Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás tengeren is túl, Andrásfalván volt egy jó gazdaember és annak egy szép felesége. Volt egy leányik: Márika. Egyszer csak megbetegedett az asszony és meghalt. Hiába vittek más országból doktorokot, nem tudták meggyógyítani, árván maradott Márika.

Az apja járogatott dógozni, s a szomszédban volt egy özvegyasszony, annak volt egy leánykája: Annacska. Márika örökké vele játszadott. De az özvegyasszony Márikának örökké mondogatta:

– Mondjad apádnak, kérjen meg feleségül éngemet. Szép rokolyát veszek neked, pántlikát a hajadba, tejbe-vajba förösztgetlek, hasábfával kenegetlek.

Hazament Márika és elmondta az apjának:

– Édesapám! Kérd meg a szomszédból feleségül ezt a nénit, azt mondta nekem, hogy pántlikát veszen a hajamba, vesz rokolyát, tejbe-vajba förösztget és hasábfával keneget.

– Jaj édes leánkám, nem lesz ez jó, ha hasábfával keneget.

De Márika addig mondta, addig könyörgött, hogy az édesapja feleségül kérte az özvegyasszont. Odament Annacska is, de biz'a megváltozott a sorsa, nem vett neki szép rokolyát, hanem inkább Annacskának vett szép pántlikát. Nem is igen volt üdeje, hogy barátkozzon Annacskával. Kellett sepregessen, mosogasson, s minden nap egy orsó fonalat fonjon. Kiült a kút kávájára, s fonta a fonalat nagy szomorán, fonta, hogy megteljen az orsója. S ahogy fonogatott, hogyhogy nem, az orsóját beleejtette a kútba.

– Jaj, most mi lesz! Megtudja mostohaanyám, vége az életemnek. Én utána ugrok, lesz, ami lesz?

S beugrott a kútba. De az a kút olyan volt, hogy ebbe víz nem volt, ki volt száradva. Ahogy belé ugrott, egy szép pázsintos útra ért. Ment az úton, menegetett, hogy megkeresse az orsóját.

Ahogy ment,egy nagy körtefa integetett feléje:

– Gyere, Márika! Szedd le az ágaimról a hernyókat, rossz leveleket, ágakat, majd jó tett helyibe jót várjál!

Márika odament, leszedegette. A fa megköszönte, s ment tovább Márika.

Odaért egy kemencéhez. Kidőlt, bedőlt a tégla.

– Gyere, édes Márikám! Rakd vissza a téglákat, tapaszd meg az oldalamat, meszeljél ki. Majd jó tett helyében jót várjál.

Márika visszarakta a téglákat, megtapasztotta, megmeszelte, s ment tovább.

Egyszer egy kutyacska úgy nyüszít, sír. Odament Márika, hogy megnézze mi baja van, és hát egy nagy tüske volt a lábában.

– Gyere, édes Márikám, vedd ki ezt a tüskét!

Kivette Márika a lábából a tüskét.

– Jó tett helyében jót várjál! – mondta a kutyacska.

Ment tovább. Egyszer meglátott két nagy kaput. Egy nagy fakaput és egy vaskaput.

– Jaj most melyiken menjek én? Biztosan a vaskapun valami nagy uraság lakik.

S bément a fakapun. Egy asszony jött eleibe.

– Hol jársz te leánka, hol még a madár se jár erre?

– Jaj nénike, nem-e találta meg az orsómat?

– De én megkaptam – mondja az asszon –, de három napig itt kell, hogy szógáljál, és akkor visszaadom. Adj enni a galambjaimnak, seperd ki a házat, vesd meg az ágyat, és van egy nagy fekete macskám, s annak is adjál enni! Én három nap múlva visszajövök.

És avval felült a seprűre, mert ez az asszony valami boszorkányasszony lehetett, s usgye, vesd el magad a seprűn! Úgy elment, hogy három nap múlva jött vissza. Addig Márika mindenfélét szépen megcsinált. Megvetette az ágyat, kiseprette a házat, enni adott a galamboknak, a macskának. Mikor hazajött az asszony, úgy örvendett. Nahát, még ilyen szorgalmas leánykát nem is láttam, te amilyen vagy! Gyere, édes leánkám, odaadom az orsódat és még adok két dobozt, amelyiket akarod azt veszed el. Az egyik fából van, a másik rézből van.

Márika gondolta magában – ilyen szegény leánykának, mint ő amilyen, jó lesz a fa is. Elvette tőle, de nem nyitotta ki. Elindult hazafelé.

Ment azon az úton, amerről jött, és odaért a kutyacskához. A kutyacska már messziről integetett neki:

– Gyere, Márika, szedd le, ami rajtam van.

Hát, azon gyöngyök, fülbevalók, nyakláncok, karperec, azon a világon minden volt! Márika magára rakta, megköszönte a kutyacskának.

Elérkezett a kemencéhez. A kemencéhez még oda sem ért, érezte, milyen jó illat van, hogy teli süteményvel, hússal, kaláccsal. Ott a világon mindenféle jó volt. Odament Márika, jóllakott, megköszönte a kemencének.

