszámú csoport. Tagjai főleg a polgárság köréből kerültek ki. Német nyelvtudásuk az ismeretek elsajátításánál előnyös volt. Külföldi, főleg a bécsi és a prágai egyetemeken vizsgáztatták őket. Elméleti és gyakorlati tudásuk magas szintű volt. A cédulás bábák: a későbbiekben az úgynevezett másodrendű képzésű bábák csoportját alkották: ők már többen voltak. Oktatásuk csak gyakorlati síkon folyt, mégpedig úgy, hogy a vármegye tiszti főorvosa a megyei bábákhoz küldte őket 1-10 napos "tanfolyam"-ra. A paraszt- vagy kontár bábák: ők voltak legtöbben: sok tapasztalattal, de kevés elméleti tudással rendelkeztek. A legtöbb panasz velük kapcsolatos volt, a sok halálos kimenetelű szülés miatt. A boszorkányperek vádlottjai főleg az ő soraikból kerültek ki. A nép körében a - sokszor ártalmasnak számító - szülés körüli rítusok előnyt élveztek a tudással szemben. 1744-ben Torkus Justus János pozsonyi városi főorvos "Taxa pharmacentica Posoniensis" címmel adott ki egy művet, melyben több javaslat szerepel a bábák működését illetően. A Helytartótanács elfogadta a javaslatokat, és kidolgozta a bábaügy szabályozásának az egész országra kiterjedő és érvényben lévő főbb pontjait. 1745-ben szabályzat utasította a bábákat, hogy működésük megkezdése előtt tisztiorvos jelenlétében kötelesek vizsgát tenni. 1748-ban rendeletileg minden bábát vizsgatételre köteleztek. Az 1755-ben megjelent rendelet, a "Planum regulationis in re Sanitatis", a bábaügy szabályozásának egyes pontjait megújította, ill. kibővítette. Előírta, hogy: - bárhol kíván működni a bába, hivatalos vizsgát köteles tenni a tisztiorvos előtt; - a vizsgadíj 2-6 körmöci arany, amely összeg a bábák képzésére szolgál; - a bába az orvosokkal szemben tiszteletet tanúsítson, rendeléseiket pontosan és azonnal hajtsa végre; - ha gyenge vagy haldokló az újszülött, és a papot nem tudná megvárni, a bába köteles őt még szülés közben közönséges vízzel megkeresztelni, s erről a papot értesíteni. A korabeli írástudatlanság ellenére is nagy előrelépést jelentett, hogy 1766-ban megjelent az első magyar nyelvű bábakönyv, Weszprémi István debreceni tiszti főorvos Bába Mesterségre Tanító Könyve, amelyet azután gyors egymásutánban számos hasonló követett. 1770-ben Nagyszombaton, majd néhány évvel később Kolozsvárott is megindult az egyetemhez kapcsolódó bábaképzés. Magyarország egészségügyi viszonyainak fejlődésére nagy hatással volt a Mária Terézia által 1770-ben kiadott első általános közegészségügyi jogszabály, a híres Generale Normativum in Re Sanitatis. A szabályzat 4. részének 9. cikkelye az Instructio obstetricum, mely ellenőrző jogkörrel hatósági bábák alkalmazását írta elő, továbbá névtáblát tett kötelezővé és előírta az esküformát. Leglényegesebb azonban, hogy csak diplomával, vizsgával rendelkező bábák működését engedélyezte. Ez utóbbi törekvés - bár tagadhatatlanul korszerű és előremutató volt - megvalósíthatósága csak hosszabb történelmi távon bizonyult reálisnak (a korabeli falusi bábák sokasága írástudatlan volt, illetve nehezen jutott el az elemi iskolai tananyag megszerzéséig). Kezdetben az egyetemen kis létszámban végeztek okleveles bábák. Ennek oka főleg a nyelvi nehézségekből adódott, mert az egyetemi oktatás nyelve főként a német volt. Mivel az okleveles bábák számát a kormányzat növelni kívánta, így 1771-ben kiadta azt a rendeletet, amely kimondta, hogy minden Magyarországon gyakorlatot folytató bába a nagyszombati egyetem orvosi karán vizsgázni köteles, kivéve azokat, akik a bécsi egyetemen nyerték el oklevelüket. Ezt követően a Helytartótanács 1774-ben járási bába alkalmazását rendelte el. A rendeletet még ugyanabban az évben kiadott "tanulmányi