Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, annak három szép deli fia. Szomorú volt ez a király mindig, sem éjjele sem nappala nem volt a nagy erős búbánattól. Fekete gyászba húzatta gyémántpalotáját, az egész várost, mert volt az országában három sárkány, s a három sárkánynak minden pénteken hetven legényt kellett küldeni. Úgy kipusztultak az országból a legények, hogy a királynak már katonája sem volt.

Azt mondják egyszer a királyfiak egymás között: már csak tovább nem nézik az ország pusztulását s az édesapjuk szomorúságát. Elmennek, egy életük, egy haláluk, megküzdenek a sárkánnyal. Mondják az apjuknak, hogy mit akarnak, de a király még jobban elszomorodott. Semmiképpen sem akarta elereszteni a fiait, legalább ők maradjanak életben. De a fiúk addig beszéltek, addig istenkedtek, hogy a király azt mondta:

– Jól van, nem bánom. Menjen el a két idősebb, de Ambrus, a legkisebb, maradjon itthon. Ő még fiatal is, gyenge is, nem való a hadakozásra.

Kiválaszt a két idősebb királyfi két aranyszőrű paripát, nagy örömmel elvágtatnak; otthon marad a kicsi királyfi nagy búsan. Hanem – hogy el ne felejtsem – a kicsi királyfi keresztanyja tündérasszony volt, s mikor Ambrust megkeresztelték, egy háromszegletes tojást adott neki. Ezt a háromszegletes tojást hét esztendeig az Ambrus királyfi hóna alatt tartották, s a hetedik esztendő utolsó napján kikelt belőle egy háromfejű, ötlábú táltos paripa. Ez volt Ambrus paripája.

Mikor a bátyjai elmentek, kiment Ambrus az istállóba, a paripa nyakába borult, és sírt keservesen.

– Hát te miért sírsz, kicsi gazdám?

– Hogyne sírnék, édes lovam! A bátyáim elmentek a sárkányok ellen, de engem édesapám nem ereszt.

– Ne sírj, kicsi gazdám, menj csak be az édesapádhoz, most éppen erősen megfájdult a foga, s mondjad neki: azt üzeni énáltalam a füvek királya, hogy addig soha meg nem gyógyul a foga, míg téged sárkányokra nem ereszt.

Azt is mondhatod az édesapádnak, egyet se búsuljon, mert te bizonyosan megölöd mind a három sárkányt, s akkor az a három sárkány mind kiokádja a legényeket, akik a gyomrukban elevenen vannak eltemetve, s lesz megint az édesapádnak katonája elég.

Bemegy a királyfi az édesapjához, s mondja, hogy mit üzen a táltos paripa.

– Nem bánom én, fiam, ha a világ végéig fáj is a fogam, mégsem eresztelek el.

– De így, de úgy, édesapám, eresszen el, meglátja, hogy megölöm a sárkányokat, s akkor a foga sem fáj többet.

Ahogy ezt mondta, elkezd fájni a király foga, de olyan erősen, hogy azt hitte, megbolondul belé. Nagy kínjában azt mondta a fiának:

– Eredj, fiam, no, nem bánom.

Visszamegy a királyfi az istállóba nagy örömmel:

– Mehetünk édes lovam, eleresztett apám.

– Jól van, kicsi gazdám, csak előbb eredj hátra a kertbe, van ott egy öreg fűzfa, annak az odvában van az én szépanyám szépanyjának a nyeregszerszáma. Vedd ki onnét, s rakd rám. Úgy megyünk majd a sárkányok ellen.

Hátraszalad Ambrus királyfi, megtalálja a nyeregszerszámot, s nagy hirtelen felrakja a lovára.

– No most, kicsi gazdám, dugd be az egyik orromlikát.

Ambrus bedugja, a ló meg a másik orralikával ráfúj. Abban a pillanatban az Ambrus bőre egészen megfeketedett. Meglátja Ambrus a képét a paripa aranyszőrében, s úgy megijed magától, hogy reszketni kezd belé.

– Megijedtél, ugye, kicsi gazdám? No most dugd be a másik orromlikát.

Ambrus nem akarta bedugni. Attól félt, hogy még csúnyább lesz. De azt mondta a táltos:

– Fogadd meg a szavamat, mert különben baj lesz.

Jól van, az egyik orralikából kihúzta az ujját – mert azzal dugta be –, bedugja a másikat, s másodszor is ráfújt a táltos, s hát olyan ragyogó szép lett az Ambrus arca, hogy tündérkirályfinak is beillett volna. Azzal felkapott a táltosra, s meg sem állottak, míg ahhoz a kocsmához nem értek, mely a rézhíd mellett volt. Ez alatt a rézhíd alatt lakott a hétfejű sárkány.