Ment tovább. Odaért a körtefához. A körtefának úgy le voltak hajolva az ágai, hogy majdnem a földet érték. Teli volt körtével, Márika ett belőle és telirakta a köténykéjét és ment tovább. Elért a kúthoz. A kútban egy nagy, hosszú lajtorja volt, azon szépen felment.

Mikor felment, meglátta a kakas:

– Kukkurikú, hazajött a mostohaasszonnak a mostohalánya bíborba, bársonba!

– Hess, te kakas, már régen még a csontjai is elporhadtak, nem jött haza Márika.

De Márika kijött a kútból.

– Itt vagyok.

Hát az öregasszonynak nem nagyon tetszett, hogy hazajött Márika, de mikor a dobozt felnyitották, az teli volt pénzvel, drágakövekvel, mindenféle csillogó-villogóval.

Akkor alattomba azt mondja az asszony Annacskának:

– Menjél csak el te is, vesd bele az orsódat, és te is hozzál ennyi minden félét!

Odament Annacska a kúthoz, de az ő leányát feltarisznyálta és szépen felöltöztette, nehogy valami baja legyen, vagy valamiben szűkséget szenvedjen. Annacska belehajította az orsóját, és ő is belement a kútba, ment az úton, de amikor elért a körtefához, a körtefa előre integetett:

– Gyere, Annacska! Szedd le rólam a hernyókat, a bogarakat.

– Hogyne, még csak az kéne, hogy megszúrjam a kezemet.

És ment tovább. Integetett a kemence:

– Gyere, Annacska! Tapaszd meg az oldalamat, meszeljél meg.

– Még csak az kéne, hogy bésározzam a kezemet.

Ment tovább. Meglátta a kutyacskát. Nyüszített a kutyacska, hívta előre:

– Gyere Annacska, vedd ki a lábamból a tüskét.

– Még csak az kéne, hogy összenyálazzam, összeszőrözzem magamat.

Ment tovább. Elért ahhoz a két nagy kapuhoz. Nem gondolkodott egy percet se, hogy melyik kapun menjen bé. Bement a nagy vaskapun, az akkorát csattant, hogy kijött az asszony.

– Mit keresel itt, te kis leánka?

– Jaj, elvesztettem az orsómat, vissza kéne adja!

– Nem úgy megyen az! Itt szolgálsz három napig, és ha jól szolgáltál, megkapod az orsódat. Még jutalmat is kapsz. Adj enni a galambjaimnak, seperd meg a házat, vesd meg az ágyat, és van egy nagy macskám, annak is adjál enni.

S avval az asszony felült a seprűre és elburungozott. De mikor elment, Annacska felfeküdt egy ágyba és három napig le sem szállt onnan. Mikor az asszony hazajött, úgy burukkoltak a galambok, nyávogott a macska, a ház sepretlen, az ágy vetetlen!

– Na, édes szép leánkám, mit csináltál három napig?

– Hát semmit sem. Aludtam.

– Na, itt az orsód és itt van két doboz. Amelyiket akarod, azt választod, egyik fa, a másik réz.

Hát persze, hogy a rézdobozt választotta, mert az fényesebb volt. Gondolta magában – ebben ki tudja mennyi minden van, több van, mint a Márikáéban.

Na, hát elindult hazafelé, és elért a kutyacskához. A kutyacskának a nyakában gyöngyök, a füliben fülbevalók, a lábain karperecek, mindenféle ékszervel meg volt rakva, ez is kellett volna Annacskának, de még közel sem tudott menni, mert a kutyacska reá morgott:

– Elmenj innen, haszontalan leányka, nem vetted ki a tüskét a lábamból.

Annacska ment tovább. Odaért a kemencéhez. Olyan éhes volt, az a jó illatok. Bé akart nyúlni a kemencébe, hogy kivegyen egy darabot, de elégette a kezit.

– Menj innen, ne nyúlj ide – mondta a kemence. – Mikor mondtam tapasszál, meszeljél meg, nem meszeltél, tapasztottál.

Ment tovább Annacska. Elért a körtefához, de a körtefának az ágai olyan fent voltak, hogy azt nem érte el Annacska, pedig úgy kévánta, de héjába. Nagy búsan ment tovább a lajtorjához, mikor kiment a kút szélihez a kakas elkukorékolta magát:

– Kukkurikú, hazajött a mostohaasszonnak az édesleánya, de nem bíborba, bársonyba!

Nahát, megyen az asszony ki.

– Hess, te kakas, még hogy nem bíborba, bársonyba, gyöngyökkel teli rakva.

De bizony nem úgy volt. Kivette a kút széliről Annacskát, ölelte, csókolta, bevitte.

– Nézzük csak meg, mi van a dobozban?

Hát azt nézhették. Kinyitották, de abban csak hamu volt, békák voltak, ugrottak ki! Úgy kikergették az öreg mostohaasszont, s a leányát is, hogy lehet, még ma is futnak, ha meg nem álltak, Annacska is és még vissza sem néztek. Márika hiába kiabált:

– Jöjjenek vissza, megosztom én velük mindenemet.

Márika aztán szépen férjhez ment, lett egy jó gazdasszonka belőle, és még ma is élnek, ha meg nem haltak az édesapjával.

Ez tiszta igaz volt, úgy láttam, mint most!