és szigorlati rendelet" követte, mely már a bábák tanításával kapcsolatos módosításokat is tartalmazta. Ezek szerint: - a szülészetet tanítónak kötelessége a női medence anatómiáját, élettanát oktatni, valamint a terhességről előadást tartani, - az elméleti, szülészeti előadások mellett gyakorlati bemutatásokat kell tartani, - a szemléltető oktatást a bábászati géppel kötelesek végezni, - a bábának meg kell ismernie a terhes-, a szülő nő és a gyermekágyas anya, valamint az újszülött ellátásának, ápolásának teendőit. Az előírások értelmében a nagyszombati egyetemen minden évben három tanfolyamot kellett tartani. Csak írni, olvasni tudó nőket vehettek föl, de oktatásuk egy írómester tevékenységével bővült, aki naponta köteles volt előadást tartani az írás-olvasás ismeretköréből. Az egyetemi előadásokon a bábák az orvostanhallgatókkal együtt vettek részt. A szülészet ismereteit az előadó tanár kézirata és az előírt tankönyv tartalmazta. A tanulmányi rendelet kimondta, hogy a bábanövendéket a szülőházba kell küldeni, hogy az elméleti ismereteket a gyakorlatban is kellően elsajátíthassák, s csak az innen hozott, szorgalmukat tanúsító bizonyítvánnyal bocsáthatók vizsgára. A növendék az előírt vizsgát bizottság előtt volt köteles letenni. A vizsgabizottság tagjai: az elnök, a dékán és a szülészet tanára voltak. A vizsga tárgyai: A női ivarszervek anatómiája; Tudnivalók a terhességről; Az egész elméleti szülészet és szülések különböző nemeinek, az idevonatkozó bábaműtéteknek bemutatása phantomon; Terhesek, gyermekágyas anyák és újszülöttek ápolása; Dajkavizsgálat; Törvényszéki tudnivalók gyanús nők és gyermekgyilkosság esetén. A sikeres vizsga után eskütétellel és a bábaoklevél ünnepélyes átadásával zárult egy-egy tanfolyam. A 19. század elején, 1806-ban új Tanügyi Rendelet (II. Ratio Educationis) született meg, mely az egyetemen a bábanövendékek képzését évi két tanfolyamra növelte, 5 hónapos képzési idővel, és a nemzetiségi jelleget, a multikulturális szituációt is figyelembe véve háromnyelvűvé tette azt. A téli, novembertől március végéig tartó tanfolyam német nyelvű, a tavaszi, áprilistól augusztus végéig tartó pedig magyar nyelvű volt, de ahol szükséges volt, tót (szlovák) nyelven is folyt tanítás. 1813-ban új szigorlati rendet vezettek be, s ez szigorúbb követelményeket támasztott az orvostanhallgatókkal és a bábanövendékekkel szemben. Ennek értelmében a növendék az előírt tanulmányok hallgatása után - mielőtt szigorlatra bocsáttatott - köteles volt elméletileg feladott szülési eseteket a gyakorlatban fantomon bemutatni. Ennek sikerességéről bizonyítványt kapott, s csak ezután szigorlatozhatott. A szigorlaton elméleti és gyakorlati, illetve törvényszéki szülészeti ismeretekről kellett számot adnia a jelöltnek. Ha a feladatot a növendéknek nem sikerült megoldania, köteles volt az előadásokat tovább hallgatni. A törvényszéki szülészet elméleti ismereteinek elsajátításakor az orvostanhallgatókkal együtt a bábanövendékek is részt vettek a boncolásokon, sőt maguk is boncoltak a sebész és a halott hozzátartozója beleegyezésével. Ez a körülmény erősen hozzájárult a többnyire halálos kimenetelű gyermekágyi láz előidézéséhez. A gyermekágyi láz rettenthetetlen harcosa, Semmelweis Ignác Fülöp (1818-1865) figyelt fel arra, hogy a hallgatók gyakorlati oktatása és az anyai halálozás is összefüggést mutat. A gyakorlati oktatás keretében ugyanis minden asszonyt belsőleg is megvizsgáltak a hallgatók is, és közben csak szappannal és tiszta vízzel mostak kezet. Amikor kevesebb volt a hallgatói létszám, javulást mutatott a mortalitási statisztika is. Ez a megfigyelés is hozzájárult Semmelweis felfedezéséhez: "A gyermekágyi lázat a terhes, a szülő nő és a gyermekágyas szervezetébe jutott bomló szerves anyag okozza. Ez legtöbbször kívülről jut az anyai szervezetbe, néha azonban magában az egyénben is termelődik." Az 1848-49-es szabadságharc bukása után az 1867. évi kiegyezés, mely egy új állam, az Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttét eredményezte, a politikai, gazdasági, társadalmi viszonyok terén új helyzetet teremtett. Jelentős változást hozott a magyar egészségügyben is. Ennek egyik látható jele az, hogy a bábaügy a Belügyminisztérium, a bábaképzés pedig a Vallás- és Közoktatási Minisztérium hatáskörébe került, és ott is maradt 1919-ig. Az egyetemen az 1868 évi 44. tc. 19. paragrafusa alapján az előadások nyelve ismét a magyar lett. 1868-ban megalakult az Országos Közegészségügyi Tanács, és még ez év decemberében indítványt terjesztett fel a magyar királyi belügyminiszterhez a magyar állam területén felállítandó bábaképezdék ügyében. Az indítvány a bábákkal kapcsolatos követelményeket is felsorolta, amelyek között első helyen állt, hogy: "Teljes egészség, józan élet, könnyű felfogás, bizonyos fokú műveltség és folyékony írás-olvasás szükséges". A vallás- és közoktatásügyi miniszter (Trefort Ágoston) 1875-ben, a 27.912/1875 számú rendeletben kiadta az Országos Szülésznői Tanintézet ideiglenes szabályzatát, rögzítette a jövő bábaképzésének kereteit, az oktatásban résztvevők feladatait, jogait, kötelességeit. Az 1889-ben megjelenő 58.687 számú belügyminiszteri körrendelet ugyancsak a képesítés nélkül működő bábák ténykedésének beszüntetését célozta meg, és úgy határozott, "hogy ezentúl az folytathat bába-gyakorlatot, a ki vagy szülésznői oklevéllel van ellátva, vagy tiszti főorvos képesítvényt bír felmutatni." A már többször kitűzött célt - miszerint paraszt bába ne működhessék - a gyakorlatban a rendelet ellenére sem sikerült megvalósítani. A valósághoz közelebb állt az a kívánalom, hogy mindenütt - különös tekintettel a községekre - legyen tanult bába. Az 1881. évi költségvetés vitájában a törvényhozás a bábák részére felállítandó új szülészeti tanszék és kóroda költségeit szavazta meg. Vezetőjévé a vallás- és közoktatásügyi miniszter Tauffer Vilmos (1851-1934) egyetemi tanárt nevezte ki. Tauffer feladatai közé tartozott a bábaképzés fejlesztése, szervezése országos szinten: e célból miniszteri biztosi hatáskörrel ruházták fel. Eredményes munkájának első bizonyítékai azok a miniszteri rendeletek, amelyek a bábák letelepedésével, munkakörük meghatározásával, to- vábbá etikai kérdésekkel foglalkoznak. Az 1890-es évek második felében óriási vihart keltett és évekig elhúzódó vitát váltott ki a bábaképzés reformjával kap- csolatban tett több javaslata. "Czélszerű lenne külön egészségügyi minisztérium ügykörébe utalni a bábaügyet, s fontos volna egy elsőrendű, elvi fontosságú intézkedés, mely által az ország szülészeti ügye, a tanítás, alkalmazás és ellenőrzés minden részletével együtt egy fennhatóság alá kerüljön. Melyek azok az eszközök, amelyek alkalmasnak látszanak a hazai bábaügyi viszonyok javítására? Elsődlegesen a tanfolyamokra történő felvétel megszorítása lenne czélravezető. A szorgalmában kifogástalan hallgatók felvétele kell, hogy legyen a czél. és a jó bábaintézetek felállítása elodázhatatlan igény" - fogalmazta meg Tauffer. A szülészet egységes tanításának és a bábamesterség megjavításának érdekében 1900-ban összehívták a két hazai egyetem szaktanárait és az ország összes bábaképző intézetének igazgatóját egy új, egységesen használható állami bábakönyv szerkesztése végett. A könyv megírásával Mann Jakab igazgató-tanárt, a szegedi Bábaképző Intézet vezetőjét