Bemegy a kocsmába, s hát ott vannak a bátyjai, esznek, isznak, köszön nekik, fogadják a köszönését, de nem ismerik meg, annyira megváltozott. Hanem mikor megtudták tőle, hogy ő is a sárkányok ellen jött, erős barátságot kötöttek vele. A két idősebb királyfi hamar elálmosodott, s egyszerre csak elaludtak olyan mélyen, mint a fekete föld. Ambrus királyfi is leheveredett, de nem aludott el mélyen, s mikor jó hajnalban jött a paripája s meghúzta a haját, talpra ugrott.

– Gyerünk kicsi gazdám, most küzdj meg a sárkánnyal, mert ha feljő a nap, sokkal nagyobb az ereje.

Felpattan Ambrus a lovára, kihúzza a kardját, jő szembe a hétfejű sárkány is. Hét fejéből csak úgy okádta a lángot, s messziről ordította:

– Tudtam, hogy eljössz, Ambrus királyfi!

– No, ha tudtad, itt vagyok!

S azzal egy csapásra három fejét vágta le. Nagyot ugrik a táltos, s más oldalról is nekivág Ambrus, s második vágásra ismét leesik három feje. A hetedik feje még ott maradt, mert abban volt az igazi ereje s az ördöngössége.

– No, még egyszer, kicsi gazdám! – bíztatta a táltos.

S egy csapásra lehullott a sárkánynak a hetedik feje is. Hét paripa volt a hétfejű sárkány alatt. Azt a hét paripát mindjárt pányvára fogta Ambrus, s bekötötte a kocsma istállójába.

Felébredtek reggel az idősebb királyfik, mennek a rézhídra, hát ott fekszik a sárkány, s csak úgy sétálnak ki a gyomrából a legények. Összenéznek, csodálkoznak, vajon ki ölhette meg a sárkányt?

– Én nem – mondotta a legidősebb királyfi.

– De bíz én sem – mondotta a középső.

– No, akkor bizonyosan az a vitéz ölte meg.

Visszamentek a kocsmába, ott találják Ambrus királyfit.

– Ugye, te ölted meg a hétfejű sárkányt?

– Mit tagadnám, én öltem meg. Ott az istállóban a hét paripája. Nektek adom, legyen a tietek.

A királyfiak erősen megörültek a hét szép paripának, aztán mind a hárman lóra kaptak, s úgy vágtattak az ezüsthídhoz. Az alatt lakott a nyolcfejű sárkány. Az ezüsthíd mellett is volt egy kocsma, oda beültek a királyfiak. A két idősebbik elaludott, akkor ébredtek fel, mikor a nap besütött az ablakon, de Ambrus királyfit jó hajnalban felköltötte a lova. Megölte a nyolcfejű sárkányt is. Annak is volt nyolc lova, s azt a nyolc lovat is a bátyjainak ajándékozta.

Még aznap estére az aranyhídhoz vágtattak. Ott lakott a kilencfejű sárkány. A kilencfejű sárkányt is megölte Ambrus királyfi még napfelkelte előtt. Annak is volt kilenc paripája, s mind a kilencet a bátyjainak ajándékozta. Nekik adta még a táltos lovat is, csak menjenek vele. Tudta ő jól, hogy hazaviszik. Még most sem mondta meg, hogy ki, s mi ő.

Amint a bátyjai elbúcsúztak, s jó messzire vágtattak, fogta magát, keresztülbucskázott a fején, s nyúllá változott. Mert tudjátok meg, hogy Ambrus királyfit keresztanyja, az a tündérasszony, megtanította a mindenféle ördöngősségre.

Az aranyhídtól nem messze volt egy gyémántpalota, abban lakott mind a három sárkánynak a felesége. Ebbe a palotába ment fel Ambrus királyfi nyulacska képében. A három asszony éppen együtt ült, keseregtek a sárkányok pusztulásán. Beugrik a nyulacska, s hopp, a hétfejű sárkány feleségének az ölébe szökik. Az asszony megsimogatja a nyulacskát, s azt mondja:

– Megölte az uramat Ambrus királyfi, de lesz is olyan döghalál a világon, amilyen még nem volt. Mert úgy tudjátok meg – mondotta a másik két asszonynak –, hogy még ma körtefává változom, s olyan szagos körte terem rajtam, hogy hetvenhét mérföldről is megérzik a szagát, s aki abból eszik, szörnyű halálnak halálával hal meg. Csak valahogy Ambrus királyfi meg ne lássa, mert ha ő a kardjával gyökerembe vág, elszáradok, s nem lesz döghalál.