bízták meg. A tankönyvet "Magyar Bábaképző" címen az 1902. évi 60.000 sz. rendelettel tették kötelezővé. A vallás- és közoktatásügyi miniszter 219.131/1918. IV. sz. rendelete alapján a bábaképző intézetek igazgató tanárai "Hirdetmény" kiadásával tájékoztatták az érdeklődőket. A "Hirdetmény" tartalmazta a tanfolyam(ok) kezdeti időpontját, időtartamát, a tanítás nyelvét, a beiratkozás időpontját, feltételeit: "I. 20-35 éves életkor (anyakönyvi kivonat) II. Jó erkölcs (erkölcsi bizonyítvány) III. Jó egészség, teljes testi épség (hatósági orvosi bizonyítvány) IV. Iskolai bizonyítvány, legalább a IV-ik elemi osztály sikeres elvégzéséről. Ilyen bizonyítvány hiányában ennek megfelelő értelmesség." A bábaképzés terén az első világháború kirobbanása, majd elhúzódása komoly megtorpanást jelentett. Az oktatási intézmények egy részét a sebesült katonák ápolására vették igénybe, az orvos-előadókat is behívták katonának. A magyar kormány az anya- és csecsemővédelem fontosságát felismerve az 1917-es évben az anya és csecsemővédelmet állami feladatnak nyilvánította. Egyben a 39.088/1917. számú rendelet az országos hálózat megszervezéséről, valamint az anya- és csecsemővédőnők képzéséről is intézkedett. Ezen feladatot az állam az Országos Stefánia Szövetségre ruházta át. A Szövetség a csecsemővédelmet, a csecsemőhalandóság csökkentését és a csecsemők egészségének, életrevalóságának javítását tűzte ki céljául. A kibővített, szülő nő körüli teendők ellátásában új, képzett szakember vett részt. A két együttműködő szakember kompetenciáját meghatározták és rögzítették. A trianoni békediktátum következtében Magyarország elveszítette területének 2/3-ad részét, s ennek a földrajzi változásnak politikai és igen súlyos gazdasági következményei is voltak. Egyebek között néhány bábaképző megszűnt, néhányukat az utódállamok területéről a csonka országba helyezték át. Ezt követően a hiány pótlására Szolnokon és Szekszárdon új iskolákat létesítettek. A népjóléti miniszter az 1920/21-es tanévtől a bábatanfolyamok idejét egységesen 10 hónapra emelte fel. Az utasítás értelmében a tanfolyamra év közben felvételt kérni, bekapcsolódni nem lehetett. A korábbi rendeletek módosításaként a bábanövendékek korhatárát 20-35 év között szabták meg. Követelmény lett, hogy a felvételt kérők erkölcsi élete kifogástalan legyen, s ezt iratokkal kellett igazolniuk a hallgatóknak. Az iskolai végzettség alsó határa 6 elemi. Az eddig ismert és kötelező tárgyakon felül bevezették az anya- és csecsemővédelmi ismeretek tanítását. Ezt egyfelől az idevonatkozó ismeretek kiszélesítése miatt tartották indokoltnak, másfelől a községi és tanyasi területeken az anya és csecsemővédelem is a bábák feladata maradt. Megkezdték a külföldi bábaoklevelek honosítását, illetve a nosztrifikálással kapcsolatos kérdések rendezését. 1931-ben a bábaképző intézetek igazgatóinak javaslatára a képzés idejét ismét emelték: 10 hónapos elméleti és 2 hónapos gyakorlati szakaszra osztották fel a tanulmány időt. A budapesti bábaképző az 1940/41-es tanévre jelentkezők felvételi vizsgáján alkalmazta - Magyarországon először - a világszerte már általánossá vált képességvizsgálatot. E célból tapintásérzékenységet, hallásütem-érzést, figyelemkoncentrációt és megfelelő manualitást nézett a felvételi bizottság. A jelentkezők korhatára az 1942-es évtől 18 éves életkorra változott. 1944 szeptemberében még megtörtént a beiskolázás, de 1945 tavaszára megszűnt az országban a rendszeres bábaképzés. És ezzel lezárult egy korszak a bábaképzés történetében is. A világháború korszakváltást jelentett - mint sok más területen - a hazai szülésznőképzés terén is. A modernizációs törekvések első jeleként már a korszaknak a kezdetén megindult az addig hagyományos, de a kívánatos biztonságot nélkülöző, házi szülészet fokozatos visszaszorítása. Mivel az 50-es 60-as évek fordulóján a szülések gyakorlatilag 100%-ban intézetben folytak le, így társadalmi igényű célkitűzés az "intézeti szülésznők" képzése. Egy hihetetlen léptékű tudományos-technikai fejlődés és annak révén szerzett új ismeretek, új terápiás és diagnosztikai szülészeti gondolkodásmódhoz és gyakorlathoz vezettek. Magától értetődő, hogy ezen fejlődésnek a szülésznők oktatásában és képzésében is tükröződnie kellett. Hazánkban is - Kelet-Közép-Európa más államaihoz hasonlóan - a 20. század második fele mélyreható társadalmi-gazdasági rendszerváltással kezdődött. Ennek keretében zajlott le az általános modernizáció (az agrárjelleg visszaszorulása, iparosítás, városiasodás, a társadalom átrétegződése, az iskolázottság kiszélesedése stb.). A tervgazdálkodás átformálta, teljes egészében állami feladattá tette az egészségügyet, annak szervezési kérdéseivel együtt. A korszak elején a háborús károk szinte felmérhetetlenek voltak, az ország romokban hevert. Az újjáépítésben természetesen abszolút elsőbbséget élvezett az ország vérkeringésének, infrastruktúrájának "újraélesztése". A legfelsőbb szinteken már a kezdet kezdetén érlelődtek a változások: a debreceni Ideiglenes Kormány keretében megalakult a Népjóléti Minisztérium, amely átvette a polgári lakosság egészségügyi ellátását érintő - és addig a Belügyminisztériumhoz tartozó - feladatokat. Az időszak szülésznőképzését illetően az első két évben (1945-47) folytatta az addigi gyakorlatot (1935): a képzés időtartama 12 hónap, mely 10 hónap elméleti és 2 hónap gyakorlati felkészítést jelent. Az iskolai végzettség alapkövetelménye volt a hat elemi. Képzés hat helyen folyt az országban: a Debreceni-, a Pécsi- és a Szegedi Egyetem Női Klinikáin, azokhoz szervezetileg csatoltan, további három önálló Bábaképző Intézetben: Budapesten, Szolnokon és Szombathelyen. Az 1947-es év újabb jelentős állomás volt a reformok útján. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 5710/1947. szám alatt kiadta a közvetlen hatósága és felügyelete alá tartozó Állami Szülésznőképző Intézetek új szervezeti szabályzatát a hozzá csatlakozó tanulmányi-, vizsga- és fegyelmi szabályzattal együtt. A lényeges új elemeket tartalmazó tanulmányi rend az 1947/48-as tanévtől kezdve érvénybe is lépett. A legfontosabb változás a képzési idő 1 évről 2 évre emelése volt. Az új 24 hónapos képzés 18 hónapi intézeti elméleti-gyakorlati tanfolyamból és 6 hónapi kötelező kórházi gyakorlatból állt. A 18 hónapos intézeti tanfolyam végén a szülésznő növendékek elméleti és gyakorlati vizsgát tettek, ezt pedig követte az eskü ill. fogadalomtétel. Ez után következett az arra feljogosított kórházak szülészeti osztályán a 6 hónapos kórházi gyakorlat, amelynek ideje alatt legalább 100 szülést kellett önállóan észlelniük az előirt napló szabályszerű vezetése mellett. Oklevelüket csak a gyakorlati idő letöltése után kapták kézhez. A korszerűbb szülésznőképzési gyakorlat hangsúlyozandó "újítása" a felvétellel kapcsolatban az addiginál magasabb iskolázottsági követelmény: a hat elemivel szemben most az általános iskola nyolc osztályával egyenértékű iskolai végzettség lett az alapkövetelmény, megjegyezve, hogy az ennél magasabb iskolai végzettséggel rendelkező pályázók a felvétel során előnyben részesülnek. Az új rendelet már előírta, és a pályázók felvételét függővé tette az ún. képességvizsgálatok eredményeitől is. Az államvezetési gyakorlatnak megfelelően a teljes oktatási rendszeren központosító, egységesítő törekvéseket