Akkor a nyulacska átalugrott a nyolcfejű sárkány feleségének az ölébe. Megsimogatta ez is a nyulacskát, s azt mondta:

– Hiszen lesz döghalál, azt én is mondhatom. Mert én meg olyan kúttá változom, hogy annak nyolcfelé folyik a vize, s aki csak egy cseppet is iszik abból, halál fia. Csak Ambrus királyfi bele ne szúrjon a kútba, mert akkor kiszáradok, s nem lesz döghalál.

Most a nyulacska a kilencfejű sárkány feleségének az ölébe ugrott. Megsimogatta ez is, s mondta:

– Vagy lesz döghalál, vagy nem miattatok, de én kipusztítom az egész világot, mert én kilencágú szederindává változom, széjjelfutok az egész világon, mindenki megbotlik bennem, s meg is hal mindjárt. Csak valahogy Ambrus királyfi el ne vágjon, mert ha csak két ágamat elvágja, elszáradok egészen s nem lesz döghalál.

No, a nyulacskának nem kellett több. Leugrott az asszony öléből, s szaladott ki az ajtón. De amint éppen kiugrott, jött vele szembe a három sárkány anyja, egy vén boszorkány. Ez csak rávetette a szemét, s mindjárt megismerte Ambrus királyfit. Összecsapta a kezét, nagyot sikoltott, s mondta a menyeinek:

– Tudjátok, hogy ki volt itt? Ambrus királyfi!

Egy szót sem szólt többet, szaladott a nyulacska után. De szaladott a nyulacska is, mint a veszedelem. Egyet ugrott, kettőt szökött, utolérte a bátyjait. Ott a fején keresztülbucskázott, megint Ambrus királyfi volt, s felült a táltos lovára.

– Szaladjunk, fiúk, mert különben vége az életünknek.

Visszanéznek a királyfik, s hát csak ugyan repült utánuk a boszorkány a seprűnyélen, tátogatta rettentő nagy száját, s olyan nagy szelet csapott, hogy a királyfiakat majd leverte a ló hátáról.

Vágtatnak, vágtatnak a királyfik, de már úgy eltikkadtak a szomjúságtól, kevés híja volt, hogy meghaljanak. S íme, egyszerre csak mit látnak? Az út szélén állott egy szép körtefa. Földig húzták az ágait a piros körték, s az orrukat csak úgy megcsapta a jó körteszag.

– Álljunk meg, szakítsunk bár egy körtét – mondotta a legidősebb királyfi.

– Hozzá ne nyúljatok! – kiáltott Ambrus királyfi. – Mert mindjárt szörnyethaltok.

Abban a pillanatban belevágott kardjával a fa gyökerébe, s a fa egyszeribe kiszáradott.

Továbbnyargaltak, s a kúthoz értek. A két idősebb királyfi inni akart a kútból, de Ambrus királyfi beleszúrt a kardjával, s a víz egyszeribe vérré változott.

Vágtattak tovább. Legelöl Ambrus királyfi, s amint a szederindát megpillantotta, kettőt elvágott. Abban a pillanatban elszáradott mind a kilenc ága. Aközben a vén boszorkány csak repült, repült utánuk a seprűnyélen. Már szinte utol is érte őket. De áldott szerencsére, az út mellett volt egy kovácsműhely, Ambrus leszökött a lováról, s azt mondta:

– Ti csak menjetek, úgysem titeket kerget a boszorkány, én majd elbújok ebben a kovácsműhelyben.

Bemegy Ambrus a kovácsműhelybe, s mondja a kovácsnak:

– Hallja-e kend, rejtsen el a műhelyében, s két esztendeig ingyen verem a vasat.

A kovács szívesen ráállott, elrejtette Ambrus királyfit. Mikor a boszorkány bejött a műhelybe, s kérdezte, hogy nem látott-e ilyen meg ilyen királyfit, azt mondta:

– Nem láttam én soha világéletemben semmiféle királyfit.

A boszorkány nagy haraggal elment. Hanem a kovácsműhelyben szörnyű meleg volt, s Ambrus királyfi estefelé egy kicsit kiment az erdőbe. Amint jár-kel az erdőben, egyszerre csak látja, hogy jön vele szemben egy kis kocsin egy rettenetes csúnya vén banya. A kocsi elé két macska volt fogva.