lehetett tapasztalni. Így a középfokú egészségügyi szakoktatás is centralizálttá vált. Kifejezetten különleges magyar sajátosság, hogy a 60-as években ugyanezen a hazai oktatási rendszeren belül megjelent egy merőben új típusú középfokú oktatási intézmény: a szakközépiskola. Ennek egészségügyi változata és annak hálózata csakhamar olyannyira gyökeret vert és kiterebélyesedett, hogy 1972-től kezdve - az eddigi rendszerrel történő 5 éves együttélés után - már a következő, új, önálló szakasz fő alkotórészeként jelent meg a szülésznőképzés hazai történetében. 1949-ben a szülésznőképzésnek addig a kultuszminiszterrel közösen gyakorolt felügyeletét a 3640/1949. számú kormányrendelet a népjóléti miniszter kizárólagos hatáskörébe utalta, majd 1950-ben a IV. számú alkotmánymódosító törvény a Népjóléti Minisztériumot Egészségügyi Minisztériummá minősítette át. Az Egészségügyi Minisztérium tényleges megszervezésére 1951-ben került sor, ekkor lett az új minisztérium II/2-es osztálya a középfokú egészségügyi szakoktatás országos felelőse és gazdája. A középfokú egészségügyi tanintézetek, az Egészségügyi Szakiskolák egységes rendszerének keretébe olvadt be az évszázadokon át önálló (ill. egyetemekhez kötött) szülésznőképzés is. Eleinte egyes szakiskolákban még külön igazgatója volt a szülésznő- ill. ápolóképzésnek, majd ez is megszűnvén, a különböző szerteágazó szakok integrálódásán belül "szülésznői tagozatról" ill. "szülésznőképző iskolákról" esett szó. 1961-ben készült el a középfokú tanintézetek osztályán az egészségügyi szakiskolák új "Működési Szabályzata", és mint az egészségügyi miniszter 22/1961. számú utasítása látott napvilágot. Legjelentősebb újítása a gyakorlati oktatás (1957 óta sikeresen kipróbált és bevált) tankórtermi, tanosztályos módszerének országos bevezetése ill. elterjesztése volt. A tankórtermi gyakorlat során az elméleti és gyakorlati munkát a legszorosabb egységbe foglalva, a tanulók önállóan, a tanultaknak megfelelően dolgoztak klinikai-kórházi oktató szülésznő ill. oktató orvos és iskolai szakoktató koordinált felügyelete mellett. 1963-ban az Egészségügyi Minisztérium Oktatási Főosztályának "Tanterv és utasítás a szülésznőképző iskolák számára" címmel kiadványa jelent meg, melynek bevezetésére még az évben sor került. A dokumentum az oktatás céljaként felkészült intézeti szülésznők kibocsátását jelölte meg. Természetesen maximálisan alkalmazkodott az intézeti rendhez, az ott uralkodó kompetencia köröket figyelembe vette. Így az addig önállóságra nevelt (és önállóan dolgozó) szülésznők kizárólagosan asszisztálási és ápolási feladatok végzésére képződtek (minden további tevékenység a szülőnő körül orvosi feladattá vált). 1965-től kezdve csak érettségivel rendelkező jelentkezőket vettek fel a szülésznőképzők. Tankönyvként Zoltán Imre: Szülészet című egyetemi tankönyvének szülésznők számára készült változata szolgált. A hazai "különutas" szülésznőképzési rendszer kialakulásában a döntő fordulat szinte naphoz kötötten az Egészségügyi Minisztérium Kollégiumának 1967. március 8-án tartott ülésén történt. A Kollégium ekkor tárgyalta meg a középfokú egészségügyi oktatás új rendszeréről előterjesztett javaslatot. A javaslat elöljáróban megemlítette, hogy a 1963-as győri kezdet (kísérleti szakközépiskola) után az 1965. évben 9 helyen, az 1966/67-es tanévben pedig további 9 helyen 18 egészségügyi szakközépiskolai osztályt indítottak 693 tanulóval. Az egészségügyi szakoktatás ezen új formájával tapasztalatokat kívántak szerezni arról, hogy a tanulók a közismereti tantárgyak mellett milyen mélységben és mennyiségben képesek elsajátítani a szakmai ismereteket. A tapasztalatok kedvezőeknek bizonyultak, a végzett tanulók az érettségi bizonyítvánnyal egyidőben szakmai képesítést kaptak általános rendelőintézeti asszisztens valamint csecsemő- és gyermekgondozónői munkakörökre. A szerzett kedvező tapasztalatok alapján az előterjesztett javaslat tömörített lényege az volt, hogy a jövőben az egészségügyi szakszemélyzet - köztük a szülésznők is - kiképzésének fő formái az egységes profillal dolgozó egészségügyi szakközépiskolák és az azokra épülő ún. szakosító tanfolyamok lennének. Szülésznői vonatkozásban a szakközépiskolát végzettek számára a fenti munka melletti szakosító tanfolyam tartamát 1 évben (10 hónap) jelölte meg a javaslat. Ugyanakkor nem feledkezett meg a gimnáziumban érettségizettek részvételével a szakiskolákban folyó 2 éves nappali tagozatos szülésznőképzésről sem. Nyolc-tíz éves átmeneti időre a két képzési forma egyidejű fenntartását javasolták. Így az utóbbi forma - a 2 éves nappali tagozatos szülésznői szak - utolsó évfolyama az 1976/77-es tanévben végzett, és ettől az időponttól ez a képzési lehetőség megszűnt. A működésüket tömeges méretekben 1968-ban megkezdő egészségügyi szakközépiskolák 1972-ben bocsátották ki az első érettségizett és általánosan alapképzett szakembereiket és így a korábbi szakosítás megszervezése ekkora vált időszerűvé. Ennek jogi alapját meg is teremtette az egészségügyi miniszter 8/1972. utasítása, mely az "Új típusú egészségügyi szakközépiskolát végzettek szakmai képesítéséről és szakosításáról" címen jelent meg. A rendelkezés szerint 20 féle munkakörben lehet szakképesítést szerezni és közöttük található a szülésznői is. A szakosító tanfolyamok megszervezésére a helyileg illetékes Egészségügyi Szakiskolák kaptak megbízást. Bár még további 5 tanéven át a 2 éves nappali tagozatos képzés folytatódik, 1972-ben - több mint két évtizeddel az önálló szülésznőképzés megszűnése után - újabb 22 évig tartó időszak vette kezdetét a magyar szülésznőképzés történetében. Az 1972/73-as tanévben indult meg az 1 éves (10 hónapos) szakosító tanfolyamokon az egészségügyi szakközépiskolát végzett szülésznők képzése. A szakosítók alapvető feltétele a szakközépiskolai érettségin túl, a gyakorló szülésznői munkakör betöltése volt. Az Egészségügyi Minisztérium Oktatási Főosztálya egy közel 40 oldalas kiadványban jelentette meg a szülésznői szakosító tanfolyam részletes tantervét. A szakképzés célját illetően már másként fogalmaz, mint 1963-ban; a segédkezésen túl fontos, hogy képesek legyenek feladataik önálló ellátására is a szülésznők. A szakosító tanfolyamos képzés fennállásának 22 éve alatt az eredeti tanterven alig történt lényegesebb változtatás. A munka melletti tanfolyam tartama mindvégig 10 hónap maradt, amely az egészségügyi szakközépiskolai alapismereteket kiegészítő elméleti képzésből, továbbá egyúttal a munkahelyet is jelentő egészségügyi intézetben végzett szakgyakorlatból állt. A szakosító tanfolyam tananyagaként a 70-es évek során Treit Sándor szerkesztésében egy 400 oldalas kiadvány jelent meg, mely a szülészet- és nőgyógyászat ismeretein kívül magába foglalta az ide vonatkozó gyógyszerismereteket, a szülészet-nőgyógyászati pszichológiát és az újszülöttellátást. Az ismeretek és a klinikai gyakorlat rohamos fejlődése azonban szükségessé tette, hogy 1981-től kezdődően Lampé László - 1992-ben már Papp Zoltánnal együtt írt - orvosegyetemi tankönyve kivonatoltan felhasználásra kerüljön a szülésznők felkészítésében. A szülésznők mind magánbeszélgetésekben, ill. a tanfolyamokon, mind országos konferenciáikon a nagyobb önállóság, a szakma presztízse, erkölcsi, anyagi és társadalmi megbecsültségének emelése érdekében a 90-es évek kezdete óta