– Ejnye, de szép lovai vannak kendnek, nénémasszony – mondja Ambrus királyfi.

– Meghiszem azt – mondja a vén banya –, hátha még látnád milyen jó futók. Gyere ülj le ide mellém. Úgy meghordozlak, hogy világ végéig megemlegeted.

Mit gondolt, mit nem Ambrus királyfi, fogta magát, ráült a kocsira. Hiszen csak ez kellett a vén banyának, aki nem volt más, mint a három sárkány anyja. A macskák közé csapott az ostorával, s hej, tüstént nekiiramodtak a macskák, s vágtattak árkon-bokron át, hol a földön, hol a levegőben, s egyszerre csak hupp! Leszöknek egy lyukon. Ott voltak a poklok országában.

– No, Ambrus királyfi – mondotta a vén boszorkány –, most a kezembe kerültél. Innét ki nem szabadulsz, amíg engem feleségül nem veszel.

– Hát akkor itt is maradok – mondotta Ambrus királyfi.

Erre a boszorkány megfogta Ambrus királyfit, bevitte egy fekete toronyba. A fekete toronynak volt hét vasajtaja, s mind a hetet rázárta. Búsult szegény Ambrus királyfi, majd felvette a nagy erős búbánat. A vén boszorkány mindennap meglátogatta, s megkérdezte:

– Akarsz-e a hazádba kerülni, Ambrus királyfi!

– Egyedül igen, de veled sohasem, te vén boszorkány.

Volt a vén boszorkánynak egy szobaleánya, az is el-eljárt a boszorkánnyal a fekete toronyba, s ez a leány egyszer a boszorkány nélkül is elment Ambrus királyfihoz, s azt mondta neki:

– Hallod-e, Ambrus királyfi. Vedd el feleségül a vén boszorkányt, s majd meglátod, minden jóra fordul. Te is megszabadulsz a poklok országából, én is megszabadulok, mert tudd meg, hogy én is király leánya vagyok. Az apám országa éppen a poklok kapuja mellett van. Onnét raboltak el az ördögök, amikor egyszer arra sétáltam.

Hát jól van, Ambrus királyfi megfogadja a leány tanácsát, feleségül veszi a vén boszorkányt, s ahogy feleségül vette, elkezdett neki hízelegni:

– Látod-e, megmondhatnád nekem, hogy honnét van ez a te hosszú életed s ez a te erőd! Ne félj, nem akarok rosszat, csak én is szeretnék olyan hosszú életű s olyan erős lenni.

A vén boszorkány hitt az Ambrus király szavának, s elmondta, hogy van az erdőben egy vadkan, annak a vadkannak a fejében egy nyúl, a nyúlnak a fejében egy galamb, a galambnak a fejében egy iskátulya, az iskátulyában van egy fekete meg egy fényes bogár. A fekete bogárban van az élete, a fényes bogárban az ereje.

De bezzeg, hogy ment másnap jókor reggel Ambrus királyfi az erdőbe, megleste a vadkant, meglőtte. A vadkan fejét kettéhasította, kiugrott belőle a nyúl. Annak is kettéhasította a fejét. A nyúl fejéből kiröppent a galamb, kettéhasította a fejét. Abban volt az iskátulya. Annak a fedelét szépen kinyitotta, s a fekete és a fényes bogarat összeroppantotta. Mire visszatért, ki volt terítve a vén boszorkány.

– No – mondja Ambrus királyfi a leánynak –, a boszorkány elpusztult, de hogy kerülünk ki innét?

– Ne búsulj semmit – mondotta a leány. – Nézd, van itt a falban egy fekete szekrény, abban a szekrényben egy aranyvessző. Ezzel a vesszővel csak meg kell suhintani ezt a palotát, s mindjárt aranyalma lesz belőle. Az után felülünk a boszorkány kocsijára. Csak meg kell suhintani az aranyvesszővel a két macskát, s úgy kirepítenek innét, mintha itt sem lettünk volna.

Csakugyan úgy lett minden, amint a leány mondotta. Egy szempillantásra kikerültek a poklok országából, éppen a leány hazájába. Ott az aranyalmát megsuhintották az aranyvesszővel, s lett olyan szép palota, hogy csodájára jártak az egész világról.

Még meg sem melegedtek az aranypalotában, hírül adták a leány apjának, meg Ambrus királyfi apjának, hogy hazakerültek. Összecsődítették az egész atyafiságot, nagy lakodalmat laktak, s még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.