egyre inkább hangot adnak magasabb színvonalú - felsőfokú vagy főiskolai szintű - képzés iránti igényüknek. A hangulat alakulása, a kritikai szellem felerősödése bizonyára összefügg az újabb rendszerváltással is, amely lehetővé tette a külföldi (nyugati) viszonyok és képzési formák jobb megismerését és kívánatossá vált az azokhoz történő igazodás, felzárkózás. Ezért a - ismét a Népjóléti nevet felvett - Minisztériumban egy kívánatos fordulatot előkészítő munka kezdődött meg. Ennek következtében kísérleti jelleggel az 1991/92-es tanévben bevezetésre került a gimnáziumi érettségire épülő írásbeli és szóbeli felvételi vizsgához kötött kétéves nappali tagozatos képzés Budapesten a Belvárosi Egészségügyi Szakiskolában. A képzés deklaráltan "szülésznő- technikus" képesítést nyújtott. A tapasztalatok mérlegelése után döntés született az érettségire épülő, három éves nappali tagozatos, felsőfokú szülésznőképzés hazai bevezetéséről. Az európai normákhoz igazodó "eurokonform" új típusú képzést "A szülésznőképzés szakmai követelményeiről" címet viselő 21/1994. népjóléti miniszteri rendelet szabályozza. Az új rendelet "iskolarendszerű és iskolarendszeren kívüli" képzést ismert el. Egyúttal lehetővé tette a legkésőbb 2000. szeptember 1-ig tartó átmeneti időszakban a korábban másféle képzési formában (egyéves szakosító, két éves nappali tagozat) részesültek - egyéni mérlegelésen és előírt különbözeti vizsgák letételén alapuló - szakmai felzárkóztatását. A program a "Szülésznői Híd" nevet viseli. A képzések és átképzések lebonyolítása ugyancsak az egészségügyi szakközépiskolák feladata lett. A szóban forgó rendelet fenti követelményei szerint szakképesítést szerzett szülésznők végzettségét felsőfokúnak fogadták el. A rendelet az 1994/95-ös tanévtől lépett hatályba, egyidejűleg érvénytelenítette a szülésznői szakosító képzés tantervét. Az új típusú szakképzést meghatározó jogszabállyal egyidőben a Népjóléti Minisztérium II. Ápolási Főosztálya kiadta a szülésznői szakképesítés hat félévre kidolgozott központi programját. A három éves képzési program lehetővé teszi az Európai Tanács ajánlásaiban szereplő valamennyi tantárgy teljes körű oktatását. A korszerű képzést megalapozandó tankönyv elkészítése is folyamatban van. A Népjóléti Minisztériumi tájékoztatón elhangzottak szerint a szülésznők "eurokonform" oklevele beépíthető lesz a főiskolai szintű képzésükbe. Felhasznált irodalom Ágh T. (szerk.): Emléklapok Pécs sz. kir. város múltjából és jelenéből. Pécs, 1894. Bába-Kalauz 1908. Buda József: Az anyaság és bábaság története. POTE, Egészségügyi Főiskolai Kar, Pécs, 1996. Csetneki J.: A szülésznőképzés múltja, jelene és jövője. Kézirat (szakdolgozat), Budapest, 1995. Fekete Sándor: A bábaoktatás története Magyarországon. In: Orvostörténeti Közlemények, 1970. Gyáni Gábor: A bábától az orvosnőig. In: História, 1984/6. Ipolyi Arnold: Magyar mythológia. Pest, 1854. Reismann A.: Magyar Bábakönyv - A bábai hivatás gyakorlásáról. Magyar Állami Királyi Nyomda, Budapest, 1933. Schott, H.: A medicina krónikája. Officina Nova Könyv- és Lapkiadó Kft., Budapest, 1993. Surányi S. - Porcsin I.: Bábák, szülésznők - egy nagy múltú "mesterség". In: Orvosi Hetilap, 1994/135. Szállási Á.: A magyar szülészet és bábaügy I. István királytól Semmelweiss Ignácig. Debreceni OTE Női Klinika Kiadványa, Debrecen, 1982. Tauffer Vilmos: A szülészet ügyének (bábaügy) állása hazánkban. Pallas Rt., Budapest, 1891. Vértes László: A magyar szülészet története a XX. század első felében. Debreceni OTE Női Klinika Kiadványa, Debrecen, 1982. Weszprémi István: Bába mesterségre tanító könyv. Debrecen, 1766.

Vissza a könyv tartalomjegyzékéhez!